Bénulást érzett az egész testében, amikor megtudta az eredményt. Négyen buktak meg az osztályból pótvizsgán, és ő a négy között volt. Az algebra miatt vérzett el, hiába erőltette, nem vette be az agya, értelmetlen zagyvaságnak tartotta a betűk és a számok össze-vissza kavargását, boszorkánytáncot jártak előtte a képletek, s a feje kongott, mint üres hordó.

– Akkor hát paraszt leszek – gondolta. – Apám paraszt, nagyapám, dédapám is az volt, egyik sem halt éhen, majd csak lesz valahogy.

A faluja tizennyolc kilométerre volt a várostól, azt mindig gyalog kellett megtenni, mert se vonat se busz arrafelé nem járt. Délután öt óra volt, s Aranka Pál nekivágott az útnak. Tudta, hogy el fog sötétedni, de ez legyen a legnagyobb gondja. Hogy álljon a szülei elé? Hogy mondja meg, hogy osztályismétlőre bukott, és ő nem vállalja azt? Nem fog beülni az utánuk jövő osztályba, nem fogja hallgatni, amikor kórusban zengik: Iá, Iá, nagy szamár, két fülével kalapál. Aki nem élte át soha ezt a szégyent, az el sem tudja képzelni, mit jelent. Inkább a halál.

Úgy érezte, soha nem ér véget az útja. Sokszor tette meg ezt a tizennyolc kilométert, kisgyerek korában az anyjával hozta a piacra a tojást, a csirkét, a gyümölcsöt, meg sem kottyant neki akkor. De most úgy érezte, ólomból vannak a lábai. Tüdeje zihált, szívritmusa felgyorsult, aztán kihagyott, jobb kezével súrolta a bal karját, mert az elzsibbadt.

Besötétedett. Távolról farkasüvöltést vélt hallani, tudta, valóban megjelentek a vidéken az aranysakálok, ezekkel viaskodott Toldi, villant az agyába, de lehet az kutyavonítás is, az állatorvos mondta, néha azokat is kínozza a fogfájás vagy valamilyen más nyavalya.

[[paginate]]

Éjfélre járt az idő, amikor a faluvégére érkezett. Szerette a faluját. Mindenkit ismert, most is tudta pontosan, azért szűrődik ki fény négy ház ablakán, mert ott virrasztanak. Két helyen kicsi buba miatt, két háznál haldokoló öreg miatt. Hát igen, gondolta, a születés és a halál velejárója a virrasztás, egyik sem megy könnyen.

A kapujuk nem volt bezárva, de az ajtó igen. Hátrakerült, s megkoppintotta a szülei szobájának az ablakát. Hármat koppintott. Az anyja pattintotta meg az ablakot:

– Én vagyok, édesanyám, Pali.

– Ilyen későn, gyermekem? Várj, nyitom az ajtót.

Mint éjjeli madár rebbent az anyja, s beengedte a fiát. Pali belépett, s megérezte az ismerős szagot. Ételek, főtt zöldségek, krumplis ételmaradékok szaga vegyült össze az emberi test szagával.

– Jó estét édesapám – szólt be a hálószobába.

– Neked is, fiam. Isten hozott.

Ingben s gatyában jött ki az apja, összeborzolt hajjal, rendetlenül sokkal idősebnek nézett ki.

– Mit tudnál megenni? – kérdezte az anyja. – Bizonyára éhes vagy.

– Nem tudok most enni, édesanyám. Beszédem van magukkal, mégpedig most, nem tudok reggelig várni.

Felöltözött a két szülő, s leültek a kanapéra. Látszott az arcukon, hogy rosszat sejtenek. Ha a fiuk nem tud reggelig várni, akkor valami nyomja a lelkét.

[[paginate]]

– Megbuktam, édesanyám, édesapám. Még azt sem mondhatom, hogy az algebra tanárom pikkelt rám, egyszerűen nem vette bé az agyam, amit tanított. Csodálom azokat, aki jelesre vizsgáznak a teljesen érthetetlen betű és szám kavargásból. Hiába, én rosszul születtem. Tudják maguk jól, hogy a legnagyobb szenvedélyem az olvasás.

– Tudjuk fiam, hogyne tudnánk – mondta az apja. – Csakhogy olvasásból nem lehet megélni.

– Megélek én abból, amiből maguk is megélnek. Csak fogadjanak vissza, s ne nézzék bennem a tékozló fiút.

– Paraszt akarsz lenni? Nem láttad mostanig, mekkora küszködés a mi életünk?

– Láttam, apám, láttam. De tudom azt is, hogy örömmel jár a mezei munka. És az állatokat is szeretem nagyon.

– Hát éppen ez az! Azért adtalak iskolába, mert állatorvos szerettél volna lenni. S most te megtértél az utadból, visszajöttél oda, ahonnan elindultál.

– Nem leszek állatorvos, édesapám. Az algebra elvágta az utamat arrafelé. De nem biztos, hogy csak diplomával lehet boldog lenni.

Több szavuk nem volt. Kifogytak a szóból, vagy inkább bennük rekedtek a szavak. Arról álmodtak, hogy majd Pali lesz a falu állatorvosa, az lett volna igazi visszatérés. De így?

Másnap úgy indult be az életük, mintha semmi sem történt volna. Amikor Pali anyja langyos vizet töltött a nagy, piros sajtárba, ő kivette a kezéből, s azt mondta:

– Adja csak ide, édesanyám, nem felejtettem el, hogy kell fejni.

Kicsi, alacsony széket tartottak a pajtában, azt a Bimbó mellé helyezte, s ráült. Fejét nekitámasztotta az állat oldalának, s megragadta a csecsét. Édes szag csapta meg az orrát.

[[paginate]]

– Kinevetne a világ, ha azt állítanám, hogy a tehén szaga édes. Márpedig az. Édes. S minden állatnak más, és más a szaga. A kecskéjé kicsit szúrós, a tyúkketrecből érzéki szag árad, ha ölbe veszel egy bárányt, az orgona illat jut eszedbe. Csupán a disznópajta büdös, az is azért, mert a disznók majdhogynem azt eszik, amit az ember.

Csak két csecsből fejte ki a tejet, mert a borjú még szopott. Azt is odaengedte az anyjához, kezét megszokott mozdulattal tette az orrára, mert az rettenetesen szokta döfködni az anyját, hamar kifogyott a tej, s Palkó visszakötötte a tejszagú, kedves állatot a helyére.

Este alig tudta összeszámlálni, hányféle munkát végeztek el napközben. Órákig dolgozott a szecskavágóval, kemény, férfimunka, fel kell darabolni a kukorica kórót a teheneknek, juhoknak, így jobban meg tudják rágni. Érezte, megmozdulnak az izmai, ebből izomláz lesz, gondolta, de hasznosabb az, mint a renyheség, az elpuhulás.

Vajon látott-e életében egyszer is Szilváné szecskavágót? Hányszor mondta hol ennek, hol annak, szecskába váglak, te, ha nem tanulod meg a latin konjugációt. Nem is mindennapi szerszám, három, ha van a faluban. Akkor nem is gondoltam, hogy a latin nyelvtannak köze lehet a szecskavágóhoz.

Ebéd után fát vágtak. Szép, tiszta férfimunka. Az emberi civilizáció erdőirtással kezdődött, az ősember csak úgy tudta kiharcolni osztályrészét a természetből, ha pusztított. Ez a gondolat is hosszú elmélkedésre ösztönözte. A természet pusztítása nélkül nincs emberi élet a földön, és ugyanaz hoz végromlást reája. Ki érti ezt? Haladás mániában szenved az emberiség, a haladás ösztöne benne van a zsigereinkben, de valahogy úgy haladunk, ahogy a selyemhernyók eszik, pusztítják az eperfák levelét. Azt is kellett tépni sokszor, ki volt adva a kvóta a falura. Mohó, falánk népség a selyemhernyók népe, de addig él, amíg egyetlen egy eperfa levél van a földön. Ha elfogy, vége neki. Ilyen az ember is. Nincs megállás. Csak a halál tud véget vetni ennek a mohó habzsolásnak. Úgy mondják szaknyelven a fogyasztásnak. A nagy fogyasztások korát éljük. Jobb, ha nem gondoljuk meg, mi lesz a vége ennek a vég nélküli fogyasztásnak.

[[paginate]]

Délután arra kérte az anyja, menjen föl a hiuba, hozza le a tarkapaszulyt, ki kellene bontani. Jön a nyár, s kaszáláskor, aratáskor, csépléskor nagy fazék fuszulyka leveseket kell főzni disznólábra, sonkára.

Hóna alá szorította Pali a venyigekosarat, s egy meredek létrán felhágott a padlásra. Nincs az életszeren rejtélyesebb hodály, mint a padlás! Egyrészt értékes élelmiszert tárolnak itt, disznóköltséget, a padlatán szétterítve paszulyt, csöves kukoricát, de ide kerül fel mindenféle limlom, törött lábú szék, elárvult asztalfiók, egy hatalmas faládában rengeteg megsárgult könyv, újság, egykor híres képes újságok. Szétnézett Pali, szeretett volna belelapozni a Tolnai Világlapba, de aztán arra gondolt, nem uraskodni tért haza, ő paraszt akar lenni, s az édesanyja is bizonyára várja már.

Nem válogatott a munkákban. Ha kellett, leült az anyja mellé, s bontotta a paszulyt, máskor két térde közé szorította a nagy, sárga mozsarat, és borsot, darabos fűszereket tört abban apróra, máskor beült az osztovátába, s segített befogni a fonálszálakat a nyüstbe és a bordába, úgy is nevezték ezt a munkát, fogdosás, az anyja szemből átdugta az ujját, ő ráakasztotta arra a kender- vagy gyapjúfonalat. A bordához kellett egy tompa élű kés, mert annak sűrűek voltak a fogai, s akkor arra helyezte rá a fonalat, s az anyja hirtelen mozdulattal rántotta át az ő oldalára. Ilyen előmunkálatokkal járt a szövés, egyik legbonyolultabb parasztmunka, de ezáltal gondoskodtak az asszonyok arról, hogy legyen mindenkinek rendes gúnyája, inge, gatyája, fersingje, szoknyája, s az ágyakra alsó és felsőlepedő és zsák, sok zsák a gabonafélék tárolására.

[[paginate]]

Szerette ezt a munkát, mert közben lehetett elmélkedni, rendszerint az irodalom mezején kalandozott, milyen rokonszenvvel formálták meg a romantikusok a tolvajokat, a rablókat, zsiványokat, akiket általában az emberek gyűlöltek, akiktől féltek, mekkora hérosz Victor Hugo regényében Jean Valjean, és hány hozzá hasonló hőst teremtett Jókai. Igen, erről lehet elmélkedni, miért más az író, és miért más a közember logikája, véleménye, ítélete. Miért van ez így? Miért látja a nép hófehérnek azt, ami fekete? Ősi atavizmus lappang bennük? Valamikor ölés, gyilkolás nélkül nem tudott megélni az ősember. Ezek szerint csak külső máz, zománc a civilizáció és a kultúra?

Erről elmélkedett a legtöbbet, ez foglalkoztatta, mert hát ő félbemaradt ember, félúton megtért, nem olvadt bele az értelmiségiek osztályába. Ez a szó, ez a megnevezés tovább vitte egy grádiccsal az elmélkedését. Ért, értelem, értelmiség, értelmiségiek! Nincs fontosabb szava nyelvünknek, mint ez. Az értelem teszi a föld urává az embert.

Akkor ő, ha már visszatért paraszt őseihez, nyilván nem értelmiségi. Nem, nem tartozik a nadrágosok osztályába, de nap, mint nap tapasztalja, hogy olyan bonyolult alkotómunkát végez ő hol az anyjával, hol az apjával, amire egy városi ember képtelen lenne. Mégis súlyos, durva, elmarasztaló szó a paraszt. Hát még a bugris? Csiszolatlan, bárdolatlan, faragatlan.  Még szerencse, hogy nyelvünk kigyöngyözte a megbecsülés, a tisztelet, a magasztalás szavait: magvető, földmíves, szántóvető, gazda.

Nem szüneteltek a gondolatáramlások akkor sem, ha az apja mellé szegődött, és vele végzett kemény, férfias munkát. Az erő, a virtus akkor mutatkozott meg igazán, amikor fát kellett dönteni az erdőn. Egyik felől ő, másik felől az apja ragadták meg a harcsafűrészt, és húzták, húzták órák hosszat, nagyszerű ritmus alakult ki, szép zenéje, érdekes hangzása van a fűrésznek, az apja szerint ők most muzsikálnak, s amikor hatalmas robajjal földre zuhant a bükk vagy a tölgy, különös érzés járta át a lelkét. Diadalt érzett!

[[paginate]]

– Hát ilyen az ember – elmélkedett magában. – A pusztítás öröme, élvezete mindennél erősebb benne. Léte fenntartásához állatok és növények millióit áldozza föl, s nem is tudja, hogy pusztít. S azt pláné nem, hogy mi ennek az irtásnak a végeredménye. Nem érzi azt, hogy a fajfenntartásnak is van végállomása.

Csak akkor került szellemtársa, amikor a községközpontból átjött hozzájuk a református lelkész. Kató Barnabás volt a neve, fiatalember, még csak második éve, hogy szolgálja az Urat, ezért szívesen szóba állt Palkóval. Hát az különösképpen jól esett neki, mert egyedül ő szólította így: Palkó.

– No, Palkó, mit súgnak a füledbe a nagy literátorok? Tudom, szenvedélyes olvasó vagy, még vasárnap is bújod a könyveket, amikor pajtásaid játszani hívnak. Nem kellene néha belepillantanod a Bibliába is? A legolvasottabb könyv a világon.

Nem tudott válaszolni az ifjú tiszteletes kérdésére, ő sem tudja, miért bújja a könyveket, szenvedélyes vágy fűti, s ezt a vágyat nem lehet megmagyarázni.

Okos volt a tiszteletes, nem egyszer, többször választotta prédikációja summájául Saulus híres megtérésének történetét. Miközben felolvasta a szent Igét, rá-rápillantott Palkóra: „És amint méne, lőn, hogy közelgete Damaskushoz , és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből. És ő leesvén a földre, halla szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, mit kergetsz engem?" (ApCsel 9, Károli Gáspár fordítása)

[[paginate]]

Megyebíró volt Palkó apja, ezért a papot minden vasárnap meghívták ebédre, annyira kedvelték, hogy már-már családtagnak számított. Nem sietett a tiszteletes, még nem volt nős, nem volt családja, néha órák hosszat beszélgettek. Természetesen Palkó életsorsát vitatták legtöbbször, s Kató Barnabás – különös módon – jónak, helyesnek találta az ifjabb Aranka Pál döntését.

– Sokféle megtérés van – mondta. – Amint azt tudják, hisz többször prédikáltam erről, Saulus a keresztyének hóhéra volt, kegyetlenül gyilkolta, mészárolta őket. De egy fentről sugárzó fény és Krisztus szava megtérítette, apostol lett belőle. Te, Palkó, tudom, kényszerűségből tértél vissza őseid világába, s azt is tudom, nem érzed bukásnak ezt a megtérést. Az élet nem algebra, fiam, az élet a Teremtő Isten bonyolult, szövődményes szőttese, emiatt egyáltalán nem lehet belegyömöszölni egy sémába, egy zsilipbe, a földön az élet nem egy permanens haladás, fejlődés, azt csak az istentelen filozófusok találták ki, az élet alapformája az állandó változás, kavargás, az történik a földön, ami a nagy világegyetemben. Te az általános iskola utolsó osztályában bizonyára tanultál már csillagászati alapismereteket, akkor tudod, hogy a nagy csillagrendszerek spirális alakzatai töltik ki az űrt. S én, mint lelkipásztor hozzáteszem: mindeneken uralkodik a végtelen hatalmú Úristen. Ezért nem tartom visszalépésnek életed nagy fordulatát, Palkó, hátha azáltal lett itt, az Aranka-portán Saulusból Paulus, hogy te megfogtad az eke szarvát, megfogtad a kapa, kasza nyelét, és úgy élsz, ahogy őseid éltek. A Szentírást idézve megtértél a damaszkuszi úton. Ismerem a világot, tudok a világméretű romlásokról, egy tiszta folt maradt ebben a nagy kőomlásban, s az a magyar falu, a magyar paraszti élet.

Elhallgatott a tiszteletes, arra gondolt, itt már a második prédikációját tartja meg, nehogy kioktatásnak vegyék ezek az egyszerű, de kiváló élettapasztalattal és józan ésszel rendelkező emberek.

Palkó elkísérte a tiszteletest fele útjáig, s visszafelé arra gondolt, néha a lenn és a fenn sem egyértelmű, hátha ő mégsem süllyedt megtérésével a világ aljára.

Hegedűs Imre János