A művészet szakrális, spirituális és profán jelentése

A műalkotások „szakrális”, „egyházi”, „spirituális” és „profán” elnevezései a hétköznapi szóhasználatban gyakran összekeverednek. A bibliai-vallásos tárgyú alkotások „szakrális”, „egyházi” vagy „spirituális”, a hétköznapi-világi témájú művek pedig „profán” elnevezést kapnak, miközben a művek témája a legkevésbé meghatározó e tekintetben. Megnehezíti a tájékozódást az is, hogy noha a nyugati kultúrában a kétezer éves keresztyénség határozta meg a művészeteket, azonban sajátos ikonográfiája és szimbólumrendszere mindmáig vallástalan, úgynevezett „profán” művekben is megjelenik. Sőt sokszor teljesen „profán” tartalmú alkotások olykor „spirituális” emelkedettségbe vonják a szemlélőt, míg a szakrális térben elhelyezett vagy elhangzó művekből néha hiányzik ez a fajta lelkiség. A zavarodottság tehát nem indokolatlan.

Ahhoz, hogy tisztázhassuk a fent említett fogalmakat, azoknak vallásfilozófiai, illetve teológiai értelmét kell áttekintenünk röviden.

A szakrális

Maga a szó azt jelenti: a szenttel kapcsolatos. Rudolf Otto óta ismert meghatározásban a szent olyan fenséges hatalomnak (majestas) megnyilvánulása, amely rettentő titokkal (mysterium tremendum), ugyanakkor megigéző, elbűvölő titokkal (mysterium fascinans) szembesíti az embert. Ezzel az istenivel (numinosus) való viszony ünnepi áhítatot és megrendülést, valamint erkölcsi emelkedettséget von maga után, következésképpen művészi megnyilvánulásában a fenséges (das Erhabene) érzését sugallja. Fontos kiemelni azt, hogy a szakralitásban az emelkedettséget nem művészi élmény, hanem elsősorban az istenivel, illetve magával az Istennel való találkozás gerjeszti.

Az Ó- és Újszövetség alapján a zsidó-keresztyén szakralitásban is lényegében ugyanezen megnyilvánulásokról van szó abban a különös értelemben, hogy a szent az Isten tulajdonához tartozó dolgokat jelenti, mint a megszentelt idő és tér, a szent sátor vagy a Szentek szentje, a templom és mindaz, ami hozzá tartozik: a szövetség ládája, az oltár, a szent kenyerek és így tovább. És nem utolsó sorban: Isten kiválasztott és megváltott népe (2Móz 19,6; 5Móz 7, 6; 1Pét 2,9), azon belül is az Istentől született személy (1Jn 3,9; 4,7). Isten, az egyedüli szent, minden megszenteltnek ő az alanya, aki övéitől, választottaitól, illetve egyházától feltétlen tiszteletet követel. Ennek az istentiszteletnek megnyilvánulásai csak az Isten által megszentelt és kijelölt időben, helyen és módon – Heinrich Bullinger kifejezésével élve – a külső istentisztelet keretei között jutnak szerephez. Azokat a művészeti alkotásokat tehát, amelyek ennek a külső istentiszteletnek, szűkebb értelemben a liturgiának részei, hívjuk szakrális művészetnek. Az egyházi művészet elnevezés is ennek szinonimájaként szolgál. A szakrális művészethez tartozik az egyházi ünnepek alkalmából kitüntetett helyként szolgáló templomkert, a templom és annak belseje, festett karzatok és mennyezet, esetleges falfestmények; továbbá a templomtérnek iparművészeti tárgyai, az oltár vagy az Úr asztala, szentélyzáró fal vagy oltárképek, a szószék, az úrasztali terítők, rajta elhelyezett szentségi cselekményhez tartozó klenódiumok, tálak és edények, a Biblia, az ágendás- és énekeskönyv. Szakrális művészet maga a Szentírás szövege, az abból felolvasott részek, valamint az elhangzó imádságnak, éneknek, zenei műveknek és prédikációnak műfajai is.

Összegezve tehát az mondható el a szakrális művészetről, hogy a szent liturgiában való használata teszi indokolttá szakrális elnevezését – és nem az ábrázolt témája, noha az mindig kapcsolatban van az istentisztelet témájával. Ennek értelmében csak a templom falain belül (intra muros ecclesiae) az istentisztelet eszközeként szolgáló alkotásokat nevezzük szakrális művészetnek, még akkor is, ha az a művészeti tárgy kikerül eredeti szakrális teréből. A múzeumban kiállított ikonokat éppúgy szakrális műalkotásoknak tekintjük, mint az otthoni könyvespolcon tárolt Biblia kötetét irodalmi tartalmával együtt.

A szakrális a művészet papi funkciója.

[[paginate]]

A spirituális

A spirituális elnevezés arra utal, hogy az elkészített műalkotás ihletettsége mind alkotójában, mind befogadójában az Isten Lelkének (spiritus sanctus) műve. Az alkotással történő találkozáskor a befogadót ugyanis érzelmi szinten ragadja meg, sőt szellemi rezonálásra készteti a mű, lelkiekben felemeli, s valami módon megtisztulásban részesíti (katharszisz). A szakrális alkotás is képes minderre, sőt bizonyos kivételes eseteket leszámítva a szakralitás már önmagában hordozza a spiritualitás ismérveit, amennyiben a szakrálist művészetnek tekintjük. Azonban Hans Belting joggal figyelmeztet arra, hogy a szakralitás nem ismeri a művészet fogalmát, sem az esztétikai megközelítést, egyedül a vallásos tisztelet és áhítat szolgálatában áll. Azzal, hogy a műalkotás kilép a liturgia szolgálatából a bizánci ortodoxiától történő szakításával a nyugati kultúrában, különösen a reneszánsz folyamán, sőt leginkább azzal, hogy Zwingli és Kálvin kivonta a képeket az istentisztelet teréből –, a szakrális tárgyak deszakralizálódtak, egyúttal művészetté váltak, mely képzőművészet éppen spiritualitása révén különösen Hollandiában indult virágzásnak.  A polgári otthonokban elhelyezett és hétköznapi témákat, házimunkát, családot, csendéletet, tájképet, zsánerjeleneteket választó műalkotások spiritualitásuk nyomán a szép hatalmával ragadják magával a befogadót, s ezzel lelki-szellemi élményként hatnak, lelki megtisztulás révén erkölcsi megújulásra is indítva, az esztétika ítélőszéke előtt állnak meg.

Akkor beszélünk tehát spirituális művészetről, amikor az alkotások függetlenedve a liturgiától deszakralizálódtak, és az alkotó, illetve a befogadó belső istentisztelete nyilvánul meg esztétikai igényességgel a templom falain kívül (extra muros ecclesiae). Míg alapvető művészi megnyilvánulásában a szakrális fenséges, addig a spirituális művészet lelki. Ez annál is inkább így van, mert a szakrálissal ellentétben nem a liturgiai használat – hiszen nem része az istentiszteletnek –, hanem a szép lelki-szellemi tartalma teszi a spirituális művészetet. Hozzá kell tenni mindehhez, hogy a spirituális művészet gyakran válhat szakrális művészetté abban az esetben, ha egy idő után bekerül a liturgiai használatba a templom falain belül. Kezdetben ilyen spirituális alkotások voltak Balassi Bálint költőnek a „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét” kezdetű, házassága előtti bűnbánó könyörgése, vagy a „Kegyelmes Isten, kinek kezében életemet adtam” kezdősorú, bujdosásában áldást kérő éneke, amelyek ma a református istentiszteletek szakrális énekeiként hangzanak fel a gyülekezet szájából (220., 261. ének).

A spirituális a művészet prófétai funkciója.

[[paginate]]

A profán

A szó azt jelenti: nem megszentelt, be nem avatott, szentségtelen. Minden okunk megvan arra, hogy a szakralitás ellentéteként gondoljunk rá. A profán művészet az évezredek szellemtörténetének új jelensége, a szekularizáció következményeként jött létre, s a 20. századtól korunk sajátossága lett. Előtte a művészetet a homo religiosus – a vallásos ember hozta létre akár istentiszteleti célból, akár lelki indíttatásból. A profán megjelenésével azonban a homo profanus, a vallástalan, szekularizált ember önmagát alkotja.

Azonban ne felejtsük el, hogy a profán kifejezés mögött valójában az a szószerinti jelentés húzódik meg, hogy „még az isteni megjelenés előtti” (pro+phainó). Dietrich Bonhoeffer ezért mondja helytelennek a szakrális és profán területnek elkülönítését, mert alapvetően az egész világegyetem az emberrel együtt profán, úgyis mondatnánk: törékeny üres edény, amely épp készen áll a szent tartalom befogadására. Egyedül Isten megszólítása és Jézus Krisztus hívása minősíti arra az adott profán szituációt, és abban az embert, hogy hitre képes, megigazított és szent legyen. Szent terület ugyanis nincs önmagában, az a profánnak Isten általi megszólítottsága, s csak ott lehet szakralitás, ahol tetszése szerint az Isten kijelenti magát. Ama puszta helyen semmire való kődarab, amelyre Jákob lehajtotta fejét este, vált reggelre szent oltár és Isten háza, mert álmában éppen ott állt meg az ég kapujából őt megszólító Úr (1Móz 28, 11-22). Ennek értelmében Paul Tillich véleménye szerint a profán nem vallástalanságot vagy ateizmust jelent (mert az lehetetlenség és illúzió), hanem a látens vallásosságnak nem vallásos formákban való kifejeződését.

A vallásfilozófus, Mircea Eliade is úgy látja, hogy a profán, vallástalan ember akármit is tesz, mindig a homo religiosus leszármazottja és örököse marad. Még ha önmagát adja is, tudatának mélyén a vallásos aura uralja, s ezért az abból feltörő mítoszban és szimbólumokban megfogalmazott mondandója azt hozza felszínre, „amit elfeledtünk”. Emil Brunner és Paul Tillich a profánnak, az ateizmusnak, a keresztyénellenességnek és a vallástalanságnak azt a jellegzetességét, miszerint a vallás, illetve a keresztyén hagyomány köldökhelyét képtelen eltüntetni, caracter indelebilis-nek, az ember megváltozhatatlan jellegének nevezi. Ahogy Eliade, úgy Joseph Campbell is kihangsúlyozza, hogy a profán művészet nyelve az újrafogalmazott mítosz, saját elnevezésében a creative mythology a különböző szimbólumok elemeiből építkezve. Ez lehet a tudomány mítosza, az individuum mítosza, a technika mítosza, a politika mítosza, a semmi mítosza és így tovább, de lényegében valamennyi profán alkotásnak „van bátorsága elengedni a múltat annak igazságaival, céljaival, dogmatikus jelentéseivel és ajándékaival együtt, hogy meghaljon a világnak és újjászülessen belőle.”

Profán művészetnek nevezzük tehát a szekularizált ember művészetét a templom falainak tövében (sub murum ecclesiae) a környező – Istentől eltávolodott vagy még meg nem szólíttatott – világnak mitikus bemutatása által, amely az Isten önkijelentésével megérintve ítéletként jelentkezik az ember számára.  A profán művészi megnyilvánulásában épp a tudatalattiból eredő származása okán okkult, céljában pedig a használat és a lelkiség helyett az aktuális krízis őszinte visszatükröztetése. Azt szolgálja, hogy hamis biztonságtudatunkból felrázzon, s általa felismerjük a bajt és annak okát, a kísértéseinken munkálkodó gonoszt társadalmunkban éppúgy, mint személyes életünkben.

A profán a művészet királyi funkciója – harc az ördöggel.

Békési Sándor

Hasonló anyagaink