Szökés a keresztyénüldözők elől

Részlet a Lépteid nyomán forrás fakad c. regényből 

Jázon számára összefolyt az idő.

– Talán kettő, vagy három napja vagyok itt – gondolta.

Tudta, nem fogják elsietni a kihallgatást. Tudta, hogy ez is a kínzás egyik válogatott eszköze. Sarokba szorítani, megregulázni, rendre és fegyelemre szoktatni – ez volt a módszerük. S bár Ikoneumot ebben az időben még nem emelték római kolóniává, a legfensőbb hatáskör mégis a császáré maradt. A Birodalom hatalmas falánk élőlényként lassan mind több területet bekebelezett.

Jázon sokat imádkozott. Hitt abban, hogy itt még nem érhet a történet véget. Voltak percek, órák is talán, amikor oly kitapintható közelségben érezte magához az Urat, hogy szinte beleremegett. A hideg kövezeten térdre borulva kérte jelenlétét, s tudta: ennél több most nem adathat.

– Ha Neked kedves,… akkor kiszabadulok.

Nem tudta hogyan, nem gondolt bele, mily utakat készít elő valahol az idő távlatában az az Isten, aki képes arra, hogy keresztülvigye szándékait, azonban gyermeki bizalommal ráhagyatkozott csöndes és sötét magányában akaratára. S így csodálatos módon mégsem érezte magát magányosnak. Azután egyszer csak kinyílt a cella ajtaja. Éjszaka lehetett, mert odakintről egyáltalán nem szűrődött be a fény. Egy katona állt ott, kezében olajmécses lángja lobbant. Jázonhoz lépett és ujját a szájára téve megragadta az építész jobb kezét, s némán magával húzta. Jázon az ámulattól és az elmúlt napok megpróbáltatásaitól megszelídülve, szótlanul engedelmeskedett.

[[paginate]]

Ahogy kiléptek az ajtón, s a katona továbbra is szótlanul ment előtte, jobbra kanyarodtak, egy másik, keskenyebb ajtó elé, amit e titokzatos idegen egy vaskulccsal kinyitott, majd belépett, Jázon jobbját még mindig nem engedve el. Sötét, dohos helyiségbe értek. A falak rücskösek voltak, és amennyire meg lehetett állapítani nagyon régiek, majd nemsokára újabb ajtó következett, keresztpántos zárral, amit az idegen ismét ki tudott nyitni. Egy barlangszerű alacsony előtérbe jutottak így, s mintegy húsz lépés után e falon vaskorlátot tapintott kezük, s lábuk alatt lépcsők sorakoztak lefelé. Ezen indultak tovább.

Jázon eldöntötte, hogy mindaddig nem szólal meg, míg ezt a másik meg nem teszi, így némán haladtak egyre lejjebb. A levegő érezhetően hűvösebbé, mégis tisztábbá vált. Sokáig tartott e szakasz, majd végül elfogytak a lépcsők és egy magas, sziklás helyiségben álltak meg mind a ketten, s a csönd oly mélységesen és mégis megnyugtatóan borult fölébük, hogy az építész hangosan felsóhajtott. Ekkor a katona megállt és az apró fénykörben rátekintett. Kezével valamit írt a falra. Jázon felismerte: egy befejezetlen jel volt, egyszerű görbe vonal, egy hal ábra felső íve. Jázon szíve nagyot dobbant, közelebb lépett és önkéntelenül odarajzolta ujjával az alsó vonalat.

– Ne félj – suttogta az ismeretlen. – Béke veled – s akkor először, elmosolyodott.

– Ki vagy? – tudakolta Jázon és hunyorogva nézte a fiatalember arcát. – Ismernem kellene téged?

Ő azonban lassan megcsóválta a fejét. – Személyesen nem. A halvány mosoly ott maradt a szája szegletében. Köpenye zsebébe nyúlt és egy kulacsot vett elő: – Igyál… Gondolom, a kiszolgálás nem volt első osztályú abban a kis szobában.

Jázon szomorúan biccentett és megköszönte az italt. Enyhén vizezett bor még soha nem esett talán ennyire jól neki. – Ki vagy hát? – tudakolta, azonban a katona csak megrázta a fejét. Nem tűnt barátságtalannak a gesztus. – Köszönöm, hogy kihoztál onnan… – bökött Jázon a háta mögé. Azután hallgattak egy darabig, s az építész beletörődött, hogy nem kap a kérdésére választ.

[[paginate]]

– Itt már biztonságban vagy… – vélte az ismeretlen, és megvakarta a homlokát. – Azonban tovább kell menned – azzal előre mutatott. – Az út még hosszú lesz.

Kérdő arccal meredt Jázonra: – Jó erőnléti állapotban vagy?

Ő pedig akaratlanul is elnevette magát: – Ez nagyon katonásan hangzott.

– Hiszen az vagyok… – nevetett erre a másik is.

Ismét a köpenye alá nyúlt és egy aprócska lámpást vett elő. Odatartotta a magáéhoz és a kanóc meggyulladt. – Ezzel indulj tovább. Mindig csak előre, ha elágazódáshoz érsz, se térj le se jobbra, sem balra… Reménység szerint kitart az olaj.

Fürkészve nézte az építész arcát: – Ha mégsem… nos, akkor sem félj. Tudod, hogy nem vagyunk egyedül. S amúgy mindig csak haladj tovább… a fal mentén… Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Azután úgy három mérföld után egy kapuhoz fogsz érni. Három rövidet és két hosszút koppints, így… – s Jázon vállán be is mutatta. – Ne felejtsd el… ez fontos. Ha ezt hallják, tudni fogják, hogy közülünk való vagy és kiengednek. Ha nem jól kopogsz, nem fog megnyílni az a vastag kapu… Elmosolyodott és kezét nyújtotta. – Mire odaérsz, kint már hajnalodni fog… Hát béke Veled, Krisztosz segítsen. Azzal megfordult és mielőtt Jázon bármit kérdezhetett volna, eltűnt a félhomályban.

*

[[paginate]]

Eleinte nagyon gyorsan haladt. A kis lángocska meg-meglobbant, de nem aludt el. Később, kissé lassított a léptein. Nem mintha elfáradt volna, csak attól tartott, hogy tényleg kialszik így egyszer csak a fény, s nem szeretett volna hosszú mérföldeken át sötétben tapogatódzni. Koromsötétben. Ismerte annyira a várost, hogy tudja, e földalatti titokzatos alagutak oly régiek talán, mint az első itteni őslakosok… Talán még a hettiták ásták ki valaha, talán még annál is ősibbek. Ki tudja, kik és miért, mi elöl bujkáltak vagy menekültek. Nemcsak Ikonionban, de Antiochiában is számos ily földalatti járatra bukkantak, amikor a földrengés után a romokat eltakarították. Nem félt, de nem is szeretett ily hosszú időn át egy keskeny folyosón haladni. Nem volt hideg, a levegő is meglepően tisztának érződött, mégis inkább halkan fütyörészett, azután énekelgetett, kezét védelmezőn a lámpás elé tartva. Imákat is mondott, az Úri imát legalább ötvenszer elmormolta. A lábai elég jól fel tudták mérni, mekkora távolságot tett meg. Az út háromnegyedénél járhatott már. Nagyon sokat gondolt közben Zoéra is. Szinte beleremegett annak az örömébe, hogy talán hamarosan újra találkozhatnak. De persze azt is tudta, hogy számára egyenlő lenne az öngyilkossággal, ha visszatérne a városba. Akiknek valahogy sikerült megszökni egy börtönből, mindig ki voltak téve az üldözésnek, fejükre többnyire vérdíjat tűztek ki és a hatóságok bárhol elfoghatták. – Ez az alagút reménység szerint messzire visz. Ha sietek, még a hajnal érkezése előtt kiérek. Nagyon örült, hogy köpenyét magán tudhatta. A kapucnival eltakarhatta arcát. Most életbevágóan fontos, hogy senki se ismerje fel.

Eiréné aznap éjszaka nem sokat aludt. A levél nagyon mélyen érintette. – Meg fogja kérni a kezemet… – dörömbölt a szívében és fel kellett keljen, hogy kibámuljon a még csillagfényes éjszakába. Zoénak tegnap mindent elmesélt.

[[paginate]]

A leány sápadtságának, szótlanságának burkát egy pillanatra megtörték szavai, mint amikor a jégen ejtenek egy kis vágást, azonban később Zoé szíve újból bezárult. Korán ment aludni, azt mondta, nagyon fáj a feje. Mielőtt kinyitotta volna saját szobája ajtaját, visszafordult és váratlanul megölelte nővérét.

– És hol fogtok élni? – tudakolta.

Eiréné nem igazán gondolt még erre. Valójában az egészet nem értette. Tudomása szerint egy optio mindaddig nem házasodhat, míg le nem jár húsz évnyi szolgálati ideje. Az pedig még nagyon messze van. Még soha nem írtak egymásnak a jövőről, soha nem gondolt bele, mert nem akart bele gondolni. Nem tudta Marcust kitörölni a szívéből, képtelen lett volna arra, hogy ne szeresse. – Ha kell, várok rá még tizenöt évet is… – gondolta mindig és azzal vigasztalta magát, hogy az idő egész gyorsan múlik. Kora reggel a tükör előtt hosszasan fésülte dús, barna haját. A legszebb khitonját vette magára. A legszebb, virágot ábrázoló fibulát tűzte ki rá.

– Lehet, hogy már ma eljön,… hogy nemsokára itt lesz. Vajon édesapa mit fog szólni?

Tulajdonképpen már majdnem rászánta magát többször is, hogy titkát megossza szüleivel. De mindig visszalépett. Mit mondhatott volna? Hogy szerelmes egy római katonába? Aki nem veheti feleségül? Akitől nem lehet majd unokájuk? Akinek még háza, hazája sincs? Csak az egész Birodalom? Annak castrumai és földjei? Nem tudta, honnan is tudta volna, hogy Nikandrosz lelkében mily változások történtek az elmúlt hetek folyamán. Fiatalabbik leányát ért tragédia mélységesen összetörte. – Ha igent mondtam volna Jázon leánykérésére – gondolta –, talán most itt élnének mindketten boldogan, Lisztrában.

[[paginate]]

Mélységes lelkiismeretfurdalás gyötörte emiatt és sokszor éjszakánként álmatlanul bámult ki otthona ablakán az égre. Mindez összetörte, de egyben fel is emelte. Nikandrosz nagyszerű apa volt. S megfogadta: támogatni fogja leányait. Nem fog akadály gördíteni elébük. Ha kell, szembefordul a korszak merev és patriarchális viszonyaival és sokkal engedékenyebb lesz a szív dolgaival szemben.

– De hát az egyik leányod azért ily boldogtalan, mert olyan embert szeret, aki folytonos veszélynek van kitéve… – vitázott a szívével az elméje. – Akkor is. Nem tehetem meg, hogy megnyomorítsam a gyermekeimet. Inkább választom a nehezebb utat. Zorgosz azt mondta, a keskeny út mindig a nehezebb. De csak ez adhat igaz békességet.

A délelőtti órákban futár érkezett, Zoé felkapta fejét, a szíve hevesen dobogott. Dorkász vitte be a leányokhoz az üzenetet. Nem Jázontól jött. Eiréné csaknem elszédült, amikor megpillantotta a tekercsen az ismerős írást. Zoé éppen egy sálra hímzett aprócska mintákat. A sálat Jázonnak szánta – Örömmel hordja majd, ha jön a hidegebb idő – gondolta – s olykor szinte elhitette magával, hogy szerelme a másik szobában várja. Időnként felpillantott és kibámult az ablakon, de mintha nem is látná odakint a fehér, lassú felhőket az égen. Most azonban az érdeklődés egészen halovány fénye villant meg a tekintetében. – Levelet kaptam – ragyogott Eiréné és leguggolt húga mellé.

– Marcus írt… ide szeretne jönni késő délután. Azt kéri, jelentsem édesapámnak… Zoé… úgy gondolom, meg akarja kérni a kezemet. Most már biztos, hogy ezért jön.

– Kimegyek, keresek virágot a hajadba… – állt fel Zoé és a sálat gondosan letette az ágyra.

*

[[paginate]]

Jázon az utolsó fél mérföldet teljes sötétségben tette meg. A kis olajlámpás eddig bírta, s hirtelen ellobbant. A sötétség mindent bekebelezett, Jázon még a saját kezét sem látta. Odáig is a falhoz érintette olykor ujjait, hogy szokja a gondolatát az elkerülhetetlennek, s ilyenkor lehunyta szemeit, mintha vak lenne, úgy araszolt tovább. Azonban a lámpás kihunytával valósággá vált e rémálom. Jázon megtorpant és felkiáltott:

– Segíts Uram, vezess végig…

Előre nyújtotta kezeit és egy lépéssel előrébb botorkált.

– Már nem lehet sok hátra… – gondolta és lábait óvatosan helyezte egymás után, előre. – Az ismeretlen jótevőm is így mondta.

A szíve mégis gyorsabban zakatolt. Mintha órákat haladt volna e rémséges sötétségben, az időérzéke elhagyta, a tenyere oly annyira izzadt, hogy néha egészen síkosnak érezte a falat. Azután, mintha a távolban nagyon halványan derengeni látott volna egy csíkot, egy vékonyka fénycsíkot, mely reménnyel töltötte el.

A kapu oly váratlanul tűnt fel előtte, hogy szinte nekiütközött. Pedig itt már valóságosan világosabb volt. – Hogy is mutatta? – gondolt vissza és az elmúlt izgalmak szinte kitörölték emlékezetéből a kopogtatás ritmusát. – Három rövid és két hosszú…. Nekidőlt a súlyos fakapunak és homlokát a hűvös felületre szorította. Azután halkan lekopogta a jelet, a kapu pedig kinyílt.

Egy alacsony, kapucnis férfi állt előtte és kezében lámpást tartott. – Béke veled… – mondta csöndesen és elmosolyodott. – Jó sokat jöttél, igaz? – letolta fejéről a csuklyát és barátságosan megpaskolta Jázon vállát, mintha már régóta ismerné. – Ne félj, biztonságban vagy…

Jázon megkönnyebbülten bólintott és rámosolygott az idegenre. – Mi ez az egész? – tudakolta és elfogadta a felé nyújtott kulacsot. Hosszasan ivott. A különös, fűszeres, vizezett bor szinte teljesen elfogyott.

[[paginate]]

– Segíteni akarunk… - súgta a férfi. – Bízzál bennünk.

Jázon körülnézett. Egy meglehetősen tágas, nagy barlangban álltak mind a ketten. A barlang falai hasonlóan rozsdásbarnák voltak, mint amilyeneket már korábban látott. Mint amikor Zoét először megcsókolhatta…

– Rendben – bólintott és visszaadta a kulacsot.

– Hát akkor kövess – kérte halkan a férfi és fejébe húzta kapucniját. – Egy kis idő múltán kiérünk a fényre.

Jázon lassan lépkedett a férfi mögött, azon töprengett, vajon pontosan merre is van tőlük Ikoneum. Mélyen a föld alatt nemcsak időérzékét, de a térérzékét is elveszítette. A kis járat többször kanyarodott, mint azt ahogy követni tudta volna. – Talán észak fele vagyunk… – gondolta és nagyot ásított. Ekkor érezte csak, mennyire fáradt.

Mintegy ötszáz lépés után a barlang beszűkült, egy kisebb járatba léptek megint. – Ez már kivisz… – mosolygott hátra a vezetője. – Mindjárt odaérünk, tarts ki. Jázon bólintott, de nehezére esett volna mondani bármit is. A tagjai teljesen elnehezedtek, mintha iszapban vagy magas hóban gyalogolna. Kezével próbált a falba kapaszkodni.

– Bírod még? – tudakolta a köpcös és egy pillanatra megállt. Arcára különös kifejezés telepedett, amit az építész nem tudott megfejteni.

– Ott van az ajtónk… – súgta ezután. – Dőlj a falnak, előre megyek. Azzal néhány lépéssel valóban tovább haladt, kezében az olajlámpással.

Jázon szó nélkül engedelmeskedett, hátát a falnak támasztva. – Mintha el akarna süllyedni körülöttem a világ – gondolta és arcát a nyíló ajtón át beáradó fény felé fordította.

– Szabad vagyok… – gondolta boldogan és lehunyta a szemeit. Azután összecsuklott a térde és teste lassan a földre hanyatlott. Innentől fogva nem emlékezett semmire.

Sebestény-Jáger Orsolya

Hasonló anyagaink