Sebestény-Jáger Orsolya verse

ÚRVACSORA

Nagyapám emlékére, aki szőlősgazda volt

 

A megrészegült felhőkön áttört a fény,
rézsút, mint nyári alkonyokon
s e roppant égi kehelyből szürcsöltük időnk,
azon a rég volt vasárnapon.
 

Borízű csendben koppantak lépteink
a pincében, hol lépcsőkön lefele
botorkáltunk a falat simítván,
mint ősi titkoknak megannyi mestere.
 

S pince mélyén áldott csönd súlya hullt
döngölt padlóba sulykolva ó napot,
mikor Nagyapám szent mozdulatát
a múló perc örökre beitta ott.
 

Mint a rejtett múlt szent tudását
úgy vette kezébe a lopótököt,
ez kortyot nekünk is csurgatván,
kik gyermekként ámulva lestük őt.
 

Semmi íz nem adja vissza már
borának fanyar, füstös aranyát,
mely a pince félhomályán ragyogott,
mint tűzben ragyog fel a zsarát.
 

Mert nincs oly íz és nem is lesz soha,
csak az övé ki rég földben álmodik,
de égi vacsorán kortyolja az
Úr borának örök varázslatait.
 

Már másé a kert. Többé nem láthatom.
Évtizedek nyarába süllyedtek holt napok,
s a fény azóta idegen felhőkön át
zúdul rám és ő már nincsen ott…
 

Gyerekszemmel keresem azóta is,
hogy megsimítsam még egyszer kezét
a dolgosat, a drágát, mellyel borát töltötte ki,
és poharunkba a fényt.
 

Hasonló anyagaink

Zsirai László verse

CSERE Nem csak az létezik, aki itt lélegzik a közeledben, akit hallhatsz, akit látsz, akit tapinthatsz, akit átölelhetsz.   Az is létezik, aki elment, az is létezik, aki...