Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881), a „halhatatlan” orosz írózseni előtti tiszteletadásunkban röviden felvillantjuk azt az első renden modern teológiai irodalmat, amelyik cáfolhatatlanul bizonyítja az ő erőteljes befolyását mindmáig – a legkülönfélébb kultúrkörökre. Korok és idők fölötti jelenlétének, túlélésének titka valószínűleg abban is rejlik, hogy olyan sokdimenziós keresztyén emberszemléleti totálképet hagyott ránk regényeiben, amely a simul iustus et peccator, az egyszerre igaz és bűnös ember ismeretének tapasztalati mélymerüléseiből jött életművében felszínre. A véges emberi és az örök isteni találkozásának, dialektikus feszültségének a posztmodern vagy kiber-társadalomban is érvényes üzeneteit a megváltás szabadságának ígéreteivel üzeni nekünk. Regénybeli bizonyságtételei a Krisztus-központú létvalóságot napi létélménnyé képesek tenni ma is. A regényes lehetőségek így valósággá íródnak át történetei révén. És ezek a konzumvilág, meg a hightech elidegenítő nyomásai közben ténylegesen horizonttágító, lélekegyenesítő, életértelmet közvetítő, reményt tápláló hatással vannak ránk. Így ebben az esszévillanásban a születés 200. évfordulójára kibontakozó, illetve a mára meglepő gazdagon létező irodalmi tiszteletadásból emelünk ki néhány jeles nemzetközi és hazai munkát. Másrészt tömören bemutatjuk a mélyen hívő poéta, próféta, pszichológus, filozófus, teológus Dosztojevszkij életfundamentumát képező belső és bensőséges kapcsolatát az Újszövetséggel.
Néhány életrajzi összefüggés. Írói világát mind a gyermekkori-családi, mind a felnőtt ember eszmei és korabeli társadalmi, mind pedig személyiségének örökölt vonásai alakították. Leginkább pedig mindezen hatások mélyén személyiségét a karamazov-aljosai alázat járta át, a tudatosult vagy éppen nem, de a coram Deo, állandóan Isten színe előtti létezés alapállása határozta meg. Ebből következően a folyamatos hívő Istenre figyelés egzisztenciális pozíciója. Az istenkereső-pokoljáró Dosztojevszkij a neki kimért 60 év alatt az emberi sors és a szubjektív létezés szinte valamennyi magasságát és mélységét bejárta. Moszkvában, a családi otthonban orvos édesapja és mélyen vallásos, művelt ortodox édesanyja, Marija, korán megismertette őt és hat testvérét a szellemi és a lelki kultúra javaival. Anyanyelve művelésében az esti felolvasások, irodalmi és vallási írások főként édesanyja lágy szavai révén, felolvasásában formálták a lelkét. A francia, angol és német nyelv elsajátításában édesapjának jelentős szerepe volt. Nem mellékes: az apa a moszkvai szegényklinikának volt orvosa, s az európai kultúrát a sajátos vallási családszerkezet hozta be életébe. Keleti katolikus papok leszármazottja volt apja, akik elismerték a pápai egyházfőséget, de ortodox rítus szerint gyakorolták hitüket. Négyévesen már olvasott. Tankönyve a Biblia volt. Igen kedvelte Jób könyvét, amit újra és újra elolvasott. Kamaszkora végén már regényt írt Szegény emberek címmel. A korabeli szegénység, a megalázottak és megszomorítottak sorsa iránti együttérzés azokhoz a politikai mozgalmakhoz fordítja, amelyeket a cárizmus minden eszközzel eltiport. Hiszen a nyomorultak, a jogfosztottak érdekeit, hangját próbálták képviselni.
[[paginate]]
Miként a forradalmárokat rejtegető-szervező Petrasevszkij-kör. Halálra ítélik, s a szenpétervári Parádé-téren felállított kivégző helyszínen már felemelték az ítéletvégrehajtó osztag tagjai puskájukat, amikor a cári kegyelem megérkezett. A „kegyelem”: nyolc év katorga, száműzetés. Teljes vagyonelkobzás. Négy éven át bilincsbe verve, barakkszálláson. Utána négy év közkatonai szolgálat. Drillezés, akaratmegtörés, megalázások sorozata. A szibériai Omszkban, olykor mínusz 40 fokban tölti büntetését. Az odavezető szekérúton, ami 1849. december 24-én kezdődött, és egy hónapig tartott a fogcsikorgató hidegben, hófergetegek közben, egy kislány odaszaladt a száműzötthöz, kenyeret, forró teát nyújtott feléje. És egy Újszövetséget. Az evangélium lett életben tartó reményeinek egyetlen napi táplálója. Sola Scriptura és solus Christus. Az Igék, amelyek nagyon elérték megalázott, irgalomra, emberi hangra éhes-szomjas lelkét, árboccá, világítótoronnyá, égi őrtűzzé, napi lelki melengető belső öleléssé, és éltető forrásvízzé váltak számára. Mindhalálig. Az elítélés drámai pillanatai, a megsemmisülésnek történt kiszolgáltatottság átélése, illetve a brutális száműzetés mind hozzájárult „szent betegsége”, az epilepszia kiváltásához. Aztán 8 végeláthatatlan év elteltével visszatér Szentpétervárra. Első felesége hamarosan meghal. Elveszi a húsz évvel fiatalabb Annat, aki odaadó társa, titkárnője, pénzügyese, két gyermekének édesanyja lesz. Dosztojevszkij halála után megírja emlékiratait az együtt töltött évtizedekről. Anyagi nehézségek váltogatják egymást életükben, Szibéria nyomán tüdőbaj lép fel nála, ami halálát is okozza 60 évesen. Többször utazik Nyugatra, kaszinókban éli ki játékszenvedélyét, rulettezik, óriási adósságot halmoz fel. Közben versenyt futva az idővel: ír, ír, ír. A megnyomorítottakról, félkegyelműekről, a holtak házában vergődőkről, az ördögökről. Meg Istennek a sztárecekben, a hívő lelkekben felragyogó sokféle jelenlétéről. Aztán az utókor ír őróla, kimeríthetetlen forrásáról az emberi jellemrajznak, a lélektani csavarokat és meglepő fordulatokat produkáló emberi lélekről, az őrület és a szentség, az önmegszállottság, a gyűlölet és a szeretet kontrapunktos napi valóságát utolérhetetlenül ábrázoló zseniről. A mai napig emberismereti, antropológiai alapkönyvek, karakterek sokszoros pantheonjai regényei. Az emberismeret, az istenismeret kézikönyvei. És a szentség fényforrásai. Megélt, megírt doxológia sok ezer oldalas életműve. A blaszfémia, az Isten- és embergyalázás, meg az ön- és embertársi bálványozás mennyei, meg pokoli fényei, árnyai, tomboló viharai, majd szélcsendes állapotai ragadnak meg oldalain. És a róla szóló, immáron áttekinthetetlenül hatalmas szakirodalomban.
Dosztojevszkij szellemi szimultaneitása, téridő fölötti és téridőbeli “multiprezenciája”. Egészen lenyűgöző az a szellemi multiprezencia, sokszorozott jelenlét, ahogyan a kivételes zseni műveivel, gondolkodásmódjával, elemző mélymerüléseivel átjárja a múltat és a jelent. Milliók olvassák ma is. Csábító lenne hatásának elemzése Nietzschére és Kierkegaardra. Vagy Freudra, aki szerint a Karamazov testvérek „a legnagyobb regény, amit valaha is írtak”. És Jungra vagy az orosz vallásfilozófiára. Jean-Paul Sartre, Adler, Thomas Mann vagy Hermann Hesse írói világára. Helyszűke miatt csak a legjelentősebb nemzetközi és hazai teológiai reflexiók felemlítésére van mód. Kölcsönös szellemi jelenléttel és elmélyült elemzésre késztető módon volt jelen Barth Károlynál és Emil Thurneysennél, a két jelentős múlt századi svájci református teológusnál. Barth 1915-21. között foglalkozott behatóan először vele, 1922-es Római levél kommentárja bizonyítja ezt. Thurneysen 1921-ben közölte róla tanulmányát. A Bűn és bűnhődést egy szuszra olvasta el Barth, „s valósággal megokosodtam ettől az orosztól”, írta Thurneysennek. Így folytatta: „Blumhardt, Kutter és Dosztojevszkij nélkül nem írtam volna meg a második Róma levél kommentáromat”. 2016-ban Hong Liang kínai filozófus írt értekezést Dosztojevszkij teológiai jelenlétéről Barth és Thurneysen levelezésében. Az orosz léleklátó és életértelem kutató hatása megjelenik Barth bűn és kegyelem értelmezésében, az evangélium egzisztenciális interpretálásában, bűn és bűnhődés szemléletében. A kínai Dosztojevszkij-kutatóhoz hasonló munkát írt Leonard G. Friesen kanadai kutató Transzcendentális szeretet: Dosztojevszkij és a globális etika keresése címmel. Regényei, cikkei, naplója elemzésével bemutatja, hogyan foglalkozott Dosztojevszkij etikai kérdésekkel, s ezek jó része még ma is releváns az etikai vitákban. Olyan keresztyén etikát kínál, ami egyetemes, mert a szeretet egyetemes elvére és igényére épül. Élete végéig hirdette és élni is próbálta: „az erkölcsös élet fenségesen szép”. Évtizedekkel a kínai szerző munkája előtt Cornelis van der Kooi írt (1987) értekezést Barth gondolkodásának stációiról, s ő is megemlíti a példaképek között az orosz írót. És mit ad Isten! Idén, a 200. évfordulóra (november 11.) jelent meg 540 oldalon az a grandiózus elemző monográfia, melynek szerzője az ARD korábbi vezető újságírója, az irodalomkutató Markus Spieker Poéta, Próféta, Pszichológus, Punk címmel. Refrénszerűen visszahozza Dosztojevszkij Credoját: „Hiszem, ha Krisztus nem lenne Isten és az élet nem vezetne át az örökkévalóságba, akkor semmi értelme sem lenne élni”. Elemzi az Újszövetség, és Jób könyvének fundamentális jelentőségét a nagy orosz léleklátó életében, gondolkodásában, érzelmi világában, alkotói fantáziájában, írói kultúrájában, karakter gazdagságában.
[[paginate]]
A szörnyű katorga után 15 évvel, 38 évesen úgy tér vissza az irodalmi életbe, hogy az a legnagyobb visszatérés, felfele és élreugrás az egyetemes irodalomtörténetben is. Sors Illusztrációt adva az Igéhez: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség. Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé vetetted minden vétkemet” (Ézs 38,17). Élete olyan – írja Spieker – mint egy tartós és végtelen sivatagi átkelés, ahol néha kaktuszok is nyílnak. S ahogyan e sivatagi átkelés közben alkotott, az felfoghatatlan csoda. Hogy a lelke, személyisége nem lett a „psychic numbing”, a lelki kiégés martaléka (R. Lifton fogalma). A transzcendens szerelem mentette meg ettől. A sivatagi csodák tapasztalatának szinte mindennek ellentmondó valóságát vette észre Rudolf Bohren svájci teológus.
Két magyar református és egy római katolikus remeklésről se feledkezzünk meg! Vatai László (1914-1993) református lelkész-filozófus Dosztojevszkijről a szubjektív életérzés témakörében írt páratlan könyvet, amit 2006-ban a holland Mikes International Kiadó a Kálvin Kiadóval együtt dicséretesen újra megjelentetett. Benne Hegedűs Loránt (1930-2013) szikrázóan szellemes és találó teológiai kategóriákkal megírt Dosztojevszkij-esszéje a református gondolkodás csúcsteljesítménye. Igaza lett Hegedűs püspöknek: Dosztojevszkij és Vatai könyve ma aktuálisabb mint valaha. Vatai a ’30-as években fogalmazta: „az emberi lét és históriája azóta még szörnyűbb mélységek fölött hintázik, még szédítőbb köröket ír le a Semmi partján. Már nem Dosztojevszkij-reneszánszról beszélünk, hanem megvalósult világa a sorsunk. Az irodalom fölött álló írók már az emberi mértékre szabott történelem másik partjáról szólnak hozzánk”. A korok felett álló, egyszerre mély és magas irodalom és az irodalom fölött álló látnokírók, próféták, papok, poéták, bölcselők egyike az orosz zseni. És az Egy, a Háromságos Egyetlen követe a földön.
Dosztojevszkij minden regénye megtéréssel végződik, az autonóm ember halálával. A végső szó mindig az újjászületésé, feltámadásé. A megtérés egyben a regényírás vége is, vége az esztétikának is, s a realitásokkal nehezen megragadható szépnek a kezdete. Vatai Dosztojevszkij szemléletében tisztán kirajzolódik az, hogy a megtérésben a transzcendens valóság nyúl bele az ember világába. Mai fogalmazással: immanenssé lesz a transzcendens. Ez a belenyúlás Isten személyes és aktív létét és jelenlétété tárja fel. A megtérésben vertikális hatás metszi a horizontális emberi életet. Dosztojevszkij alakjai közül Raszkolnyikov és Karamazov Aljósa megtérésén át illusztrálja ezt a hatalmas belső folyamatot. Most csak annyit Dosztojevszkij finomhangolású teológiai gondolkodásáról, hogy tisztában volt a hívő emberek megtérésének szükségességével is. A megtérés szerpentinnel, amikor már csak kicsiny, de makacsul ismétlődő vétkekből kell kérni a kiszabadító kegyelmet, azt a bizonyos belenyúlást a személyes egzisztenciába. Karamazov Aljósa, a hívő, „jó” ember is megtért egyszer. A „jóságban” önmagát kereső és állító emberi énje tört szét ebben a megtérésben. Hite és jósága többé nem a maga mindjobban kiteljesedő valóságának az eszköze, hanem önmaga szétszóródásának az útja az emberek között, itt ezen a földön a transzcendens Isten személyes megtapasztalásának a kényszere miatt. Ebben az életben szétszóródik, hogy a hit reménységének a szintézisében birtokolja az élet teljességét.
Ezt a rendkívüliséget ragadta meg szellemi karjaival a római katolikus költő-bölcselő Pilinszky János, akinek ebben a Dosztojevszkij-évben volt születése 100. évfordulója. Jézus után egyik legmeghatározóbb szellemi inspirátorának tekintette őt. Verseket, mini karcolatokat írt az istenkereső-pokoljáró mesterről. 1971-ben Egy lírikus naplójában így: „Az igazság az, hogy – legalábbis napjainkig – senki a művész megosztottságát és ugyanakkor műve kegyelmi felülemelkedését e megosztottságon nem példázta nála érdekesebben. Senki író a szentség realitását és a bukás irrealitását nem ismerte mélyebben. Senki író nem mert nála magányosabb maradni, se Istennel, se a bűnnel, a tiszta metafizikus bűnnel szemben /…/ oly lapokat írhatott, melyek már-már az evangélium lapjai közé kívánkoznak. /…/ Keresztje, meghasonlottsága magasából átlátott korán és korunkon, mivel utoljára elkínzott szívéből még tellett a barátságra, a szeretetre, az önzetlen szeretetre”. Kiválasztott szellemek találkoztak egymással kettejükben időfölötti, szupratemporális (H. Dooyeweerd) csodaként.
[[paginate]]
Istenhit és feltámadás-hit létezést vezérlő fontossága. A születés 200. évfordulója ösztönözte a Német Dosztojevszkij Társaság tagját, az életmű kutató dr. Jürgen Spieß-t arra november elején a pro-medienmagazin.de-ben publikált miniesszéje szerint, hogy „az ember titkát” kutassa a szerzőnél is, miként ezt Dosztojevszkij 17 évesen írt novellájában maga elé tűzte: „Az ember titkával foglalkozom, mert én is ember akarok maradni”. Majd a szibériai dermesztő messzeségben és csonthidegben, társtalanságban Istenre maradt Jézus Krisztusban. Ott az Örök Társra rálelő Dosztojevszkij Újszövetségében bejelölgette a leginkább üzenetes Igéket. Három téma foglalkoztatta: hogyan lehet kivergődni a kételyből és bizonyosságra jutni? Mit jelent a feltámadás? Milyen is valójában Jézus Krisztus személye? Dosztojevszkij regényeiben 1866 óta (Bűn és bűnhődés; A félkegyelmű; Az ördögök; Karamazov testvérek) egyre központibb szerepet játszanak az Újszövetség igehelyei és témái. Az ördögök c. regény mottója egy Puskin-idézet mellett a Lukács evangéliumában olvasható történet a gonosz lelkeknek a gadarai megszállottból a disznókba történt bemenetelük után a tóba rohanásuk, majd pusztulásuk (Lk 8,26-34). A gonosz legyőzhetősége. A Karamazov testvérek-ben a mottó János 12,24-ből való: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz”. Ez a vers szerepel Dosztojevszkij sírkövén is. Életműve sokszoros termést hozott. Vannak hosszabb történetek is, amiket regényeiben teljes terjedelemben közöl. Így például Lázár feltámasztásának történetét a Bűn és bűnhődésben. A víz átváltoztatásának csodáját a kánai menyegzőn idézi a Karamazov testvérekben. Ez a történet többször is előjön a regényben. Például amikor Raszkolnyikov beszélget Porfirij vizsgálóbíróval. Raszkolnyikov megemlíti a bírónak az Új Jeruzsálemet, ami az emberiség történetének végcélja. A bíró meglepődve kérdezi: – Még mindig hisz az Új Jeruzsálemben? – Hiszek. – És hisz Istenben is? – Hiszek. – És elhiszi Lázár feltámasztásának a történetét is? – Elhiszem. – Szó szerint elhiszi? – Szó szerint. Ebben a történetben erős utalás történik arra, hogy Jézusnak van hatalma a konkrét, földi viszonyok között élő emberek sorsa fölött. A regényben Raszkolnyikov megpillantja Szonyjánál az Újszövetséget. Ez egy „régi, agyon olvasott, bőrkötéses” példány, pontosan olyan, amilyen Dosztojevszkijé volt a száműzetés óta. A kétszeres gyilkos Raszkolnyikovot szíven üti Szonja felolvasásában ez a jézusi mondat: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (János 11,25). Raszkolnyikov figurájával azt példázza az író, hogy Jézusnak van hatalma új embert formálni még a legelvetemültebb bűnösből is. Ahogyan Pál írta: „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert” (Ef 4,22-24). Raszkolnyikovnál ez a változás fokozatosan következik be, Aljosa Karamazovnál egy szempillantás alatt, a megtérés élményében. Mindkét esetben egy a lényeg: az ember létezésszintű gyógyulása Istenhez fordulásával történik meg. A Nagy Inkvizitorban Jézus megkísértése történetében olyan elnyomó mechanizmusok kerülnek elő, melyek az emberek feletti uralkodás segédeszközei. Aki meg akarja fosztani az embereket a szabadságtól, annak a lelkiismeretét kell leigáznia. Ez történt a XX. század nemzeti szocialista és kommunista internacionalista, totalitárius rendszereiben. Röviddel halála előtt övéinek a tékozló fiú történetét olvasta (Lk 15). Hozzátette: „Ne felejtsétek el, amit most hallottatok. Feltétlenül bízzatok Istenben és soha ne kételkedjetek kegyelmében. Még ha vétkeztek is, soha ne kételkedjetek Istenben! Kérjétek bocsánatát, és akkor örömet szereztek Őneki, mint a tékozló fiú hazatérésével atyjához”.
Regényeiben honol a mindenség csendje és beszél Isten hallgatása. Egész életén át tervezgette, hogy két könyvet feltétlenül megír. Az egyiket egy nagy bűnös vallomásaként önmagáról. Nem kerülhetett erre sor. Helyette özvegye, Anna Dosztojevszkaja írta meg az emlékeit Életem Fjodor Dosztojevszkijjel, „azzal a leghőbb vággyal, hogy az olvasóknak azt és úgy mutassak meg belőle előnyös és hátrányos tulajdonságaival együtt, amint ő élt a családban és magánemberként”. Idén új fordításban jelent meg német kiadása. A másik munka, amit szintén éveken át forgatott, formált, tervezgetett magában, valami nagy különlegesség lett volna. Minden évben, így halála évének, 1881 szilveszterén is, vázlatokat készített regényterveiről. Ezekhez olykor még rajzokat is skiccelt. Naplójába ezt jegyezte be: regény Jézusról. Egyesek szerint ez lett volna az „ötödik evangélium”. Nem készíthette el. Miért nem? A titkok az Úréi. De jegyzeteiben ott voltak ezek a mondatok is: „A hitvallásom igen egyszerű. Hiszem, hogy semmi sem szebb, mélyebb, szimpatikusabb, értelmesebb, emberibb és tökéletesebb, mint az Üdvözítő, a Megváltó”. Pilinszky írta egyik naplójegyzetében: „A hallgató szív hallgatja a mindenség csendjét és azon is túl Isten hallgatását”. 200 évvel ezelőtt azért érkezett orosz földre, a téridő földi tartományába, majd két század során a világ szinte valamennyi országába regényein keresztül Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, hogy Isten hallgatásából és a mindenség csendjéből átadjon valamit egykori és mai olvasóinak. Ez az Isten csendből hozott sok-sok tiszta, igaz üzenet lehet titka és magyarázata „halhatatlanságának”. Mert arról szól hozzánk, aki maga az Örök Élet és a teremtett Lét, s az egyéni létsorsok értelme, legmélyebb tartalma. Beszélj, regélj továbbra is a földi halandóknak e titkokról, Te, a világirodalom nem öregedő nagy sztarece, „aki még ma is a legmodernebb, legösszetettebb és legmélyebb” írónk vagy. Akinél látjuk azt is, amit anatómiai szemeinkkel soha nem láthatunk meg (Pilinszky). A pneumatikus látásmódot, a pneumatikus realizmust tanítod ma is nekünk. Mint aki látta és megláttatja velünk a Láthatatlant. Mert megértette és élte Pál Igéjét: „Nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról-napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nékünk, mivel mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,16-18).
Békefy Lajos