Még csak jegyben jártak, amikor elhatározták, tanyasiak lesznek. Mindig a klasszikus kérdéssel kezdődött a beszélgetésük. Akarsz-e játszani? Igen, akarok. Tanyát is? Csakis tanyát. S azzal beindult a beszéd-motolla, szállt, repült a fantázia, a szív, a lélek szó-áradata. Fogadkoztak konokul, hátat fordítanak a nagyvárosnak, mert elegük van az arctalan tömegből, a tolakodó, közömbös emberáradatból, olyan világba vágynak, amelyben járművek dübörgése helyett minden reggel fecskecsicsergés ébreszti őket, napközben fejük felett a pacsirta cifra trillái zengenek, kakasuk kukorékolása messze gurul a rónán, onnan, egy tanyáról másik kakas válaszol, feleselnek egymásnak rendületlenül, napnyugtakor a majorság fészkelődése, a malackák röfögése, báránybégetés, kedves kutyájuk kavincolása, nyüszítése a térzene.

Komolyan, nagyon komolyan gondolta Marci és Panna ezt a kitelepedést. Ők exodusnak nevezték, hátat fordítunk a nagyvilágnak, mondták, az amúgy is vesztébe rohan, mi visszatérünk oda, ahonnan a homo sapiens elindult.

Alig beszéltek más egyébről. Az elképzelt tanya képe befészkelte magát az agyukba, már-már emberi személy volt, látni vélték, szárnyas szavakkal díszítették, amiképp fodrokkal, csipkével a menyasszonyt díszítik, máskor nagyították, néha szűkítették, zsugorították, de csakis kerekre, egyre kerekebbre formálták, mert a tanya kerek. Néha megrebbent bennük a kérdés: Vajon jó az, ha mindent belehalmozunk? A tanya csak kicsi lehet, a tanya egy vályogtéglából épült apró ház, mögötte pajtácska, ketrec, s körülötte néhány gyümölcsfa, és semmi más.

[[paginate]]

     – Még egy akác se? – kérdezte Panna. – Akác nélkül nincs tanya.

     – Jó, legyen. De nem nagy, csak olyan vékony törzsű, sovány akác.

     – S hát a virágok hol maradnak?

     – Jaj, azok nagyon kellenek! De te vagy a férfi, colos deszkából koppints össze egy virágvályút, abba én csokros violát ültetek, az a virágok királynője, köztudott, hogy annak illatában lejtenek táncot a mennyországban az angyalok.

     – Ha a te kedvenced a csokros viola, akkor az enyém a labdarózsa. Nyíláskor magasba dobáljuk a szép gömböket, s ha elég ügyesek vagyunk, ki is fogjuk azokat. Én a te labdáidat, te az enyémeket.

     – Milyen kedves, szép dolgot találtál ki!

     – Nem azt tesszük mindennap? Kitaláljuk az eljövendő életünket.

     – Hát ki lehet azt találni?

     – Igen, ki lehet. Csak akarni kell.

     – No, akkor mondd tovább! Akkor mesélj! Hogy fogunk élni?

     – Hát, ha elvégeztük kinti dolgaikat, bevonulunk a házba, ha szép az idő, be sem csukjuk az ajtót, meggyújtjuk a petróleumlámpát, letelepedünk a hatalmas szoba közepén álló asztal mellé, és olvasunk. Nincs szebb olvasmány, mint a Don Quijote! A híres lovag a mi eszményképünk. Vállajuk a tanyán a világ ítéletét. Nem vagyunk normálisak!

     – S ha Sancho Panza gyomrának korgását véljük hallani?

     – Akkor félretesszük a könyvet, és csendesen falatozunk.

[[paginate]]

     – Csak olyan táplálékot veszünk magukhoz, amelyben sem műtrágya, sem rovarirtó szer, sem adalék anyag nincs.

     – Hát az százas! De ez csak akkor lehetséges, ha mi termeljük meg a zöldséget, a gyümölcsöt, a húst, a tojást, s később, ha belejövünk a gazdálkodásba, a gabonát is.

     – Haszonállatokat fogunk tartani, tehenet, kecskét, juhot, disznót, trágyájukkal feljavítjuk a földet, fúratunk egy ártéri kutat, s annak vizével locsolunk, főzünk, tisztálkodunk, itatjuk az állatokat, talán, idővel lesz fürdőmedencénk is…

     – No, no, ne olyan hevesen! Gondolj arra, hogy a víz, amikor mi már házasok leszünk, értékes kincs lesz. Medencére pazarolnád a vizet? Már beszélnek a nagyokosok a vízháborúkról. Jó lesz nekünk a mosdótál, jobban illik az a tanyához.

     – Elfogadom. Igazad van. S biztos, hogy nem fognak hiányozni az emberek? A barátok, a rokonok?

     – Nem. Nem fognak hiányozni, de ha mégis, akkor vállunkra vesszük az átalvetőt, beleállunk a dűlőútba, s felkeressük a szomszéd tanya lakóit.

     – Csak úgy beállítunk hozzájuk?

     – Igen. Képzeld, csak úgy beállítunk. Értesítés, telefonfelhívás nélkül.

     – Biztos, hogy jó néven veszik?

     – Ha igazi tanyasiak, akkor biztos.

     – Hát van nem igazi tanyasi is?

     – Sajnos, van. Divattá vált, megvesznek két-három hold földet a rónán, giccses, agyonpingált házat húznak föl, betonutat építenek, és megrakják antennákkal a tetőt.

     – Jaj, ne is mondd. Olyan rosszul hangzik! Mi megmaradunk igazi tanyasiaknak.

     – Igen, megmaradunk.

[[paginate]]

     – Meséld el egy napunkat. Az elejétől a végéig. Hajnaltól sötétedésig.

     – Elmondom, végül is én vagyok a férfi.

     – Azt mondják, a nők beszélnek sokat.

     – Ez a legnagyobb hazugság. Az igazi, nagy szónokok férfiak voltak. Ők aztán nem spóroltak a szavakkal.

     – Na, halljam azt a férfi dumát!

     – Hát, mivel én alszom kívül az ágyban, és te belül, pirkadatkor talpra ugrom, lehajolok, s megcsókolom a szádat. Ez az ébresztő.

     – Nem rossz! S én visszaadom a csókot.

     – Add vissza. Így van az rendjén. Kölcsön kenyér visszajár.

     – Szóval, ha már visszakaptam, amit adtam, kilépek az ajtón, megnézem, hogy gurul ki a föld alól Napanyánk. Mert a rónán onnan, a föld alól bújik ki. Csak pillanatig gyönyörködhetem a hatalmas aranylabdában, mert máris ugrik rám Bütyök, a pulikutyánk. Te nevezted el Bütyöknek. Enni adok neki, tej és ételmaradék a reggelije, s arra már rászoktattuk, hogy engedje tányérjához Kalárist, a macskát.

[[paginate]]

Összedugják a fejüket, s versenyezve lefetyelik a tejet a cintányérból. Látod? Ez a legnagyobb gondunk. Naponta vagy kétnaponta át kell gyalogolnunk a szomszéd tanyára, ők már komolyan gazdálkodnak, tőlük vesszük a tejet.

     –  S aztán?

     – Aztán kiengedem a tyúkokat a tyúkketrecből. Van, amelyik repülve landol az udvaron, van, amelyik méltóságos asszony módjára lépeget le a tyúklétrán.

     – És a kakas?

     – Képzeld, ő megvárja, amíg asszonyai mind lent vannak az udvaron, akkor ő is ugrik egy nagyot. Első dolga, hogy megbóbitáljon egy fiatal menyecskét.

     – No, ezt kihagyhattad volna a beszámolódból.

     – Miért hagynám ki? Az élet diktálja a maga törvényeit. S ne feledd, akkor mi már férj és feleség leszünk.

     – S a nyulak? Azokat szeretem a legjobban.

     – Én is imádom őket! Nincs szebb állat, mint egy hófehér, piros szemű nyuszi.

     – Valóban. A mi nyulaink mind hófehérek, pedig Dürer egy szürke tapsifülest festett meg.

     – Igen. Egy szürkét. A vadnyulak is mind szürkék. De hadd, mondjam tovább a reggel történetét. Szegény nyulainkat ketrecben tartjuk, különben a hívatlan vendégünk, róka koma megropogtatná a nyakcsigolyáikat, ezért az etető nyíláson beszórom nekik a füvet, a lucernát, a lóherét, mikor, mi van, s nézem, hogy majszolják a leveleket, a szárakat. Mert, ugye, tudod, a nyulak majszolva esznek.

[[paginate]]

     – Tudom. Te is szoktál majszolni.

     – Az attól függ, mit eszem. Mert nyilván majszolja az ember az aszalt szilvát, de nem majszolja a rántott húst uborkasalátával. Mivel még ilyen szegényes a tanyánk, hamar szoktam végezni az udvaron, s akkor bejövök hozzád.

     – Randira. Nemde?

     – Természetesen. Így nevezzük mi. Ez a mindennapi randink. Ekkorra már te is kibújtál az ágyból, rózsás hálóingedben sétifikálsz, s főzöd a kávét.

     – Hát arról, sajnos, nem tudtunk leszokni. A reggeli kávézás szakrális szertartás maradt itt, a tanyán is.

     – Azt mondják, jó gondolatok kávézás közben keletkeznek.

     – És gomolyog, csapong a fantázia! Hát nem fantázia játék, amit mi most művelünk? Az elképzelt jövőnket álmodjuk meg. Cervantes sem csinálná jobban.

     – Azt bizony! A jövőnket álmodjuk meg! S ha elfogadod a játékot, beszélek arról is, amit nem láttam sem az udvaron, sem a kertecskénkben, sem a pajtában.

     – No, hadd halljam, mekkora legény vagy a gáton, a fantázia gátján. Mert fantáziád az van, volt részem belőle, azzal csavartad el az én fejemet.

     – Így keletkezik az élet, kedvesem. Párt választ magának ember, állat, növény, de még a bibe, a porzó is.

     – Akkor átveszem tőled a szót. Hátha érdekesebb lesz az én beszédem a szaporodásról? Talán még soha nem meséltem neked arról, hogy kisgyermek koromban falusi nagyszüleimnél töltöttem a vakációkat. Olyan szép arca volt a nagyanyámnak, oltárképet lehetett volna arról festeni. Őt követtem mindenhová, őt hallgattam áhítattal, amikor mondta az élet történeteit.

[[paginate]]

Nem mesélt, nem szokott esténként leültetni a kicsi székre, nem a hétfejű sárkány, nem a táltos paripa volt a kedvenc állata, hanem a bivaly, a tehén, a juh, és nem az égen kereste a Fiastyúkot, ott volt a kotló csirkéivel az udvarán. Elmondjam a tyúkok szaporodásának történetét? Szebb az, mint bármelyik varázsmese. Figyelt, hallgatózott a nagyanyám, melyik tyúk kezd karicsálás helyett kotyogni, kot-kot, abból tudta, hogy azt meg kell ültetni. Még a szót is alig értettem, ültetni fát szoktak. Szóval azt a tyúkot, amelyik már nem karicsált, kosár alatt megrekesztette, s betett alája tizenöt vagy húsz tojást. S a tyúk elfogadta. Levehette róla a nagyanyám a kosarat, ült a tojásain, mozdulatlan volt, mint egy Buddha szobor. Megszelídült, simogathattam, nem szökött fel, nem repült ki a pajtából. Őrizte a jövőt. S azt is megcsodáltam, hogy közben-közben bedugja a fejét maga alá, s megforgatja a tojásait. Ezt azért csinálja, mondta a nagyanyám, hogy a tojás mindkét fele forrósodjon át. Mert a kotlás idején megnő a tyúk hőmérséklete. Lázas lesz. S miután kibújtak a tojásból a pihetollú kiscsibék, úgy etette, úgy itatta őket, mintha emberi értelem költözött volna beléje. Védte őket esőtől, égető napsütéstől, maga alá gyűjtötte a parányi apróságokat, és beborította a szárnyaival. S a legcsodálatosabb a kotló táplálkozása volt. Nem tűrte az etetést, közben-közben lerepült a fészekaljról, hamar, gyorsan kapkodta fel a törökbúzát, a zabot az udvarról, és sietett vissza, nehogy kihűljenek a tojások. Honnan tudta ő ezt? S még nagy dolgát sem a fészekben végezte el, nem mocskolta be a tojásokat, emiatt is tartott egy-két perces szünetet, az eperfa alatt potyogtatta el azt, amit tyúkmódra el szokás potyogtatni.

[[paginate]]

     – Hát igazán szép mesét mondtál el, Pannikám. Ha majd módos tanyasiak leszünk, mi is megültetünk egy csokros tarajú tyúkocskát, s úgy fogjuk szeretni, mint Petőfi az édesanyja jószágát. Milyen szép verset írt az egyszerű tollasról!

     – Köszönöm a dicséretet, Marcikám. Nem szórakoztatni akartalak téged, eljövendő életünk tablóját rajzoltam fel képzeletünk falára.

     – Én, ha megengeded, kilépek a tyúkudvarból, s elmondom, hogy képzelem el a juhot, a kecskét, a tehenet, a bivalyt.

     – Kérlek! Erről a legutóbbiról mesélj! A bivaly egzotikus, titokzatos állat, olyan rejtélyes, mint a sárgarigó.

     – Hát nem egy szakkönyvet böngésztem át, sok, nagyon sok illusztrációt is láttam, s beleszerettem ebbe a szépnek semmiképp sem mondható állatba. Azt bizonyára te is tudod, hogy Egyiptomból származik. A Nílus mentének lakója volt, s ma is az. Magával hozta annak a csodás vidéknek minden szép tulajdonságát. Kettőt említenék meg, a nyugodtságot és a méltóságot. Igen, a bivaly végtelenül csendes, békés állat, és olyan méltóságos, mint amilyenek a fáraók lehettek. Evése, mozgása lassú, de szorgalma, kitartása csodálatra méltó. Úgy húzza az igát, éppen csak nem roppan meg a nyakán a járom. Néha, nagyon ritkán kizökken ebből a nyugodt méltóságából, például akkor, ha bántják a borját. Olyankor úgy odacsap a szarvával, Isten őrizze meg azt, akit eltalál.

[[paginate]]

     – S azt akarod mondani, hogy ha majd igazi tanyasiak leszünk, tartani fogunk bivalyat?

     – Igen. Azt mondom. Nincs hasznosabb állat, mint ő, olyan tejet ad, az egér átfuthat a lábasban a tejfölön, ha felfőztük. Abból a tejfölből fogsz te hófehér színű, álom ízű vajat köpülni.

     – Akkor hát lesz köpülőnk is? Olyan keskeny, magas szép szájú dézsánk? Amiről azt a csodálatos képet festette Munkácsy?

    – Igen, olyan. Minél kisebb egy edény szája, annál szebb. Nem akarlak megsérteni, de a te cseresznyénél nem sokkal nagyobb szád számomra világcsoda.

     – Ezer szerencse, hogy nem hasonlítottál kádhoz! Még Don Quijote is szebb példázatokat deklamált az ő imádott Dulcineájáról. De ha elmondod, hogy fogsz cseresznyefát ültetni a vályogházunk mögé, megbocsátom a dézsa hasonlatodat.

     – Hát azt mi ketten fogjuk ültetni. Először is vadfát kell szerezni. Ősszel kiásunk valamelyik elvadult telek földjéből egy vadcseresznye oltványt, én azt tavasszal, Gyümölcsoltó Boldogasszony utáni napokban beoltom, és mi áhítatos türelemmel kivárjuk, hogy az felnőjön, s teremni kezdjen.

      – Nem lenne egyszerűbb megvenni a piacon?

      – Hogy mondhatsz ilyesmit? Te városi pogány! Te úri barbár! El akarod rontani a játékunkat? Nem abban egyeztünk meg, hogy képzeletben felépítjük a világ legszebb tanyáját? Még ha írunk is róla, nagybetűvel írjuk le a nevét: Tanya.

     – No, jó. Megvárjuk, hogy teremni kezdjen a te oltványod. Nem lesz az kicsit hosszú idő?

     – Ha fantázia játékunk törvényei uralkodnak mindeneken, akkor nem. Ez a játék nem ismer időkorlátokat. Ez a mi fantázia-játékunk időtlen.

[[paginate]]

     – Hát akkor bedobom a gyeplőt a lovak közé, s megkérdezem tőled: Hol marad a nemzetünk kedves madara, a gólya?

     – Jaj, azt nehogy kifelejtsem! Gólyafészek nélkül egy tanya olyan, mint egy házból, hajadonfőtt, sűrű havazásban kilépő, kopasz fejű vénember.

     – S hogy csalogatod oda a hosszúlábút?

    – Sok módja van annak. Képzeletünk játéka tud arról, hogy a mi házunknak van kéménye. Szép, magas, szárított téglákból rakott kéménye. Annak tetejére kell valamilyen fészektartót eszkábálni, sokan taligakereket rögzítenek oda.

     – S azt mondod, hordani fogja arra az ágakat?

     – Igen, el lehet csábítani őkelmét. De mielőtt fészket rakna, szétnéz a vidéken, van-e elegendő élelme. Van-e vizes árterület, vartyognak-e errefelé a békák? S mi is segíthetünk neki, mindent kidobálunk a ház háta mögé, amit ők megesznek.

     – Ez lenne a mi kedves Tanyánk koronája. Egy gólyafészek. Párban él ez a nagy madár, a kakas és a tojó együtt hordják szorgalmasan fiókáiknak az ennivalót. Nincs szebb látvány az Alföldön, mint a nyakukat nyújtogató gólyafiókák.

     – Ugyanezt teszi a pajtánkba beköltözött fecskepár is. Csak abban különbözik a két madár, hogy a fecskék sárból, a nyálukkal hígított agyagból rakják meg a fészküket. Kész csoda, hogy oda tudják ragasztani a gerendához.

     – Hát igen! Hány ember vágyakozik távoli földek csodái után, s azok itt vannak a szemünk előtt, csak észre kell venni azokat.

     – Igen, kedvesem, észre kell venni azokat. S ha nemcsak a szemünkkel látunk, akkor végtelen tér nyílik meg számunkra.

Marci és Panna érezte, valóban végtelen a tér, pedig ki sem mozdultak a szobájukból.

Nem is mozdulhattak, hisz mindketten még egyetemisták, s a szigorlatokra készülnek szorgalmasan.

Hegedűs Imre János