A 16. század szörnyű és a magyarságot létében is fenyegető korszakot jelent a magyar történelemben. Mátyás király részleteiben vitatható, de összességében virágzást és gyarapodást hozó uralkodása után a mohácsi megsemmisítő csatavesztéssel megszűnt az ország nagyhatalmi státusza. Ráadásul nemcsak a folyamatos oszmán terjeszkedés szakított ki egyre nagyobb területeket az ország testéből, hanem belső hatalmi harcok is tovább gyengítették: a két megválasztott király, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd mögött két táborban felsorakozó rendek megosztották a még el nem foglalt területek erőit. Buda eleste 1541-ben a három részre szakadás állapotát jelenítette meg és rögzítette hosszú időkre: a (Habsburg) Királyi Magyarország a nyugati és északi; a Török Hódoltság a középső, az Erdélyi Fejedelemség (oszmán hűbérben) az erdélyi területeket foglalta magában. Mindez folyamatos háborúk közepette formálódott, hiszen az oszmán terjeszkedés nem állt meg, sőt Nyugat-Európát is célba vette. Így a 16. század közepétől Magyarország, és különösen a középső része – Dunamellék – tartós hadszíntérré vált, ami rendkívüli terheket, állandó fenyegetettséget és teljes kiszolgáltatottságot jelentett az itt élők számára.

[[paginate]]

Ebbe a kaotikus állapotba robbant be a reformáció Magyarországon, eleinte a középső és az erdélyi részeken, a 16. század végére azonban teljes magyar lakosság 80-90%-át érintően. A meggyengült római katolikus egyház nem tudta megakadályozni ezt a folyamatot, támogatta viszont az erdélyi fejedelem és a főnemesi családok, országos tisztségviselők többsége. Kezdetben a lutheri irányzat dominált (amely a Wittenbergből hazatérő diákok révén az erdélyi és felvidéki szász városokban gyökeresedett meg), és sokáig keveredtek is a reformáció különböző dogmatikai és liturgiai elemei. A sorra megfogalmazott és elfogadott hitvallások, és az ehhez kapcsolódó hitviták teremtettek ebben rendet, melynek eredményképpen a század közepére világosan elkülönült a lutheri (evangélikus) és a kálvini (református) felekezet. Az evangélikusság továbbra is a szászok lakta területeken (Dunántúl felső részei, Észak-Magyarország, Erdély szász városai) őrizte meg dominanciáját, míg a II. Helvét Hitvallást elfogadó reformátusság a felső Tiszavidéken, Tiszántúlon, Dunamelléken és Erdélyben került többségi helyzetbe.

Felmerül a kérdés, hogy miért lehetett ennyire sikeres a reformáció egy minden szempontból éppen súlyos traumákkal terhelt környezetben? Erre vannak ismert és kézenfekvő válaszok, mint például: a Mohács utáni összeomlás, amelyben megsemmisült a korábbi egyházi és világi hatalmi struktúra (nem maradt, aki üldözze a protestáns hitre térteket); vagy a törökök gyakran emlegetett vallási toleranciája a hódoltsági területeken. Ez utóbbihoz érdemes hozzátennünk, hogy szó sincs modern értelemben vett toleranciáról; az iszlám vallás az oszmán-törökök körében is agresszív és expanzív jellegű volt – ebben a korszakban zajlott a Balkán iszlamizálása.

[[paginate]]

Egyszerűen az történt, hogy az Oszmán Birodalom éppen a magyar területek elfoglalásával érte el kiterjedésének kritikus határát: belső erőforrásai már nem tudták biztosítani a totális leuralást, ehelyett a katonai és a közigazgatási (adóügyi, jogi) kulcspozíciók biztosítására törekedtek (a föld pedig az elfoglalt területeken a szultán tulajdonának számított). Az adófizetés fontosabb volt, mint a „lelkek” megszerzése; így állt elő az a helyzet, hogy a Balkánhoz képest a magyarországi hódoltsági területek vallási szempontból valóban toleránsabbnak tűnhettek, de ez mit sem változtatott azon, hogy az iszlámot nem követők másodrendű, korlátozott jogállású ráják (kb. „juhok”) voltak. Idővel a törökök felismerték, hogy a magyar protestáns felekezetek bizonyos támogatása gyengíti a katolikus Habsburg-érdekszférát, és ez tovább árnyalta a képet, de nem vallási, hanem politikai vetületből.

Más megközelítések a lényeghez jobban illeszkedő magyarázatokat adnak: az oszmán hódítás és mindama nyomorúság, ami a lakosságra szakadt, Isten ítéletének fogható fel, amelyre egyedül a megtérés és a megújulás válasza adható. A nyomtatás, mint az információk közvetítésének új, olcsóbb és nagyobb közönséget elérő eszköze, lehetővé tette a magyar nyelven megjelenő káték, hitvallások, majd a Biblia szövegének terjesztését. A reformáció nemcsak a teljes életvitelre kiterjedő, biblikus erkölcsi normákat határozta meg – ebben nem tért el a katolicizmus által is képviselt elvektől – az újdonság abban volt, hogy ezt kölcsönösen megkövetelhetővé tette a hívektől és az egyházi személyektől egyaránt. Hiteles prédikátorok, a világiak felé megnyíló egyházkormányzás, az írás-olvasás ismeretét biztosító és a gyülekezetekben szerveződő elemi iskolák felkarolása vonzóvá tette a reformált felekezeteket.

[[paginate]]

Abban, hogy a kálvini irányzat vált Magyarországon a többségi felekezetté a lutheri irányzattal szemben, szerepe lehet a református hitfelfogás erősen individuális töltetének: az egyéni felelősség, a hitben való megmaradás a kor viszonyai között hatalmas megtartó erő volt – és ez egybefonódott a magyarság és az ország fennmaradásának ügyével. A hódoltság területén élők ennek érdekében vállalták a kettős, sőt olykor hármas adóztatás terhét is.

Dunamellék első nagy hatású reformátora Sztárai Mihály (1500–1575 körül) volt, aki saját szavai szerint Baranyában és Szlavóniában 120 gyülekezetet hozott létre, és 1553-ban megszervezte a baranyai szuperintendenciát (püspökséget) is. Felismerte a zene, a közösségi éneklés, az oktatás közösségformáló szerepét, és igen hatékonyan alkalmazta. Figyelemreméltó, hogy ő maga inkább sorolható a lutheri, mint a kálvini egyházhoz, ennek ellenére mindkét felekezet a nagy elődök között tartja számon. Még életében váltotta őt mind a püspökségben, mind az egyházszervezői munkában Szegedi Kis István (1505–1572), aki 1558 után inkább a kálvini irányt követte. Máig vita tárgya a szakirodalomban, hogy az 1560 körül megfogalmazott, a hercegszöllősinek mintául szolgáló Baranyai Kánonok – amely a hazai és wittenbergi egyházi rendtartások harmonizációját célozta – mennyiben köthető Sztárai, és mennyiben Szegedi Kis István személyéhez (amúgy egyértelműen teológiai munkaközösségi alkotás). Témánk szempontjából lényegesebb, hogy a meginduló intézményesülés folyományaként zsinatok összehívására került sor, ahol törvények (kánonok) megfogalmazása és közösségi elfogadása történt.

[[paginate]]

1563-ra már kialakult a gyülekezetek és az azokat összefogó esperességek szervezete (bár határaik még igen képlékenyek voltak), és körvonalazódtak a későbbi egyházkerületek nagyobb egységei. A dunamelléki szuperintendencia határai is többször változtak az évszázadok folyamán, és többféleképpen is nevezték: eleinte alsódunamellékinek, mivel a Duna déli folyása mentén fekvő gyülekezeteket foglalta magába – megkülönböztetendő a felsődunamellékitől, amely utóbb a dunántúli egyházkerületbe olvadt be.

1576-ban az ekkor már határozottan és egyértelműen a II. Helvét Hitvallást valló Veresmarti Illés püspök Hercegszöllősre hívott össze zsinatot, amelyen negyven lelkipásztor jelent meg, főleg Dél-Baranyából, de Tolnából és Somogyból is. A zsinaton elfogadott, magyar és latin nyelven szövegezett, a rákövetkező évben Pápán kinyomtatott Hercegszöllősi Kánonok szabálygyűjteménye attól vált különleges dokumentummá, hogy ez lett az első zsinat által szentesített, vitán felül helvét szellemű egyházalkotmány. Nemcsak Baranya szűkebb és környező régiója, hanem Dunántúl, Pest vármegye, idővel a Tisza-vidék, sőt Erdély is adaptálta (átvette vagy beépítette saját kánonjába). Hatással volt a dunántúli evangélikusok saját törvénykönyvére, és egészen a 18. század végéig meghatározta a református egyházi struktúrát. Jelentőségét és a korszakot jellemző pusztulás mértékét mutatja, hogy alig-alig maradt ránk ezekből az évtizedekből a tárgyi vagy szellemi kultúrát reprezentáló emlék – de a Hercegszöllősi Kánonok áthagyományozódó nyomtatott és kéziratos példányai a kivételek közé tartoznak.

[[paginate]]

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a „zsinat” a református egyház kulcsfogalma: a legkorábbi időktől kezdve ezek az istentisztelettel kezdődő rendszeres gyűlések adtak alkalmat mind a teológiai-hitelvi, mind a gyülekezeti közösségre vonatkozó, mind a hívek mindennapi életére vonatkozó kérdések alapos megvitatására. S mivel a zsinatokon nemcsak a lelkészek, hanem a közösségek meghatározó világi személyei is részt vettek, a vitákat követően meghozott kötelező érvényű döntések szélesebb konszenzuson alapultak.

A Hercegszöllősi Kánonok 46 cikkelye konfesszionális tételekkel kezdődik: egyedül Istennek kell engedelmeskednünk, aki az egyetlen igaz Isten; és egylényegű létező az Atya–Fiú–Szentlélek személyeiben. A Szentháromság-tan egyike a keresztyénség legalapvetőbb és egyetemes tételeinek, mégis nehéz nem arra gondolnunk, hogy az oszmán hódoltság szorításában különösen fontos és bátor döntés volt ezt kiemelni (a törökök Allahjával szemben). Ezután az egyházkormányzat alapelemeivel és a korabeli egyházszervezet rögzítésével folytatódnak a cikkelyek: a püspök (szuperintendens) és az esperesek (szeniorok) biztosítják a működés törvényes kereteit és egyfajta szupervíziós segítséget a lelkipásztorok számára, akik a helyi közösségekben végzik a szolgálatot. Ehhez a rendszeres zsinatok, az egyházlátogatások és szükség esetén a szűkebb körű testvéri beszélgetések adnak megfelelő formát.

[[paginate]]

A cikkelyek zöme a lelkipásztorok számára fogalmaz meg szabályt és kötelezettséget: ezek kiterjednek a hivatás viselésére, a méltó magatartásra vonatkozó előírásokra, az ünnepnapok megszentelésére, az istentiszteleti rendre (liturgia, a keresztség és az úrvacsora kiszolgáltatásának módja), az anyakönyv vezetésére. A figyelem kiterjed a helyettesítések rendjére, az alkalmasság vizsgálatára – összességében az egyházfegyelem megtartására, beleértve a szankciók világos megfogalmazását is. A felmerülő problémák és konfliktusok kezelésére szintén útmutatásokat adnak a cikkelyek. A hívek közösségére vonatkozó előírások között akad olyan, ami ma már meghaladottnak tekinthető – például a tánc tilalma; a szombati, vasárnapi és hétfői esküvő tilalma; a házasságszerzés tilalma; a nők papi hivatalának tilalma – összességében azonban ezek az előírások olyan mértékletes, békességet és testvéri közösséget célzó modellt adnak elénk, amely nem vesztett érvényéből.

A Hercegszöllősi Kánonok kordokumentum és az egyháztörténet szempontjából megkerülhetetlen – azt az alapot rakta le, amelyen minden későbbi változás és fordulat ellenére tovább épülhetett a magyarországi református egyház. Emellett nem csupán egy öncélú szabályhalmazt alkottak meg: artikulusai minden elemükben az evangélium megélését, átadását, hirdetését kívánják elősegíteni.

Berecz Ágnes