„Ha kevesbedünk, akkor edzeni kell erőinket aktív cselekvésekkel”

A Confessio körkérdése: Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében?

Miben kell/ene/ ma megújúlnia a keresztyénségnek és egyházunknak? Mit kell/ene/ tenni ennek érdekében? – Megtisztelő a felkérés nézeteim kifejtésére e kérdések mentén. Önkényesen módosítottam is a kérdéseket, feltételes módba téve át. A „kell” ugyanis számomra imperatív „tűzön-vízen át” cselekvést sürgető. Sajnos azonban a vágyott és szükséges megújulásnak oly sok a feltétele, hogy szívesebben gondolkodom erről a feltételek alapos mérlegelésével. Hiszem viszont, hogy sokunk véleményéből születhet konszenzus és cselekvő irányvétel.

A kérdések monográfia terjedelmű kifejtést igényelnének. Ezért kiemeltem azt a két, az életszemléletünket és életvezetésünket radikálisan megváltoztató tényezőt, amelyet keresztyén, hívő, vallásgyakorló pszichológusként a legfontosabbnak látok. Ha ezeken át utat találunk az emberi szívekhez, akkor elősegíthetjük a megújulást.

Az egyik: Európánk hitéletének elpuhulása, elapadása, meggyengülése, a keresztyénség és keresztyénség társadalmi befolyásoló erejének gyengülése, valamint más vallások általi üldözöttsége (vö. Szíria). Az Unió létrejöttekor elhangzó kijelentés, miszerint Európa vagy keresztyén lesz, vagy semmi (Robert Schumann), jósló erejű kijelentés volt. Ha egyházaink penetranciája gyengül, beavatkozási képességünk puhul, ha érdektelenség ellenében kell maroknyi hívő gyülekezetnek képviselni a tengernyi ellenerővel szemben szemléletünket, hitünket és ez által képviselt életgyakorlatunkat, akkor az első (valóban) kategórikus imperatívusz volna a hitéleti erősödés szükségessége. Az emberi identitás koronája a személyes hitvallás. Az élettörvényt is felülmúlja. Pedig az élet törvénye filozófiák és politikák feletti isteni törvény: az élet mindenekelőtti és -feletti tisztelete, szeretete, védelme, szolgálata és továbbvitele. A hit erejét bizonyítja, hogy a hívő ember a hitéért életét is kész feláldozni. Ezt a hatalmas erőt ma csak ott látjuk működni, ahol a keresztyénség üldözötté vált. Európa keresztyénsége összességében foszló szövetként gyengült meg és átengedi az idegen hatásokat. A tolerancia és felebaráti szeretet érvével védekezve, elkényelmesedve hagyja, hogy nagyobb erejű hitek képviselői és más meggyőződések harcosai nőjenek fölé a keresztyéni eszméknek. Nem küzdünk, de nincs is izmos keresztyén állásfoglalás, hanem olyan kompromisszumos álláspontok keresése, amellyel azt szeretnék elérni, hogy a nem keresztyén hitből fakadó vélemények támadó hangjai halkuljanak. Ezzel szemben azok erősödnek! A következmény pedig súlyos. Azt tapasztaljuk pl., hogy az ateista, evolúciós (élet)eredet-tételezésen alapuló, liberális nézetek hatalmas erejű sodrában a keresztyének sajkáit borulásveszély fenyegeti. Tudomásul kell vennünk, hogy más nézetek fellépői megkövetelik a mi toleranciánkat, miközben maguk intoleránsak a mi más nézetrendszerünkkel szemben, ekképp végül a „farok csóválja a kutyát”. A véleményeik populáris érvényét normaképző (követést parancsoló) erővel képviselik, a média e tanok uszályában hangoskodik, végül a „nagy hang” túlharsogja a csendesen, kulturáltan érvelők sokaságát. A Facebook a szabadosság eszméinek kontrollálatlan hírharangjává vált. A józan és mértékletes vitákat kizáró igazságtudatban állnak elénk olyan nézetek képviselői, mint pl. a gender mainstreaming hívei, akik számának szaporodása hittételek erejével kívánja keresztül erőltetni nézeteit és (a családot, párkapcsolatot aláásó) életgyakorlatát. A puha és engedékeny, „toleráns” (szerintem szemellenzős és elkényelmesedett életű) keresztyének hagyják a bomlasztó erők behatolását, melyek hitünk szövetét is szétzilálják. A szabadság fogalmának szélsőségesen önkényes értelmezésével a gender-hitűek a szabadosság területére lépnek: nincs határ, mindent lehet, az etikai relativizmus kikezdi az élet normális viteléhez szükséges törvényeket is. Márpedig egy törvény annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Ha már nincs az isteni törvényeknek kollektív elfogadottsága, az ember általiak gyengesége és korrumpálódottsága elveszi a hitünket abban, hogy van zsinórmérték, van biztonságos cölöp és határ: mit lehet és mit nem. A mentális fertőzöttség állapotával találkozunk, a határnélküliség a biztonság alapjait is kikezdte, a Durkheim-i (avagy Merton-i) anómia állapota uralkodik.

[[paginate]]

Erősödésünknek azonban feltételei vannak. Ha kevesbedünk, akkor edzeni kell erőinket aktív cselekvésekkel, melyek stratégikus, egyházépítő végiggondolást tesznek szükségessé. Ez pedig nem csak az egyházi szolgálat dolga, hanem a hívek aktív bevonására volna szükség. Főként a hívő humán segítő szakemberek (pszichológusok, mentálhigiénikusok, szociális munkatársak, s.i.t.) tölthetnének be fermentáló szerepet. Amit elvesz tőlünk – életminőségünket apasztva – a jelen kor és a nem keresztyén életgyakorlat, azt szisztematikusan pótolni kellene egyházi közösségi élet fokozásával, szervezett erősítésével. Lelkészeinknek emberközelibben prédikálni,  közelebb lépni a mindennapok szenvedő emberéhez, lelkigondozást erősíteni, közösség építő munkát végezni a gyülekezetekben, nevelni a szülőket keresztyén pedagógiára (mert van ilyen, pl. Karácsony Sándor nevelési elmélete és gyakorlata, de más, életképes protestáns nevelési gyakorlat is létezik), felekezeti iskolákat gyarapítani, a biblia órákhoz lelkigondozási munkát is hozzákapcsolni, családlátogatásokkal személyes kapcsolatot kiépíteni a hívekkel, az ifjúsági lelki életet szervezetté tenni, kórusokat szervezni, a konfirmációs felkészítéseket párkapcsolati neveléssel összekapcsolni, a párkereső ifjúság számára azonos hitéletű fiatalokat klubokba szervezni, az ismerkedés kulturált feltételeit biztositani, családi estéket szervezni, kirándulásokat, sétákat, sportalkalmakat, hobbi-köröket, találkozókat rendszeresíteni, pasztorálpszichológusi segédlelkészi munkát biztosítani, és (Uram bocsá’) feloldani végre a pszichológusokkal szembeni előítéletes viszonyulást, kapcsolat és együttműködés keresésével. Kétségkívül vannak „liberális” pszichológusok, nem rájuk gondoltam, hanem a felekezeti egyetemeken felnevelt kollégákra, akik többsége lelkes és elkötelezett. Az igealapú életvezetésnek pedig lelkészeink és presbitereink lehetnének élenjáró, példamutató modelljei, akik követése azonosítási lelki vonzáson alapulhatna. Nem is folytatom…. számos más lehetőséget volna jó fel- és kihasználni. Ott erősíteni, ahol a legnagyobb a hiány, és ez leginkább a mindennapi élet kapcsolati színterein mutatkozik meg.

Éppen ez a másik, tapasztatalaim szerint krízismértékű probléma, mely megoldatlan és olykor megoldhatatlannak mutatja magát. Gyökere a digitális forradalom, amely alapjaiban rendítette meg korunk szemléletét és életgyakorlatát. A generációs váltás felgyorsult, a veteránok (hatvan felettiek) utáni X.,Y és Z generációk már egymáshoz képest is nehezen alkalmazkodók. A számítógép, az internet, a Facebook, a Twitter, Instagram stb. a virtuális, közvetett kapcsolatok világát nyitotta meg és kínálja. Kommunikációként az okos telefon, az email váltás, az internetes chatelés, a közösségi oldalakhoz tartozás már-már elképesztő méreteket öltött, a függés káros mértékéig fokozódott a „normális” populáción belül is. Összezsugorodott a világ, szinte azonnal értesülünk más világrészeken zajló történésekről. Extrém felgyorsulás következett be, az információs elöntöttség új betegségeket termelt ki, pl. a szüntelen jólértesültség lelki szükségletének túlkapásával járó stresszbetegséget (FOMO-t), az internet dependenciát, és az internet pszichózist. Utóbbiban az egyén gyakorlatilag semmi mást nem tesz, mint csügg a világhálón, nem dolgozik, nem tisztálkodik, életfunkcióit a négy fal közötti létre redukálja. A médiában a bulvárosodás tanúi lehetünk, a hír- és szórakoztató műsorok közti határ elmosódik, az ifjúság pedig egyre inkább a hírszerző csatornákat preferálja. Egyebekben az életünk szinte minden területe elektronizálódott, az e-bank, e-learning, a hivatalos ügyek internetes bonyolításának kényszere a közvetlen emberi kapcsolatokat erősen redukálta, az élő „szemtől szembe” találkozásokat szinte a szűkebb munkahelyi és családi együttlétekre korlátozta.

[[paginate]]

És itt következik a legfájóbb károsítás: a családi, szülő-gyermek kapcsolati meghitt, közös élmények egyre esetlegesebbé válnak. Gyermekeinket az iskola és a médiák, valamint a kortársak „nevelik”. A szülők (ha vannak) nem érnek rá, vagy csak alig-alig. Lelkileg nincs jelen a szülő, s ha a minőségi idők (a tényleges figyelmi jelenléttel és empátiával megélt órák vagy napok) csökkennek, a szocializáció szükséges történéseit a média szolgálja ki: a nemi felvilágosítást a TV pornófilmjeivel, videókkal, dúl a pornográfia és erőszak, a párkapcsolati viselkedést a laza kötésű alkalmi kapcsolatok izgalmát tükröző sztorikkal, sorozatok nézésére szoktatással, és erkölcsileg fertőző hatású valóságshow szüntelen kínálatával. Az életküzdelem normális útjai helyett az agresszivitás önti el a történeteket, féktelenség és szertelenség üzenetei „tanítják” a fiatalokat az elembertelenedő viselkedésre. Hovatovább úgy bánunk egymással, mint a tárgyakkal: felhasználjuk, elhasználjuk, kihasználjuk és eldobjuk a társat, „van másik”, és nem javítjuk, ha a kapcsolat „elromlott”. A felmérések szerint a fiatalok 53%-a az internetes közösségi oldalakon tölti idejének jelentős részét (Békefy L., Birkás A., 2017). Szociális viselkedés szempontjából is mentális fertőzésnek vagyunk kitéve valamennyien, szülők és gyermekeik egyaránt. A család intézménye erodálódott, az egyszülős és mozaikcsaládok számát csak a házasság nélküli együttélések és a válások száma múlja felül. Hétvégi apukák adják a mintát fiaiknak a morál, igazság, lelkiismeret élő modelljeként, és fáradt anyák pénz-pótlással kompenzálják a közvetlen szeretetre szánható idő hiányát. A nevelés liberalizáló üzenetei pedig felmentést adnak a szülőknek: a gyermek hadd bontakozzon, mert tudja, mi a neki jó. Ridegtartásos nevelés gyakori tanúi lehetünk. Ami egyetemesen hiányzik: az odafigyelő, személynek szóló fontosság visszatükröző kifejezése (közösségi odatartozás) és ezt bizonyító szeretet.

Egyházunk cseppet sem használja ki a média sokféle csatornája által kínált lehetőségeket. A gyülekezeti honlapok magánvalók. Lelki, hitéleti nevelés szempontjából alig találunk a családi életre neveléshez segítő alkalmakat, szülőképző tanfolyam kínálatát, a vallási neveléshez hozzásegítő anya-köröket, szülő-csoportokat, avagy serdülőknek „Hozzátok el a problémáitokat” jellegű csoportfoglalkozásokat. Sőt hiányoznak az e korban oly fontos filozófiai kurzusok is (noha a létezésre, eredetre és végre irányuló kérdések ekkor a legfeszítőbbek, de a fiatalok magukra vannak hagyva). Ki magyarázza el számukra, hogy „mi ez az egész nagy katyvasz?” – mint az egyik fiatal nemrégiben kérdezte tőlem. Alig vannak léleknevelő klubok, színjátszókörök, legfeljebb kórusok, amelyek persze igen jelentős közösségformáló erők és az együttműködésre nevelés királyi értékei. Találunk jegyesoktatást, de nincsenek a házasság szentségének értékére nevelő folyamatos kapcsolatok.

Mi miért nem kampányolunk a család mint boldogságforrás mellett? Miért nem mutatjuk be a vallási életvezetésben rejlő plusz értékeket? Miért nincsenek a felekezeti iskoláink között együttműködő, élő kapcsolatok? Nincs tudomásom arról sem, hogy lelkipásztorok vagy pasztorális lelkigondozást végző lelkészek élnének a „hivatásgondozás” lehetőségével, a saját lelki életük és gondjaik „szellőztető-felfrissítő-erősítő” lehetőségeivel. Hol van a gyülekezeti mentálhigiéné és a gyülekezetek közötti mentálhigiénés kapcsolatépítés hálója?

Kritikának tűnő észrevételeimet ehelyütt berekesztem. Önmagamhoz fordulok és felteszem saját protestáns etikám kérdéseit. Mit teszek én magam mindazért, amit szükségesnek vélek és elvárok másoktól, hitéleti sorstársaimtól, kortársaimtól is? Az önreflektív kérdések tehát így szólnak: Ha én nem teszem, ki tegye? Ha nem most teszem, mikor tegyem? S ha nem tenném meg, akkor ki vagyok én?

Ennek szellemében hirdetem előadásaimban a keresztyén pszichológia életigenlő pszichológiai üzeneteit, amelyekben benne foglaltak a Tízparancsolat imperatívuszai a boldogságlélektan tudományos bizonyítékaira építve, és benne van keresztyén etikánk minden fontos tanítása, ahogyan azt Krisztus az Újszövetségben a lelkünkre helyezte. Sokakhoz szólok, más hiten lévőkhöz is, és azt tapasztalom, hogy igen nagy lelki kiszáradásban szomjazzák az emberek a (lelki)életben tartó üzeneteket. Erre építhet bizalommal a mi csüggedt lelkületű egyházi életünk is.

Bagdy Emőke
professzor emerita, klinikai szakpszichológus,
pszichoterapeuta és szupervizor

Hasonló anyagaink

Az irigyelt reformáció

A Confessio körkérdése: Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében?