Tóth-Máthé Miklós: Számadással Istennek tartozom

 

 

Regény Kálvin Jánosról

Tiszántúli Református Egyházkerület, Debrecen, 2017
Részlet a 106-124. oldalról

 

A hajnali postakocsival indultam el Noyonból. Többedmagammal ültünk a fedett járműben. Akadt olyan arc, mely ismerősnek tetszett, de csupán miként egy hajdani emlék. A hátsó ablakon visszanéztem a városra. A katedrális mintha indulni készülne utánam. Talán, hogy visszatartson? Mivel hatalmas tömbje már sejtette, amit akkor én még nem, hogy soha többet nem jövök Noyonba. Csak az emlékeimben kelek majd útra, hogy körülnézhessek a gyerekkoromban, és legalább akkor drága anyám tekintetével is találkozhasson a pillantásom.

Úgy terveztem, hogy Strasbourgba megyek Martin Bucerhez, megbeszélni vele az esetleges odaköltözésemet. Ha megállapodunk, onnan térnék vissza Bázelbe a lovamért, és a Nicolas-éknál maradt holmimért, könyveimért. Előbb azonban, ahogy Farelnek megígértem, tennem kell egy kitérőt Genfbe is. Ezt kötelességemnek éreztem, mert az öreget ismerve, sose bocsátaná meg, ha nem tartom a szavamat. Eltöltök ott egy éjszakát, és másnap továbbutazom Bucerhez.

Többszöri postakocsiváltással, két éjszakát is fogadókban töltve, jutottam el Genfbe. Arra nem emlékszem, pontosan milyen nap volt, amikor az esti órákban megérkeztem a városba. Nem éppen rövid kitérő – gondoltam elcsigázottan, és ma már bizton állíthatom, inkább „betérő” volt a részemről. Abba a városba, Genfbe, mely annyi esztendő múltán úgy összeforrt a nevemmel, hogy elválasztani se lehetne tőle.

Hanem azon az estén, hogy is jutott volna eszembe ilyesmi. Ott, Farel háza előtt állva csak fáradtságot éreztem egy számomra idegen városban, és csupán a gyertyák fényétől megvilágított ablakok tűntek kicsit barátságosnak. Megkopogtattam az egyiket.

A kapu nemsokára kitárult, és nyílását csaknem betöltötte Guillaume Farel robusztus alakja.

– Jean, kedves öcsém! – tárta szét a karját, és úgy ölelt át, mintha össze akarna roppantani. – Na végre, hogy itt vagy! Gyere csak, gyere!

Bementünk a házba, leültetett, és már indult is ki, hogy rövidesen egy nagy flaska borral térjen vissza.

– Öblítsd le azt a sok port, amit lenyeltél – dörmögte vidáman, teletöltve két ónkupát –, meg mindazt a bosszúságot, amiben az utóbbi időben részed volt. Magam pedig a megjöveteledre iszom!

Koccintottunk, ittunk, aztán arra kért, számoljak be mindenről, amit neki is tudni érdemes. Elbeszéltem hát Charles halálát, meg a temetést is a kiátkozottak földjébe. Láttam rajta, hogy nagyon megdöbbent.

– Legalább te mondhattál felette beszédet – jelentette ki csöndesen, maga elé meredve –, mert úgy érzem, Charles bátyád már a mi hitünkben halt meg. Az a jámbor páter, aki mégis odamerészkedett, meg elbúcsúztatta a régitől. Attól, amit Charles tőle telhetően szolgálni igyekezett. Látod, Jean, Isten mindenre figyel, most már csak nekünk kellene minél inkább rá figyelni. Itt Genfben pedig különösen!

– Mit jelentsen ez, kedves bátyám? Néracban még jó hírekről számoltál be.

[[paginate]]

– Akkor még igen, mert okunk volt a bizakodásra. Prédikálhattunk a Szent Péter-templomban, ahonnan előzőleg eltávolították a szentképeket, szobrokat, puritánná próbálták tenni a környezetet. A magisztrátus rendeletileg megszüntette, hogy miséket tartsanak benne. Ezzel is jelezve csatlakozásunkat a reformációs városokhoz, és akiknek ez nem tetszik, azok nyugodtan továbbállhatnak innen.

– Akkor nem értem, jó bátyám. Miért írtál az Institutiomat dicsérő leveledben, amit köszönök, káoszról, rendetlenségről itt, Genfben?

– Mert az van – dörrent bosszúsan Farel –, és mindinkább az lesz, ha nem teszünk rendet a fejekben! A reformáció csak akkor győzhet ebben a városban, ahol változatlanul kisebbségben vagyunk. A nagy többség libertinusokból, anabaptistákból és nem utolsósorban pápistákból tevődik össze. Nekik pedig nem érdekük, hogy az evangéliumi hit megerősödjön itt, inkább még az írmagját is kiirtanák.

– Azért vannak a papjaink, hogy felvegyék a harcot ellenük.

– A papjaink – legyintett Farel –, azok egyelőre csak botcsinálta pásztorai a reformációnak. Bodel Fromentet és még néhányat kivéve, a többiek nemigen jeleskednek. Elképzelheted, milyen pap az, aki főállásban kereskedő vagy asztalos, de mivel hívő ember, vasárnap felmegy a szószékre prédikálni. Genfben igaz csak kettő vagy három ilyen, de kisebb településeken csaknem mindegyik. A hitüket nem kérdőjelezem meg, de az nem elég, kell hozzá a prédikátori rátermettség is.

– Ebben igazad van, de tőlem most mit kívánsz, kedves bátyám?

– A legtöbbet, Jean – nézett rám Farel –, téged! Azt akarom, hogy maradj itt Genfben, és segíts nekünk! Abban, hogy ne legyen itt olyan az egyházunk, mint egy ajtó és ablak nélküli épület, amit átjár a szél, és ki-be járnak benne az idegenek. Törvények kellenek, Jean, katekizmus az ifjúságnak, istentiszteleti rend, az úrvacsora szentségének tisztelete, és sorolhatnám még hosszan. Az Institutioban te már leraktad az alapot, de mit ér a könyv, ha a gyakorlatban nem hasznosítható!

– Megtisztelő, hogy rám gondoltál, mester, de nem érzem magam alkalmasnak erre a feladatra. Vannak emberi gyengeségeim, melyek bizonyára akadályoznának is ebben. Indulatos vagyok, olykor türelmetlen, különösen ha a butasággal társult rosszindulattal kerülök szembe. Prédikálnék inkább, tanítanék, és a hittudományban is vannak terveim. Strasbourgba mennék Martin Bucer hívására, ahol talán jobban megvalósíthatnám az elképzeléseimet.

– Micsoda?! – ugrott fel Farel. – Strasbourgba? Hozzánk képest az a reformáció virágoskertje! Nem érted, hogy itt van rád szükségünk! Az egészségeseknek nem kell orvos, de a gyengélkedőknek, betegeknek nagyon is! Meghátrálnál? Te, az Institutio megalkotója? Képtelenség!

Az ajtóhoz rohant, elébe állt, kezeit széttárva.

– Tudod mit, Jean Calvin – harsogott tovább a hangja –, addig innen ki nem engedlek, amíg rá nem bírlak, hogy Genfben maradj! De ha ez nem elég, hajlandó leszek olyan válogatott átkokat zúdítani rád, szörnyebbeket, mintha a pápa tenné, hogy bárhová mégy, elkísérnek!

– Ezt nem teheted – mondtam, és szinte beleborzongtam Farel villámló szemét nézve.

– Dehogynem – fenyegetett tovább –, hiszen ismerhetsz. Nekem most csak ez a város fontos, az itteni testvéreink. A megmentésükért én mindenre hajlandó vagyok. Kérdezem tehát még egyszer és utoljára! Maradsz?!

– Maradok – mondtam úgy, mint aki az oroszlán karmaiból szabadul. Kissé reszkető kézzel nyúltam a kupáért, és ittam a borból.

– Na látod – vált el az ajtótól Farel –, mondhattad volna ezt már előbb is!

Leült, és ő is húzott egy jó nyeleteset a kupájából.

– Mondd csak, Guillaume bátyám, csakugyan képes lettél volna, amolyan farelesen megátkozni?

– Ugyan már – nevetett az éltes reformátor –, inkább összekötözöm a kezed, lábad, és bedugtalak volna valahová, hogy el ne szökhess. Csak nem képzeled, hogy hitünk egyik reményteljes harcosát átkoznám meg? Azzal csupán ellenségeinknek tennék kedvére. Hanem ráijeszteni, az más! Lásd be, Jean, ez kellett most. Egyszer még hálás leszel nekem ezért, ha Genf is megizmosodik a reformációban. Mert abban biztos vagyok, neked is nagy részed lesz benne!

*

[[paginate]]

Abba beleegyezett Farel, hogy visszamenjek Bázelbe elintézni ottani ügyeimet, és elhozzam csekély ingóságaimat a könyveimmel együtt. Ígérte, mire újra megjövök, már lakásról is gondoskodnak a számomra a nagytanács segítségével.

– Most már bevallhatom – mondta Farel –, hogy bíztam a rábeszélő képességemben, és már előzőleg „elhintettem”, kit akarok ide csábítani. El sem hiszed, hányan hallottak már rólad a konzisztóriumban, de a nagytanácsban is. Több előkelő polgár előtt sem ismeretlen a neved.

Bázelben aztán mindenről beszámoltam Nicolas Copnak. A noyoni eseményekről éppúgy, mint Farel cselvetéséről, amivel genfi szolgálatra kényszerített.

– Ne bosszankodj ezen – nevetett Nicolas –, inkább tulajdonítsd Isten akaratának, hogy oda kell menned. Nyilván célja van ezzel, amit te is megéreztél, azért engedtél Farel erőszakosságának. Ha nem így lett volna, még ha bezár egy pincébe és állandóan őriz, akkor sem tudna ott tartani.

– Igazad lehet, Nicolas, mert a „kihívás” lehetőségét csak elplántálta bennem az a minden hájjal megkent, vén cselszövő. Hiszen, ha valamit el tudok érni én is a genfi reformáltak érdekében, akkor ezt küldetésként kell felfognom.

Ezt megírtam Martin Bucernek is, aki szintúgy várt volna Strasbourgba. Hozzátettem azonban, hogy nem szeretnék elszakadni tőle sem. Ki tudja, mit hoz a jövő, lehetünk mi még munkatársak is.

Valóban ezt írtam Bucernek, Uram, nem sejtve akkor, hogy ez a feltételezésem bizony be is következik.

Genfbe postakocsival utaztam vissza, Henry lovamat Nicolas Copnál hagytam. Ő javasolta ezt, ígérve, hogy utánam hozza, ha már megállapodtam Genfben, és legalább megtekinti majd ottani körülményeimet.

Amikor megérkeztem szolgálati helyemre, ahogy magamban Genfet neveztem, Farel rögtön elkísért abba a házba, amit a város vezetése jelölt ki számomra. Előzőleg is egy prédikátor társam lakott benne a családjával, akik aztán Bernbe költöztek. Egy ágy, asztal, és néhány szék maradt ott tőlük, a többi bútorról, berendezési tárgyról nekem kellett gondoskodnom.

– Hát, ez lenne az – mutatott körbe Farel –, tágas, nagy területű, több szobával, konyhával, és nézd meg az udvart, a kertet, ahogy körbeveszik. Azt mondta Francois Gruet, az egyik vezető tanácsnok, hogy egy fiatal prédikátornak nagy ház kell. Mégpedig azért, hogy legyen benne bőven hely majd a feleségnek és a sok gyereknek. Igaz is, Jean, nem gondoltál még a házasságra?

– Eddig nem, kedves bátyám, de még te sem előztél meg, holott jóval idősebb vagy nálam.

– Hagyjuk ezt – legyintett Farel –, én többnyire mindig úton voltam. Csak képzeld el, ha egy szekéren meg követ a családom. Erről inkább lemondtam, és beértem azzal, ha magamat viszem ide-oda.

Fiatalasszony jött be a házba. Erős alkatú, barna hajú, merész tekintetében érdeklődés, ahogy ránk nézett. Köszönt, majd megállt az ajtóban.

– Gyere csak, Catherina – hívta közelebb Farel –, és ismerd meg Calvin urat, mert ő lesz a gazdád. Tudod, Jean, arra gondoltunk, hogy legyen, aki vezesse a háztartásodat, kicsit otthont is teremtve neked. Francia menekültek lánya, a mi hitünket valló. A járandóságodat majd úgy állapítja meg a tanács, hogy őt is fizetni tudd. Azt akarnánk, hogy semmire se legyen gondod, és minden energiádat vallásunk érdekében fejthesd ki.

Akkor találkoztam először Catherinával, aki megidősödvén, ma is a szolgálatomban áll. A férjét korán elvesztette, gyereke nem lévén, kitartó hűségét ma már csak rám, egy beteg emberre pazarolja.

Amikor Catherina elment, ígérve, hogy másnap reggel már szolgálatba is áll, Farellel átmentünk a Szent Péter-templomba. Beültünk egy padba, és imádkoztunk hozzád, Uram, hogy teljesíthessük küldetésünket Genfben is.

– Jó bátyám – mondtam, ahogy kijöttünk a templomból –, mindazok mellett, amikről szóltál már az egyházi rendtartást és más feladatokat illetően, azért prédikálni is szeretnék. Tudod-e, mióta várok már erre?

– Nem kell, hogy sokáig várj – mosolygott Farel –, hiszen mindössze nyolcan vagyunk itt prédikátorok. Csak nem hitted, hogy te pihenni fogsz? Mert írhatunk mi bármily bölcset, fontosat vallásunk erősítése érdekében, mit sem ér, ha a hívekkel nem értünk szót. Márpedig azt igazán a szószékről tehetjük.

– Akkor hát, jól van, Guillaume bátyám, mert nekem is ez a véleményem!

Azonban a tanácskozást sem kerülhettük el, mivel az is fontos volt a számunkra. Még aznap este összejöttünk Farel házában. A házigazdán és rajtam kívül megjelent Bodel Froment, Pierre Viret és Elie Coraud, a csaknem vak, öreg prédikátor.

Farel megismételte mindazt, amiket már nekem is elmondott érkezésemkor, hogy a genfi egyház sem nélkülözheti a vallásunkat érintő hitbéli törvényeket, mert különben szétesik. Ezáltal pedig átadjuk a terepet a reformáció ellenségeinek, akik nem lesznek restek élni a lehetőséggel.

– Bizony, ez így igaz – szólalt meg az öreg Elie Coraud, világtalan szemét a mennyezet felé irányítva, mintha téged keresne, Uram. – Nekem már nincs sok hátra, de nem szeretnék vesztesként meghalni. Mire volt akkor jó, hogy vakon is a Krisztus ügyét szolgáltam, ha teljesen fölöslegesen? Mit akartok tenni?

– Törvénykezni – mondtam határozottan –, amiben Farel bátyámnak igaza van. Meg kell, hogy szilárdítsuk az egyházfegyelmet, amit senkinek sem állna jogában áthágni. Mindenekelőtt szükségünk lesz egy olyan hitvallásra, a reformáció elvein alapulóra, melyet a polgárok nyilvánosan elfogadnak.

– Ezt nehéz lesz elérni – csóválta a fejét Pierre Viret –, hiszen a városi kis- és nagytanácsban sincs mindenki mellettünk. Előbb az egyházi törvényeket kéne cikkelyekbe szedni. Aztán a konzisztórium egyesítése után benyújtani a kistanácsnak, majd a kétszáz fős nagytanácsnak is.

– Ezt megtehetjük – adtam igazat Viret-nek –, de akad itt más tennivaló is. Egy katekizmus megfogalmazása a legalapvetőbb hitbeli kérdésekkel, amely elengedhetetlen a fiatalok hitoktatásához. Ne feledjétek, az ifjú vallás elsajátítására leginkább az ifjúságot kell fogékonnyá tennünk!

– Helyeslem – mondta Bodel Froment –, már csak azért is, mert ez a káté nálad szinte kéznél van az Institutioban. Csak onnan kell kiemelni rövidítve. Javaslom hát, hogy ezt a két kiadványt te és Farel szerkesszétek meg.

Röviden ennyi történt azon a találkozón, a munka pedig Farelre és rám maradt. Nem zúgolódtunk, mert fontosnak véltük a kiadványokat. Egyházi szempontból mindenképpen, de nem vettük figyelembe, hogy Genfben a világi hatalom dominált hitbeli kérdésekben is. A kis- és a nagytanács. A konzisztórium (egyházi tanács) csupán másodlagos szerepet töltött be. Ez kezdettől érthetetlen volt számomra, különösen, mert engem is beválasztottak ebbe. Úgy is, mint a városi vezetés által kinevezett új prédikátorát a genfi reformáltaknak.

[[paginate]]

Tehát már akkor éreztem, akárcsak a konzisztórium okán, a Farel által jelzett gondokat a városi hivatalosság és az egyház között, de egyelőre nem tehettem semmit. Alig érkeztem meg Genfbe, sokan csak a „franciaként” emlegettek, és nem lett volna célravezető taktika a részemről, ha rögtön szembekerülök a városi vezetéssel. Csak úgy „beköszöntésül”, mint már annyiszor!

Egyébként is lefoglalt bennünket a két kiadvány, melyekkel nagyon hamar elkészültünk. Előbb a kistanácsnak adtuk be, rá egy hónapra a nagytanácsnak is. Ezekhez csatoltuk azt a huszonegy pontban megfogalmazott hitvallásunkat, melyre minden Genfben élő reformált polgárnak a templomban kellene nyilvánosan felesküdnie. És akik erre nem hajlandók, azoknak el kellene hagyniuk a várost.

Mindkét kiadványunkat, az egyházi rendtartást és a kátét, elfogadta a kis- és nagytanács is. Azzal a kikötéssel, hogy az úrvacsorai szertartást ezentúl is csak évente négyszer – nagy ünnepeinken –, és ne hetente lehessen megtartani, ahogy mi javasoltuk. Elfogadtuk ugyan, de nem győztek meg minket. Az úrvacsora számunkra azért is nagyon fontos, mert akkor válhatunk lélekben eggyé Krisztussal. Miért ne tehetnénk meg ezt gyakrabban is?

A hitvallásunkat ugyan nem utasították el, csak azt javasolták, várjunk a kihirdetésével, főleg az arra felesketéssel.

– De miért? – kérdezte Farel. – Találtatok benne talán valami olyat, ami ellentétes a hitelveinkkel?

– Nem erről van szó – indokolta Claude Dell polgármester –, hanem mert korainak tartjuk. A város megosztott, sok az ide-oda hajladozó, még a magukat reformáltaknak tartók között is. Nem biztos, hogy színt vallanának, akkor pedig mire mennénk vele? És egyáltalán mi az, hogy aki nem akar felesküdni a hitvallásra, az hagyja el a várost? Nem inkább a reformáltakat hagyná el, és egy másik vallást választana? Akárhogy is, de olyan felháborodás venné kezdetét, amiből csak a reformáció ellenségei húznának hasznot. A tanácsban úgy döntöttünk, hogy a hitvallás kérdését halasszuk későbbre!

Eddig jutottunk, se többre, se kevesebbre. Elkeserített hitvallásunk késleltetése. Talán tényleg szigorúan fogalmaztunk azzal a városelhagyással, de aki igazán vállalja a hitünket, annak nem kell tartania semmitől. Aki pedig nem, az mit is keresne közöttünk? Ahogy én is itt, ebben a se ilyen, se olyan városban, és komolyan megfordult a fejemben, hogy elmegyek inkább Strasbourgba, ahogy terveztem. Aztán elröstelltem magam, Uram, mert mintha mástól jött volna ez a gondolat. Hiszen még szinte el sem kezdtem prédikátori munkámat itt, Genfben, és máris félbehagynám? Ez eddig nem volt jellemző rám, hát most se legyen! Maradnom kellett.

*

Genfi tartózkodásom második esztendejébe fordultunk már, amikor egy napon váratlan öröm ért. Nicolas Cop jött látogatóba, és méghozzá Henry lovam hátán lovagolt be a városba.

– Nahát, Nicolas – öleltem át –, képes voltál ezt a nagy utat megtenni, hogy elhozd a lovamat?

– Egyedül nem ment volna neki – nevetett Cop –, így el kellett hogy kísérjem. Nem esett nehezemre, mert a kíváncsiságom is ösztönzött, hogy megtudjam, eddig mit sikerült megreformálnod Genfben? Levelet már régen írtál, ebből arra következtettem, akadhat itt munkád elég. Hová helyezzük el ezt a lovat? Van itt számára hely?

– Van bizony, barátom, akár még galoppozhat is itt. Nagy a porta, kertem is van, és a gazdasági épület sem hiányzik, benne istállóval. Az a lelkész házaspár, aki előttem lakott itt, gazdálkodott is. Nekem csak tyúkjaim vannak, meg három kecském. Egy Genfbe menekült francia család ajándékozott meg velük.

– Ez igen, Jean, és a munkát is te végzed el körülöttük? Felfrissülésül, ha szellemileg kifáradsz?

– Az nem menne nekem, Nicolas. Már gyerekként is megmondta apám, hogy én terelgessem csak a könyveket, mert a kétkezi munkát nem nekem találták ki. Van egy szakácsnőm, Catherina, ő gondoskodik az ellátásomról, a kinti munkákat meg egy fiatalember, Arnold végzi el. Az ő feladata lesz a Henryvel való törődés is.

Hívtam is Arnoldot, hogy ismerkedjen meg Henryvel.

– Legalább lesz lakója az istállónak, kedves gazdám – jelentette ki elégedetten –, mivel eddig csak a tyúkok szabadultak be oda, ha szellőztetés végett nyitva hagytam az ajtót.

Bevezettem Nicolas-t a házba, és Catherina már hozta is a bort. Közölte azt is, hogy egy jó vacsorával igyekszik a vendég kedvére tenni. Az egyik szobában pedig elkészíti a fekvőhelyét.

– Mondd csak, Jean – nézett Catherina után Nicolas –, meddig akarod beérni ezzel a csinos házvezetőnővel? Ne érts félre, nem valami pajzán szolgáltatásra gondoltam, annyira azért már ismerlek. Meg aztán nem vagy te egy katolikus páter, akkor nősülhetsz, amikor csak akarsz. Tehát, mikor lesz már prédikátornéja is ennek a háznak?

– Amikor az Isten jónak látja, Nicolas, és kijelöli számomra a legméltóbbat a nők közül. Ennél kevesebbel nem érem be. De most ne erről beszéljünk, mert van éppen elég mondanivalóm a számodra.

Elkezdtem hát, ami a szívemet nyomta. Elsoroltam mindazt, amiket már eddig is átéltünk prédikátortársaimmal ebben a városban, amelyet én inkább egy hínáros, zavaros tóhoz hasonlítanék, de semmi jele annak, hogy lecsapolnák, és tiszta vízzel töltenék fel. Mert a pocsolyás állapot inkább megfelel azoknak, akik szennyezett szívvel, lélekkel bírnak.

– Leginkább azt nem tudom elfogadni – panaszoltam –, és ezt már nem képletesen, de valóságosan értve, hogy Genfben a kis- és nagytanács mindent lefed. A hitünkkel kapcsolatos kérdésekben is. A konzisztórium számukra csak névleges formáció. Legszívesebben bezárnák valamelyik templom tornyába, hogy onnan figyelje a felhők vonulását. Lesz-e eső vagy sem?

– Állj meg, Jean – szólt közbe Nicolas –, mert engem is elkedvetlenítesz. Te jogász is vagy, miért nem próbálod ezt a képzettségedet a városi vezetőkkel szemben is érvényesíteni? A konzisztórium független kell hogy legyen a világi hatalomtól, mivel döntéseit az egyházjog alapján hozza. Neked mondjam ezt?

– Mondhatod, Nicolas, természetesen ezt én is tudom. De ez mit sem számít itt Genfben. Legalábbis addig nem, amíg egyházként meg nem erősödünk. Ehhez pedig szükségünk lenne egy hitvallásra, amit Farellel együtt már meg is fogalmaztunk. Huszonegy pontban, amelyre nyilvánosan fel kellene esküdniük a mi hitünket vallóknak. Akik ezt nem akarják megtenni, azokat pedig kizárni a gyülekezetből – mi még a város elhagyását is javasolnánk, de attól talán el lehetne tekinteni –, és nyilvánvalóan az úri szent vacsorával sem élhetnének. A tanács szerint várnunk kell ezzel a hitvallással, mert még sokan vannak a városban, akik nem a reformáció mellett döntöttek.

– Akkor várjatok – javasolta Nicolas –, de addig is igyekezzetek prédikációkban, és főleg személyes beszélgetésekben meggyőzni a polgárokat a reformáció jelentőségéről. Ismerlek, Jean, hogy az erényeid között háttérbe szorul a türelem, de most arra van leginkább szükség.

– Lehet, hogy igazat szóltál, Nicolas, kár, hogy nem vagy mindig mellettem, mert akkor erre is gyakrabban figyelmeztethetnél! Meddig maradsz?

– Holnap már utaznom kell, Jean, hiszen tanítok az egyetemen. Kérlek, barátom, hogy sűrűbben váltsunk levelet, mert a sorsod változatlanul érdekel.

*

[[paginate]]

Ami a következő bő egy esztendőben történt, arról nem szívesen beszélek, Istenem. De mivel életem alakulásához ez is hozzátartozik, így mégsem hagyhatom ki.

Már csak azért sem, mert az események zajlásában nekem is voltak hibáim. Főleg, hogy indulataimat olykor szabadon eresztettem, és a Nicolas által emlegetett türelmetlenségemet sem tudtam mindig palástolni.

Pedig kezdetben hittük, hogy Genfben is győzhet a reformáció. A városi vezetés végre rábólintott hitvallásunk ügyére. Ezerötszáz példányban kinyomtatták, szétküldték a polgárok között, és egy július végi vasárnapon, a Szent Péter-templomba kérettek mindenkit megjelenni. Sokan el is jöttek a körzetek elöljáróinak a vezetésével, de mégsem elegen. Ráadásul csak kevesen akartak nyilvánosan esküt tenni a hitvallásra. Nem csoda, hiszen a templomban nem csupán reformáltak jelentek meg, de anabaptisták, pápisták, és főleg libertinusok. Nyilvánvalóan provokatív elszántsággal.

Ezért csupán azon kevesek esküdtek fel a hitvallásunkra, akikről addig is tudtuk, hogy hittestvéreink. A rejtőzködők, akikre valójában számítottunk, továbbra sem vállalták hitüket nyilvánosan.

– Ezt akár meg is jósolhattuk volna – mondta Farel –, de nem hagyjuk annyiban. Rá kell vennünk a tanácsiakat, hiszen többségben reformáltak ők is, hogy ismételjék meg a hitvallásra felesketést két vagy három hónapon belül.

– De szigorúbb feltételekkel – tettem hozzá, és ez bizony hiba volt –, ahogy először is akartuk. Akik nem esküsznek fel az új vallásra, hogy Bernhez vagy Zürichhez hasonlóan Genfben is a reformáció győzedelmeskedjék, azok ítéltessenek száműzetésre. Egyházi törvényeink szellemében.

A Kétszázak Tanácsát ugyan sikerült rávennünk a hitvallási ceremónia megismétlésére, de olyan nagy volt a felzúdulás a kiutasítási végzés ellen, hogy be kellett rekeszteni a gyűlést. A tanács a továbbiakban nem foglalkozott a hitvallással. Bennünket pedig arra kértek, hogy elégedjünk meg csupán azokkal a reformált polgárokkal, akik azt az eskütételkor elfogadták.

Ebbe kénytelenek voltunk beleegyezni, de azt kikötöttük, hogy akkor az úri szent vacsorával se élhessenek azok, akik nem esküdtek fel. Mert ilyen alapon bárki az Úr asztala elé állhat, akiről azt sem tudjuk, kicsoda. Az nem lehet, jelentették ki a tanácsiak, mert mindenkinek jogában áll a szent vendégséggel élni. Ahogy Bernben is, ahol ebben a kérdésben is a világi törvények döntenek, és ez nem lesz másként Genfben sem. Mi éppen ebben nem akartunk megalkudni, hogy bárki érdemtelen élhessen a sákramentumok kiszolgáltatásával. Elhatároztuk, hogy továbbra is ehhez tartjuk magunkat.

1538 húsvétja előtt a városban már érezni lehetett a feszültséget. Az ünnep első napján zsúfolásig megtelt a Szent Péter-katedrális. Többségében a reformáció ellenségeivel, főleg libertinusokkal. Ezek előző nap még utcai cirkuszt is szerveztek, bohócokkal, kötéltáncosokkal, medvetáncoltatókkal. Csoportokba verődve gúnydalokat gajdoltak Farelről, rólam, és még az öreg, vak Coraud-ról is. Engem ezzel a rigmussal pocskondiáztak harsogva: „Itt van Kain, a francia, kár neki Genfben laknia / Dobjuk bele a nagy tóba / Többet sem hallunk majd róla.”

Az ünnepi istentiszteleten az öreg, vak Coraud hirdette az igét. A Zsoltárok könyvéből választotta a textust, amit úgy mondott el, hogy kezét a Biblián tartotta, jelezve, ha nem látja is, onnan való. „A te törvényed kedvelőinek nagy békessége van, és nincs bántódásuk / Várom a te szabadításodat, óh, Uram, és a te parancsolataidat cselekszem /…/ Megtartom a te határozataidat és bizonyságaidat, mert minden utam nyilván van előtted.” Ezt követően arról beszélt, hogy Krisztus egész földi életében mindig jelentőséggel bírtak a törvények. És ez ma sem lehet másként, mert a hívő ember csak a krisztusi törvényeket tarthatja szem előtt, és nem engedheti, hogy azokat felülbírálja a világi önzés, érdek, mert az idegen az egyháztól. Különösen vonatkozik ez a szent sákramentumokra, melyeknek húsvétkor különösen nagy jelentőségük van, hiszen a kenyérben és a borban, ha jelképesen is, Krisztus testével és vérével tisztulunk bűneinktől. De ez csak azokat illeti meg, akik teljes hittel és lélekkel bíznak ennek megvalósulásában. Akik csak a kenyeret és a bort látják, azok semmiben sem különböznek a pogányoktól, és nem részesülhetnek a Megváltó vendégségében.

Kemény és egyértelmű beszéd volt ez Elie Coraud-tól, amit az utána következő csend is jelzett, amikor befejezte. Többen is kimentek a templomból, de csak elenyésző számban a bent lévőkhöz képest.

El kellett kezdenünk a szertartást. Az utolsó vacsoráról szóló Pál apostoli szöveget Farel olvasta fel, de akkor még csak szórványosan, azt is megzavarták bekiabálásokkal: „Mit mondott az a vén ember?! Kik itt a pogányok? Ki nem vehet úrvacsorát?!”

Már készültem, hogy elkezdjük, én a kenyeret szolgáltatva ki, Farel a bort, de előtte muszáj volt megszólalnom:

– Kénytelen vagyok arra kérni a hangoskodókat, hogy odakint folytassák, mert addig nem kezdjük el az úrvacsora kiszolgáltatását. Akkor is csak azon reformáltaknak, akik felesküdtek hitvallásunkra, és vállalják törvényeinket. Azokat a genfieket, akik más hitnek, vallásnak követői, vagy csupán megzavarni jöttek istentiszteletünket, kérem, hogy távozzanak!

Erre még hangosabb lett a zaj, miközben bejött a templomba az a libertinus csoport is, akik előző nap már botrányosan viselkedve járták a várost.

Nem törődtem velük, elkezdtem a szertartást. Elsőnek Louis Bressonnak, idős presbiterünknek adtam a kenyeret, majd folytattam tovább. Jól ismertem őket, azok jöttek, akik már esküvel is vállalták reformált hitünket.

Ekkor a libertinusok, Frank Nitzen vezetésével, körbeállták az úrasztalát.

– Minket nem vendégeltek meg, Jean Calvin? – kérdezte Nitzen.

– Ha nem tudnád – válaszoltam –, ez templom, és nem kocsma. Menjetek innen, különben poroszlókkal vitetünk el benneteket!

– És vajon miért, tisztelt Kain? – gúnyolódott Nitzen. – Nekünk is jogunkban áll úrvacsorát venni. Ha kívánod, itt rögtön felesküszöm a hitvallásotokra, és ezt teszik a barátaim is.

– Nem értesz a szóból, te semmirekellő? – jött oda Farel is. – Elmúltam már régen húszéves, de ilyen gilisztatestű nyikhajt még az ujjam köré csavarok. Na, takarodjatok ki innen!

– Mit karattyoltál, vén Sátán? – kapott a kardjához Nitzen. – Itt helyben négyfelé váglak! Nem hiszed?

– Nem – lépett oda az egyik bikaerős presbiterünk –, mert ha kihúzza az úr azt a kardot, én meg a karját töröm el!

Ekkor már sokan felugráltak a padokból, többen ki is menekültek, és jobbnak látták Nitzenék is, ha elhordják az irhájukat.

Megérkeztek a poroszlók is Claude Dell polgármester vezetésével, és velük jött két prédikátortársunk is.

– Ők folytatják az úrvacsoraosztást – mutatott rájuk Claude Dell –, ti pedig mindhárman hagyjátok el a templomot! A városvezetés holnap dönt az ügyetekben.

– Provokáció történt – jelentettem ki –, amit aljas módon elterveztek. Ráadásul félrészegen követték el, mert még mindig nem heverték ki a tegnapi rajcsúrozásukat!

– Megállapodtunk – nézett rám Dell –, hogy az úrvacsorát senkitől sem tagadhatjátok meg. Ez a tanács határozata!

– Rossz határozata – horkant fel Farel –, mert ezzel semmibe vette az úrvacsora szentségét. Ezen az alapon bárkinek kiosztható. Az istentagadóknak, a paráznáknak, még a gyilkosoknak is. De ez a legkevésbé sem érdekli a tanácsot. Elbújnak a határozatok mögé. Arcpirítóan szégyenteljes!

A templomból kiérve ott hangoskodtak Nitzenék is. Botokkal hadonászva szidalmaztak bennünket. Rájuk sem hederítettünk. Mentünk tovább elcsendesedve, csak magunkban idézve fel a történteket.

*

[[paginate]]

Másnap a városvezetés, a kis- és nagytanács jóváhagyásával mindhármunkat Genf elhagyására utasított. Előbb az öreg Coraud-t még két nap fogházra is akarták ítélni „felbujtás” vétségével.

– Nem féltek az Istentől? – bömbölte feléjük Farel. – Azt az embert akarjátok becsukni, akár egy tyúktolvajt, aki számunkra maga a reformáció?! Őt ítélnétek el, aki még vakon is annak győzelméért munkálkodik?! Amíg ti hitvány kerékkötői vagytok az új vallásnak! Mert Coraud csupán testileg világtalan, de ti lelkileg vagytok azok!

– Vigyázz, Farel – szólalt meg Claude Dell –, mert téged is bezárathatunk, hogy az öreg ne legyen ott magában.

– Zárassatok – vonta a vállát Farel –, de akkor falat bontanék és kiszöknénk együtt!

Végül elálltak attól, hogy fogházba vitessék Coraud-t, maradt számára is csak a város elhagyása. Mit szépítsem? A száműzetés. Három napot kaptunk arra, hogy eltűnjünk Genfből. Farel Neuchâtelbe ment prédikátornak, ahová már többször is hívták, Coraud pedig Orbe városba, a rokonaihoz. Számomra nem volt kétséges, hogy csak Strasbourg jöhet számításba. Amit Farel miatt elmulasztottam, eljött az idő, hogy bepótoljam.

Nem volt azonban elég a bajom, még Antoine is tetézte ezt a problémájával. Levelet kaptam tőle, melyben megírta, hogy most már mindenképpen szakít a katolikus egyházzal. Beleszeretett egy lányba, akit feleségül is venne. Nantes-ben élnek, de vannak rokonaik Noyonban, itt ismerkedtek meg egymással. Paulette – így hívják a lányt –, hajlandó lenne áttérni az evangéliumi hitre. Annál is inkább, mert a szülei is rokonszenveznek ezzel.

Az öcsém házassági szándéka is nehezen „megemészthető” hírnek bizonyult a számomra, de levele végén megtoldotta még egy másikkal is. Azzal, hogy Marie húgunk is ott akarná hagyni Noyont, és velük jönne hozzám ő is.

Ott álltam ezzel a levéllel a kezemben, Istenem, és nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek? Vajon magam is száműzöttként mit kezdhetek három „önkéntes” száműzöttel, akik bennem látják minden reményüket?

A Marie-ról írottak nem leptek meg. Ő is olyan kemény, mint az anyja, és lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb szembe fordul vele. Ez már Charles temetésén is megmutatkozott. Eddig inkább takargatta ezt az „anyai örökséget” Danielle előtt, de most – lassan felnőtté váltan –, kapva kapna azon a lehetőségen, hogy immár a saját életét élje.

Mit is válaszoljak hát Antoine-nak? Nem mást, csak az igazat írhattam, hogy most szűnt meg az állásom Genfben, és Strasbourgba tartok. Ha ott kedvezően alakulnak a dolgaim, mindent elkövetek, hogy rövidesen utánam jöjjenek abba a városba. Hiszen én is szeretném, hogy a közelemben legyenek, de amíg ez megvalósul, a türelmet javaslom.

A levelet feladtam, majd intéznem kellett a genfi ügyeimet, hogy mielőbb Strasbourgba indulhassak. Ki kellett költöznöm a házból, hiszen más prédikátor érkezik a helyemre, egyedül vagy családostól, a lényeget tekintve mindegy is volt. Nem hagyhattam hát ott semmit, ami az enyém. Csekélyke ingóságomat sem, de főleg a könyveimet. Azokat féltettem leginkább. Már gyerekkoromban is a könyvek jelentették az én igazi vagyonomat, és ez, Uram, ma sincs másként.

Bodel Froment segített ennek a gondnak a megoldásában. Még szerencse, hogy segíthetett, mert ha húsvétkor a városban tartózkodik, nincs kizárva, hogy őt is száműzték volna velünk együtt.

– A könyveidből a legfontosabbakat – mondta Bodel – vidd magaddal Strasbourgba, a többit áthurcoljuk hozzánk. Az asszonykám, Denise, örül majd, hogy lesz olvasnivalója, és természetesen nekem is. Elférnek itt nálunk, amíg visszatérsz Genfbe.

– Ide aztán soha, Bodel! Engem itt többet nem látnak! Hozzanak csak ide olyan papokat, akik készséges napszámosai lesznek a genfi öntelt hatalmaskodóknak. Tőlem ezt ne várják! Nekem egyetlen felettesem van, az Isten!

– Nekem is, Jean, de ő sem venné rossz néven, ha Genf is erős vára lehetne a reformációnak. Tudom azt én is, hogy ez, ami itt van, még vályogháznak sem tekinthető, mégis bizakodással tekintek a jövőbe. Amiben benne vagy te is, meg Farel, és mindazon reformált polgár, akikre számítani lehet ebben a „várépítésben”.

– Jó a hasonlat, Bodel, és ígérem, hogy Strasbourgból vagy máshonnan figyelemmel kísérem a genfi „várépítést”. De azt ne várjátok, hogy beálljak „lelki pallérnak”, arra a helyre, ahonnan elűztek! Azonban kettőnk barátságán ez mit sem változtat. Továbbra is megőrizlek a szívemben.

– Ahogy én is téged, Jean, már csak a könyveid miatt is. De mi lesz a lovaddal? Azzal mégy Strasbourgba? Mert ha nem, elfér az én istállómban is.

– Köszönöm, Bodel, de vele megyek. Egyszer már ott hagytam Bázelben, most nem akarom ezt a hibát elkövetni. Henry a szívemhez nőtt, mindig számíthattam rá, egy-két kalandban már volt részünk. Azon kívül az orvos is javasolja a lovaglást az epeköveim miatt, hátha közben kirázódnak. Meg aztán, ne nevess ki, nekem is kell egy olyan barát, ha állat is, akiben biztos, hogy nem csalódom.

– Megértelek, Jean, de neked vannak tyúkjaid meg kecskéid is. Azokat ott hagyod az utódodnak?

– No nem, Bodel, adjon neki a tanács, akár egy tehenet is. Catherinának és Arnoldnak adtam azokat. Tudod mit mondtak ők is? Megőrizzük gazdánk, mire visszajön, egész baromfiudvar várja majd, és a kecskék is gyarapodni fognak.

– Na látod – nevetett Bodel –, nemcsak én, de ők is visszavárnak. Ahogy hidd el, még sokan itt Genfben. Addig is, az Úr vigyázzon rád, Jean!

– Rád is, Bodel! – mondtam, és kezet szorítottunk. Amiben azért az is benne volt, hogy nem búcsúzunk, csak elválunk egy időre.

Másnap reggel, amikor kilovagoltam megmálházott lovammal az udvarról, nem akartam elhinni, amit láttam. Az utca tele volt emberekkel. Az öreg Louis Bressonnal az élen, presbiterek, reformált hívek álltak ott némán. Amikor a lovamat megtorpantottam, egyszerre kezdték el a zsoltárt énekelni:

„Szívemet hozzád emelem,
És benned bízom, Uram,
És meg nem szégyeníttetem,
Nem nevet senki rajtam,
Mert szégyent nem vallanak,
Akik hozzád esedeznek,
Azok pironkodjanak,
Akik hitetlenül élnek.”
 

Nagyon elérzékenyültem, hiszen a kedvelt zsoltárom volt ez. Nem véletlen, hogy ezzel búcsúztak tőlem. Meghajtottam a fejem előttük, köszönetemet fejezve ki, és a kezemet felemelve megáldottam őket. A zsoltárt közben tovább folytatták, és nem hagyták abba akkor sem, amikor szétnyílván előttem, utat engedve, hogy elinduljak immár Strasbourg felé.

Tóth-Máthé Miklós

Hasonló anyagaink

Füzesi Magda verse

DAGERROTÍPIA ODAÁTRA Üzenet Arany Jánosnak   ülsz egy margitszigeti padon jó Arany Jánosunk harangoznak a szél-pengette ágak ó„én is voltam királylányka királylányból...

Zsirai László verse

Utolsó üdvözlet Búcsú T. Ágoston Lászlótól   A tassi füzek szomorúbbak lettek. Durci macska nem érti hova tűntél. Ám szellemedet megőrzik a könyvek, s feloldódik bennük a tovatűnt...

Sebestény-Jáger Orsolya verse

Nagyapám emlékére, aki szőlősgazda volt   A megrészegült felhőkön áttört a fény, rézsút, mint nyári alkonyokon s e roppant égi kehelyből szürcsöltük időnk, azon a rég volt...