Száz év – hosszú idő, nem csak a történelem folyásában, hanem egy emberi élet léptékében még inkább. Mégis úgy tűnik, hogy Dr. Tóth Kálmán Dr. h.c. esetében ez a történelmi távlat nem homályosítja az emléket, még kevésbé azt az érzést, hogy hiányzik. Hiányzik tudása, hiányzik munkája, hiányzik egyenes jelleme ‒ és persze hiányzik az a kedves és kellemes személy, aki hosszú ideig gazdagított minket, s akihez hozzátartozott az Istentől neki adott segítőtárs, Vica néni.

Szabadjon néhány emléket felidézni, amelyek hiányérzetemet, talán a szubjektivitás ódiumát is felvállalva, jól példázzák. Köztudottan az a négy évtized, amit Tóth Kálmán intézményünkben eltöltött, nem a legkönnyebb időszak volt történelmünkben. Tóth Kálmán nem lázadt soha; metsző, finom kritikáját azonban értő fül mindig hallhatta. Emlékszem egy ízben a Doktorok Kollégiuma ülésén hirdettek meg egy kétes tudományos értékű, annál inkább egyházpolitikai színezetű előadást. Barátok között a beszélgetésben Kálmán bácsi diákos derűvel mondta: „hát erről meglógtam”; majd tettetett tudományossággal hozzáfűzte: „perfectum propheticum”.^[1]

Hiányzik, persze, abszolút megbízhatósága. Ismét egy emlék: egy lelkipásztor testvé­rünk (aki ezúttal nevének elhallgatását kéri) nehézségeket mutatott a héber nyelv rejtelmeinek ismeretében. Röviden: nem tanult; nehézsége csak ezért lehetett, hiszen Tóth Kálmán soha nem volt vérengző vizsgáztató. Az illető segítségemet kérte, ahol a megszokott szorgalmával röviden bebizonyította, hogy semmi esélye sem lesz a vizsgán. Az utolsó este csupán annyit kértem tőle, hogy tíz igealak meghatározását magolja be. Nos, a tíz igealakból a vizsgán nyolcat kérdezett a professzor úr.

Hiányzik az a finom szellemesség is, amivel nehéz helyzeteket is meg tudott könnyí­teni a professzor úr. A nyolcvanas években nagyon sok ilyen esetnek lehettem tanúja. Mégis élményként hadd mondom el, ahogy egyszer – baráti társaságban – elmesélte az esküvője történetét. Általában az ilyen történetek kicsit csöpögős, érzelmes elbeszélések szoktak lenni. Ez nem az volt; az elbeszélés utánozhatatlan, kb. félóráig tartott, s a néhány barát, aki jelen volt, dőlt és borult a nevetéstől. Nem tudom még csak megközelítőleg sem elmondani. Röviden: Kálmán bácsi lekéste az esküvőt, persze nem hanyagságból, hanem azért, mert Dunántúlon óriási hóvihar volt, s bárhogy próbálkozott, Balatonfürednél tovább nem jutott. Még most is előttem van szellemes előadása, ahogy a balatonfüredi váróteremben – úgymond – széles jókedvében megivott két deci bort, majd kabátjába takarózva egy asztalon aludt. Persze, az első hókotró mozdonyban mihelyt lehetett hajnalban sietett haza, ahol nyilván tudták, mi volt a késés oka. A csattanó viszont a lassan érkező dísztáviratokban volt elrejtve, amelyek között az egyik így kívánt örök boldogságot: legyetek mindig olyan boldogok, mint ma! Az elkövetkező évtizedekben Vica néni és Kálmán bácsi ezt a kívánságot egész biztosan felülmúlták.

[[paginate]]

Talán megbocsátható nekem ez a néhány személyes visszaemlékezés, hiszen szerettem volna elvenni azt a látszatot, ami ugyanakkor mondanivalóm lényege: nem csak a munkája, hanem egész egyénisége hiányzik Tóth Kálmánnak! Viszont a munkája valóban hiányzik – és egyre inkább hiányozni is fog, két oknál fogva is: egyrészt egyre ritkább az olyan exegéta, aki olyan széles és átfogó teológiai ismeretekkel végezné a munkáját, mint ő. 1958-tól ugyan négy évtizedig mindig ószövetségi tudományokat oktatott intézményünkben, de ha valakinek volt olyan szerencséje, hogy elbeszélgetett vele, akkor gyorsan fölfedezhette, hogy ugyanúgy újszövetségi ismeretekben is jártas volt, és ezen a tanszéken is működhetett volna. S éppen az exegetikai munkásságában látszott, hogy össz-bibliai öntudattal alakította ki magyarázatát. Az csak természetesnek mondható, hogy Tóth Endre öccse egyháztörténeti kérdésekben is egészen magas szinten képzett volt.^[2] Ami pedig rendszeres teológiai ismereteit illeti, ismét egy emlék hadd álljon itt: az 1980-as években került rendezésre a rajnai egyház és egyházunk között egy konzultáció az egyetemes papságról. Tóth Károly püspök úr nagyon gondolkozott, hogy magyar részről ki lehetne az előadó – s kissé meglepődött, hogy javasoltam Tóth Kálmánt. Egy Hollandiában tanult diák dogmatikából mindig jobb, mint a németek! S valóban úgy is lett: a német teológusok nagy elismeréssel adóztak a magyar hozzájárulásnak. – A másik ok, amiért mindig fontos és érdemes az évtizedekkel ezelőtt írt exegetikai munkákat ma is újra olvasnunk: az említett időszak meglehetősen mostoha kor volt számunkra, hiszen az izoláció nem csak politikai volt, hanem a könyvek és tudományos eredmények is gyéren jutottak el Magyarországra. Tóth Kálmán könyvtára ugyan akkor és itt, Magyarországon egészen jól megválogatott, mégis inkább kis könyvtár volt. Viszont ahogy szerzőként föl tudta használni az exegetikai irodalmat, az egészen páratlan judiciumról, véleményalkotásról árulkodott. Máig világosan emlékszem egy párbeszédre a Doktorok Kollégiuma keretében^[3] az 1960-as években igen aktívan kutatott szövetség fogalmáról. Voltak némelyek, akik K. Baltzer könyvéhez jutottak hozzá, mások talán R. Smend tanulmányát forgatták, de volt egy hosszú beszámoló (Tegez Lajos részéről) L. Perlitt könyvéről is^[4] – valamennyi munka azonban senkinek nem jutott el a kezéhez, csak egymástól értesülhettünk. Tóth Kálmán nagyon józanul mondta (amit talán ma is hangsúlyozhatunk): különböztessük meg az ókori szerződések nyelvezetét az ún. „szövetségi formulától”, s ezt ismét válasszuk külön a szövetség-teológiától, hiszen e három külön-külön irodalmi formákban jelentkezik. A mai stílus inkább bőséges irodalomjegyzékkel, részletes ismertetésekkel dolgozik – hogy a teológiai eredmény több és jobb lenne, arról itt most nem illő nyilatkoznom.

Ugyanakkor azonban ennek az életműnek az átolvasásakor mégis arra kell kérnem mindenkit, hogy bizonyos óvatossággal legyen. Az előttünk járó generáció stílus kérdésében egészen más ideált követett, mint a mai szokás. Ismét hadd utaljak Tóth Endrére, akinek egyháztörténeti kurzusát vettem egy ízben kezembe, s a szép, kerek mondatok mögött rendre egy-egy reformátor gondolatát és mondatát fedezhettem föl – gyakorlatilag az egész kurzus a reformátori irodalom érthető módon történő megismétlése, diákok számára közlése volt. Igen, de ezt csak az az olvasó vehette észre, aki azért az eredetit is ismerte; a többi számára inkább megtévesztő lehetett a szép stílus. Tóth Kálmán stílusa is egyenletes, kerek egészre törekvő, s első pillantásra egyáltalán nem látszik rajta, hogy milyen megfontolások állnak az egyes mondatok mögött. Három évtized távlatából emlékszem már, hogy amikor tiszteletére írt cikkemben említettem, hogy az izraeli jog kutatásában többnyire A. Alt műveivel van egyetértésben, finoman megkérdezte, hogy ezt honnan látom.^[5] Mondtam, hogy ahogy én olvasom Alt tanulmányait és az ő írásait, ezt tudtam leszűrni. Mosolyogva és csendes elismeréssel erősítette meg, hogy ez így van – annak ellenére, hogy jegyzetanyaggal nem játszott görögtüzet tanulmányaiban. Hozzunk is példát erre a megtévesztően egyszerű stílusra!

[[paginate]]

Említést nyert már, hogy Tóth Kálmán oroszlánrészt vállalt a Keresztyén Bibliai Lexikon ószövetségi részeinek megírásában.^[6] A „Kivonulás” címszó alatt (62. l.) olvassuk: „Csakugyan tíz nagy természeti csapás következett be Egyiptomban, s a tizedik, az elsőszülött gyermekek halála után kapta meg az engedélyt Izráel az ország elhagyására. A páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe őrizte meg a nagy szabadulás emlékét…” Ha mai szakzsargonnal ismételném meg a mondottakat, akkor azt mondanám, hogy a tíz csapás közül az első kilenc valamilyen természeti katasztrófa emlékét őrzi, a tizedik azonban egy ünnep historizálása: a pásztorok tavaszünnepének áldozata, amelyet szekunder módon hoztak kapcsolatba az exodusszal. Letelepedéskor ez az ünnep még kiegészült a kovásztalan kenyerek földműves-ünnepével. – Az exodusz helyéről így olvasunk: „Gósen földjéről, amelyet a 2Móz 12,37 Ramszesz földjének nevez, elindulva Szukkót és Étánim helyeken át (2Móz 13,20) Pí-Hahírót, Migdól és Baal-Cáfón térségében táboroztak egy ideig (14,2), még a tengeren való átkelés előtt… A Baal-Cáfón név látszik leginkább azonosíthatónak. A föníciai ugariti mítoszokban Cáfón (= „észak”) hegyét úgy emlegetik, mint az istenek lakóhelyét. Föníciai hajósok építhettek egy Baal-szentélyt azon a földnyúlványon, amely a Földközi-tengertől a Szirbóni tavat gátszerűen elválasztotta… A másik teória, a menekülés délkeleti irányú feltételezésével a mai Szuezi-öböl és az ún. Keserű-tavak közti mocsaras vidéken keresi az átkelés helyét.” – Ismét átfordítva itt az egyiptomi csoda helyének két teóriájáról olvasunk; az elsőt O. Eißfeldt feltételezte, s azonosításának kulcspontja a Baal-Cáfón helye, amit későbbi korokban is Zeusz kaszioszként megtartottak.^[7] A lehető legrövidebb út mentén van ez Kánaán felé. A másik teória M. Noth javaslata: a csoda inkább elképzelhető a Keserű tavaknál, ahol a szél megfordulásával a tenger vízszintjének változása is elképzelhető – és még az is hozzájárul mindehhez, hogy az út ezután nem egyenesen Kánaán földjére vezet, hanem a pusztába.^[8] – S mindez mikor? „A kivonulás keltezésénél az 1Kir 6,1-ből szoktak kiindulna… Salamon uralkodásától visszafelé számítva a Kr.e. 1440-es évekre esne az exodus… III. Thutmószisznak az idejére. Ha viszont helytálló 2Móz 1,11 adata, mely szerint a szolgasorsban élő zsidók részt vettek Ramszesz városának építésében, akkor más dátumot kell keresnünk, mert e várost II. Ramszesz építtette (1290-1224). Fia és utódja, Merneptah felirata említi egy kánaáni hadjáratról szóló feliratban Izráel népe nevét (kb. 1220).” – Ismét fordítok: A kivonulás datálásának két eltérő teóriáját említi itt a cikk, amely durván kétszáz év eltérését tartalmazza. A cikk valószínűsíti az utóbbi datálását: Ramszesz szerepét az exoduszban fontosnak tartja, csakúgy, mint a Merneptah-sztélét.^[9] – S végül, talán a hely rövidsége miatt kicsit lakonikus: „A kivonulás az ÓSz legnagyobb üdvtörténeti emléke, amelyet minden irodalmi réteg hűen őriz (2Móz 20,2; 5Móz 26,8; Zsolt 105,43 stb.)” – Erről persze könyvet lehetne írni, sőt írtak is: gyakorlatilag minden réteg és minden kor megemlékezett az exoduszról.^[10] – Talán illetlen dolog egy ilyen kis írást fölhasználni, ahol ráadásul még bilincsben is táncol a szerző a betűszámra pontosan megadott terjedelem miatt! Mégis jó illusztráció ez Tóth Kálmán tudományáról. A cikk rövidsége ellenére jó információt ad bibliaismeretből – ez elengedhetetlen egy bibliai lexikon esetében. Amint láttuk, a legfontosabb szakirodalmat, a szóba jövő megoldási javaslatokat tárgyalja. Nagyon tudatosan követi a klasszikus történészi kérdéseket: hol, mikor és ki. Köztudott, hogy ehhez járulna még a hogyan és a miért kérdése is, de a téma most olyan, hogy ezek inkább teológiai válaszokat tesz lehetővé – nos, ezt a kettőt kapjuk meg a szócikk elején és végén. – Elismerem: nagyon szűk területen mutattam be mindezt, s talán csak illusztrációnak, de nem bizonyítéknak tűnhet, amit mondtam. Ezzel együtt talán láthattuk, hogy Tóth Kálmán bibliamagyarázatára az igen erős, tudatos történeti irányultság volt a jellemző, ami rendkívül tudatos, sokszor kifeje­zetten kérygmatikus teológiai célzattal bírt. Ha valakinek ez túl általános lenne, akkor fűzzük hozzá, hogy milyen nem volt ez a bibliamagyarázat. Érdekes, hogy a vallástörténeti szempont kevésbé jutott benne érvényre (ami egyébként ma talán erősebb lenne) – ez érthető nem csak Barth Károly teológiájának hatása miatt, hanem amiatt is, hogy a szocializmus idején a marxista valláskritika miatt szerencsésebb volt elkerülni a többi vallásokhoz való közelítést. Ami például aztán teljesen idegen volt Tóth Kálmán exegézisében: például a pszichologizálás – ilyen is volt pedig a korabeli nyugati irányzatok között (Drewermann^[11]), vagy az allegorizálás (ami inkább a korabeli lelkészek körében elég gyakori volt).

[[paginate]]

Reménységünk szerint lesz majd olyan tudósjelölt, aki mindezt részletesen is be tudja mutatni Tóth Kálmán exegetikai műveiben. A jelenlegi keretek között szorítkozzunk arra, hogy mindezt hol tudja megtalálni. Nos, bármennyire is igaz, hogy mostoha körülmények között kellett ezt a munkát végezni, mégis meglepően sok ilyen írást találunk. Az Állami Egyházügyi Hivatal által ellenőrzött, sokszorosítási engedéllyel ellátott magyarázó kurzusok jóformán mindig megjelentek Tóth Kálmán tollából, több mint negyedszáz, hogy a hallgatók felkészülését segítsék – szinte hihetetlennek tűnik mindez ma már. Az már ismertebb, hogy a Jubileumi Kommentárban a Pentateuchos és a Siralmak könyve magyarázatát olvashatjuk Tóth Kálmán tollából. Ezen túl kiemelném még azokat a segédkönyveket, amelyek diákok számára, eligazításul készültek: ilyen volt egy Hermeneutika 1961-ből, egy Bibliai földrajz 1961-ből, egy Bibliai kortörténet 1964-ből és egy Bibliai régiségtan 1965-ből. Ki kell emelnünk, hogy mennyire konzisztens volt a történetteológiai megközelítés, már Tóth Kálmán ifjúkori munkáitól kezdve – lásd itt habilitációs, majd doktori munkáját: Sámuel próféta, az Isten embere (1943), ill. A próféták és a történelem (1944). S ez az exegetikai érdeklődés még idős korban is töretlen, amikor a nyugalomba vonult professzor Kálvin kommentárjait fordította le több kisprófétához (Abdiás és Jónás, 2002; Mikeás, 2003). Külön kívánok majd szólni az Ószövetségi bevezetés c. kurzusról, ha hely, idő és alkalom engedi, mert úgy gondolom, hogy a felsőoktatási tankönyvek között ennek a munkának kiemelkedő jellege van, első sorban ami az érthetőség és az anyag megválogatása szempontjait illeti.

Végezetül álljon itt még egy emlék! Az 1970-es évek közepén tettem látogatást Tóth Kálmánnál – ekkor még nem gondoltam arra, hogy később három évtizedig munkatársak leszünk. Csak beszélgettünk, s tréfásan megkérdeztem: lehet-e vitatkozni? Ő a szokásos finom mosolyával mondta: hát persze! A kötelező udvariasság megtartásával kérdeztem, hogy egészen biztosan gondolja-e, amit írt is a Bibliai Térkép kísérőszövegében, hogy a jósiási reform során megtalált törvénykönyv nem lehetett pia fraus, kegyes hazugság eredménye – végső soron az egybeesés az asszír király halálának dátumával ezt sugallja.^[12] A válasz röviden összegezve úgy hangzott, hogy de igen, jól elképzelhető interpretációnak tartja ezt is (nyilván azért idézte ő maga is ezt, mert ismerte a teóriát). Azért mégis meggondolandó, hogy Jósiás király megválasztása már olyan volt, hogy egy reform bevezetését sugallta; az ötlet tehát egészen biztosan nem akkor született! – Számomra ekkor lett nyilvánvaló, hogy Izrael történetének megírása nem igenekből és nemekből áll, hanem különböző érvek latolgatásából, s azok összegzésének kiértékeléséből. Hasonlóképpen a bibliai interpretációban is sok minden van, ami stabil, de talán még több, ahol az érvek súlya számít, és sokszor ezek átgondolása többet jelent a tényleges döntésnél. Őszintén remélem, hogy ezt sokan megtanulták Kálmán bácsi diákjai közül, s ezzel nem csak a teológiai tudást, hanem a teológiai magatartást is még hosszú ideig befolyásolni fogja Tóth Kálmán köztünk való szolgálata.