Beton

Olyan az ember, mint a szomjas beton,
sziszegve, elképzelhetetlen sóvárgással
issza magába a dolgokat.
Képeket, híreket, látványokat,
élményeket, testeket, ételeket,
italokat, figyelmet, törődést,
divatot, levegőt, tekinteteket.
A szomjúság a létmódunk.
Ha ittunk, újra szomjazunk.
Ha nem ittunk, azért.
Szomjasra tervezett az Isten,
hogy ellenállhatatlan tapadással
szívódjunk rá az ő szent jelenlétére.
Az is igaz, ugyanilyen vágyakozással
vetjük rá magunkat bármire,
amit kinevezünk Istennek.
Mohók vagyunk,
mint a frissen ültetett fa,
a világ minden esőjét
magunkba szürcsölnénk.
Mint a derekasan megfuttatott kutya,
mely nyelvével kanalaz
végeérhetetlenül.
Mint a maratonfutó,
akinek kiüt a só a bőrén,
akinek bőre a csontra aszalódik,
és minden áldott sejtje kiszikkadt.
Jézusnak nem volt ugyan saját olajkútja,
de volt soha ki nem apadó vízforrása.
Sőt, maga volt ez a kimeríthetetlen vízér.
Mégis szomjúsággá lett értünk.
Részt vállalt szomjúságunkban.
Azt remélte, megtanuljuk őt szomjazni,
s akkor sose szomjazunk többé.
Isten nincs rászorulva ételre, italra.
Mégis isteni szomjúsággal
szomjazza jelenlétünket, szeretetünket.