A reformáció a mai keresztyén öntudatban

A protestáns világ 2017-ben ünnepli a reformáció kezdetének 500 éves jubileumát. A Kárpát-medence reformátussága emellett saját hitvalló közössége megalakulása 450. évfordulóját is.

2017. január 6-án a Művészetek Palotája adott otthont az emlékév ünnepélyes, állami megnyitójának. Január 31-én pedig a debreceni Nagytemplomban tartott ünnepi istentisztelettel vette kezdetét, hivatalosan, a Magyar Református Egyház jubileumi éve. Az emlékév központi záróünnepségére október 31-én került sor a Papp László Budapest Sportarénában.

A Confessio Szerkesztősége a folyóirat 2017. évi számait a reformáció 500. évfordulója jegyében szerkesztette, azzal a céllal, hogy nem kimondottan a múltra, hanem inkább a reformáció időszerűségére fókuszált. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a reformáció fél évezredes lelki, szellemi és közéleti hatása nem csak a múlt hagyatéka, hanem a mai napig formálja személyek, közösségek és társadalmak életét.
 

A Szerkesztőség

Örömmel olvastam végig a Confessio 2017-ben megjelent számaiban azokat a reflexiókat, amelyeket szerzők-olvasók fogalmaztak meg a reformáció 500. évfordulója kapcsán. Egyrészt nyilván annak örültem, hogy sokan tollat ragadtak és szavakba öntötték gondolataikat; ezen túl azonban azon ritka élményben volt részem, hogy nem volt egyetlen olyan írás sem, ami ellenkezést váltott volna ki belőlem: voltaképpen mondhatom, hogy mindegyik írással egyetértettem! Az egyetértés már szinte riasztó: hiszen akkor nincs is semmi baj? Az egyetértés azonban arra is kiterjed közöttem és a szerzők között, hogy azért tennivaló elég sok van még protestáns egyházainkban! Az alábbiakban szabadjon nem megismételni a már leírtakat, de néhány súlypontot megállapítani az írásokban – ez a súlypontozás bizonnyal nehezen tudna védekezni a szubjektivizmus vádja ellen, mégis talán hasznos az áttekintés.

Mindenek előtt a hozzászólások nagy számát hadd emeljem ki: úgy tűnik, egyetértés van atekintetben, hogy a reformációra emlékezni releváns kérdés, tehát nem egyszerűen történeti érdeklődést jelent, ha valaki újra emlékezetbe idézi az 500 évvel ezelőtti eseményeket. Senki nem gondolta, hogy 500 év alatt sok víz lefolyt mind a Dunán, mind a Rajnán, tehát ma gondolkodjunk másként, hanem mindenki úgy érezte, hogy a reformáció üzenetéből ma is lehet olyan élő Ige, ami kovászként hathat egyházainkban és társadalmunkban. Világossá válhatott számomra Schiller mondásának igazsága: történelmet csak az ír, akinek a jelen fontos – a reformációról azok emlékeztek meg, akiknek az itt és most igehirdetése életkérdés! Természetes, hogy mindenki számára egyéni hit kérdése is, hogy hogyan emlékezik meg a reformációról; itt most hadd emelek ki a megemlékezések sorából egyetlen gondolatot, ami első pillantásra talán banálisnak tűnik: a hálaadást. Ha a hívők közössége hálát ad Istennek mindazért, ami történt, az átsegítheti a nehézségeken az adott közösséget. A hála megfogalmazása ugyanis egyfajta súlypontozást és értékelést is jelent a történelmi áttekintésben: tudom, hogy mi az érték – de azt is tudom akkor, hogy nekem mit kell tennem. Számomra az az érdekes, hogy az írások között a hálaadás motívuma előfordult, de ezzel óhatatlanul össze kell kapcsolódnia valaminek: a bűnvallásnak. Ez azonban már hiányzott. Bűnvalláson természetesen nem önmarcangolást értek, hanem annak Isten előtti megvallását, hogy minek vagyunk még híjával. Lehet-e nagyobb mobilizáló erő, mint ha egy visszatekintés, adott esetben összehasonlítás kapcsán mérjük fel, mit kell tennünk? Nem tudom elutasítani magamtól azt a gondolatot, hogy Svájcban egy jelszóban egyesítették a kettőt, amikor megfogalmazták: Helvetia hominum confusione et Dei gratia regitur (Svájc az emberek összevisszasága, de Isten kegyelme által vezettetik). Hogy a kettő összetartozik, s a hálás hitvallás része, azt talán éppen Magyarországon nem kell hangsúlyoznom!

[[paginate]]

Visszatérő gondolat több írásban is, hogy a reformációra emlékezésnek nagy jelentősége van az egyház megújulásában. Aki ezt megfogalmazta egyrészt nyilván tudatában van annak, hogy a reformátorok művüket nem tekintették lezártnak, hanem a folyamatos reformációt hangsúlyozták (ecclesia semper reformari debet). Talán ennél még többet is jelent, ha ismétlődő gondolatról van szó: bizonnyal sokan gondolják úgy, hogy ma is megújításra szorul az egyház, s ennek útját keresik. Ezzel maximálisan egyetérthetünk! Arról van szó, hogy a reformátorok nem csak az egyháztest megújításáért harcoltak, hanem az egész társadalom számára hasznos munkát végeztek – hogy úgy mondjuk, a társadalmi változások élharcosai voltak. Ma inkább úgy tűnik, hogy az egyház a társadalmi változások után kullog, s mindig csak jelentős lemaradással követi azokat. Talán nem is kell ezen különösebben csodálkoznunk: a társadalmi változások 500 évvel ezelőtt sokkal ritkábbak voltak és sokkal lassabban mentek végbe, mint az utóbbi száz évben; mára azonban felgyorsult a tempó, s egyik jelentős változás követi a másikat. S az is nyilvánvaló, hogy amennyiben ezek követésében lemarad az egyház, az az igehirdetés relevanciájának (jelentőségének, érthetőségének) deficitjét fogja okozni… Mostani írásunk persze nem azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a problémákat megoldja, hanem csak azt, hogy súlypontozza az elhangzott véleményeket. Mégis nem tehetem meg, hogy ne utaljak itt valamire: a szárszói konferenciákon többször elhangzott a református értelmiség véleménye, miszerint a magyar sorskérdésekkel való foglalkozás, az ige mondanivalójának keresése ezek kapcsán változásokon túl is releváns marad, s az egyházak sajátos feladata lehet. Bizonnyal más gondolatok is eszébe juthatnak az olvasónak ennek kapcsán! Legyen elég tehát annyit hangsúlyoznunk, hogy az egyház megújulásának vannak lehetőségei, így nem csak a probléma fölvetése, de a megoldás is lehetséges – s miért is ne annak kapcsán, hogy a reformációra emlékezünk?

Nagyon masszív, erőteljes mondanivalónak értettem a hozzászólásokban ismételten előforduló gondolatot: lehet, hogy a hívők száma kevesebb, mint korábban, lehet, hogy az egyház számára elérhető társadalmi fórumok is kevesebben vannak, de annál fontosabb, hogy a hívők tudatosan és elkötelezettséggel éljék meg hitüket – és így is nyilvánuljanak meg! Ha szabad átfogalmaznom: az extenzitás és az intenzitás kettősségéről van szó. Nem ezt mondta már Dobó István is Egerben: inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl?! (Igaz, a mondást csak Gárdonyi tollából ismerem.) Senki nem tagadhatja, hogy ha minőségről van szó, akkor a számok semmitmondóak (qualitas non numeratur, sed ponderatur). Helyeslésem mellett azért néhány kiegészítő gondolatot hadd fűzök hozzá ehhez. Egyrészt azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a missziói parancs a föld végső határáig szól; ennek nyilván nem az az értelme, hogy foglaljátok el a földet, hanem az, hogy lehetőség szerint mindenütt és mindenkor szóljon az evangélium: lehetőség szerint ne legyen senki, aki ne hallotta volna a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. Ugyanakkor pedig, hogy hányan követik a hívó szót, az valóban már nem tőlünk függ. A társadalom minél szélesebb rétegét el kell érjük – tehát az extenzitást nem adhatjuk fel; a lényeg azonban tényleg az intenzitás. Viszont ennek megfogalmazásánál is javasolt az óvatosság: senkinek nem használ, ha túlzott követeléseket fogalmazunk meg az egyháztagokkal szemben, sőt inkább kontraproduktív lehet, ha abszolutizáljuk az ajándékként megkapott hitet. Remélem, hogy ezeket a megjegyzéseket olvasóim csupán integrálódó eszmélődésként értelmezik, s nem ellenkezésnek: valóban igaz, hogy nem a számok alacsony volta miatt kell panaszkodnunk, hanem inkább a hit igaz megélését és megnyilvánulását kell szorgalmaznunk!

[[paginate]]

Ebben az összefüggésben különösen is hangsúlyos az a gondolat, amit ismét több hozzászólásban olvastam: a hitelképes bizonyságtétel. Ez a gondolat talán még az egyház munkájának extenzív vagy intenzív voltát is meghatározza, hiszen lehet bármilyen széles körű az egyház működése, a hitelképtelenség aláássa a missziót, míg lehet, akármilyen szűk körű a bizonyságtétel, kovászként hathat, ha hitelt lehet neki tulajdonítani. Vitán fölül áll, hogy ebben a reformátorok példamutató elődeink, hiszen egész életüket feltették az evangélium igazsága mellett! A hitelképesség mindazáltal ma központi problémája valamennyi európai társadalomnak: látjuk, hogy a politikusok „elhasználódnak” – értem ezen, hogy a mégoly becsületes emberre is néhány év leforgása alatt annyi sár tapadt, hogy a nyilvános szereplésben egyre kevesebben követik őt. Az intézmények életében az adminisztratív pontosság gyakran áll ellentétben a konkrét élet követelményeivel. Ha valaki nem értené mondatomat, csak gondoljon olyan közszájon forgó kifejezésekre, mint az igazságszolgáltatás–jogszolgáltatás kettőssége, vagy a nyugdíj–nyögdíj kifejezésekre – sorolhatnám még, de most nem ez a cél. Vitathatatlan, hogy európai társadalmainkat óriási bizalomvesztés jellemzi, ami a cselekvő személyek hitelességének csorbulásával függ össze, s bár mind a keresztyén emberek szintjén, mind pedig az egyház intézmény-szintjén is úgy vélhetjük, hogy talán még mindig jobb a helyzetünk, mint általánosságban másoké. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne kellene harcolnunk nekünk is, hogy megőrizzük hitelképességünket! Hogyan lehet ezt elérni? – Az átlagember szemében egészen nyilvánvalóan van egy banális kritériuma, hogy kit tekint hiteles személynek: akkor van hitele egy ember szavának, ha az teljesen fedi tetteit. Ez esetben az illető személy akár tévedhet is, mondhat olyat is, ami később nem nyer igazolást – de a tévedés az ő tévedése, hibája az ő hibája, tehát: hiteles. Az egyház esetében természetesen ez a modell még erősebb, hiszen Isten beszédét hirdetjük – s az eredeti nyelvben (héberül) nem is lehet megkülönböztetni a tettet és a beszédet egymástól, annyira egybeesik a kettő. Hitelképességünk tehát az európai társadalmakban nagyban függ attól, hogy az egyház igehirdetése és tettei megfelelnek-e egymásnak; egy keresztyén ember hitele nagyban függ attól, hogy élete tükrözi-e hitvallását, s hogy keresztyén bizonyságtétele leolvasható-e mindennapjaiban. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: Isten mindig talál alkalmat arra, hogy akaratát valamilyen formában kifejezésre juttassa; nekünk azonban, a mi hitünknek és a mi közösségünknek a jövője függ attól, hogy ezt a hitelességet mennyire tudjuk elnyerni mások szemében.

Nem vitás, hogy a reformátorokat azért tartjuk nagy tiszteletben, mert az ő életükben hiteles bizonyságtételt látunk. Érdekes volt azonban azt látnom, hogy ezen túl senki nem tette fel azt a kérdést: miben nem voltak sikeresek a reformáció szereplői? Talán úgy gondolták hozzászólóink, hogy a reformáció kapcsán megemlékezni és méltatni illik, nem pedig kritizálni? Ez lehet, hogy így van; a hitelesség kérdése azonban, amint feljebb említettem, egyáltalán nem a sikerességgel függ össze! Visszatekintve bizonnyal sokan úgy látják, hogy a reformáció viszonylag rövid idő alatt hatalmas sikereket ért el – és tény: néhány évtized alatt teljesen átformálta egész Európát! Viszont sok kérdésben vallottak kudarcot a reformátorok (s ők ezt egészen nyilvánvalóan így is látták). Luther Mártonnak a nagy német parasztháború tragikus kudarc volt, Zwingli Ulrik a csatatéren halt meg, Kálvin Jánost egyszer el is űzték Genfből, Bucer Márton se tudott végleg megmaradni Straßburgban, hanem emigrációba kényszerült – valamit rosszul csináltak? Még csak ez sem biztos, hiszen nem mindig az vall csődöt, aki valamit rosszul csinál, hanem elképzelhető, hogy a körülmények miatt következik be a kudarc. Mindenesetre úgy gondolom, hogy ha átgondolnánk, mi sikerült és mi nem sikerült a reformátoroknak, akkor ez lehetne felemelő érzés is a napi kudarcainkban egyrészt – másrészt pedig talán tisztábban is látnánk, mit akartak elérni 500 évvel ezelőtt, s mi az, aminek még ma is híján vannak a protestáns egyházak. Talán ez még programot is adhatna sokak számára! A kudarc ugyanakkor arról is vall, hogy valaki az emberi lehetőségek határait feszegeti annak az eszmének az érdekében, amelynek igazáról meg van győződve. S ezen a ponton megvannak a magam félelmei: hogy tudniillik mi sokkal kevesebb kudarcot tudunk felmutatni reformátor elődeinknél – merthogy sokkalta kevesebbet is kockáztatunk megreformált hitünk ügyében, mintha mi magunk is sokkal kevésbé hinnénk abban, amit tőlük megtanultunk. Úgy gondolom, hogy a reformátorok sikereinek hiányát felmérni, a határterületeket feltérképezni legalább olyan tanulságos lenne, mint ahogy elért eredményeiket áttekintettük.

Ez utóbbi megjegyzésem mit se von le annak értékéből, hogy a Confessio hasábjain olvasható megnyilvánulások (tanulmányok, előadások, a körkérdésre adott válaszok, az évfordulóval kapcsolatos képzőművészeti írások és kiállítási ismertetők stb.) nem csak értékes hozzájárulások voltak a reformáció jubileumához, hanem bizonyították, hogy a reformáció ma is él egyházaink bizonyságtételében. Egyrészt érdeklődéssel várom, hogy a leírt észrevételek hogyan jelentkeznek majd a gyülekezeti életben, másrészt remélem, sőt kérem, hogy hasonló eszmélődés más kérdéskörben is történjen!

Karasszon István

 

Hasonló anyagaink

Globalizáció és az egyház

Van-e kiút a globalizációs zsákutcából, a globalizáció okozta elkerülhetetlen deformációkból? Sikerül-e megállítanunk a globalizációs úthengert? Ravasz Ákos írása

Megújulás!?

Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében? A Confessio körkérdésére Steinbach József dunántúli püspök, református teológus válaszolt.