Erasmus és reformáció

Christine Christ-von Wedel

Erasmus von Rotterdam. Ein Porträt

Basel: Schwabe, 2016 

A reformáció éve nem múlhat el Rotterdami Erasmus említése nélkül! Jóllehet számunkra Erasmus sokszor éppen a reformáció ellentétét jelenti, ennek oka nyilván Luther Márton vitája a humanista tudóssal. Ebben az esetben is érdekes megvizsgálnunk: mi az, amit Luther ellenzett, vagy mi az, amivel Erasmus nem értett egyet, hogy magát a reformációt jobban érthessük meg. S eközben nyilván lesznek meglepetéseink…

Magyarországon az Erasmusszal foglalkozók leginkább Robert Stupperich könyvét használták eddig (Erasmus von Rotterdam und seine Welt, Berlin/New York: W. de Gruyter, 1977), teljes joggal, hiszen a tudományos vitákat és a teológiai teljesítményt ez a könyv nagyon jól tárgyalja. Christine Christ-von Wedel, a svájci reformáció-kutató intézet munkatársa, már Erasmus munkásságából doktorált a baseli egyetemen, s ezúttal inkább egy könnyebb, olvasmányos munkát akart a kezünkbe adni. Ez sikerült is; mindazáltal az olvasó óhatatlanul is a XVI. század tudományos vitáinak a kereszttüzében találja magát, s talán csak akkor érti meg igazán a könyvet, ha hozzáolvas a számára még ismeretlen részletekhez – mondom mindezt annak ellenére, hogy a könyv maga jó, közérthető stílusban tárja elő az ismereteket.

Kifejezetten érdekes annak taglalása, hogy Erasmus hogyan kezeli saját származását. Köztudott, hogy egy pap törvénytelen gyermeke volt. Christ-von Wedel kifejti, hogy ez egyáltalán nem volt kivétel abban a korban, s „fattyúnak” lenni semmiként sem jelentette azt, hogy ki lett volna valaki taszítva a társadalomból: e sors vállalása mellett is sok (egyfajta középkori „second career”) lehetősége volt bárkinek! Erasmus azonban ezt a tényt egészen másként állítja be: arról beszél, hogy szülei szerelemben éltek együtt, ámde a házasságot nem engedélyezték nekik, s ezért nem házasodhattak össze. A szépséghibája ennek a bemutatásnak csupán az, hogy ez esetben Erasmusnak kellett volna lenni az első, sőt egyetlen gyermeknek; ő azonban már a második volt… A valóság tehát kicsit más; s nyilván ez a sajátos tapasztalat vezette Erasmust arra, hogy bár ő maga soha nem nősült meg, mégis a reformációhoz egészen hasonló nézeteket valljon a házasságról. Különbség persze az, hogy ő mégis kitart a házasság szentsége mellett; ugyanakkor viszont kora római-katolikus nézetét hevesen ostorozza, miszerint a cölibátus magasabb rendű lenne a házasságnál.

[[paginate]]

A fiatal Erasmus tanulmányai során egészen kimagasló emlékezőképességről és feltűnő tanulási vágyról tett tanúbizonyságot. Számunkra kifejezetten érdekes, hogy ugyanabba a Collège Montaigue-be járt, mint később Kálvin János (és Loyolai Ignác is). Kálvin az itt szerzett tapasztalatairól hallgat (ezt talán túlzás úgy értelmezni a szerző részéről, hogy Kálvin ott jól érezte volna magát); Erasmus azonban határozottan ellenzi az iskola rigid tanítási módszereit. Talán ez lehetett az oka annak, hogy olyan sokszor és olyan sikerrel fordult az oktatásügy felé. Ő maga így ír ekkor: „Vannak diákok, akiket ütlegekkel nem lehet nevelni, még ha halálra is verjük őket. Viszont baráti tanácsokkal könnyen jó útra téríthetjük őket”. Szülei halála után (1484) kolostorba vonul Erasmus, ami számára – csakúgy mint Luther számára – hosszú távon azonban elviselhetetlenné válik.

A könyv bizonnyal helyesen véli, ha úgy látja, hogy Erasmus angliai, majd itáliai tanulmányai jelentették a legfontosabbat tudóssá válásában. Ezzel együtt nagy műve a többször is megjelent Adagia (1499, 1508), voltaképpen egy gyűjtemény az ókori bölcs mondásokból, amelyek aztán európai szállóigékké is váltak, olyan nagy hatásuk lett. Ez a mű már tipikus a késő reneszánsz és humanista műveltségre: a régi források kutatása, azokból való tanulás, ill. a modern európai nyelvek ápolása azáltal, hogy a régi bölcs mondásokat anyanyelvi fordításokban is visszaadták.

Köztudott, hogy Erasmus második itáliai útja során (1506 és 1509 között) a teológiai doktori fokozatot is megszerezte. 1514-ben Baselban telepedett le, s a Frobenius-kiadónál megjelentette 1516-ban a görög Újszövetséget – azt a szöveget, amelyet mi „textus receptus”-ként szoktunk manapság emlegetni. Hogyan lehet az, hogy egy ilyen életút nem vezetett a reformációhoz? Hiszen már korábban, még amikor barátjánál, Morus Tamásnál időzött Angliában, megírta az Encomium moriae (A balgaság dicsérete) c. szatíráját, amelyben alaposan előtárta, mi mindent lehet kritizálni kora európai kultúrájában! A szarkazmussal előtárt kritika azonban nála kifejezetten nevelési célt szolgál; az erőteljes beavatkozástól Erasmus irtózik! S kérdezhetjük is: vajon mi lett volna Európából, ha nem Luther reformációja, hanem Erasmus nevelő szándékú kritikája érvényesül – az ilyen kérdés azonban nem a történész kérdése! Az bizonyos, hogy Erasmus óriási tekintélyre tesz szert egész Európában, s a pápától a császárig mindenki elismeri; ugyanakkor persze mindvégig a heretikusoktól elhatárolódás keskeny útját kellett járnia. Amikor Bölcs Frigyes Erasmus véleményét kéri ki Luther kapcsán, Erasmus nem habozik kinyilvánítani: Luthernek igaza van, de hozzáfűzi: radikális kiállása veszélyt is jelenthet. A radikalizálódástól mind Luthert (főként Melanchthonon keresztül), mind Zwinglit óvta – ám hiába. S ekkor jön a szakítás: 1524-ben Eramus megírja a szabad akaratról könyvét (De libero arbitrio), amit szívesen értünk úgy ma, mint a lutheri elvek közelítését a humanista elvekhez. A bűnös ember és a megigazulás kérdését Erasmus kifejezetten nevelési képpel magyarázza: egy járni tanuló gyermek egy gyümölcsöt akar elérni, de útközben mindig elesik; szerető édesapja azonban mindig felemeli őt, s így el is éri a gyümölcsöt. Nyilván nem tudunk tökéletesek lenni; de az Atya segítségével azt az eredményt érjük el, mint ha azok lennénk. Ez a kép jó érthető az emberi szabadságot mindennél többre értékelő humanisták körében is – Luther mennydörgése azonban, ami kizárólag Szentírás-értelmezéséből fakadt, véget vetett ennek.

[[paginate]]

Erasmus nyugtalanul látta, hogy Svájcban is (főként Zürichben és Thurgauban) radikalizálódás megy végbe; a baseli tanács többször kérte ki véleményét, ami mindig az események moderálása felé akarta terelni a város vezetőségét. Amikor azonban Baselben is megjelentek a képrombolók, akkor világossá válik számára: ez már nem az ő világa. Hiába kérleli Basel reformátora, Johannes Oecolompadius, elhagyja kedves városát, és a németországi Freiburgban telepedik le 1529-ben. Bár Luther diabolus incarnatusnak (testté lett ördögnek) nevezi, reformátorok között sok barátja van, de a pápa is kikéri tanácsát. Érdemes meghallgatni, mit mond Erasmus a pápának: „Olyan meggyőződések is lehetnek, amelyekkel kapcsolatban meg kell engedni az eltérő nézeteket anélkül, hogy ez megzavarná a keresztyénség békéjét. Jó lenne, ha a szektások számára meghagynánk azt a reménységet, hogy ők is elérhetnek valamit, ha követelésük helyes és méltányos.” Baselba mégis visszatért Erasmus 1535-ben – meghalni. Basel nagy reverenciával fogadta, hiszen mindvégig tisztelte Erasmust, sőt még a baseli Münsterben történő eltemetését is engedélyezik (amit egyébként a reformáció korában másnak megtiltottak). Örök talány: vajon találkozhatott Erasmus még 1536-ban Kálvin Jánossal, aki ekkor érkezett Straßburgból? Csak Kálvin későbbi viselkedéséből, írásaiból tudnánk következtetni erre, de a válasz ez esetben: nem. A nagy humanista utóhatása nem is annyira a református irányzatban érvényesült, hanem inkább majd a felvilágosodás kori enciklopédisták kedvelt szerzője lesz, akik sokat tanultak toleráns nézeteiből éppúgy, mint szarkasztikus stílusából.

Erasmus írásai gyakran próbálják humorral, nem ritkán szarkazmussal oldani a kor feszültségét – néha sikeresek voltak ezek a próbálkozások, néha nem. Portréja ezért a hangulatot is megpróbálja visszaadni: A. de Pury (aki felénk ismert teológus, de művészi vénája talán kevéssé ismeretes) egy-egy karikatúrával adja vissza főleg Luther és Erasmus kapcsolatát. Nehéz ezt könyvismertetés keretében tárgyalni; azért tegyünk mégis kísérletet! Az egyik képen például Luther Márton érkezik nagy bőrönddel a mennyországba, de legnagyobb meglepetésére Erasmus nyit kaput neki. „Micsoda, te itt vagy?” – így a meglepett Luther. „Gyere csak bátran, Márton, majd én bevezetlek az égiekhez!” – így Erasmus. Vagy egy másik alkalommal a két tudós beszélget. Luther: „Szilárd hittételekre van szükségünk!” Mire Erasmus: „Te csak úgy hiszed…” Ismét egy másik alkalommal beszélgetésük során megjelenik Leó pápa. Luther tombol: „Nem akarom látni őt!” – Mire Erasmus: „Látod, hogy mégis csak van szabad akaratod!” – Úgy tűnik, ezzel sikerült nem csak tartalmat közvetítenie a könyvnek, de valamit az Erasmus által gerjesztett hangulatból is megkapunk!

Karasszon István

Hasonló anyagaink

Nászta Katalin: Thália erdélyi napszámosai

Nem színháztörténet ez, de ha valaki (valamikor) megírja az erdélyi magyar színházak és színjátszás történetét, abba nagyon sok mindent bele kell foglalnia Nászta Katalin testes könyvéből.

Lelkészek pasztorációja

Siba Balázs, Pasztorálteológia A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében Budapest: KRE/L’Harmattan, 2018