Ádvent

Porcukor réteggel meghintett buckák.
A szántó fehéren-őszintén várakozik,
Ádventért kiált, innen a földdé öregbült
Világból.
Áhítatot ébreszt a vonatablakból kitekintő,
Elrévedő utazó szeretetéhes tekintetében.
Tiszta, fehérben izzó pátosz ez.
Gregorián himnusz lebeg
A kitágulni látszó vidék felett.
Bordakosárban ficánkol a szívverés.
Nem kell sok és semmi sem kevés.
Varjak röpte üveggömbbe zárva.
Homlokunkon elsimul minden gond-barázda.
Zötyögve iramodik velünk a vonat is tova.
Szegycsont terpeszünk fölött,
Visszanézünk: pont oda, hol imént még
Lőportól szürkült mellkasunk,
Újraélesztésre várva lüktetett át az
Elénk táruló téli táj anyaöl-oltalmába.
A Végállomásig végre önmagunk vagyunk.
Közben naponként élünk, s meghalunk.