Számadással Istennek tartozom

Az első magyar Kálvin-regény

Tóth-Máthé Miklós: Számadással Istennek tartozom

Regény Kálvin Jánosról

Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület, 2017

 

1517. október 31-én Luther Márton Wittenbergben meghirdeti forradalmi változásokat indító demonstratív téziseit, s így életre kelti a vallás- és egyházújító reformáció mozgalmát. Ötszáz év telt el azóta, s a protestantizmus kibontakozása csakugyan átformálta a keresztyénség kétezer éves történetét. Világraszóló események sorozata kezdődött, s a „semper reformanda” elvének jegyében tart a mai napig is; amint Zoványi Jenő (A reformáczió Magyarországon 1565-ig című kongeniális művében) állítja: a „keresztyénség történetében Jézus Krisztusnak az igehirdetésén és munkálkodásán kívül a legfontosabb, legmesszebbreható mozzanat a reformáczió volt”. A szétágazó, de alapjaiban összetartozó Krisztus-hivő egyházak és felekezetek olyan kifejlődéseken és újjászületéseken estek keresztül, hogy azok valóban az emberiség világtörténelmének megvilágosító átalakulásához vezettek – az egyetemes reneszánsz világkép- és korszellem-meghatározó időszakában a vallási és ekkléziasztikai reneszánsz egészen csodálatos sors- és korszakfordító eredményeihez jutva. A protestantizmus önfejlődése és visszahatása a katolicizmus eszmei és egyházszervezeti rendszerére (de egész erkölcsi világára és tevékenységminőségére nézve is): még inkább örökérvényűvé kovácsolta a keresztyénség spirituális és intézményes berendezkedését, még szilárdabbá tette a kősziklára épített individuális és kollektív hitéletiség metafizikai és kultúrantropológiai alapjait, hogy mára az egyenrangú felekezeti különbségek méltóságteljes elismerésével és megbecsülésével átitatott ökumenikus szellemiség tornyosuljon megdönthetetlen evidenciává.

A reformáció szellemi, teológiai, liturgikai, egzegetikai, homiletikai, kateketikai és minden egyéb fajta intézményes meggyökereztetésének másik (s a mozgalom második generációjának) kiemelkedő alakja, vezéregyénisége kétségtelenül Kálvin volt. A reformáció helvét irányának hatása Magyarországra nézve pedig különösen korszakalkotó volt. A kálvinizmus vonzásáról olyannyira lényeglátón és sokoldalúan értekező Czine Mihály szerint eddig, évszázadokon keresztül, „a számarányánál is nagyobb szerepe volt a protestantizmusnak, benne a kálvinizmusnak, a magyar művelődésben; a protestáns szín dominált a nemzettudatban”; s hogy félévezrede „annyi bizonyos, a magyar művelődés, a magyar irodalom (…) erősen protestáns, s ezen belül inkább református színezetű; sokszor még a katolikus alkotók műveiben is”. Ezért is kérdezhette szerinte a római katolikusnak keresztelt, de anyai ágon református, s a műveiben is erőteljesen protestáns szellemű Illyés Gyula a reformáció genfi emlékműve előtt tűnődve: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin?” – s adhatta meg rá a biztos választ: „Nem hiszem.” Mert valóban: a nemzeti identitástudatot és a nemzeti anyanyelvű irodalmiságot, kulturális önazonosságot küldetéses elszántsággal, szakrális „devotio”-val felépítő kálvinizmus, protestantizmus nélkül a magyarság valószínűleg elmosódott, szétszóródott volna, vagy felszívódott volna más népekbe. A temérdek vergődéssel a tengernyi megpróbáltatást lebirkózó vallási és irodalmi kultúra együtt mentette át a magyarságot, a nemzetet a mindenkori jövőbe; együtt jelentette a megmaradást. Az újjáébredő hit a nemzetet, a nemzet a hitet tartotta. „Krisztusban hívattunk és küldettünk el keresztyénnek, Krisztusban teremtettünk és tartatunk meg magyarnak” – deklarálta a legújabb kori „babiloni fogság” alól szabadító rendszerváltás utáni református világtalálkozókon Hegedűs Loránt.

[[paginate]]

Kálvin szerepéről, hatásáról számos magyar irodalmi mű tanúskodik Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című nevezetes poémáján kívül is. Református identitás és magyar irodalom című kiváló tanulmánykötetében (Bp., Kálvin Kiadó, 2015) Győri L. János külön fejezetet szentel a Kálvinról szóló alkotások bemutatásának – többek között Szabolcska Mihály, Muraközy Gyula, Áprily Lajos verseinek (e darabokat a Tenke Sándor szerkesztette Új Aranyhárfa /Bp., Református Sajtóosztály, 1987/ is közreadja), Ady, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc gondolatvilágának, Páskándi Géza, Sütő András drámáinak, s egy újabb keletű ragyogó Lászlóffy Aladár-költeménynek (A genfi katedrálisban). Kálvinról sokféle irodalmi mű szólt tehát az idők során nemzeti irodalmunkban (s most a tudományos életrajzokat, elemzéseket, szakkönyveket számba sem vehetjük a Kálvin halálának 300. évfordulóján, 1864-ben Debrecenben megjelent, Révész Imre készítette első nagyszerű monográfiától Pruzsinszky Pálnak a huszadik század elején – Kálvin születésének négyszázados évfordulóján, 1909-ben /és 1912-ben/ Pápán kiadott kétkötetes, monumentális alapmunkájáig és tovább), de az első magyar életrajzi regény most, az egyetemes reformáció jubileumi, ötszázadik évében született meg – Tóth-Máthé Miklós tollából, jóvoltából. Kettős (sőt többszörös) évforduló alkalmával: az ötszáz éves reformáció mellett ugyanis a magyar református egyház létrejöttének 450. évfordulóját is ünnepeljük. A magyar reformáció fővárosának, központjának, a „kálvinista Róma” szimbólumának számító Debrecenben gondolhatunk tehát egyúttal az 1567-es debreceni alkotmányozó zsinat négyszázötvenedik emlékévére is; innentől datálhatjuk a Tiszántúli Református Egyházkerület és így tulajdonképpen a Magyarországi Református Egyház megalakulását. Ezen a zsinaton fogadta el alapvető hitvallásának a lelkipásztorok közössége az András templom oldaltermében az úgynevezett Második Helvét Hitvallást, amelyet először a svájci református kantonok írtak alá az ezt megelőző esztendőben. (S a 2017-es ünnepségek sorában, 2017. június 24-én fogadták el a Nagytemplomban – nagyszabású egyházi események keretében – a helvét hitvallás új magyar fordítását is.) Tóth-Máthé Miklós művét (Számadással Istennek tartozom – Regény Kálvin Jánosról) rendkívüli érdeklődéstől övezve mutatták be már előtte, s aki kézbe veszi a Vincze László megragadó borítótervével készült impozáns könyvet, már a kötetet ajánló szalagon olvashatja: „A reformáció 500. évfordulójára az első magyar regény Kálvin Jánosról”; s a Pál apostoli igét: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8, 31) – és amit az emlékévben minden református templomra kitűzött molinón is: 500 éve reformáció – 1517; 450 éve Magyar Református Egyház, Debrecen – 1567. A kötetet tehát a Tiszántúli Református Egyházkerület adta ki, a nyomtatás és a kötés pedig „a debreceni nyomdászat négy és fél évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda” (felelős vezető György Géza vezérigazgató) munkája (amint azt az impresszum hirdeti; s hogy a szerkesztő Zentai Csilla volt, a szerzőről készült fotót pedig Barcza János készítette). Rövid szerzői életrajz és a Tóth-Máthé Miklós fontosabb műveit felsoroló jegyzék egészíti ki az eddigieket, valamint a felelős kiadó, a tiszántúli református püspök, Dr. Fekete Károly ajánlása még a borítón. Lélekemelő szavak kísérik a „küldetéses” könyvet, ahogyan a tudós püspök fogalmaz: „A magyar Kálvin-irodalom eddig főként tudományos műveket inspirált. Tóth-Máthé Miklós Kálvin regénye a szépirodalom formanyelvén adott reformációs ajándék, az első magyar regény Kálvin küzdelmes, hitvalló, de mélyen emberi életéről. Legyen áldás a szerzőn és a Kálvin-regény útján, hogy hozza közelebb a helvét reformáció Istentől nekünk ajándékozott hűséges szolgáját.”

[[paginate]]

A Debrecenben élő Tóth-Máthé Miklós munkássága az utóbbi évtizedekben teljesedett nagyarányú szellemi és műfaji övezeteket átölelő sokrétű életművé. A mintegy félszáz önálló kötetbe foglalt oeuvre kiterjed a régmúlt és a jelenkor hitpróbáló magyar sorsküzdelmeinek gazdag ábrázolására éppúgy, mint önéletrajzi élmények, családtagok (köztük az édesanya, a lelkész édesapa, a megdöbbentőn korán eltávozott feleség) emlékének lírai és vallomásos megörökítésére, az eredeti hivatáshoz, a színészethez fűződő anekdoták humoros elbeszélésére, vagy a mai idők és a visszás társadalmi jelenségek szatirikus kipellengérezésére. A középkortól, a reformáció századától a Rákóczi- és az ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilences szabadságharcon át az ötvenhatos forradalom példaállító csodájáig és tovább: a megmaradásáért hadakozó magyarság ezeréves Kárpát-medencei létharcának megannyi vetülete és árnyalata bontakozik elénk ezekből a színdús élet- és helyzetképekből, krónikás epikai vagy drámai freskókból, ezekből a változatos és szerteágazó poétikai formákból és alakzatokból. Nagyszabású történelmi regények, társadalmi-lélektani korképek, analitikus vagy adomás novellák, karcolatnyi történetelbeszélések, krokik, tárcák, humoreszkek és karikatúrák, groteszk, költői-látomásos vagy balladisztikus karakter- és zsánerrajzok felsorolhatatlan sokfélesége tükrözi ezt a világnyi horizontot. Az életre keltett példa-emberek messzefénylő tetteinek sűrített felmutatása így telítődik az esztétikai értékminőségek lebilincselő árnyalatosságával. A lélek kétirányú kötelmeit megvilágító dikció öntanúsító erejével: hogy átérezhessük mindazt, ami az evilági és a transzcendens létvalósághoz kapcsol minket; ami köt és emel. Köt a bennünk mélyről, gyökeresen tápláló és emel a fölöttünk, a magasságban lakozó feltétlen értékekhez. Ahhoz, amiből az ember legyőzhetetlen méltósága ered: a humanitás és a divinitás elorozhatatlan mindenekfölöttiségéhez.

fotó: Barcza János

Ha van valaki, aki a reformáció korának és kulturális, szellemi, spirituális erőfeszítéseinek kiemelkedő nagyságait, szellemóriásait úgy tudja feltámasztani, hogy azok művészi reinkarnációjával egyidejűleg az ódon korhangulat is maivá lényegülhessen: az régóta Tóth-Máthé Miklós. A korabeli létkérdések aktuális sorsproblémáinkká elevenednek, s a válaszok is megrendítő erővel vallanak feladataink, szándékaink, törekvéseink halaszthatatlan újraértelmezendőségére. Az örök reformáció – a megtartó hithűség és az őseredeti isteni igazságokhoz való folytonos visszaigazodás, megtérés – jegyében, az életigazító keresztyén magatartás sokszor a szűkös felekezetiségen túli, ökumenikus és egyetemes dimenzióiban, a lélektisztító igazságfelismerések szakrális perspektíváinak közegében. Ha tehát Tóth-Máthé Miklós filológiai hitelességet és lírai-poétikus átképzelést szervesen ötvöző történeti életregények, biografikus portréművek, panoramikus korelbeszélések sorozatában rajzolja újjá a „fekete ember” Karácsony György, Károli Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Méliusz Juhász Péter, Ráday Pál, „Kossuth papja” Könyves Tóth Mihály és mások alakját, ha karizmatikus református prédikátorok, lelkész-teológusok, biblia- és zsoltárfordítók seregét varázsolja élővé: telitalálatosan illeszkedik a nemzetmegtartó „magyar vallás” szent örökségének követelményéhez. Nemcsak közvetítve, de teremtve is a személyiség- és közösségátformáló hit és tudás lényegminőségét. A hit és tudás hőseinek jelképösszegző megvilágításával téve lehetővé, hogy valaha mégiscsak felépíthessük azt a „Templomot”, az életérdekű létteljesség és a spirituális nemzetegység kultikus-rituális színhelyét, a szétszóródás után is, amelynek hiányát oly szívettépőn Ady is keseregte. Sárospatak, Debrecen, a Tisza-vidék, Erdély és az Alföld tájain különösképpen otthonosan, a református családi hagyományok légkörében felnövekedve – s az ember- és egyháznyomorító bolsevik-ateista diktatúra idején is hitet téve, kiállva a krisztusi igazságok mellett – vált e szellemiség kiemelkedő megtestesítőjévé az író, aki minden körülmények között, régebben és most is, minden rabságot vagy enyhületet hozó politikai rendszertől függetlenül hirdette művein keresztül azt, ami az embert igazán emberré teheti.

[[paginate]]

Megannyi örök érték és megannyi sajátos írói tulajdonság: mindez arányosan összegződik, mondhatni szintetizálódik a Kálvin-regény lapjain. A regény hőse: névadója egy történelmi és történelmen túlra mutató szellemiségnek. Ami benne, szilárd alakjában és magatartásában összesűrűsödik: ihletforrása egész magyar keresztyén nemzeti létezésünknek is. Nem véletlenül nevezik a „mi Jánosunknak” őt még manapság is falusi közösségekben, s végtelenül megható az egyik zárójelenet az élete végéhez közeledő páratlan személyiségről e regényben is, amikor ezt fűzi hozzá az egyik Magyarhonból (az egykori tanítvány, Matthias Thurytól) kapott leveléhez: „Azt írja, hogy hazájában engem csak Kálvin Jánosként emlegetnek, és sokan meg vannak arról győződve, én is magyar vagyok. Azt válaszoltam neki, hogy nagy örömöt szerzett a hírrel, és maradjak csak meg nekik ezzel a névvel. Azt kívánnám – tettem még hozzá –, hogy bárcsak más nemzetek reformáltjai is a saját nyelvükön említenék a nevemet! Mert ez azt jelentené, hogy lelki polgárjogot kaptam náluk, akár a magyaroknál. Létezik-e ennél nagyobb elismerés?”

A regény az úgynevezett én-elbeszélés formájában idézi fel a nagy hitújító, hittudós, egyházkormányzó reformátor és prédikátor életútját. Az önéletírás, a memoár, az emlékirat hagyományos műfajában, amely a vallomástevő személyesség és őszinteség megkapó érzületével telítődik. Szent Ágoston, Rousseau, II. Rákóczi Ferenc, Bethlen Miklós és a többi nagy konfesszionális lángelme mellé sorakozik fel most Kálvin ezzel a fiktív élettörténetével. A számvető önéletrajz ugyanis valóságosan nem íródott meg (ismeretesek ugyan rövid emlékidéző-vallomásos szövegrészletek tőle) – de minthogyha most ezt az egész művet találta volna meg az író és adná közre. Bravúros prózatechnikai eljárás, megoldás ez, mert olyan, mintha egyszerre belülről és kívülről is látnánk Kálvin személyes sorsát. A regényi fikció szerint e megírt számadást a koporsóba tétette Kálvin, de úgy, hogy senki ne tudjon róla, ne is keressék sehol. Valóban az elképzelt isteni távlatból láthatunk tehát rá erre az egész elbeszélt élettörténetre – mintha nekünk sikerült volna kilesni a titkot. Mert kérdés, hogy ha nincs ilyen szövegmű, akkor most mi mit olvasunk a mai szerzői instrukció alapján? Többrétű képzeletjáték ez, hiszen olvassuk azt, amiről amúgy nincs feljegyzés – hacsak nem, csakugyan, az égben, a rejtelmes örökkévalóságban. S akkor pedig transzcendentális perspektívát nyer, ami a földi életben lejátszódott, amiről hihetjük is, nem is, hogy pontosan így vagy úgy történt. A modern prózaírás öntükröző sajátossága ez, amikor elbizonytalanodik maga az írás folyamata és eredménye. Viszont éppen ez ad tágas teret az írói fantáziának, s annak, hogy emlékezetes jelenetekben örökíthesse meg hőse alakját, cselekedeteit. A regénybeli Kálvin tehát az író szülötte, feldúsítva a rengeteg érzékletes, szemléletes életvonatkozással (például a hétköznapi, családi problémák, testi bajok és hajszolódások, tántoríthatatlan munkabírást igénylő erőfeszítések példáival, s az egyházalapító, gyülekezetszervező, közösségépítő, iskolafelügyelő és akadémiaindító, hitvitázó, lelkipásztori, vagyis ezer irányú szellemi és intézményi organizátori, alkotó élet mozgalmasságával, az apró, suhanó vagy éppen súlyos közelképekben ábrázolt esendő emberi pillanatok sorával) – másrészt mégis olyan történések közegébe ágyazva, amelyek történetileg hitelesek, valóságosak, adatoltan is valószerűek voltak. A rekonstrukció sem sérül, hanem inkább bővül: önelvűen, a regényben megteremtett magamagában válik így igazán autentikussá a főhős, megejtőn emlékezetessé, életszerűvé, emberarcúvá.

[[paginate]]

Nincs szükség aprólékos egyeztetgetésekre a dokumentált események történettudományos alapjaihoz (miközben ezek azért szilárdan megformálódnak és kitetszenek) – mert egy új minőség állt elő: egy szinte velünk együtt lélegző ember valóságosnak és barátságosnak érezhető (mert elkötelezettség és meghittség szülte) sokoldalú jellemképe. Ez pedig felelősségteljes misszió a maga nemében: aki elolvassa a könyvet, olyan közel érezheti magához a történelemalakító nagyságot, mintha csak rokona vagy családtagja lenne. (S „nemcsak a főszereplő áll előttünk teljes plaszticitással, Kálvin családja, tanítói, barátai, hittársai, ellenfelei is mind olyan elevenséggel tűnnek fel, mintha az író mindegyikkel személyesen találkozott volna”; mintha csak „Théodore de Bèze képében maga léphetett volna be Kálvin otthonába, kérve, hogy írja meg élete történetét. /…/ Azért olyan meghitt, bensőséges és izgalmas könyv ez, mert érződik belőle a személyesség” – szól erről Szakonyi Károly méltatása /Reformátusok Lapja, 2017. július 9./.) És ez maga a művészet varázsa és igazsága: s ez vélhetően mélyebbre ivódik a lelkekben, mint esetleg némely historiográfiai elmélkedés a kálvini magatartás olykor ellentmondásos vagy problematikus összetevőiről. A kerek és gazdag jellemrajz a komoran szigorú, zordon, merev „aszkéta” (sőt a negatív indulatok, türelmetlenségek hibáit is hordozó s ekként is számon tartott) Kálvinhoz (aki még magát is úgy látja, mint aki „olykor merev, nehezen oldódó” habitussal bír) lebilincselőn bensőséges és érzékeny tulajdonságokat is hozzákapcsol: ahogy korán elveszített édesanyját szerette, aki Isten templomok fölötti, mennyei lakhelyéről tanította őt, ahogy magába zárkózó, öntökéletesítő, kivételes szorgalmú puritán egyénisége („ellentétben Lutherrel, aki a nagy kitárulkozó volt, alkalmas vagy alkalmatlan időben, engem a nagy bezárkózóként tartanak számon”) döntően mégsem tartózkodott az igaz, hűséges emberi, eszme-, munkatársi, hittestvéri barátság vonzalmaitól sem, ahogyan a katolikus klérus szolgálatában munkálkodó, de a hivalkodó papokkal szembeni kritikáját sem elkendőző édesapját becsülte az egyenességéért és bátorságáért, ahogyan a testvéreit istápolta, segítette, támogatta, a feleségét, a korán elvesztett kisfiát szerette és siratta (és szerénységére jellemző módon a végakaratában kijelentette, hogy jelöletlen sírba helyezzék és még beszédet se mondjanak felette, csak zsoltárt énekeljenek), ahogyan mestereit, követőit, híveit tisztelte, katartikus utolsó prédikációit betegen is tartotta, másfelől egy életén át viaskodott a kicsapongó, szabados libertinusokkal, pápistákkal, anabaptistákkal és a törvényeket (például az úrvacsora sákramentumát) nem tisztelő hitetlenekkel, ahogyan tanult és tanított, amint megalkuvás nélkül harcolt a hitvalló közösségek megszervezéséért, Genfben végül másodszorra sikerre és fundamentális történelmi eredményességre juttatva a megreformált egyházi (konzisztóriumi) autonómiát (de sikeresen meggyőzve a helységtanácsi városvezetést is), ahogyan száműzetései, üldöztetései közepette is meleg szívvel bánt például a rokonaitól kapott kedves lovával, amiképpen könyveit – főművét, az Institutiot – írta és egészségét sem kímélve dolgozott, s közben az önironikus, akár tréfás önkritikától sem riadt vissza, amilyen emberségesen kívánt volna bánni még az esküdt ellenségeivel is összejátszó fanatikus Szervéttel (azt remélve, hogy bár sose kellett volna vele összecsapnia és eretnekként kényszerűségből máglyára küldenie – miközben tanaihoz méltó bölcsességgel magukat mindkettejüket csupán egymással hiábavalón viaskodó porszemeknek tekintette) – és így tovább, a markáns és életes jelenetek rengetegéig. Voltaképpen a kontúrosan megjelenített és szuggesztíven olvasmányossá színezett epikai erejű életképek sorozata, ami a regényidő magával ragadó tempóját és hangulatát megteremti. Kortörténeti és élénken jelenkori sugárzású inszcenírozó atmoszféra lengi be a regény világát. A Szervéttel pereskedő indulatok végkimenetelekor egészen megrázó, ahogyan utolsó beszélgetésükkor – mindketten (a Szentháromság feltétlenségében hívő Kálvin és az antitrinitariánus Szervét), meggyőződve hitük igazságáról, legvégső és megfellebbezhetetlen bíróként, s szinte meg is engesztelődve egymást iránt – a legvégső eszkatológiai bizonyosság felfedését a mindnyájunk fölött ítélő Úristenre bízzák. „– Látod, Jean Calvin, ez az, amiért még szembe akartam nézni veled. Az egyetlennel, aki legalább úgy ragaszkodik a maga igazságához, mint én az enyémhez. Állhatatosan mind a ketten, de ehhez már semmi köze a földi ítélkezőknek. Csak a legfőbb bírónak, Istennek, aki már tudja mindkettőnk igazságát. Beleegyezel abba, hogy hozzá fellebbezzünk? – Beleegyezem – hajtottam meg a fejem –, és reménység szerint azt kívánom, hogy találkozzunk majd azon a mennyei tárgyaláson. – Ezt vártam tőled, Jean Calvin – mondta Servet –, és én holnap minden bizonnyal előremegyek. Ne siesd el, mikor jössz utánam, odaát már úgysincs határidő!” Mintha ez is jelezné, hogy az egész konfliktusban Kálvin felelőssége sem tagadható vagy hárítható el, s napjainkban már maga az egyház is a történelmi kor számlájára írt vétekként könyveli el a Restitutioval a „megcsontosodott dogmák” ellen lázadó rivális és ellenlábas elégetését.

[[paginate]]

A gördülékeny történetmondás, dialógusformálás, leírásmód külön erénye, hogy sajátos élénksége és megelevenítő zsáneres realizmusa a kálvini életút (amelyet nem „szelíd virágágyások” szegélyeznek, „hanem máglyák és akasztófák”) megannyi eseményrészletét képes élvezetesem magába sűríteni, tömöríteni – a túlzsúfolás veszélye nélkül. A gyermekkori családi élmények, az ifjúkori idők, a tanulóévek, a jogtudományi, teológiai stúdiumok buzdító (olykor értetlenkedő) tanárok, diákok között szerzett kollégiumi tapasztalatai, a szakadatlan csatározás az ellenreformáció erőivel meg a szembeszállás a különféle vallási mozgalmak dekoncentráló, destruktív (a „bomlasztó”, gyűlölködő tivornyázásban Kálvint egyenesen „Káin”-ként csúfoló) zűrzavaraival, a helyszínek, városok, egyházi körök sokasága, amelyek közegében működött (Noyon, Párizs, Orléans, Bourges, Nérac, Bázel, Strasbourg, Genf és a többi), a francia király megfélemlítő erőszakossága előli menekülések idején a kiváló írói-művészi érzékű, tehetségű – nemkülönben jó kedélyű – Navarrai Margit barátsága, menedéknyújtó segítőkészsége, a genfi köztársaságban zajló parázs viták, háborúskodások, majd végül konszolidációs folyamatok színes sorozata, forgataga: mind-mind a történelmi valósághűség csorbulása nélkül vetül elénk. Amikor az író (a könyvbemutatók, interjúk alkalmával) azt hangsúlyozza, hogy ő a nagy reformátor mögött lévő embert kívánta ábrázolni, akkor bízvást kiegészíthetjük: talán nem is annyira mögötte, mint inkább benne, magában a nagy reformátorban összetorlódó érzelmek, reflexiók, gondolatok életszerű összetettségét tudta érzékeltetni. S még anekdotikus, kedvesen humoros árnyalatok is kirajzolódnak: a gyerek Kálvin engedetlenül nem csókol kezet a kanonoknak, s édesanyja kérdőre vonó feddésére pedig így válaszol: „előtte már megcsókoltam Szent Annát, és ez a pap még csak nem is szent!”

De mivel a reformáció nem a keresztyénséget tagadó, hanem azt korrekciós szükségből megtisztítani törekvő fejlemény volt, ezért ennek a könyvnek is az egyik legszebben csengő üzenete azt hirdeti, hogy bármilyen ellenségeskedés helyett a valódi hit lehet csak üdvözítő; „a mi meggyőződésünk nem olyan hitté akar formálódni, hogy egy meglévő egyház hátára kapaszkodva hirdesse a tanait. Hanem éppen azt akarnánk, hogy megférjenek egymás szomszédságában” – szögezi le a regénybeli Kálvin; mire nagybátyja ekképpen erősíti ezt meg: „Ha mások is így gondolkoznak majd a ti vallásotokban, eljön az idő, amikor a különbözőségek ellenére is, a hit mégis összeköt bennünket”.

Bertha Zoltán

Hasonló anyagaink

Nagy záporok után

Albert Gábor Nagy záporok után című elbeszéléskötete Kant híres szállóigéjének parafrázisán nyugszik.

Szociáletika – nem csak teológusoknak

A közelmúltban jelent meg Békefy Lajos és Birkás Antal könyve Protestáns szociáletika címmel. A kötet a Calvin J. Teológia Akadémián elhangzott előadások rövidített, írott változata.