Aniszi Kálmán: A halálra ítélt

A kis csoport vezetője mezei virágcsokrot kötött az épület oromzatára, ilyenformán jelezve, hogy a lakóház elkészült, egyben hálát adva az Úrnak, hogy megsegítette őket vállalkozásuk teljesítésében. Régi szokás volt ez, faluhelyen általánosan elterjedt, de itt-ott városon is látni lehetett hervadó bokrétákat pirosban álló épületek tetején.

− Pista − kiáltott fel a gazda −, keresik!

Kacsó István építőmester főleg az ország dél-nyugati szegletében emelt lakó- és gazdasági épületeket a második világégés utáni években. Bár a szegénység nagy volt és mondhatni általános, azért mindig akadt munkájuk, hol itt, hol ott hiányzott valami az emberibb élethez. Az újonnan felhúzott épületek gazdái elégedetten nyugtázták a kis kompánia keze munkáját, hozzáértését.

− Ki keres? – kérdezte odafentről a mester.

− Nem tudom kicsodák.

− Mit akarnak?

− Nem mondták.

− Jöjjön csak le! Beszédünk van magával – szólt fel az egyik férfi, hivatalos hangon.

A pallér lekászálódott a tetőről.

− Jó napot kívánok – köszönt a két idegennek.

− Jó napot – köszöntek vissza azok. – Maga Kacsó István, H. község, Kossuth L. u., 761. szám alatti lakos?

− Igen, én vagyok. Mit óhajtanak?

− Állambiztonság! – nyomta igazolványát az építésvezető orra alá a magasabbik. – A törvény nevében letartóztatom! Vegye a holmiját, velünk jön!

Az építőmester csuklóján hidegen kattant a bilincs.

− Mi ez a...!? Mit követtem el!? – próbált tiltakozni a mester.

− Majd megtudja.

Odább, a földúton egy lefüggönyözött kocsi várakozott. Szó nélkül betuszkolták. Két órával később Kacsó István egy magánzárkában találta magát. A cellaajtó döngve csapódott be mögötte.

Rab vagyok, mérte fel riadtan a helyzetét Pista. Körülnézett a csöppnyi helyiségben. Egy ágy, egy asztal, egy szék, a szokásos. Miután számba vette a „lakberendezést”, leroskadt a deszkapriccsre. Önkéntelenül ugyanabba a pózba meredt, mint Rodin Gondolkodója. Csakhogy amíg a világhíres szobor szimbolikus alakja hihetően emelkedettebb dolgokon tűnődik örök magányában, Kacsó fejében a sors hirtelen rászakadt csapásának sötét gondolatai kavarogtak.

Hogy kerültem ide!? – hüledezett. Hisz világéletemben törvénytisztelő és törvénykövető ember voltam!

Napok teltek el kétségektől szaggatva. Végre közölték vele a vádat: háborús bűnös.

Amikor meghallotta, mivel gyanúsítják, elakadt a lélegzete. Háborús bűnös!? Ééén!? Nem lehet! Ez tévedés! Őrültség! − tiltakozott minden porcikája.

Hivatalból védőt rendeltek mellé.

A háború! − nyilallt belé a gondolat, és nem is hagyta többé nyugodni. A Magyar Királyi Honvédség, X. század, Y. szakasz, Z. raj parancsnoka, Kacsó István tizedes kezdte felgöngyölíteni az eseményeket:

„…Honvédek, a megcsonkított ország újraegyesítéséért, a megalázott nemzet, minden magyar méltóságáért!...” − idézte emlékezetébe a vasútállomáson indulás előtt hozzájuk intézett egykori lelkesítő szózatot.

„A megcsonkított ország újraegyesítéséért!”, ez hatott rá legerősebben akkor. Körös-vidéki lévén, arra gondolt, átmennek a határon rendet tenni, visszavenni azt, ami ezer esztendeje a mienk. Hogy megint úgy legyen minden, mint ahogy régen, mindig is volt. Hisz Erdély a mienk, ezt senki se vitathatja el tőlünk.

[[ paginate ]]

A szerelvény lihegve robogott velük, szinte megállás nélkül – emlékezett a frontra indulásra. Erdély, a Kárpátok már rég mögöttük voltak. Ismeretlen tájakon, sose hallott, furcsa nevű állomásokon át haladtak keletnek. Lassan feltünedeztek és egyre szaporodtak a háború jelei. Felborult vasúti kocsik, felpuffadt lótetemek, leégett harckocsik, üszkös tornyú templomok, lebombázott városrészek futottak el, filmszerűen, szemük előtt.

Első állomáshelyükre egy szombat éjszaka érkeztek. Másnap vasárnap. Tábori mise. Az ökumené jegyében, hogy mindenkihez szóljon. Feltűnik Isten szolgájának fekete alakja, és felcsendül a zsoltár: „Te benned bíztunk eleitől fogva, (…) Az embereket te meg hagyod halni.(…) Taníts meg azért minket kegyelmesen, Hogy rövid voltát életünknek értsük, És eszességgel magunkat viseljük!” A szemek bepárásodnak, görcsbe szorulnak a torkok. Mert sorsát senki se tudhatja előre: ma te, holnap lehet, hogy én… Istenem, csak még egyszer otthon lehetnék! Hazakerülök-e valaha innen!? – csapongnak az érzelmek és a gondolatok.

Imádkozzunk, mondja a pap, és a tábor mély baritonja hittel zengi az Úr Imádságát: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy (…) De szabadíts meg a gonosztól…” A szívek megtelnek hálaadó érzéssel. Egy időre ismét élet költözik az elcsigázott testekbe.

A kisváros, ahol a magyarok ideiglenesen tábort vernek, siralmas képet mutat. Az emberek rongyokban járnak, a gyermekek csont-bőr soványak, sápadtak, arcuk szomorú, erőtlenek. Az utcán kószáló asszonyok és idős férfiak meg-megállnak, bámulják a honvédeket. Néhányan a kerítések mögül, többen a falak tövéből vizslatják őket. Nyelvüket nem értik, de érzik a katonák fohászos istenkeresését. Tétován keresztet vetnek, kérges kezüket imára kulcsolják, és a maguk nyelvén motyognak. Hálát adnak a Seregek Urának, és segítségét kérik a megpróbáltatások, a mérhetetlen nyomor elviseléséhez.

Bár Sztálin megtiltotta nekik, hogy templomba járjanak és imádkozzanak, a cári Oroszország mélységes vallásosságát a generalisszimusz nem tudta kitörölni az idősebb nemzedékekből. De a szigorú tiltás miatt a fiatalabbak lelke parlagon maradt. A csellengő gyermekek, suhancok igencsak furcsállják az idegenek sosem-látott ceremóniáját. Értetlenül néznek egymásra, vigyorognak, fel-felhorkannak, és illetlen grimaszt vágva továbbállnak.

Hanem a kereszt a Megfeszítettel ott áll mindegyik település szélén, a szlávság erős hitének tanúságaként. És nemcsak hogy ott van, de a helyiek gondozzák is, friss mezei virágokkal, kendőkkel díszítik.

Mostoha időkben, veszélyhelyzetekben az emberek magukba fordulnak, hogy lelkük tisztaságát, személyiségük épségét lehetőleg csorbítatlanul megőrizzék. A városka minden házában, a szoba egyik szegletében ikonos szentélyféleség díszlik, ahol ugyanúgy fohászkodik a gazda és a család minden felnőtt tagja. Ott tanítják imádkozni a gyermekeket is. Papjaik nincsenek, mert a hatalom elcsapta, leradírozta őket. De az asszonyok és a gyermekek összejárnak: közösen kérik az Urat, segítse haza épségben elhurcolt férjüket, a megszökött férfiak is mind hazatérjenek.

Kacsó István rajparancsnok keménykötésű, gyors észjárású, rettenthetetlen legényember volt, akiben csorbítatlanul élt a kötelességérzet és a  hazaszeretet. Azok közé tartozott, akiknek már a kommunizmus hallatán is lúdbőrözni kezdett a hátuk. Amiről most már nemcsak hírlapi értesülései voltak, hanem személyesen is tapasztalhatta a totális diktatúra rémségeit, az embertelenség sok-sok formáját, a mérhetetlen nyomort, amiben a helybeliek éltek, amiket zokszó nélkül kellett viselniük.

A kommunizmus, amelynek vírusa korábban − Kun Béláék révén − röpke időre a magyar népet is megtámadta és elborzasztotta, a harci cselekmények számunkra kedvezőtlen alakulásával kezdett ismét veszélyesen felénk közeledni. A Moloch elleni hadviselést Kacsó István nemcsak becsületbeli kötelességnek tekintette, hanem szívbéli ügyének is tartotta.

A frontszolgálat leányálom volt ahhoz képest, amit a partizánok elleni küzdelem jelentett számukra, emlékezett Pista. Ott legalább tudtad, hogy az ellenség előtted van, a támadások onnan jöhetnek. A partizánokkal való összecsapásokban viszont az volt a legszörnyűbb, hogy sose tudhattad, mikor honnan csapnak le rád. A terep is sokkal nehezebb volt: mocsaras, bozótos dzsungel, tele ismeretlen akadályokkal, rejtőzködő helyekkel. Ott az maradt életben, aki gyorsabb volt és pontosabban tüzelt.

Nappal inkább csak nők és gyerekek jártak az utcán. A férfiak egy részét elhurcolták munkatáborokba, mások megszöktek a deportálás elől. A felperzselt falvak lakói, hogy ne haljanak éhen, beálltak partizánnak. Akik éjszaka orozva támadtak. Mikor mivel. Pisztoly, fejsze, kés, husáng, azzal terítettek le vagy vertek agyon, ami a kezük ügyébe került. Kegyetlen világ volt, összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint a frontvonalban.

Kacsó kisded csapatával a Brianszki mocsaras erdőkben harcolt ellenük, halált megvető bátorsággal. A haditudósító egy N-i  lapban valóságos dicshimnuszt zengett róluk, követendő példaként állítva őket a honvédek elé. A város lakosságát jogos büszkeséggel töltötte el a nem mindennapi hír.

[[ paginate ]]

Épp ez volt a baj. Ez az újságcikk rántotta Kacsó Istvánt a mélybe. Az ötvenes évek elején valósággal nyüzsögtek az idegen zsoldban álló spiclik az országban, akik – a jól bedresszírozott kutyák szimatával búvárolva a háborús évek sajtótermékeit - rábukkantak az ominózus írásra.

Az, aki a kommunizmus ellen harcolt, felfogásukban, fasiszta volt. Aki pedig szívből, keményen küzdött a bolsevizmus ellen, az kétszeresen is alávaló gazembernek számított. Ezek után már csak ki kellett emelni a szövegösszefüggésből egy-két sarkosabban fogalmazott gondolatot, máris megvolt az elégséges ok a tetemrehívásra.

Ezért kellett Kacsónak lekászálódni a tetőről épp akkor, amikor virágcsokrot kötözött a szarufák csúcsára.

Perének tárgyalására egy határ közeli kisvárosban került sor, ami meglepően hamar véget ért. Ugyanis a védelem szerint az a tény, hogy valaki nem szimpatizál a kommunizmussal, nem elégséges ok ahhoz, hogy ezért pert akasszanak a nyakába. Ilyen alapon perbe foghattak volna egész hadseregeket, Európa jó részét. Pellengérre állíthattak volna mindenkit, akik a bolsevizmus veszedelme ellen, a haza védelméért, a nemzetet oltalmazandó indultak hadba. Viszont ilyesmiért megvádolni egész hadseregeket, merő képtelenség lett volna, hisz a katona bárhol a világon mást se tesz, mint végrehajtja a parancsot. Aki pedig háborúban kötelességet szeg, arra halálos ítélet vár. Milliós közösségeket kikiáltani a kommunizmus ősellenségének vagy a fasizmus híveinek, enyhén szólva, badarság. A felelősség egyéni. A kollektív bűnösség ideája csoportérdek(ek) szolgálatába állított ideológia torzszüleménye.

Kacsó Istvánnak ez alkalommal szerencséje volt: a spiclik, bírák, titkon felsültek, a vádlottat pedig szabad lábra helyezték.

− Kacsó úr, kérem, tekintse úgy, mintha mi sem történt volna. Menjen haza nyugodtan, és dolgozzon tovább becsületesen − szólt a vizsgáló hivatalos személy elbocsátó üzenete.

A pallérmester először kóstolt bele a rabságba. Most érezte igazán a saját bőrén, milyen is az, amikor az embert megfosztják szabad akaratától, önállóságától, közönséges tárggyá silányul, amit oda dobnak, ahova akarnak, senkivé alázzák, akitől a hatalom igyekszik mielőbb megszabadulni. De ennek most már vége! – gondolta jóleső érzéssel Pista.

Kacsó kicsit lefogyva, megviselt idegekkel, ám lélekben felszabadultan érkezett haza.

Hanem azért ott benn, a lélek mélyén csak nyomot hagyott az alázás, a méltóságtiprás. Mit gondolnak róla a falubeliek, hogy ukmukfukk vizsgálati fogságba helyezték? Olyanszerű lehet az ő esete, mint azé a megesett leányé, aki semmi rosszat nem követett el, éppen csak szabad utat engedett egy pillanatra tiszta érzelmeinek, vágyainak. Őt is azért vitték el a fogdmegek, mert a második nagy háborúban szívből, keményen harcolt a nagy veszedelem ellen, kitűnt a bajtársak közül, és cikket írtak róluk egy újságban.

Persze, az is belejátszhatott a szerencsétlenségébe, hogy ami a szívén, mindig az volt a száján is. Főleg a szovjet mintára átalakított mezőgazdaság falubeli haszonélvezői orrolhattak meg rá, akik többször is hallották őt társaságban beszámolni oroszhoni tapasztalatairól. Arról a másik világról, amitől mindenkit őrizzen meg a jó szerencséje… Honnan tudhatta volna ő akkor, ki mit gondol, kiben mi lakozik? Elég volt egy-két szó, és már vittek is.

De most már szabad vagyok, mondta elégedetten, kilépve a házból a reggeli verőfénybe. Körülnézett, és számba vette a portát, ahol távollétében semmi sem változott. Elindult a fészerben levő ketrecek felé, hogy megszemlélje nagydarab belga nyulait és sok-sok tojótyúkját.

Volt dolga szegény Erzsinek ezekkel a tapsifülesekkel meg a temérdek tyúkkal, amíg „oda voltam”, gondolta. Asszony létére naponta friss lucernát kaszálni nekik, pontosan etetni, itatni a napi egy tojással fizető tojókat, nehogy szerződést bontson velük a közeli idősek otthona.

A fiatal pallérnak olybá tűnt, hogy élete visszatért megszokott, természetes medrébe: épített itt is, ott is, épp úgy, mint annak előtte, portáján pedig végezte a szokásos napi teendőket.

[[ paginate ]]

Ám szűk esztendővel azután, hogy először lefogták, megint érte jött két nyomozó, akik úgy elvitték, mint héja a csirkét. De ezúttal nem a határ közeli kisváros fogdájában találta magát, mint a múltkor, most a Fővárosi Katonai Törvényszék zárkájából sóvárogta a tenyérnyi eget.

Kacsó nem tudta mire vélni újbóli őrizetbe vételét. Mit akarhatnak tőle, hisz már előző letartóztatásakor tisztázódott, semmilyen bűncselekmény nem terheli. Tévedés, gondolta. Vagy rosszindulatú vádaskodás lenne? Akármi is, az igazságszolgáltatás tisztázni fogja őt, és megint szabad lábra helyezik - győzködte magát.

De Kacsó Istvánt ezúttal közel egy évig vizsgálati fogságban tartották. Eltűnésre, befolyásolásra hivatkozva, a lejárt terminusokat ismét és újfent meghosszabbították. Védőügyvédje sokáig nem tudott mondani neki semmi vigasztalót, mert jó ideig vele se közölték védenc ismételt meggyanúsításának okát.

Kacsó István másodszori lefogásának tulajdonképpeni oka az eredendő feljelentés jellegében, illetve az abból eredeztethető emberi-bírói félelemben, gyávaságban rejlett. Az Illetékesek asztalára tett eredeti ügynöki jelentés ugyanis olyan természetű volt – harc az új világrend ellen -, ami fölött abban a politikai-társadalmi helyzetben nem volt tanácsos csak úgy elsiklani. Példát kellett statuálni: olyan pert akasztani a dicsőítő cikk rajparancsnokának a nyakába, amit még a dédunokái is megemlegetnek.

Mivel a vád Kacsó első őrizetbe vételekor agyaglábakon állt, a tizedest akkor szabadlábra helyezték. Ismételt letartóztatásához olyan okot kellett tehát kreálni, amely a semmit a legsúlyosabb bűncselekmények világába röpíti. És az idegen zsoldban álló honi hatalom szolgalelkű ügynökei elég találékonynak bizonyultak a nemtelen feladatra. „Tanúkat” kerestek Kacsó István „háborús bűnösségét” igazolandó. Egykori csapattársakat hozattak fel az „ügy kivizsgálására”, egyet északi szomszédunktól, egyet pedig a valamikori Tündérkertből.

És az esetet újra tárgyalták − immár „magasabb” szinten:

− Kucsera Sándor tanú, fel tudná-e idézni a csapatnak egy-két halált megvető bátorságról tanúskodó harci tettét? – hangzott a beugrató kérdés. − Olyasmire gondolok, mint amiért annak idején az N-i lap kitüntető figyelemben részesítette önöket, erősen megdicsérve a rajparancsnokot és a csapatot.

− Miránk, kérem, minden irányból lőttek, a fák közül csakúgy, mint fedezékekből.

− A házakból is?

− Onnan is.

− Mivel tudja ezt bizonyítani?

− Láttam a torkolattüzeket, amikor kilőttek az ablakból. A lakásból.

− És maguk mit csináltak?

− Ki kellett füstölni őket.

− Hogyan?

− Tűzharcban.

− Háborúban ez természetes. De civileket nem bántott, nem likvidált a vádlott? – terelte a párbeszédet a bíró abba az irányba, ahova ki kellett lyukadniuk.

− Mind civilben voltak azok, kérem. Nem tudhattuk ki békés polgár, ki partizán. Csak ha fegyvert találtunk náluk.

Ezzel a vallomással nem sokra mentek az ügy „tisztázásában”. Beszólították hát a másik tanút.

− Drági János, maga is a csapat tagja volt?

− Az voltam, kérem.

− Hogy emlékszik, mi történt akkor éjszaka, amikor abból a házból tüzet nyitottak magukra?

− Viszonoztuk a tüzet.

− Maga is?

− Mindenki.

− Abban a házban civilek is voltak?

− Voltak.

− Honnan tudja, hogy ki volt a békés polgár és ki a partizán?

− Onnan, hogy a civilek civilben voltak.

− És a partizánok?

− Hááát!…ők is…

− És mi történt? Hogy volt? Mesélje el.

− Láttam, amikor a vádlott belőtt annak a háznak az ablakán, ahol civilek tartózkodtak… Meg gyerekek is…

Kacsó nem bírta tovább idegekkel. Felugrott a padról, szinte robbant. Csak annyit tudott kinyögni rekedtes hangon: bíró úr! Hirtelen odaugrott az asztalhoz, felkapta az iratcsomót, és egykori bajtársának képébe vágta a szétröppenő iratlapokat.

− Nem érdekel, ha felkötnek is, de az igazat mondd, az anyád bitang úristenit! − ordította magából kikelve. − Mért hazudsz? Tudod, hogy nem úgy volt. Mellettem voltál!

Kacsót a két őr hirtelen megragadta és visszanyomta a padra. Az elnök félbeszakította a tárgyalást.

Az őrületig feldúlt vádlottat órákkal később felkereste védője:

− Kacsó úr, az istenért, hogy tehetett ilyet? Tudja maga, mivel jár ez?

− Nem bírtam tovább hallgatni, doktor úr. Amikor azt mondta, hogy gyermekeket gyilkoltam le szántszándékkal, elborult az agyam. Hogy tud valaki ilyen aljas lenni!?

Az ügyvéd tanácsokkal látta el védencét:

− Holnap, amikor az elnök belép a terembe, feláll, és bocsánatot kér tőle. Mondja azt, hogy a hamistanúskodás miatt elveszítette józan ítélőképességét, és olyasmit tett, amit nem lett volna szabad. Bocsánatot kér, és megfogadja, hogy ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. Most ez a legfontosabb.

[[ paginate ]]

Másnap, amikor a bírói testület bevonult a terembe, Kacsó tisztelettudóan bocsánatot kért a bírótól előző napi viselkedéséért. A tárgyalássorozatot tovább folytatták, amelynek során „bebizonyosodott”, hogy Kacsó István a szovjet hatalom, és a szovjet emberek iránti gyűlöletből ölt. Nemcsak az ellenség ellen harcolt, hanem civilek, ártatlan gyermekek vérét is kiontotta. Ezért Kacsó Istvánt a tisztelt bíróság halálra ítélte.

Az elítéltet átvezették a siralomházba. A volt tizedes egy néhány négyzetméternyi rideg helyiségnek lett a lakója, közel egy évig. Ahol szörnyű magányát oldandó, bőven volt ideje eltöprengni egész addigi életén. Küszködéseiken az asszonnyal, akivel több gyermeket is szerettek volna, de nem volt hozzá szerencséjük, mert azok vagy holtan születtek, vagy valamilyen titokzatos betegségben egy éven belül elhaláloztak.

Biztos voltam benne, hogy kivégeznek, emlékezett később az egykori rab. Olyasmivel gyanúsítottak meg, amiért akkor nem volt kegyelem: a szovjet nép iránti gyűlöletből fakadó emberölés. Fegyvertelen civilek és ártatlan gyermekek legyilkolása.

Amikor megtudtam, hogy külföldről hoznak lefizetett tanúkat, hogy rám süssék a „megbocsáthatatlan bűn” bélyegét, biztosra vettem, hogy nem úszom meg élve.

Amikor az iratcsomót Drági képébe vágtam, nagy-nagy melegség áradt szét bennem, és különös gyönyörűséget éreztem. Azt hiszem, akkor, abban a pillanatban boldog voltam.

A partizánok elleni harcban tényleg nem lehetett teketóriázni – emlékezett Pista. Mihelyt észrevetted az ellenséget, azonnal meg kellett semmisítened, különben ő terít le téged. De gyermekekre és fegyvertelen civilekre az egy élő Isten színe előtt esküszöm, sohase lőttem.

A siralomházban éjjel-nappal égett a lámpa a fejem fölött. Mégis nyugodtan aludtam, mert tiszta volt a lelkiismeretem.

Sokat imádkoztam, beszélgettem Istennel. Benne volt minden bizodalmam. Visszagondolva, azt hiszem, az imádság mentett meg a megőrüléstől: „Uram, Te maradtál egyedüli reményem. Arra kérlek, Te tégy igazságot ügyemben, Ki tudva tudod, hogy ártatlan vagyok. Hogy mindaz a sok förtelem, amit hamistanúkkal rám kentek, nem illet engem. Kérlek, ne engedd, hogy a gyalázat felülkerekedjen a Te szent akaratodon.” Ám ha mégis a Gonosz győzedelmeskedne az Igazság felett, Atyám, én akkor is megnyugszom akaratodban, mert úgy gondolom és hiszem, hogy próbára tettél. Próbára tetted hitemet, mérlegre helyezted gyarlóságaimat. De bárhogyan lesz is, Tetőled nem tántorít el senki és semmi. Mennyei Bíró, Szent Atyám, alázattal kérlek, mutasd fel az Igazságot, mert egyedül ez méltó Hozzád.”

Egy hónap se telt el a halálos ítélethirdetéstől, amikor egyszer csak viszketni kezdett a testem.  Annyira viszketett minden porcikám, hogy véresre vakartam magam. Elvittek a börtönorvoshoz, mert azt gondolták, megtetvesedtem, vagy poloskás vagyok, vagy valamilyen bőrbetegség. De nem találtak semmi ilyesmire utaló jelet. Viszont az állapotom annyira romlott, hogy kivittek a rabkórházból, és civil kórházakban vizsgáltak. Végül megállapították, hogy vérrák, amit feltehetően a lelki sokktól kaptam.

Időközben a védelem fellebbezett, és Kacsó István ügyét − egészen magas szinten − újra megvizsgálták. És akkor – talán egy jó szándékú, igazságszerető ember bátor közbelépéseként – a jogszolgáltatásba egy csepp igazságszolgáltatás csöppent. A halálbüntetést egy év két hónap letöltendő börtönbüntetésre enyhítették. Mert kiderült, hogy a terhelő vallomást tevő tanú nem mondott igazat. Ami így, persze, nem mondatott ki. De ha úgy történt volna, ahogy azt Drági előadta, mint bűntársat, őt is fővesztésre, jobbik esetben súlyos börtönévekre kellett volna ítélni. Viszont a vádnak, vagyis a politikai hatalomnak nem ez volt a célja. Ezért a vizsgálatot nem is terelte ebbe az irányba.

A szembesítéshez érve, Drági kitalációinak többé nem volt helye. Ha ugyanis akkor éjszaka ő is Kacsóval együtt harcolt, és a tizedes válogatás nélkül fegyvertelen civilekre meg gyermekekre is tüzelt, akkor neki, mint beosztottnak, szintén ugyanarra a célpontra kellett tüzelnie. Következőleg ő is elkövette ugyanazt a főbenjáró bűnt, mint amit a parancsnoka. Ehhez közelítve a bizonyításban, a tanú már kezdett nem emlékezni semmire: talán…, lehet…, de mégse...

Kacsó büntetését egy év két hónapra enyhítették tehát. Mert azt a törvény emberei csak nem tehették meg, hogy annyi hercehurca után a tizedest olyan ártatlannak nyilvánítsák, mint a ma született bárány. Akkorát, ugyebár, egy ilyen magas tiszteletre méltó fórum nem tévedhet.

Kacsó Istvánnak mindösszesen szűk egy hónap letöltendő büntetése maradt, mert az egy év két hónapból a vizsgálatiban meg a siralomházban már letöltött több mint egy esztendőt.

A leukémiás építőmester még bő harminc évet élt. Szívelégtelenségben hunyt el hetven évesen.

[[ paginate ]]

A nyolcvanas évek végén, a kommunizmus bukásával, Kacsó István pallérmester fontos postaküldeményt kapott. A hivatalos irat szerint az ötvenes évek elején ellene folytatott pert és a halálos ítéletet a magyar állam semmisnek nyilvánította, őt politikailag, erkölcsileg és jogilag teljes mértékben rehabilitálta, lehetővé téve, hogy pert indítson egykori vádlói ellen.

Barátai bíztatására, hogy perelje be őket, derüljön ki végre a teljes igazság, Kacsó lemondóan legyintett. Késő! Túlságosan késő!  Ki tudja, meddig élek még, a végére tudnék-e járni? A rosseb ott egye meg őket, ahol vannak – rekesztette be keserűen.

Teljes körű rehabilitációját követően Kacsó Istvánhoz vendég érkezett. Megjelent portáján egykori bírája, az a nyugalmazott törvényszéki bíró, aki anno kimondta rá a halálos ítéletet.

Dr. Sarkadi Lászlóban régóta érlelődött ennek a látogatásnak a gondolata. Azóta, hogy a tisztulás tétova szelei fújdogálni kezdtek a végóráit élő bolsevizmus nemzetközi sivatagain. Nem csoda, hogy a bíró nyugtalankodott, mert – mint utólag kiderült - sokaknak kellemetlen, némelyeknek pedig egyenesen veszélyes idők hírhozói voltak az innen-onnan támadt szokatlan szelek. Jobb az ilyesmit megelőzni, idejében kifogni a vitorlából az erősödő szélfúvásokat, még mielőtt tombolóvá korbácsolná az országnyi szenvedők indulatait.

A jog emberének lelkébe tehát észrevétlen befészkelte magát a félelem. Tartott az esetleges következményektől, hisz senki se tudhatta biztosan, mit hozhat számára a küszöbön álló „szociális felfordulás”.

Cefetül bemocskoltam magam ezzel az ítélettel, gondolta. Igaz, hogy nem jobban, mint egyik-másik céhtársam, de új seprű jól seper: ezek most úgy elintézhetnek, mint egy rühes kutyát. Elővehetnek: halálra ítéltem egy embert, aki bűntelen volt. Pedig hát! Csupán hivatali kötelességemnek tettem eleget. Alá vetettem magam a parancsnak. Nem szívesen tettem, de elnézték volna-e fölötteseim, ha nemet mondok a megbízásra? Hány nyakaskodó kollega fiaskóját ismerem, akik, megtagadva a parancsot, elvesztették főnökeik bizalmát, és vagy lefokozták, vagy menesztették őket. És hálát adhattak jó szerencséjüknek, ha ennyivel megúszták.

Persze, a képmutató most azt kérdezhetné – morfondírozott rosszra fordult sorsán dr. Sarkadi −, miért nem azt tetted, amit ilyenkor minden tiszta léleknek tennie kell? Azt, ami üdvösségedet is szolgálta volna, ami erkölcsileg igazolható. Ha nemet nem mondhattál is a felkérésre, kereshettél volna valamilyen kifogást, hogy kicsússz a kezük közül. Ügyesen, mint egy angolna.

Hogyan? Azt hiszed, hogy hülyék gyülekezetével volt dolgod? – indult be a bíró védekező reflexe. Azt gondolod, nem vették volna észre, hogy ódzkodom, taktikázom, hogy nem értek egyet, nem vállalok közösséget velük? De mondd csak, nagy okosom, mi a célravezetőbb: fejjel falnak menni, vagy bizonytalan ideig bolyongni a ködös ismeretlenben, remélve, hogy előbb-utóbb szertefoszlik a homály, és vége szakad a bénító kilátástalanságnak?

Azt viszont el kell ismernem (ha másnak nem is, legalább magamnak) – gombolyította tovább a szálakat dr. Sarkadi −, hogy hamis tanúkat hozatni külhonból, jutalommal kecsegtetni őket, ha azt mondják, amit odafent elvárnak tőlünk, illetve megfenyegetni, hogy könnyen ott végezhetik ők is, ahol egykori rajparancsnokuk, ha vallomásuk nem egyezik az elvárásokkal, ez bizony gyalázat, aljasság volt a javából. És akkor, ott én testesítettem meg számukra a hatalmat.

De eljárhattam volna-e másképp is? Mivel szigorúan az utasításokhoz tartottam magam, semmiképpen nem. Lépésről-lépésre haladva úgy kellett irányítanom az események rekonstrukcióját, hogy végül eljussunk oda, ahova az ukáz jegyében el kellett érni. Ez volt a megbízatásom. Megfelelő súlyú bűnt kreálni az eleve megszabott büntetéshez. Ezért aztán nem is tehettem egyebet, mint hogy kitalációkból hálót szövök, és istenesen belegabalyítom a gyanúsítottat. Aki eredendően arról volt meggyőződve: fegyverbe szólították az elorzott országrészek visszaszerzéséért. Úgy is mondhatnám, a hazáért kockáztatta az életét. Nem rajta múlt, hogy a véres pankráció másképp végződött.

Hát ennek az embernek vettem el én az életét. Mert bárhogy csűrjük-csavarjuk is, mégis csak az az igazság, hogy megfosztottam őt az életétől, hisz akkor még nem tudhattam, hogy az élet más forgató könyvet ír számára, később kegyelmet kap. Mentségemül szolgál viszont, hogy ebben az egész szörnyűségben én csupán eszköz voltam a hatalom kezében. Igaz, engedelmes eszköz. Megcselekedtem valamit, amit rám róttak. A kérdés most már az, felelősségre vonható-e valaki azért, amit mások eszeltek ki, határoztak el, ő csupán végrehajtotta? Mondják, hogy aki két rossz közül a kisebbiket választja, az a jobbat választja, feltéve, hogy nincs más lehetősége.

Nekem nem nyílt semmilyen kiskapu, hogy szorult helyzetemben kislisszoljak rajta. Igaz, hogy nem is kerestem, mert eleinte megtiszteltetésnek vettem, hogy egy ilyen kényes ügy megoldását rám bízták. Ezért nemcsak az Isten ítélőszéke előtt sütnék rám a bűnrészesség levakarhatatlan bélyegét, de még a legkisebb bírói testület bírája is kiköpne a szájából.

Vajon mit felelnék rá, ha valaki azt mondaná: Uram, ön nem tartozik a szabadon gondolkozó és cselekvő emberek közé. Ellenkezőleg, sokkal inkább azoknak a táborát szaporítja, akik – hogy egy példával éljek − tartanak ugyan a fertőzés veszélyétől, de annál jobban szeretnek lubickolni a közös medence langymeleg vizében, semhogy saját elhatározásból kiszálljanak belőle. Ha így beszélne, igazat mondana?

És hogy tovább bonyolítsam a helyzetet, felteszek még néhány kérdést: Mit gondolsz: Az, ami törvényes, egyszersmind igazságos is? A törvényesség mindig az igazság(osság) jegyében áll? Nem utópia ez? Összeegyeztethető-e az igazság(osság) képviselete a törvényes rend feltétlen szolgálatával, ha – mint a história tanúsítja - időnként farkasszemet néznek egymással? Miről van itt inkább szó: egyenrangúságról vagy örök alá-fölé rendeltségről? Rendszerint melyik dominálja a másikat? Nem épp a hatalom az, amely a legkülönbözőbb módszerekkel, eszközökkel igyekszik érvényesíteni a maga akaratát? Akkor is, például, amikor azt sugallja: Minden, ami az én érdekeimet szolgálja, jogos és igazságos, illetve mindaz, ami az én alapvető érdekeimmel ellenkezik, törvénytelen, igazságtalan, jogellenes. Tehát büntetendő.

Bizony, nagyon is úgy fest, hogy a mindenkor regnáló hatalom az ember minden fontosabb megnyilvánulását árgus szemmel figyeli, értékeli és minősíti. És hogy a hatalom természetétől (despotikus, demokratikus…) függ, mi mikor minek minősül. Mi kerül Justicia mérlegének egyik és mi a másik serpenyőjébe. Ezért lehet hát valakiből az egyik optika szerint ugyanazon tettéért fedhetetlen hős, hozsannázott félisten, a másik szerint pedig bűnhődésre ítélt bűnös, megfeszített áldozat. Hol keressük hát az igazságot? A kompromisszumokban? Arra, amerre a humánum mécsesét pislákolni sejtjük? És ha kiderül, hogy tévedtünk, tévesen mértük fel a lehetőségeket?

No, és mi a helyzet Kacsó Istvánnal, hisz végtére is ő volt a szenvedő fél?- kérdezte magától dr. Sarkadi öngyötrő monológjában. Róla is eltűnődhetünk, de nem most, majd egy másik alkalommal. Ez idő szerint ugyanis engem csak az érdekel, megbocsát-e az az ember, akit anno halálra ítéltem, ha elmegyek hozzá? S ha megbocsát, kitisztul-e fejem fölött az ég, és kitakarodik-e belőlem a félelem szorongató ördöge?

Történt pedig, hogy egy szép napon egykori bírája meglátogatta lakásán Pistát. Dr. Sarkadi László és egykori delikvensének kínosan induló, hosszú gondolatcseréje a törvényszéki bíró bűnbánó szavaival ért véget:

− Kacsó úr, bocsásson meg, ha tud. Higgye el, én is szívesebben feküdtem volna akkor „betegen” kórházban, semhogy magát elítéljem. De tudnia kell, nem én döntöttem az ügyében. Nekem fentről eleve kiadták az ukázt: „Az ítélet: kötél általi halál.”

Bíró úr, ami volt, rég volt. Nincs bennem harag, ám elfelejteni azt, amit csináltak velem, nem fogom tudni sohase…

Elnézést kérek, de most ki kell mennem a levegőre. Tudja, egy idő óta mintha mázsás súly nyomná a mellem. Az orvos azt mondta: légszomj. Nem tudom, miért van, de időnként úgy érzem, mintha nem kapnék elég levegőt.

Aniszi Kálmán

Hasonló anyagaink

Füzesi Magda verse

DAGERROTÍPIA ODAÁTRA Üzenet Arany Jánosnak   ülsz egy margitszigeti padon jó Arany Jánosunk harangoznak a szél-pengette ágak ó„én is voltam királylányka királylányból...

Zsirai László verse

Utolsó üdvözlet Búcsú T. Ágoston Lászlótól   A tassi füzek szomorúbbak lettek. Durci macska nem érti hova tűntél. Ám szellemedet megőrzik a könyvek, s feloldódik bennük a tovatűnt...