A skót identitás elválaszthatatlan része volt sokáig a presbiteriánus felekezet. A történészek is osztották a vélekedést, hogy reformáció nélkül nem lenne Skócia az ami.[1] Mára a közvélekedés egészen az ellentétébe fordult: a reformáció, a presbiteri egyházrendért való küzdelem vagy közömbös a történész szakma és a közvélemény számára, vagy éppen a vallási bigottság, a vallási fundamentalizmus és a hatalomért folyó véres harcok korszakának okozóját látják benne.[2]

A reformáció első skóciai vértanú hirdetője Patrick Hamilton volt.[3] Az előkelő származású ifjú a párizsi egyetemen találkozott a reformáció tanításával, majd a protestáns marburgi egyetemen tanult, ahol kitűnt éles elméjével, az Isten igazságához való ragaszkodásával. Skóciába hazatérve azonnal hirdetni kezdte az Isten kegyelmének evangéliumát. Ezt mindössze alig fél évig hagyták, 1528. február végén St Andrews-ban eretnekként máglyára küldték. A reformáció terjedését azonban már nem lehetett megállítani: egyre több embernél bukkantak fel Luther könyvei, majd a kereskedők által becsempészett angol nyelvű Tyndale Újszövetségek. Olyannyira, hogy a népakarat nyomására a parlament 1543-ban engedélyezte magánszemélyeknek az angol nyelvű Újszövetség birtoklását. A skót reformáció következő nagy alakja egy tanár ember, George Wishart volt, aki még tanítói tevékenysége mellett tanulmányozni kezdte a görög Újszövetséget. Később Svájcban, Németországban és Angliában tanult, ahol megerősödött benne a reformáció tanítása. Hazatérve 1544 végétől Dundee környékén hirdette az Igét. A római katolikus egyházi vezetők neki sem hagytak sok időt, 1546. március 1-jén St Andrews-ban őt is máglyán kivégezték. Tanítványai (és testőrei) között volt a fiatal John Knox is. Wishart a letartóztatása éjszakáján elküldte Knox-t, mondván „elég egy ember az áldozathoz”[4]. Időközben a reformáció számos képviselője halt mártírhalált egészen 1558-ig, amikor a kivégzést száműzetés váltotta fel a reformáció hirdetői számára. A reformátorokkal szembeni kemény fellépést az is indokolta, hogy a skót római katolikus egyház belső élete visszaélésekkel és alkalmatlan vezetőkkel volt tele, melyek közismertek voltak, és a reformáció terjedését segítették.[5] A Wishartot kivégeztető Beaton érsek ennek jó példája: korrupt, számos ingatlan tulajdonosa, több tucat szeretőjétől számos gyermeke született.[6] Nem meglepő, hogy néhány hónap múlva egy kisebb népfelkelés meglincselte. Minden tiltás és üldözés ellenére az 1550-es évek végére a skótok többsége a reformáció mellé állt.

[[paginate]]

John Knox 1515-ben született Haddingtonban[7]. Családja nem volt gazdag, de annyi jövedelmük volt, hogy fizessék Knox tanulmányait a papi pályára. Fiatalként egy lordnál volt házitanító, ahol először hallott az angliai reformációról. Amikor Wishart abban a régióban prédikált, Knox csatlakozott hozzá, letartóztatásáig kísérte és karddal védelmezte (!) a prédikátort.[8] Wishart, majd az őt kivégeztető Beaton érsek halála után csatlakozott a St Andrews-t megszálló, további üldöztetéstől félő protestánsokhoz. Csakhamar lelki vezetőjük lett, és bátran hirdette az Igét, amíg a francia csapatok meg nem szállták Skócia keleti részét. A franciák Knoxot elfogták és gályarabságra ítélték. Másfél évnyi szenvedés után szabadon engedték a skót foglyokat. A skóciai helyzet miatt Knox a határ angol oldalán fekvő kisvárosban, Berwickben telepedett le, ahol folytatta igehirdető tevékenységét. Ott skótok éltek angol uralom alatt és napirenden voltak a lázadások, merényletek. Knox az igehirdetés által békét teremtett, hívő gyülekezetet formált.[9] Ennek híre eljutott VI Edward angol király udvarába, ahol egyik udvari lelkésznek nevezték ki és még püspökséget is felajánlottak neki, de nem fogadta el. 1553-ban a katolikus Mária lett az új angol uralkodó, s Knox sok más protestánssal egyetemben jobbnak látta elmenekülni. Svájcban Genfben és több protestáns városban is megfordult, majd a frankfurti angol menekültek lelkésze lett. Itt nem maradhatott sokáig, mert a gyülekezet nagyobb része ragaszkodott a római liturgiához és más korábbi szokásokhoz, és túlzottnak találta Knox radikalizmusát. Ezután Genfbe ment, mivel gondolkodása nagyon közel állt Kálvinéhoz, ahol szintén az angol emigránsok lelkésze lett. Genfben tartózkodva is kapcsolatban maradt hazájával. Lefordította és hazaküldte Kálvin genfi kátéját. Genfi tartózkodását megszakította 1555 végén egy kilenc hónapos skóciai úttal. Otthoni látogatása során számos helyen prédikált és úrvacsorát osztott, és maga is megdöbbent hogy a reformáció milyen mély gyökereket eresztett, és az emberek mennyire szomjaznak az igaz Ige után. Knox visszatért Genfbe, ahol Kálvin működése nagy hatással volt rá. Genfben számos röpiratot adott ki, a legnagyobb vihart az „Első trombitaszó a nők rémséges kormányzása ellen” (1558) kavarta. A mai szekuláris történetírás ez alapján „nőgyűlölőnek” tartja Knox-ot[10], valójában azonban korának két protestantizmussal szembeszálló uralkodónője ellen szállt síkra, igaz, meglehetősen kemény szavakkal.[11] Ugyanakkor a skót protestánsok benne látták a legalkalmasabb vezetőt, ezért küldöttséget küldtek, hogy hazahívják Genfből. Kálvin és mások támogatták Knox hazatérését.

A skót királynő, Stuart Mária még kiskorú volt, ezért Franciaországba vitték, ahol a későbbi II. Ferenc felesége lett. A nevében anyja, a lotharingiai hercegnő, Guise Mária kormányzott, mint régens. A skótok egyre inkább tartottak attól, hogy országuk Franciaország egyik tartományává süllyed, ezért megerősödött az Angliával való szövetség támogatóinak köre, ami egyet jelentett a protestánsok helyzetének javulásával. Mikor Knox 1559-ben, 44 évesen hazatért, gyakorlatilag polgárháborús állapotokat talált: Guise Mária a francia katonák segítségével kívánta az uralmát fenntartani és a reformációt visszaszorítani. A protestáns rendek I. Erzsébet angol királynő katonai segítségét kérték. A régens Guise Mária 1559 nyarán hirtelen meghalt, és angol segítséggel sikerült kiűzni a francia katonákat az országból. 1560-ban a skót parlament elfogadta a reformáció törvényét, melyben eltörölte a pápa jurisdictioját Skócia felett és megtiltotta a misézést.

[[paginate]]

Knox vezetésével a skót reformációnak három alapdokumentuma született ebben az időszakban. [12] A Skót Hitvallást (Scots Confession of Faith) Knox öt munkatársával együtt készítette. A Hitvallást 1560-ban a parlament is szentesítette, ezáltal a skót nemzeti egyház hitvallása lett egészen 1647-ig, amikor a Westminsteri Hitvallás lett a skót egyház hivatalos hitvallása.[13]

A második dokumentum, ami szintén 1560-ban készült, a Fegyelem Első Könyve (First Book of Discipline),[14] melyet a korábbi Knox által írt „Reformáció könyve” átdolgozásával a parlament által megbízott 6 lelkész készített Knox vezetésével. A könyv célja, hogy a reformáció kiteljesedését segítse az egész országban, helyi szinten is. Ennek megfelelően előírták, hogy minden gyülekezetben tartsanak bibliaórát, szabályozták az úrvacsora osztását.[15] Knox-ot a reformáció alapvető kérdései pl.: úrvacsora, liturgia foglalkoztatták. A lelkész megválasztásához feltételül szabja a gyülekezet tagjainak jóváhagyását. „A lelkipásztorok hivatalukba való beiktatásának feltétele a nép egyetértése és a gyülekezeté, ahová beiktatják őket, és azon tanult lelkészek jóváhagyása, akiket a jelölt megvizsgálására választottak ki.”[16] (E pont jelentősége a patronusi jog eltörlése volt, mely szerint a földesúr választotta ki a pap személyét és a püspök iktatta be.) A kisebb gyülekezetekben, ahol nem tudtak lelkészt fizetni, megengedte a világi „felolvasó” (Reader) szolgálatba állítását, aki a közös liturgiát vezette és a Szentírásból felolvasott, de sákramentumokat nem szolgáltathatott ki.[17]  A gyülekezet tisztségviselői között már a Fegyelem Első Könyve VIII. fejezete is említi a véneket (elder, senior) és a diakónust (deacon). Utóbbi a magyar fogalmak szerinti gondnoknak felel meg, mivel feladata az egyházközség bevételeinek és kiadásainak felügyelete volt. A vének (presbiterek) és a diakónus (azaz a gondnok) kiválasztásáról így rendelkezett: „Akik a gyülekezetben Isten Igéjének legjobb ismerői, legtisztább életűek, hűséges és legbecsületesebb beszédű emberek, azokat kell nevezni a választásra, és a nevüket a lelkésznek nyilvánosan fel kell olvasni az egész gyülekezet előtt, kihirdetve, hogy közülük kell választani a véneket és a diakónust. Ha valaki a nevezettek közül vétek hírébe kerül, ki kell zárni. Mivel nem helyes, hogy a bűn szolgája kapjon hatalmat arra, hogy ítélkezzen Isten egyházában.”[18] Mindegyiket évente választják, újraválaszthatók, de a gondnok és a pénztáros csak három év szünet után töltheti be újra a tisztségét egy évig. A választás idejének minden év augusztus1-jét jelölte ki. A választás módját minden gyülekezet maga szabályozhatja, de nem csorbulhat a szabad választás joga. A vének feladata a lelkész támogatása és segítése minden egyházi ügyben. Ugyanakkor felügyelniük is kellett a lelkészt, hogy életvitele összeegyeztethető-e Isten Igéjével. Amennyiben problémát láttak, az egyházkerületi felügyelőnek (szuperintendens) kellett jelezni. „A véneknek figyelniük kell a lelkészük életére, szokásaira, szorgalmára és tanulmányára. Ha figyelmeztetésre méltó, figyelmeztetniük kell, ha javításra, akkor ki kell javítaniuk. És ha felfüggesztést érdemel, a vének, a gyülekezet és a szuperintendens egyet értésével fel kell függeszteni. Ha a lelkész könnyű a beszédében, a vénei és szeniorai által meg kell feddeni. Ha tanulmányában hanyag, vagy nem látja el a feladatát és a nyáját, vagy nem a gyümölcsöző tanítást adja elő, élesebb feddést és kijavítást kell kapjon. Amennyiben ezután is makacsnak és engedetlennek találtatik, a gyülekezet vénei panaszt tehetnek két szomszédos egyházközségnél, ahol nagyobb tekintélyű emberek vannak; amennyiben az ő intésük után is engedetlen marad, akkor a szolgálatából el kell bocsátani, amíg bűnbánattal meg nem jelen, és üres hely akad számára.”[19]

[[paginate]]

A vének, a gondnok és családjaik életvitele is ugyanolyan szigorú megítélés alá estek, mint a lelkészek. „A vének[20] és a diakónus a feleségükkel és háznépükkel a lelkészek számára előírt szabályok alá essenek. Körültekintően kell ellátniuk hivatalukat, tudván, hogy mások dolgai felett kell ítéletet mondaniuk, a saját beszédük feddhetetlen kell legyen. Józan életűek, az egyetértés és békesség szeretői és fenntartói, és végső soron mások számára az Isten szerinti élet példájává legyenek. Ha ezeknek az ellentéte előfordulna, a lelkész vagy más elöljáró társuk meg kell intse őket, ha a bűn titokban történt; ha a bűn nyíltan és köztudomásúan történt, a presbitérium előtt kell őket megfeddeni. Ugyanaz érvényes (fegyelem szempontjából) a vénre és a diakónusra, ami a lelkészre.” A vének és a diakónus szolgálataiért fizetés nem járt. Ahol a gyülekezet túlságosan kicsiny, ott a környékbeli gyülekezetekkel közösen kellett alakítson presbitériumot.[21] A Fegyelem Első Könyve még elfogadta a szuperintendens (felügyelő) tisztségét. Az országban 10 szuperintendenst választott a parlament, feladatuk elsősorban a római katolikus bálványimádás visszaszorítása, és a lelkészek fegyelmezése volt, a lelkészszenteléshez nem volt joguk. A szuperintendens feladatának leírását azzal zárja, hogy „semmire nem vágyunk komolyabban, mint hogy egyszer Krisztus Jézus prédikáltassék egyetemesen az egész királyságban, ami nem lesz hirtelenjében, hanem általatok, akik ki lettetek nevezve és kényszerítve, hogy hűségesen járjátok be a nektek kijelölésre kerülő területet.”[22] Knox idejében azok a püspökök, akik megtagadták a pápának való engedelmességet és nem miséztek az 1560-as reformációs törvény után is hivatalukban maradhattak, sőt még a parlamentben is részt vehettek.[23]

A harmadik meghatározó mű az Istentiszteleti Rendtartás (Book of Common Order), mely Knox önálló munkája. Valójában az általa készített genfi angol gyülekezet rendtartását (Order of Geneva) dolgozta át, beleillesztve a genfi angol gyülekezet hitvallását. 1564-ben hozzáillesztették a zsoltároskönyvet, ami a genfi angol gyülekezet énekeskönyvének kibővítése volt mind a 150 zsoltárral.

[[paginate]]

A skót protestáns egyház 1560 decemberében megtartotta az első nemzeti közgyűlését (General Assembly), amin a protestáns lelkészek és a reformációhoz csatlakozott városok küldöttei vettek részt.[24] Ugyanakkor megindult a gyülekezeti presbitériumok megszerveződése, de a Fegyelem Első Könyve még nem tartalmazott kidolgozott presbiteriális rendszert, például nem szól az egyházmegyei presbitériumokról. Amikor elkészült, Stuart Mária visszatérése miatt a skót parlament nem tudta jóváhagyni a Fegyelem Első Könyvét, arra csak Mária lemondása után került sor. A skót protestáns egyház helyi elnevezése a „Kirk”, mely később a presbiteriánus egyház elnevezése lett.

Knox nemcsak nagyszerű igehirdető volt, hanem az Ige megélését és ennek következtében a társadalom átalakítását is szorgalmazta. A Fegyelem Első Könyve fontos célnak tartotta az oktatás fejlesztését, hogy a felnövekvő generációk Isten Igéjének ismeretében élhessenek. Minden gyülekezetben elrendelték a lelkész mellé iskolamester alkalmazását. A falvakban, ahol erre nem volt lehetőség, előírták a lelkész számára, hogy hetente egy nap tanítsa a gyermekeket, különösen is a hitvallásra. A nagyobb városokban, különösen a püspöki székhelyeken kollégium alapítását írták elő. S hogy a szegények se maradjanak ki az oktatásból, minden rászoruló támogatásban részesítését indítványozták egészen az egyetemig.[25] Ezek természetesen Knox életében még nem valósultak meg, de a folyamat, ha lassan is, elindult, és gyümölcse beérett a későbbi évszázadokban. A XVIII. század végére Skócia lett Európa egyik legírástudóbb állama. Országszerte számos könyvtár volt, amiket használtak is a lakosság különböző társadalmi rétegei.[26] A reformáció és személyesen Knox jelentőségét ebben még a Knox-, illetve protestáns-pártisággal nem vádolható történészek is elismerik.[27] A skót reformációban különös hangsúlyt kapott az egyházzene: a középkori énekiskolák a reformáció után átalakultak nemzeti iskolákká, ahol zsoltárokat énekeltek népszerű skót dallamokra átírva. A skót egyházban már a XII. századtól Dávid zsoltárai fontos szerepet töltöttek be az istentiszteleten, amely a reformáció után tovább erősödött. A Fegyelem Első Könyve kijelentette: „bátorítjuk a férfiakat, nőket és gyerekeket, hogy gyakorolják magukat a zsoltárokban, hogy amikor a gyülekezet összejön és énekel, felkészültebbek legyenek, hogy közös szívvel és hanggal dicsérjék Istent.”[28] A közelmúlt egyik nagy hatású történésze, Michael Lynch szerint „a leghatékonyabb fegyver a Kirk kezében nem a Biblia vagy a hitvallás, hanem a zsoltár-énekeskönyv volt.”[29]

A reformációt gyakran okolják azért, hogy Skócia történelme a XVI-XVII. században igen véres, polgárháborúkkal átszőtt volt, ám ennek, különösen a XVI. században, elsősorban nem vallási okai voltak. A sok viszály ellenére a reformáció óriási kulturális megújulást hozott az országban. Azáltal, hogy a reformáció következtében a személyes meggyőződésen alapuló hit került előtérbe, amely a Biblia ismeretét és olvasását kívánta, az oktatás fejlődésén keresztül az egész skót társadalmat megújította.[30] A XVIII. századra a skót református oktatás adta meg a keretét a természettudományok és a filozófia fejlődésének.[31] A skót felvilágosodás képviselői mind presbiteriánusok voltak.[32]

[[paginate]]

Stuart Mária 1561-ben foglalta el a skót trónt, a rendek részéről azzal az engedménnyel, hogy „privát” római katolikus vallásgyakorlatát folytathatja. A királynő nem szentesítette a reformáció törvényét, de az ellenreformációt sem támogatta, uralkodása kezdetén a vallási status quo fenntartása mellett szállt síkra.[33]

Knox hazaérkezése után a St Giles templom lelkésze lett, s fáradhatatlanul hirdette az Igét. Szavai tömegeket tudtak megmozdítani. Az a beszéd járta róla, hogy „egy órányi prédikációja jobban életre tud kelteni, mintha ötszáz trombita zúgna a fülünkbe.”[34] A „politikai korrektségtől” átitatott mai kor vallási fanatikusnak tartja Knox-ot. Másfelől kemény igehirdetései, kiállása az evangélium mellett, noha saját korában sem aratott osztatlan népszerűséget, nagyban segítették a reformáció sikerre jutását és megmaradását. Knox igehirdetéseiben rögtön szembe szállt a királynő katolikus miséivel a királyi kápolnában. Emiatt a királynő kihallgatásra behívatta mindjárt az első hónapban, és számon kérte Knox-on a törvényes uralkodó elleni lázítást. Knox válaszában kifejtette, hogy istentelen uralkodónak az alattvalók nem tartoznak engedelmességgel. Végül több órás teológiai vita után Knox kijelentette: „Hajlandó vagyok a Kegyelmességed uralma alatt élni, ahogy Pál apostol is élt Nero uralma alatt”.[35] Később több hasonló személyes kihallgatásra került sor, amiken Knox bátran vállalta meggyőződését, és minden alkalommal szabadon távozott. Utolsó esetben a királynő II. Fülöp spanyol királlyal, a római egyház védelmezőjével kötendő házasságát kritizálta élesen. A királynő, amikor magából kikelve megkérdezte Knox-ot „Mit akarsz a házasságommal, és mi vagy te ebben az országban?” Knox így válaszolt: „Egy ugyanebben az országban született állampolgár vagyok asszonyom. Bár sem herceg, sem báró, sem gróf nem vagyok, mégis Isten (bármily megvetett is legyek a szemedben) hasznos tagjává tett a hazának.”[36] Mária és Knox harca a régi katolicizmus és a megújulást hirdető reformáció között valódi küzdelem volt szellemi síkon. A politikában Mária ügyes kompromisszumokkal mind a római katolikus, mind a protestáns egyház támogatójaként igyekezett fellépni, megpróbálva Knoxot elszigetelni a protestáns nemességtől. Célja a saját uralmának biztosítása és hosszú távon az angol trón megszerzése volt. Ugyanakkor a katolicizmus mégis kezdett visszaszivárogni az országba. Egyre több templomban tartottak újra misét. Mária uralmának csúcspontja az volt, amikor a gyermekét, a későbbi VI. (angol királyként I.) Jakabot római katolikus szertartás szerint keresztelték meg.[37] Stuart Mária skóciai bukását végső soron nem a katolicizmusa, hanem az unokatestvérével, Henry Stewarttal, Darnley Lordjával kötött vérfertőző házassága, majd férje meggyilkolása okozta.[38] Stuart Mária 1567-ben, a férje meggyilkolása után a katolikus királynővel szembeszálló protestáns „Összeszövetkezett Lordok” (Confederate Lords) és az Edinburgh-i nép nyomására lemondott a trónról fia, az alig 1 esztendős Jakab javára. A római katolikusnak keresztelt csecsemő megkoronázása volt az első protestáns királykoronázás Skóciában, az igehirdetés szolgálatát maga Knox végezte a 2Kir 11,12 alapján.[39] Ezzel véglegesen eldőlt, hogy Skócia többé nem tér vissza a római hithez. Az ország kormányzása az „Összeszövetkezett Lordok” kezében volt. Jakab a protestáns Anglia potenciális (és 1603-ban tényleges) trónörököse volt. Nevelésében is a protestáns elveket erősítették, és igyekeztek a római katolicizmussal és anyjával is szembe fordítani. 1567-ben a protestáns régens, Moray earl-je összehívta a parlamentet, amely megerősítette az 1560-ban elfogadott törvényeket, beleértve az egyháziakat is, ekkor lett hivatalossá a Fegyelem Első Könyve. A skót hitvallást kötelezővé tették. 1568-ban Mária megkísérelte fegyverrel visszaszerezni a trónt, de miután ez nem sikerült, Angliába menekült. A polgárháború azonban csak az 1570-es évek közepén zárult le teljesen.[40] A párizsi Szent Bertalan-éji hugenotta gyilkosság után a skót királyi udvarnak sikerült egyezséget rákényszeríteni a skót protestáns egyházra. Az 1572-ben kötött Leith-i konvenció a szuperintendensek helyett visszaállította a püspök tisztségét.[41] A püspököket a király jelölte, az egyházmegyék választották meg. A megválasztott püspöknek hűségesküt kellett tennie a királynak. Azonban tényleges egyházi hatalmat a konvenció nem adott a püspökök kezébe.[42]

[[paginate]]

John Knox 1572-ben meghalt. Szellemi utóda a két évvel később Genfből hazatért Andew Melville lett, aki kiteljesítette Knox reformátori munkáját. Melville Béza Theodor tanítványa volt, hazatérése előtt évekig a genfi egyetem professzoraként tanított. Hazatérve előbb a Glasgow-i, majd a St Andrews-i egyetem elöljárója lett. Az ifjú király körüli arisztokrácia ellenszenvét hamar kivívta, különösen azzal, hogy a püspöki rendszer ellen is harcba szállt. Melville legfontosabb műve a Fegyelem Második Könyve, melyet nem egyedül, hanem egy 30 fős szerkesztői bizottság vezetőjeként többedmagával alkotott. A mű 1578-ban készült el, a skót protestánsok közgyűlése elfogadta, azonban az egyébként protestáns Earl of Morton régens nem volt hajlandó megerősíteni, mivel az egyházi közgyűlés fenntartotta a jogot, hogy a jóváhagyása nélkül a király jelöltje ne foglalhassa el a St Andrews érseke tisztséget. Ez a pont a régens szerint megsértette a király kegyúri jogát.[43]

A Fegyelem Második Könyve letisztult presbiteriánus gondolkodást tükröz, az egyházi tisztségek tekintetében a kálvini 4 tisztséget sorolja fel.[44] Mind a négy tisztség viselőit kézrátétellel fel kellet szentelni. A presbiterekről a 6. fejezete szól, amelynek fordítása a következő:

1. A „vén” szó a Szentírásban időnként életkor, időnként hivatal megnevezése. Amikor hivatal elnevezése, akkor előfordul, hogy tág értelemben használja, beleértve a lelkipásztorokat és a doktorokat [azaz tanítókat – R-NZ] , úgy mint azokat akiket szeniornak vagy vénnek neveznek.

2. A mi rendszerünkben azokat hívjuk véneknek, akiket az apostolok elnöknek vagy kormányzóknak neveztek. Az ő hivataluk általános és egész életre szóló és mindig szükséges az Isten egyházában. A vén hivatala lelki tisztség, csakúgy mint a lelkészé. Azok a vének, akiket egyszer már törvényesen elhívtak a tisztségükre és akik Isten ajándékait bírják, hogy ellássák feladatukat, nem hagyhatják el azt. Jóllehet egy bizonyos számú vént választanak egyes gyülekezetek, egy részük felszabadíthatja a másikat egy meghatározott időre, ahogyan a Léviták esetében is volt, akik a Templomban szolgáltak. Nem korlátozható a vének száma gyülekezetenként, hanem a gyülekezet körzetének mérete és az emberek szüksége szerint kell meghatározni.

3. Nem szükséges, hogy minden vén az Ige tanítója, és így kettős megbecsülésre méltó legyen, noha mindenek előtt jó lenne, ha így lenne. Hogy milyen tulajdonságú személyek legyenek, az Isten Igéjében kinyilatkoztatott dolgokra hivatkozunk, nevezetesen a Pál apostol által leírt kánonokra.

4. A feladatuk úgy egyénileg, mint együttesen, hogy szorgalmasan figyeljék a rájuk bízott nyájat, nyilvánosan és magánéletben, hogy a vallásnak vagy az életvitelnek megromlása ne történhessen.

5. Ahogyan a lelkipásztoroknak és doktoroknak szorgalmasnak kell lenni az Ige magvának elvetésében, úgy a véneknek igyekezniük kell ennek gyümölcseit meglelni az emberekben.

6. Feladatukhoz tartozik, hogy segítsenek a lelkésznek az Úr asztalához járulók megvizsgálásában, továbbá a beteglátogatásban.

7. A helyi, egyházmegyei vagy nemzeti közgyűlések határozatainak végrehajtásáról gondoskodniuk kell.

8. Szorgalmasak legyenek minden embert inteni a kötelessége felől az evangélium szerint. Amiket nem lehet privát intéssel kijavítani, azt a vének gyűlése [egyháztanács – R-NZ] elé kell terjeszteniük.

9. A legfőbb feladatuk, hogy gyűléseket tartsanak a lelkésszel és a tanítóval együtt (akik szintén közéjük számítanak), hogy a jó rendet felállítsák és a fegyelmet gyakorolják. Ezeknek az egyházi gyűléseknek minden személy alá van vetve, aki a gyülekezet körzetében lakik.

[[paginate]]

A Fegyelem Második Könyve a presbitériumok négy szintjét különböztette meg, amelynek a lelkészek és a nem Igét tanító tisztviselők (diakónusok és vének) egyaránt tagjai: az egyház alapegysége a gyülekezeti presbitérium, melyet Skóciában nem hívnak presbitériumnak, hanem „Kirk session”-nek azaz egyházi gyűlésnek.[45] A „presbitérium” elnevezés csak az egyházmegyei, illetve országos testületekre használták, használják ma is. A továbbiakban a helyi presbitériumra „egyháztanács” néven hivatkozom. Kisebb gyülekezetek esetén közös egyháztanács volt, ahová minden egyes gyülekezet választott presbitereket. Az egyháztanács feladata volt, hogy ügyeljen a gyülekezet rendjére, elsődlegesen az Isten Igéje igaz hirdetésére, a sákramentumok helyes kiszolgáltatására és az egyházi javak helyes elosztására. Továbbá az egyháztanács gyakorolta az egyházfegyelmet, és jogosult volt a makacs bűnöst kiközösíteni. Működésében a tartományi és nemzeti gyűléseken hozott szabályok szellemében kellett eljárnia. Nemesek, polgárok és jobbágyok egyképpen alá voltak vetve az egyháztanács határozatainak. Ez volt a skót reformáció nagy társadalomformáló újítása. A presbitériumok következő szintje az egyházmegyei gyűlés, melynek tagjai az adott területen szolgáló lelkészek, tanítók és vének (presbiterek). Ezt a gyűlést nevezi a skót egyházi nyelv „Presbitery”-nek. A következő szint a skót presbiteriánus egyház legfelsőbb döntéshozó fóruma a nemzeti általános közgyűlés (General Assembly). Végül a negyedik Krisztus egyházának egyetemes, nemzeteken átnyúló gyűlése, melyet különösen is az egyházszakadás veszélye idején hívnak össze.[46] A presbitériumok (beleértve az általános közgyűlést is) joga volt a területéhez tartozó gyülekezeteket vizitáló egy vagy több személy kijelölése. Ez azonban alkalmi megbízás volt, semmiféle állandó hivatalt nem jelentett.[47]

A reformáció következtében megszervezett egyháztanácsok, presbitériumok világi tagjai gyakran a magasabb társadalmi rétegekből kerültek ki, nemcsak vagyon, hanem tanultság szempontjából is. Elmondható hogy a presbiterek tanultság tekintetében fölötte álltak a reformáció előtt ugyanott szolgált római katolikus papoknak. Ugyanakkor az újabb kutatás megkérdőjelezi, hogy a gyülekezeti tagok széles közép- és alsó rétege mennyire volt képviselve a XVI-XVII. századi presbitériumokban.[48]

Az egyházfegyelem az egyháztanács kezében volt. A büntetések a megdorgálástól, ill. a vasárnapi templomajtóban való állástól a kisebb, majd nagyobb excommunicatio-ig terjedtek. Ez utóbbihoz az egyházmegyei presbitérium hozzájárulása kellett, és magában foglalta a keresztelésből való kirekesztést és az esküvő elutasítását is. A legnagyobb büntetés a maranathan excommunicatio, amely Krisztus visszajöveteléig szól. Ezt egyetlen egy esetben egy camreronianus prédikátor alkalmazta, akkor is a királyra, Edinburghban 1680-ban egy tömeggyűlésen.[49]

A királyi udvar ellenállása dacára a Második Rendtartás lassan a skót egyház, a Kirk gyakorlatává vált. A presbiteriánus egyházszervezet legfontosabb vívmánya, hogy a skót egyház a királytól és a nemesektől teljesen független igazgatás alá került. A Fegyelem Második Könyve elkészülte után spontán kialakultak regionális presbitériumok 10-20 gyülekezet lelkészeiből és világi vezetőiből, akik rendszeresen találkoztak, hogy a Bibliáról és hitvallásbeli dolgokról beszélgessenek. Az egyháztanácsok nagy hangsúlyt fektettek a hívek rendszeres istentisztelet-látogatásának ellenőrzésére, az esküvők és egyéb ünnepek szép rendben való lebonyolítására.

A skót reformáció felülről induló, gyors megújulást hozott. 1557-1560 között sikerült az országot hivatalosan is protestánssá tenni.[50] A skót reformációt az tette sikeressé, hogy átfogó volt: a mise, a Mária-kultusz, a szentek tiszteletének eltörlésétől kezdve, az oltárképek elpusztításán keresztül egészen az egyházfegyelemig és a presbiteriális egyházkormányzat megszervezéséig a teljes egyházi életet átfogta. 1579-ben a parlament elfogadta a „vasárnap-törvényt”, amely súlyos pénzbüntetés terhe mellett megtiltott minden kereskedést, munkát, halászatot és fogadóba járást az Úr napján.[51] Ugyanakkor az újabb kutatások szerint a szélesebb tömegek életvitelére csak lassan volt hatással. A XVII. század eleji nemzeti zsinatok időről-időre visszatérő témája a prédikáció és a katechézis kis hatékonysága, a rendszertelen templomba járás és a hívek istentisztelet és úrvacsora alatti tiszteletlen viselkedése.[52] A skót reformáció beteljesedése ettől kezdve elválaszthatatlanul összefonódott az egyházszervezeti harcokkal az episzkopalisták és a presbiteriánusok között. Mindkét csoport protestáns volt, a különbség nem teológiai, hanem elsősorban egyházszervezeti jellegű volt, ami azonban kihatott az egyházfegyelemre és tágabb hatását tekintve az egész társadalomra is.

[[paginate]]

Az 1580-as évek elején a már ifjúkorba serdült király igyekezett magához ragadni a hatalmat, amit a skót nemesség jelentős része rossz néven vett, magát az uralkodót is házi őrizetbe vették.[53] Innen kiszabadulva VI. Jakab összefogott a presbiteriánusok ellenségeivel. A római katolikus Lord Arran lett a régens, akinek nevéhez fűződnek a presbiteriánus-ellenes „Fekete törvények” (1584), melyek elítélték a presbitériumok működését, és a királynak szabad kezet adtak minden vallási kérdésben. A törvény csak olyan egyházi gyűlés megtartását engedélyezte, melyet a király hívott egybe. Továbbá megtiltotta a király és tevékenységének igehirdetésben vagy egyéb beszédben való kritizálását.[54]

A protestánsok helyzete 1589-től kezdett javulni, amikor a király háttérbe szorította a római katolikus skót nemeseket. 1590-ben I. Jakab a protestáns dán király lányát, Annát vette feleségül, ezzel a protestantizmus helyzete megerősödött Skóciában. 1592-ben a Parlament elfogadta a később skót egyházi Magna Charta-nak, vagy Aranytörvénynek nevezett törvényt, amelyet a király is szentesített. A rendelkezés elismerte az egyház presbiteriális kormányzatát nemzeti és helyi szinten egyaránt. A presbiteriánusok győzelmet arattak, amivel megvalósult a Második Rendtartás legfontosabb alapelve. A zsinat évente akár többször is ülésezhet a király vagy megbízottjai jelenlétében. Ugyanakkor a király joga meghatározni a következő ülés helyét és idejét. Minden püspöki joghatóság megszűnt. Minden egyházi ügyben az egyháztanácsok lettek illetékesek, beleértve az egyházi javak igazgatását is. [55] Azonban Melville öröme nem lehetett teljes, mivel azt a célkitűzését, hogy a király is alávesse magát az egyházi szabályoknak (mivel emberként ő is ugyanolyan hívő az egyházban, mint bárki más) nem sikerült elérni. Ellenben VI. Jakab – aki az egyházszervezeti kérdéseket leszámítva nagyra becsülte Kálvin tanítását – fiának írt intelmeiben (Basilikon Doron, 1598) kimondta, hogy a királyt Isten helyezte a trónra, ezért semmilyen emberi intézmény nem korlátozhatja, ha zsarnok, akkor sem távolíthatja el senki, csak Isten.[56]

A helyzet tovább változott a presbitériumok hátrányára, amikor VI. Jakab örökölte I. Erzsébet trónját, s I. Jakab néven angol király lett. Jakab álma nem csupán az angol trón megszerzése, hanem a két királyság egyesítése volt.[57] Britannia csak úgy lehet egységes, vélte, ha az államegyház is egységes. Mivel az anglikán egyház a püspöki szervezetet megtartotta és az egyház feje az uralkodó, igyekezett a skót Kirk-et is az anglikán szervezet irányába elmozdítani. Tette ezt elsősorban hatalmi megfontolásból: egy püspöki hierarchia által vezetett egyházat sokkal könnyebb uralkodóként irányítani, mint egy alulról, önálló presbitériumokból építkezőt. Először csendesen visszaépítette Skóciában a püspöki körzeteket, majd 1617-ben erőszakkal elfogadtatta a Kirk zsinatával az ún. öt perthi cikkelyt, amely tartalmazta a püspöki tisztség visszaállítását. Még nagyobb sérelem volt, hogy a skót püspököket anglikán püspökök szentelték fel. A liturgiába anglikán elemeket is bevezetett, mint a térdelve úrvacsorázást, a magánházaknál való keresztséget, valamint a 8 éves gyerekek püspöki konfirmálását.[58] A presbitériumokból kiszorította a világiakat, 1618-tól nem engedett nemzeti közgyűlést tartani. Ekkor már egyre több skót félt attól, hogy a püspöki rendszer visszaállítása csupán a kezdete annak, hogy a király Skóciát Rómához visszatérítse. Azonban Jakab kétségtelen érdeme az angol Bibliafordítás (1611), amely több mint ötven tudós hétévi munkájának eredménye az eredetik és a korábbi fordítások alapján.[59] Ez nemcsak az angol, hanem a skót egyháznak is hivatalos Bibliája lett.

Jakab fia, Károly hasonló egyházpolitikát folytatott, csak még erőszakosabban igyekezett a skót egyházat az anglikán mintájára átalakítani. 1636-ban a király kihirdette az egyházi kánonokat. Az új szabályozás szerint a király joga, hogy bárki egyetértése nélkül egyedül döntsön a skót egyház ügyeiben. E jogával élve anglikán mintára szabályozta az úrvacsorát, és a felszentelést a püspökök kezébe adta, ami korábban a presbitériumok joga volt. 1637-ben I. Károly erőszakkal be akarta vezetni a még az anglikán liturgiánál is több római katolikus elemet tartalmazó új skót imádságos könyvet. A liturgia bevezetése lázadáshoz vezetett[60], az ellenálló skót nemesek 1638-ban Edinburgh-ban megalakították a Grayfriars-i -Nemzeti Szövetséget. Nyílt harc kezdődött a király és a szövetség tagjai között, amelyet a szövetségesek erős skót hadserege nyert meg. Hamarosan Anglia is forrongani kezdett, a skót nemzeti szövetség természetes szövetségesre talált az angol puritánok körében és az 1640-től Angliában ülésező hosszú parlamentben.

[[paginate]]

1643-ban Edinburghban az angol és a skót parlament megkötötte az „Ünnepélyes Megegyezést és Szövetséget” (Solemn League and Covenant), amelyben a skótok katonai segítséget is ígértek az angol presbiteriánusoknak a királypártiak ellen, cserébe a skót presbiteri rendszer fennmaradására tett garanciákért. A szövetség hosszú távú célja a három királyság (Anglia, Skócia, Írország) közös presbiteri-parlamentáris igazgatási rendszer keretében való egyesítése volt. Az angol presbiteriánusok első komoly katonai sikerében, az 1644. évi Marston Moor-i csatában jelentős szerepe volt a 20000 fős skót haderőnek.[61] I. Károly 1646-ban bízva abban, hogy majd a saját népe mégis mellé áll, a skótok előtt tette le a fegyvert, azonban nem volt hajlandó megesküdni az Ünnepélyes Megegyezés és Szövetség megtartására, mivel nem tudta elfogadni, hogy királyként egyenlő legyen a többi egyháztaggal. A skótok 1647-ben kiadták a királyt az angol parlamentnek. Az ünnepélyes megegyezés további gyümölcse volt, hogy a skót egyház küldöttei (lelkészek és világiak egyaránt) részt vettek a westminsteri tanácskozáson 1643 és 1648 között. A tanácskozáson az angol puritánok kálvini teológiai befolyása érvényesült, amellyel a skót presbiteriánusok is azonosulni tudtak, ami abban is megjelenik, hogy a Westminsteri Hitvallás a Kirk hivatalos hitvallásává, a westminsteri rövid káté a skót hitoktatás alapjává lett, az istentiszteletek rendjét is a westminsteri tanácskozás alapján határozták meg.

A király veresége két táborra szakította a skót presbiteriánusokat, aszerint, hogy hogyan képzelték el a parlament és a királyság viszonyát. A mérsékeltek (engagerek – elkötelezettek) mindenképpen a királlyal való megegyezésre törekedtek, egyfajta alkotmányos királyság államában. Ennek érdekében még bizonyos engedményeket is hajlandóak voltak tenni a püspöki egyházszervezet irányában. Ezzel szemben a protestálók (protesters), akik a nemzeti szövetség utolsó betűjéhez is ragaszkodva a királlyal való megegyezést csak abban az esetben tartották elképzelhetőnek, ha minden tekintetben aláveti magát a nemzeti szövetségnek, az angolokkal kötött ünnepélyes megegyezésnek és a forradalom alatt hozott törvényeknek. Ez utóbbi csoport az angol puritánok kegyességéhez ált közel.

A helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor a polgárháború megnyerése után Angliában a parlamentből kiszorították a presbiteriánus (alkotmányos monarchia párti) képviselőket A főleg independensekből álló maradék az ún. „csonka parlament” 1649 januárjában kivégeztette I. Károly királyt. A király lefejezése, mivel skót uralkodói dinasztiából származott, igen érzékenyen érintette a skótokat.

A skótok többsége nyíltan szembe fordult Cromwellel. A mérsékelt szövetségesek és a protestálók egy része kiegyezve a királypártiakkal, a kivégzett király fia, II. Károly mellé álltak, akit meg is koronáztak, miután maga is megesküdött az „Ünnepélyes Megegyezés és Szövetség”-re. 1649-ben a skót parlament eltörölte a patronatus intézményét. Az Act of General Assembly teljesen a gyülekezet kezébe helyezte a lelkészválasztást. Azonban 1651-ben a skótok totális vereséget szenvedtek, és az ország Cromwell katonai megszállása alá került, aki meghódított ellenségként és nem szövetségesként bánt a skótokkal. 1652-ben egyesítették Skóciát Angliával, ezzel megszüntetve a skót parlamentet. Az angolok mindenféle világi és egyházi hierarchiát igyekeztek lebontani, a korábbi vezetőket háttérbe szorítani. Egyháztanács gyűléseket engedélyeztek, de a nemzeti közgyűlés tiltva volt. Egy illegális nemzeti közgyűlést tartottak 1653-ban, amelyet az angol katonák fegyverrel oszlattak fel.[62] A skót presbiteriánusok újra két táborra szakadtak: mérsékeltek (resolutioner) és radikálisok (protesterek vagy remonstránsok).

A személyes hitéletben a puritán hatásnak köszönhetően nagy fellendülést hozott ez az időszak, ugyanakkor a szigorú erkölcsök megkövetelése sokak számára inkább ellenszenves volt. Egyik híres igehirdető ebben a korszakban Samuel Rutherford. Az ő tevékenysége, szenvedélyes, szigorú igehirdetése, az emberek bűneinek tüzes hirdetése és a bűnösök úrvacsorától eltiltása nagy hatást gyakorolt.[63] Cromwell, majd a katonatisztek uralma alatt a presbiteriánusok többsége a király restaurációs törekvése mellé állt. 1660-ban Monk tábornok, a Skóciát megszálló Cromwell-féle angol hadsereg parancsnoka Edinburghban sereget toborzott és megindult dél felé. Londonig menetelt, hogy előkészítse a Stuart királyok visszatérését.[64]

[[paginate]]

Amikor 1660-ban II. Károly elfoglalta az angol és a skót trónt már nem tartotta magát az „Ünnepélyes Megegyezés és Szövetség”-hez. A remonstránsok vezetőit trónra kerülése után kivégeztette. A királyság restaurációja a mérsékelt presbiteriánusokat is nehéz helyzetbe hozta. II. Károly attól tartott, ha Skóciában engedi a presbiteriánus rendszert, Angliában és Írországban sem tudja fenntartani a püspöki egyházkormányzást. A királyhoz csatlakozott - korábbi meggyőződését feladva – néhány presbiteriánus vezető. James Sharp a forradalom alatt a mérsékeltek egyik vezetője volt, azonban 1661-ben a király St Andrews érsekének nevezte ki, s attól kezdve a presbiteriánusok egyik legádázabb ellensége lett. Hasonlóképpen a westminsteri tanácskozáson részt vevő Lord Maitland, aki később Lauderdale hercegeként a király presbiteriánus-ellenes törekvéseinek egyik fő végrehajtója lett. A restauráció elején 1661-ben királyi proklamáció kimondta, hogy a három királyság és az egyház elmúlt években elszenvedett bajaiért a presbiteriánus szövetségesek (covenanters) a felelősek. Ezért a presbiteriánus egyházkormányzat összeegyeztethetetlen a monarchiával. A király ugyancsak 1661-ben a parlamenttel elfogadtatta az érvénytelenítési törvényt (Recissory Act), amely hatályon kívül helyezte a skót parlament 1633 utáni rendelkezéseit, így a presbiteriális egyházkormányzást szentesítőt is. A skót egyházat megosztotta a király rendelkezése. A déli egyházmegyékben és városokban (Glasgow, Edinburgh) a tiltakozók voltak többségben, míg az északi, inkább mezőgazdasági és szegényebb területek lojálisak voltak a királyhoz és a püspöki rendszerhez. Ez a területi megosztottság a Kirkben a továbbiakban csak egyre mélyült. A püspöki rendszer Skóciában 1661-től 1690-ig állt fenn. A presbitériumok minden szinten tovább működtek, de a szerepük kizárólag egyházfegyelmi volt. A Kirk tényleges irányítói a püspökök és érsekek lettek a király delegáltjaival együtt. A Westminsteri Hitvallást és a Westminsteri Kátét betiltották, de azt a fajta anglikán liturgiát, amit I. Károly próbált a Kirkre rákényszeríteni 1637-ben, meg sem kísérelték újra bevezetni. Ugyanakkor a zsoltárok használatának előtérbe helyezésével úgy igyekeztek bemutatni a restauráció liturgiáját, mint a Knox-féle Istentiszteleti Rendtartáshoz való visszatérést.[65]

Ugyanakkor hatályon kívül helyezték az 1649 utáni, a helyi presbitérium által végzett lelkészválasztásokat, az állásokat újra meg kellett pályázni, de nem a presbitériumnál, hanem az egyházközség patronusánál, s az újonnan kinevezett püspökkel jóvá kellet hagyatni. A rendelkezés célja az volt, hogy a lelkészek az egyházi hierarchiához legyenek lojálisak ne a presbitériumokhoz. Összesen mintegy 270 presbiteriánus lelkipásztor vesztette el így hivatalát, főleg a déli országrészben, akik nem voltak hajlandók újra megpályázni hivatalukat. Őket a törvény arra kötelezte, hogy 20 mérföldnél távolabb lakjanak a volt gyülekezetüktől. Az elbocsátott presbiteriánus lelkészek elhagyott farmépületekben és lápokon tartottak istentiszteleteket, ahová a tiltás ellenére tömegével özönlöttek a hívek. Leghíresebb pusztai prédikátorok John Blackadder, aki pónija hátán utazta be az országot, hogy a szabadban prédikáljon a híveknek, valamint John Welsh, John Knox dédunokája.[66] 1669-től a király fokozatosan megengedte az elűzött lelkészek visszatérését, azzal a feltétellel, ha hűségesküt tesznek a királyra és elfogadják a püspöki rendszert. Néhányan visszatértek, azonban a többség ragaszkodott a presbiteriánus elvekhez. Halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a királlyal és a püspöki egyházszervezettel ki nem egyező lelkészeknek a szabad ég alatti istentisztelet tartását.[67] Azok a hívek, akik megmaradtak presbiteriánus meggyőződésük mellett, azaz nem vettek részt a püspökök által uralt Kirk istentiszteletein, hanem a szabadtéri istentiszteleteket látogatták, komoly elnyomásnak voltak kitéve: súlyos pénzbüntetés, katonák erőszakos beszállásolása, sőt börtönbüntetés is várt rájuk. 1679-ben meggyilkolták az áruló Sharp érseket, majd kitört egy presbiteriánus felkelés Glasgowban. Azonban hiába nyerték meg az első csatákat, a mérsékelt és remonstráns presbiteriánusok közötti ellentét hamar felütötte fejét közöttük. Ennek köszönhetően a király könnyedén legyőzte őket. A felkelők közül 250-et a király eladott Amerikába gályarabnak, azonban az őket szállító hajó az Orkney-szigeteknél elsüllyedt, hullámsírba temetve a foglyokat.[68]

[[paginate]]

1680-ban II. Károly öccse, Jakab trónörökös, York hercege lett Skócia kormányzója. Intézkedéseivel a skót ipar és a gazdaság fellendülését segítette. Azonban római katolikusként újra misét tartatott a királyi Holyrood apátságban, és megpróbálta megosztani a szövetségeseket oly módon, hogy a mérsékelt presbiteriánusokat a püspöki rendszer elfogadására bírja.[69]

Számos remonstráns presbiteriánus Hollandiába menekült a restauráció idején. Többen közülük Hollandiában végezték el a teológiát, és ott szentelték fel őket. Egyikőjük volt Richard Cameron, aki hazatérve bujdosó prédikátorként nagy hatást gyakorolt a skót presbiteriánusokra. A mérsékelteket inkább ijesztette a radikalizmusa, ugyanakkor a remonstránsokból sikerült egy kisebb fegyveres csapatot szerveznie. 1680-ban egy prédikációjában II. Károlyt zsarnoknak nevezte[70], aki az 1638-as Nemzeti Szövetség ellensége, ezért a skót népnek joga van fegyverrel fellázadni ellene. Cameront a király katonái hamarosan megölték, társait elfogták, majd kínvallatás után a gyarmatokra száműzték. A Cameron-féle lázadásra York hercege a Próbatétel törvény (Test Act 1681) elfogadtatásával reagált. E törvény skót változata szerint, aki bármilyen állami hivatalt akart betölteni, meg kellett tagadnia a presbiteriánus szövetséget. Ez a skótok nagy részét végleg elidegenítette a királytól, az eskü visszautasítása a tisztviselőket kriminalizálta.

A „Cameroniánusok” (Cameronians) föld alatti fegyveres ellenállási csoportokat hoztak létre („imádkozó társaságok”), amit az sem tudott megtörni, hogy sokan mártírhalált haltak közülük. Új vezetőjük James Renwick, szintén Hollandiából visszatért fiatal lelkész lett. Egyre többen fordultak szembe II. Károllyal, aki egyre keményebben lépett fel a presbiteriánusok ellen. Ez az időszak (1682-1685) az „öldöklés időszaka” (killing time) néven vonult be a skót történelembe. Számos presbiteriánust öltek meg ítélet nélkül a király katonái. Akiket bebörtönöztek, azokat sok esetben az inkvizíció legsötétebb korszakait idéző módszerekkel kínozták.[71] Először azokat tartóztatták le és végezték ki, akikről tudták, hogy részt vettek korábban bármelyik Stuart király elleni fegyveres harcban. 1684-ben Renwick kiadott egy röpiratot, melyben halállal fenyegette meg a királynak dolgozó kémeket. Ezután a király katonái még kegyetlenebb módszerekkel igyekeztek leszámolni az ellenállókkal: aki esküvel nem tagadta meg Renwick röpiratát, a helyszínen megölték, de akkor is, ha ez a tagadó eskü akadozva ment. Ha valakinél út közben Bibliát találtak, azonnali halállal büntették, azt feltételezve, hogy egy tiltott szabadtéri istentiszteletre igyekszik.[72] 1685 májusától kezdve ritkulni kezdtek a kivégzések. Az utolsó mártír maga Renwick volt, akit 1688-ban fogtak el Edinburghban, és azonnal felakasztották és felnégyelték.

II. Károly király stroke következtében 1685-ben elhunyt. Az új király, VII. Jakab (angol királyként II.) példaképe XIV. Lajos francia király volt. Céljaként a római katolikus egyház pozícióinak erősítését tűzte ki. XIV. Lajos 1685-ben kiadott Fontainebleau-i edictumának híre Skóciába is gyorsan eljutott, amellyel visszavonta a hugenották összes kiváltságát, s Franciaországban megkezdődött a protestánsüldözés. Skóciában a presbiteriánusok a püspöki rendszert úgy tekintették, mint a Rómához való visszatérés előszobáját. A király behívta Skóciába a jezsuitákat, a királyi hivatalokból még a próbatétel törvénynek megfelelt protestánsokat is elbocsátotta, hogy a helyükre római katolikus hivatalnokokat ültessen. 1687-ben a király türelmi törvénye, amely a római katolikusok vallásszabadságát célozta, a presbiteriánusok feletti elnyomást is enyhítette.

VII. Jakab uralmának végül egy örömteli családi esemény vetett véget: 1688 nyarán fia született. Egyúttal ez azt jelentette, hogy a római katolikus hitben felnövekedő fia lett az angol és skót trón örököse a korábbi örökös, a protestáns Mária, VII Jakab húga, Orániai Vilmos felesége helyett. A király ellen az ellenreformációtól tartó angol nemesek kezdtek szervezkedni, akik meghívták Orániai Vilmost az angol trónra. Vilmos 1688 novemberében szállt partra dél-Angliában. VII. Jakab rövid harc után megadta magát, majd Franciaországba távozott. Skóciában a nemesség egy része és a püspöki egyház hívei továbbra is kitartottak VII. Stuart Jakab mellett. Ez még fél évszázadig újra és újra fellobbanó harcokhoz vezetett.

1689 márciusában összeült a skót nemzetgyűlés. Hamar kiderült, hogy a résztvevők két táborra szakadtak, az elmenekült VII. Jakab hívei, a jakobiták és Vilmos hívei, a whig-ek. A déli tartományok szövetséges presbiteriánusai is bizonytalanok voltak. A nemzetgyűlés elnökévé a Vilmos-párti szövetséges főurat, Lord Hamiltont választották, aki egy csapat (ruha alatt felfegyverzett) cameroniánussal érkezett a gyűlésre. A királyság sorsát az döntötte el, hogy a gyűlés előtt felolvasták mind Vilmos, mind VII. Jakab (menekülés közben) írt leveleit. Az elmenekülő király levele vádaskodással volt tele, míg Vilmos ígéretet tett a protestáns vallás és a királyság ősi törvényei és szabadsága biztosítására. A gyűlés határozata szerint VII. Jakab elveszítette a trónra való jogát, egyúttal felajánlották a koronát Vilmosnak és Máriának, Anglia uralkodóinak. [73] A gyűlés továbbá kimondta, hogy a presbitériumok feletti mindenféle joghatóság eltöröltetik, mert ellentétes a skót nép akaratával. Visszahelyezték hivatalukba a Restauráció során elűzött, még életben lévő lelkészeket. 1690-ben helyreállították az 1592-ben elfogadott egyházalkotmányt. Megerősítették, hogy a Westminsteri Hitvallás a skót egyház hivatalos hitvallása. A patrónusi jogot eltörölték, kivéve a városokét. A vidéki lelkészi állás betöltésére az egyháztanács, amelynek tagja volt a protestáns patrónus is, tesz javaslatot, és a gyülekezet közgyűlése választja meg a jelöltet.[74]

[[paginate]]

A Stuartok által kinevezett püspökök elutasították Vilmos és Mária uralmát. 1693-ban a skót lelkészeket hűségesküre kötelezték az új királyhoz. A presbiteriánus lelkészek mentesültek az eskü alól, a püspöki rend hívei csak akkor maradhattak a szolgálati helyükön, ha a hűségesküt letették, az egyházmegyei presbitérium ülésén pedig csak akkor vehettek részt, ha a Westminsteri Hitvallást is aláírták. A hűségesküt megtagadó „nonjuring” püspökök és lelkészek megalakították a skót Episzkopális egyházat. III. Vilmos halála után sógornője, Anna lett a királynő, akinek uralkodása alatt Skócia közjogi helyzete, s ezáltal a Kirk helyzete is gyökeresen és végelegesen megváltozott. 1707-ben az angol és a skót parlament egyaránt elfogadta az egyesülésről szóló törvényt (Treaty of Union). Ez nemcsak Skócia (ekkor már csak névleges) függetlenségét és a skót parlament megszűnését jelentette, hanem a Kirk életére is hatással volt. A skót presbiteriánusok a nagyobb és erősebb anglikán egyház árnyékába kerültek. 1712-ben a londoni parlament (a néhány tucat skót képviselő nem tudta érdemben befolyásolni a döntéseket) megszavazta a türelmi törvényt (Act of Toleration), mely a Kirkből 1705-ben kivált skót episzkopális egyháznak egyenlő jogokat biztosított, és megengedte nekik az angol közös imádságos könyv (Book of Common Prayer) használatát.[75]. Ezzel az angol parlament egy tollvonással pontot tett a korábbi küzdelmek végére. Anna királynő 1732-ben visszaállította a patrónusi jogot. A következő évben a Kirk-ből kiszakadt a Secession Church, amely a Fegyelem első Könyve szellemében a mindenféle világi hatalomtól független egyházat képviselte.[76] A skót egyháztörténetnek új korszaka kezdődött, amely külsőleg ugyan nagyrészt békés volt (a jakobita lázadásokat nem számítva, melyben elsősorban az episzkopálisok vettek részt), de annál több egyházszakadással, újraegyesüléssel és újabb szakadásokkal tarkított.

A XVI-XVII. századra esik a skót nemzeti öntudat megerősödése. A XVI. században Guise Mária régenssége idején a reformáció a francia befolyás ellen a skót önállóság megtestesítője is volt. Ugyanakkor VIII. Henrik és VI. Edward a skót trón megszerzésére irányuló, nagy vérengzésekbe torkolló próbálkozásainak köszönhetően[77] a protestáns Angliával nem volt felhőtlen a skótok viszonya, amit később Stuart Mária kivégzése csak erősített. Nyelvileg azonban a reformáció az angol erősödését hozta. Az angol nyelvű Tyndale Újszövetséget, majd a King James által hivatalossá tett angol bibliafordítást használták a Kirk-ben. Valójában már a reformációt megelőzően a skót főnemesek nagy része, a királyi udvar és az egyetemek nyelve az angol volt. A köznép körében a legelterjedtebb az északi ó-angol nyelvből kialakult „Scots” dialektus[78] volt, a modern „skót” nyelv elődje. A XVII. századtól az oktatás, a vallási élet és az irodalom nyelve egyre inkább az angol lett, a „Scots” inkább csak beszélt nyelvként élt tovább. A gael nyelv a XVI-XVII. századra csak a skót felföldön és a nyugati szigeteken élőknek volt az anyanyelve.[79] Ezen a vidéken az emberek ebben az időszakban még klánokban éltek, amelyek gyakorta harcban álltak egymással. A XVII. századtól fogva a gael anyanyelvű népesség száma drasztikusan csökkenni kezdett.[80] A XV. századtól kezdődően egyre nagyobb ellentét feszült a felföldi gael anyanyelvű klánok és a déli lakosság között, amely a reformáció után tovább fokozódott. A presbiteriánusok pozíciói a leggyengébbek ezen a területen voltak, itt megmaradt a püspöki egyházszervezet, a mindenkori Stuart király (vagy trónkövetelő) természetes szövetségesének tekintette ezt a vidéket a polgárháború idejétől kezdve. A XVII. századi királypárti, majd a XVIII. századi jakobita felkelések bázisa is inkább a gael területeken volt. Másfelől a déli területek „Scots” nyelvű presbiteriánusai is csupán annyiban keresték az angolokkal való szövetséget, amennyiben az a presbiteriánus szervezet uralomra jutását segítette. Mivel az uralkodó skót királyi dinasztia sarja volt, a mindenkori Stuart-házi angol és skót királyok sorsa mélyen érintette a skótokat anyanyelvtől és egyházigazgatási elvektől függetlenül. A király kivégzése utáni időszak megmutatta, hogy a presiteriánusok is skót érzelműek voltak. A Stuartokkal a presbiteriánus-ellenesség, majd a római katolikus restauráció veszélye miatt kerültek szembe. Így az ő szövetségük az angol parlamenttel tisztán vallási motivációjú volt, amellyel Skócia felemelkedését kívánták szolgálni.

Ruzsa-Nagy Zoltán

[[paginate]]

Felhasznált irodalom

Balázs László: A dicsőséges forradalom és az anglikán egyház lelki válsága. Theologiai Szemle, Új Folyam, XXXIII, 1990/3. pp. 279- 291.

Bartók György: A református egyházak presbyteriális szervezete. Kolozsvár, Gáman János örököse, 1904.

Burleigh, John: A Church History of Soctland. Edinburgh, Hope Trust, 1983.

Henderson, G. D.: The Church of Scotland. Edinburgh, Church of Scotland Youth Committee, 1939.

Imre Lajos: A skót vallásos nevelés története a reformáció óta. Teológiai szaklap, IX., 1911/3. sz. pp. 199-230.

Imre Lajos: Fejezetek a skót vallásos nevelés történetéből. Teológiai Szaklap X., 1912/1-2. sz. pp. 92-125.

Imre Lajos: Fejezetek a skót vallásos nevelés történetéből. Teológiai Szaklap, XI., 1913/1-2. sz. pp. 1-31. 

Loetscher, A. Lefferts: A Brief History of the Presbiterians. Philadelphia, Westminster Press 1978.

Lynch, Michael: Scottish Culture in its Historical Perspective. in: Scott, Paul H. (ed.): Scotland. A Concise Cultural History. Edinburgh, Mainstream Publishing, 1993. pp. 15-46.

Lynch, Michael (ed.): The Oxford Companion To Scottish History. Oxford, Oxford University Press, 2001.

Lynch, Michael: In Search of the Scottish Reformation. In: Cowan, Edward – Finlay, Richard (eds.): Scottish History, The Power of the Past. Edinburgh, Edinburgh University Press, 2002. pp. 73-94.

Magnusson, Magnus: Scotland. The Story of a Nation. London, HarperCollins Publishers, 2000.

Nagy Tibor: Knox János ünneplése. Theologiai Szemle, Új Folyam, XVI., 1973/3-4. sz. pp. 114-116.

Neil, Oliver: Skócia történelme. Ford.: Havas Norbert, Budapest, General Press, 2010.

Pető Balázs: Az amerikai presbiteriánus egyház megalakulása, és története a XVIII. században. Confessio, XXIX., 2015/1

Smith, Donald: Culture and Religion. In: Scott, Paul H. (ed.): Scotland, A Concise Cultural History. Edinburgh, Mainstream Publishing, 1993. pp. 47-60.

Steele, J. Aulay – Campbell, A. J.: The Story of the Church. Edinburgh, The Church of Scotland Committee of Youth, 1934.