A népnevelő, a tanár, a puritán, az igaz szabad szellemű tudós, magyar református keresztyén

Tőkéczki Lászlótól búcsúzunk

Tőkéczki László (Szikszó, 1951. szeptember 23.) Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka, korábbi világi főjegyzője életének 67. évében, 2018. január 8-án visszaadta lelkét Teremtőjének. A megboldogultat az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Dunamelléki Református Egyházkerület saját halottjaként búcsúztatta.
Tőkéczki Lászlót egyházunk szertartása szerint helyezték örök nyugalomra a Fiumei Úti Sírkert Nemzeti Emlékhely ravatalozójából, január 23-án. Igét hirdetett Bogárdi Szabó István püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnöke. Textusa a hűséges barát és szolgatárs, Tőkéczki LÁszló konfirmációi igéje volt: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jelenések könyve 2,10). Püspök Úr azzal vigasztalta a gyászolókat, hogy Jézus Krisztus halálával és feltámadásával szerez barátokat. „Krisztus barátjának lenni azt jelenti számunkra, hogy megnyílik az isteni élet kellős közepe. És ott nem a sikeresség, az erő, a befolyás, a tekintély, a tudás vagy a hatóképeség, nem a sokféle érdek, hanem egyedül a bizalom, a megbízhatóság dönt el mindent. A hűség. Ma sok barát gyűlt egybe, hogy meggyászoljunk egy hűséges embert. Aki hűséges volt pátriájához, szülőhelyéhez, családi hagyományaihoz, pályatársaihoz, tanítványaihoz, tudós társaihoz, hűséges az ezer ügyben eljáró, másokért mindig közbenjáró barát szívós kitartásával. Ezért nem csak gyászoljuk őt, hanem hálát is adunk egész életéért” – fogalmazott a Zsinat lelkészi elnöke. Majd hozzátette: „az ember hűsége csak akkor terem maradandó értéket, ha Krisztus hűségét tükrözi vissza”. Tőkéczki László világlátásának, barátságának ez volt a forrása mindhalálig.
Három búcsúbeszéd hangzott el. Vizi E. Szilveszter akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke és Balog Zoltán az emberi erőforrások minisztere a ravatalozóban, Orbán Viktor miniszterelnök pedig a sírnál vett végső búcsút Tőkéczki Lászlótól. A szertartáson részt vett Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Boross Péter korábbi miniszterelnök is.
Az alábbiakban közreadjuk Bogárdi Szabó István püspök A robotos címmel, közvetlenül Tőkéczki László halála után írt emlékező írását, amely aznap a Parókia portálon jelent meg, valamint Vizi E. Szilveszter és Balog Zoltán búcsúbeszédét.
A boldog feltámadás reménységével veszünk búcsút Tőkéczki Lászlótól. Emléke legyen áldott!
A Szerkesztőség

[[paginate]]

Tisztelt Gyászolók! Kedves Ilona!

Tőkéczki László barátai körében az elmúlt több mint tíz évben újra és újra beszédtéma volt a féltő, szerető kérdés: meddig lehet ez így? Ilyen önfelejtéssel, önfeláldozással, munkateherrel, elszánással, az öngondoskodás szinte teljes mellőzésével meddig lehet ezt csinálni, meddig lehet így élni?

Álltunk már többször betegágya mellett úgy, hogy megcsapott a halál lehelete. Féltettük őt és magunkat. Hogy lesz-e elég ereje, ideje mindarra, amit csak ő tud. Amit csak ő adhat nekünk. És a tehetetlenség. Hogy hiába a püspök, barát dorgálása, a történész-harcostárs professzor asszony kérlelése, a testvér aggodalma ‒ ő csak megy. Keletre, nyugatra, északra, délre, a magyar világ legszélére, mindenhová, ahová hívják.

1500 előadás, volt olyan év, hogy 120 vidéki út. Mikor egyszer, egy fényes nagy ünnepség szónokának kértem fel a Magyar Országgyűlés Felsőházába, valami ‒ számomra ismeretlen ‒ kis délvidéki falu nevét mondta. Nem tud jönni, oda ígérkezett. Vállon a táska, távolba irányuló tekintet, összecserélhetetlen hanghordozás, a kezek gesztikuláló összjátéka, miközben megvilágosodik a történelmünk, az életünk.

Felső-Magyarországról jött. Szikszó, Felsődobsza, a gyermekkor, a keresztelő, a konfirmáció helyszíne, a templom és az iskola. Abaúj vármegye, ahol a reformáció először vert gyökeret, ahonnan elindult a megújulás irodalma és lelkisége. Ő is innen indult, és tiszteletét szülőföldje iránt sosem feledte, hiszen az ember a gyökerekből táplálkozik, akár a fák.

Az ember – így mondta – mindig arra szán időt, amit igazán fontosnak tart. Ő azt tartotta fontosnak, hogy a hagyományszakadással bajlódó magyar szellemi életet minél több szállal lehessen visszakötni saját múltjához. Visszakötni, újragyökereztetni, erősítve ezzel a magyar embert, a nemzeti közösséget. A nemzetet közösséggé, a közösséget nemzetté formálni. Minden feladata, munkája, vállalása ezt szolgálta. Hogy a lélek és a szellem szálai köttessenek össze, mert vallotta, hogy a lélek és a szellem a lényeg. A hagyománytőke, a szellemi beruházás az igazi befektetés. Ennek hozama lesz a döntő, amikor felmérjük meddig jutottunk.

Tőkéczki László ennek az elhívatásnak a tudatában az oktatásra és az ismeretterjesztésre tette fel történészi pályáját. A történelem, az ő történelemtanítása útmutató is volt egyben, sőt, egyfajta gyógyír lehetett. Orvosság, amely a 21. század bomló társadalmaiban segítséget jelentett a történelmi és a lelki magánnyal szemben. Gyógyulást, hiszen ha felfedezzük, hogy a részei vagyunk az életnek, a múltnak és a jövőnek is, akkor gyógyulunk. Közösség vagyunk, közösség lehetünk. Az elődöket és a majd megszülető generációkat összekötő kapocs. Történelmünk, a népünké, a családunké, az egyházunké, segít abban, hogy megértsük, mi az életünk lényege, miért vagyunk éppen itt, éppen ezen a földön, miért kell szenvedni, dolgozni, és hogy honnan jön az áldás.

Visszaadni a fiatal generációknak azt a tudást, amely valamikor magától értetődő volt a lét értelméről, az emberi mivolt szépségéről és terhéről. Így tekintett a történelem nevelő erejére. Minden értő fül és szív számára megújulásnak, egyfajta szellemi felszabadításnak szánta a tanítást.

Népnevelő. Nem félt használni ezt a meggyötört szót: nép, magyar nép. Igen, Tisza István miniszterelnök, a keresztyén reálpolitikus, a hazáját rendíthetetlenül szerető magyar életútjának elkötelezett feltárója volt. Tisza István így fogalmazott 1913-ban: „Komoly ember, ha komoly kötelességérzet indítja a közügyek szolgálatára, sohasem válogathat abban, hogy a közügyek iránti kötelességeinek mikor, milyen állásban, hogyan tehet eleget.” Tőkéczki László ezért választotta tudatosan – ő mondta így – a rendszerkonform tudományos karrier helyett a népnevelést. A „Régen volt, hogy is volt?” legendás tankönyvcím helyett ő a tegnap volt, hogy is volt, ma van, hogy is lesz? kérdésére segített választ adni.

Nem tartotta magát távol a közélettől, sőt, publicistaként és történészként is vitázott. Tudta, az írástudók kötelessége a méltányos, megalapozott és részrehajlás nélküli állásfoglalás. Nem húzódozott, nem gyakorolta az elit értelmiségiek finnyás kívülmaradását. Szellemi harcos volt. Nemcsak állást foglalt, hanem hadállást is. Ha kellett támadott, ha kellett megvédte a védtelent.

Nem bizonytalanította el, ha néha a kormánypolitika előtt kellett mennie, néha utána, gyakran meg vele szemben. Jó ember volt. Ide kívánkozik, ha már barátai nem említették, ő volt a legendás kölcsönadó. Nem tőle tudjuk. Leginkább azoknak adott kölcsön, olyanoknak, akik szellemtelen szellemi ellenfelei, sokszor ellenségei voltak.

Konzervatívként volt európai, európaiként volt őszinte hazafi, modern humán polihisztor, manír nélküli puritán, igazi szabad szellemű tudós, felkészült professzor, magyar református keresztyén. Segített római katolikus testvéreinknek ezt a különös Isten teremtményét, ezt a csodabogarat, a protestáns magyar értelmiségit megközelíteni. Konfirmációs igéje: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Legyen övé az élet koronája! Nyugodjon békében!

Balog Zoltán

Hasonló anyagaink

Múltmentés – Soos Emese emlékezése Szüleire

Dr. Soos Gézának – az 1940-es évekbeli Soli Deo Gloria-mozgalom legendás vezetőjének, egykori magasrangú kormánytisztviselőnek – az egyik lánya, a már őszülőfélben lévő Emese újra szülővárosába látogatott. Vörös Éva írása.

A robotos

Bogárdi Szabó István, az MRE Zsinatának lelkészi elnöke búcsúzik Tőkéczki Lászlótól.