Bogárdi Szabó István megnyitó beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az a jó festmény, amit nem kell magyarázni ‒ mondta valamikor gyermekkoromban a falunk bölcse, amikor kiállítást rendeztek a kultúrházban absztrakt festők képeiből, és rajztanárunk lelkesen magyarázta a művészet különböző vonzatait. Valóban – a festmény, a kép, a rajz, a szobor nem szorul magyarázatra, hanem maga magyaráz, pontosabban mutat valamit.

Ezért engedjék meg, hogy ma ne toldjak semmit az itt látható kitűnő alkotásokhoz, inkább csak köszönetet mondok, hogy nagyböjtben, itt a Bibliamúzeumban ennyi kitűnő alkotótól láthatunk képeket, grafikákat, kisplasztikákat. S hadd hívjam fel a figyelmet a kiállítás kockázatára is – arra a kettős tükörre, amit a két falon egymással szembefordított képek kiadnak. Az egyik oldalon jobbára a megváltás szükségességét látjuk, a bűnesetet, a romlást, a maga fölemelésére képtelen embert, a történetbe elrejtett üdvtörténetet –, a másik oldalon pedig a megváltás elégséges és egyetlen okát látjuk, az üdvszerző érdemet, Krisztus áldozatát, a passiót, a keresztet, a feltámadást – s középen az installáció asztala: mintha az lenne, ahova beinvitálták az emmausi tanítványok, a csüggedtek és levertek, a feltámadott Urat, mert feldobogott a szívük, amikor az Írásokból, Mózestől kezdve elmagyarázta nekik: így kellett ezeknek történniük… (Luk 24).

Tehát böjtben vagyunk és Nagypéntekre és Húsvétra készülünk – immár Nagypéntekre is szabadabban, mint korábban.

Kérdezzük tehát, mint jelent a kiállítás címéül választott bibliai Ige, Pál apostoltól: „mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem” (1Kor 13,12).

Előbb a tükörről. Az asztalon található egy olyan tükör (többé-kevésbé), amire Pál apostol utal. Bronzból készült (máskor rézből, ahogyan Mózes második könyvében olvassuk: az asszonyok tükreit is felhasználták a Szent sátor mosdómedencéjéhez; 2Móz 38,8). Ebben homályosan látunk, maga a tükör természete teszi ezt. A skolasztika logikai terminusaival, mintha azt mondaná Pál, hogy itt a modus cognoscendi-ről van szó és nem a res cognita-ról, vagy a megismerés módjáról, s nem magáról, amit ismernünk kell. De hát mar’ah-ról, eszoptron-ról, speculumról van szó – amibe belenéz az ember, mert mutat valamit, mutat és tükröz – de a dolog, amit látni kell, az nem homályos, csak ami mutatja, az nem alkalmas a tökéletes visszatükrözésre. S kezdhetünk, ha már tükörről, speculumról van szó, spekulálni.

[[paginate]]

Csakhogy Pál, ahogy Kálvin mondja, comparative beszél, hasonlatot mond. Az ismeretünk korlátozottságáról, töredékességéről, homályosságáról beszél – s ezzel mindjárt kettőt is mond: egyrészt letöri az általa annyira szeretett korinthusiak kevélységét (akik mindent tudni véltek, még az angyalok nyelvét is, márpedig az angyalok, mondja Jézus, mindig látják Isten arcát – Mt 18,10), másrészt erősíti őket, hogy a színről színre látás Isten üdvígéretének teljesedését mutatja: most tükör által homályosan látunk, akkor majd színről színre -, s ami részleges, rész szerint való, töredékes, az elmúlik, sőt eltöröltetik – mert azt fogjuk látni, amit látni akarunk mindig, ami minden látás, megmutatás lényege: magát Istent.

Homályosan látunk – Pál szójátékot mond, de nem játszik a szavakkal. Az enigma, tudja jól, mert olvasta eleget a Septuagintát, az Ószövetség görög fordítását, az einigma tehát nemcsak homályt jelent, hanem inkább talányt, rejtvény, olykor ijesztő titkot, megfejtendő találós kérdést (héberül: hídach). Amikor Isten feddi népét, mert megtámadták Mózest, ezt mondja: „Szemtől szembe szólok vele, és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek (enigmák) által, hanem az Úrnak hasonlatosságát látja. Miért nem féltetek hát szólani az én szolgám ellen, Mózes ellen?” (4Móz 12,8). Tükör által talányosan? A tükör, a belenézni való, a megmutató kérdéseket vet fel, vagy éppen csapdát is jelentene? ‒ ahogy viszont a görögök némelyike magyarázza a szót.

Színről-színre: a görög proszópon ugyancsak azt jelenti: az, ami a maga közvetlenségében látható: arc, személy, jelenlét. A színről színre látás üdvígéret és teljesedő üdvtény. Most még hitben járunk, nem látásban, mondja másutt Pál (2Kor 5), most, mondja János apostol: Isten gyermekei vagyunk, s nem tudjuk, mivé leszünk, de olyanok leszünk, mint ő, mert meg fogjuk őt látni, amint van (1János 3,2), és az üdv teljességében, a Krisztuséi látják majd az ő arcát, mondja az apokalipszis (Jelenések 22,4). De van itt velünk az az arc, a proszópon – az övé, akinek orcája (és ezt Mózes is látta) sugárzott a megdicsőülés hegyén (Mt 17,2), aki maga is arcra esve imádkozott az utolsó éjszakán a Getsemáné kertjében (Mt 26,39), s akit szembeköptek, mikor csúfolni kezdték (Mt 26, 67), s akit nem ismertek föl az emmausiak, csak a kenyér megtöréséről, mert szemeik visszatartóztattak, mert tükör által homályosan látunk.

Tükör a világmindenség is és minden teremtmény is, mondja Kálvin, s nem a tükörrel van a baj, hanem velünk, a szemléletünkkel – ezért figyelmeztet: non evagibamur longius, ne kalandozzunk messzire ‒, csak álljunk meg ennél az arcnál, a Krisztusénál, egészen pontosan személyénél, még pontosabban a történeténél, a passiójánál – abban tükröződik vissza Isten szeretetének teljessége. S ha jól tekintünk rá, akkor nem leszünk feledékeny hallgatói az igének, ahogy Jakab mondja, nem leszünk olyanok, kik tükörben megszemlélték természetes ábrázatukat (proszópon), aztán elfeledik. Ahogy én ismerem Istent – és ismerem önmagamat, mert a kettő összetartozik ‒, az töredékes, rész szerint való, homályos, és rejtélyes, és még csapda is van benne! Ahogyan Isten ismer engem – az pedig a testté lett Ige, a második Ádám arca – az teljességre jutó ismeret, a visio beatifica.

Az a jó kép, amit nem kell magyarázni ‒ most, böjtben, nem kell magyarázni ezeket a képeket, mindegyik egy-egy tükör, és a rész szerint való ismeretben elővételezi azt, amikor az üdvösségben Isten szemléli majd arcunkon megújított képét és hasonlatosságát.

Bogárdi Szabó István