Furcsa dolog az idő. Tudjuk néhány jó szokását, hogy hol szalad, hol ballag, és olykor, talán meg-megáll egy törött pillanatra.

Az Idő most ünnepi díszbe öltözött, és bár az utcákon hóvihar tombol, odabenn, a házakban nyugalom honol, és az Idő, mint lusta macska nyújtózik el a szuszogó emberek álompárnáin. A közeli iskola felfeszített ajtaját viszont a kinti elemek addig ostromolják, míg a szél sarkig tárja a fatáblákat, és a légáramlat hópelyhek egész csapatát röpteti végig a sötét folyosókon. Nincs tanúja, hogy a kihalt teremben egy férfi áll a feldíszített fa előtt. Az égők meleg fénye a férfi fagyos arcára vetül. Dermedtségéről nem a hideg idő tehet. Ősi zsigeri érzések és régi emlékek dermesztik, amelyek pár napja szabadultak ki egy régi dobozból. A férfi nem is veszi észre, hogy peregnek a percek, így csak az Idő nézi önnön haladását a pillanatban.

A fa alatt valami különös és egyedi van. A betolakodó tekintete arra tapad. Az anyagában felfedezni az értékes órákat, melybe elkészítése telt, pedig nem nagyobb egy babaháznál és nem szélesebb egy babacipőnél. Ilyen különlegességnek talán jobb helye lenne egy múzeumban vagy templomban, mint egy iskolateremben ünnepi dekorációként, de előfordul, hogy a különleges dolgok egyszerű helyre kerülnek, ám ez mit sem von le értékességükből.

A házikót fából faragták, de se ablaka, se ajtaja nincs, csak sok-sok pici fiókja, összesen huszonnégy. Minden fiókon van egy piros szám, és minden reteszben egy rejtett kincs. A faház teteje csipkézett fafaragás, a kis fiókok között girbe-gurba mintázatok gyönyörködtetik a szemet, és ha kicsit távolabb állsz, akkor a kacskaringós faragásból kirajzolódik egy-egy állat, csillag, jászol, és más alakok. Fába vésett örök pillanat, áldott jelenet.

[[paginate]]

A férfi emlékezett egy régi napra, amikor a kezében tartotta a frissen elkészült házikót. Azt is megengedték neki, hogy az egyik fiókját kihúzza. Ez volt addigi életének talán egyetlen igazán boldog napja, de…

– Ki van ott?

Egy alak tűnik fel a bejáratnál, a kezében lévő elemlámpa fénye a férfi alakjára vetül. Az érkező még távolról és kevés fény mellett is látja, milyen viseltes a betolakodó öltözete. Az idős férfi közelebb biceg az alakhoz és mikor mellé ér, lekapcsolja a lámpa fényét, hogy csak az égők fényjátéka vetüljön rájuk. A testtartásán látszik, hogy egykor katona lehetett, fiatalabb korában biztosan jó kiállású, erős férfi volt, de az idő beszedte tőle a vámot. Arca ráncos volt, mint egy összegyűrt újságpapír, egyik keze picit reszketett, csontja és izma is kevesebb volt már, amit teste szolgálatába tudott állítani.

A férfi tekintetének mozgása jelzi egyedül, hogy szeme sarkából figyeli a másikat. Szinte várja, hogy mikor próbálják kitessékelni, de semmi ilyesmi nem történik. Az öregember egy közeli székhez biceg, amit addig a másik észre sem vett, és nyugodtan leül rá, majd az elemlámpát maga mellé téve megdörzsöli a térdét.

– Régi harci sérülés – magyarázza, mintha a másik kérdezte volna. – Nyoma a régi döntéseimnek.

– Hogy? – töri meg a csendet először azóta, hogy itt van.

– Sérülések, sebek – mutat a lábára a veterán.

– Nekem olyan nincs – von vállat a férfi. Még most sem teljesen érti, miről is van szó.

– Persze, hogy nincs! – Az öreg saját szavait a hangsúlyával cáfolja.

[[paginate]]

Elég régóta él, hogy tudja, a legfontosabb dolgokat sokszor pont magunk elől rejtegetjük, de többet inkább nem mond. A dolgokra meg kell érni, nem minden pillanat alkalmas az igazságra, csak az, ami előttünk áll.

A férfi immár nem figyel az idős emberre, rájött, nem veszélyes. A kis házat figyeli inkább tovább a fa alatt.

– Szép kis adventi házikó, ugye? – szól újra az öreg rövid hallgatás után. A másik bólint. – Az iskolatitkár találta egy antikváriumban. Azt sem tudtam, hogy ott ilyet is árulnak. Nem is volt túl drága. Kíváncsi vagyok, hogy ki készíthette.

– Az apám – adja meg váratlanul a választ a férfi. Ahogy beszél, a kábulat fodrozódni kezd körülötte, és a valóság átsurran a ködön át, ami azóta szállt rá, hogy arra a kirakatra pillantott.

 

A bolt kicsi volt, és minden szegletét könyvek borították. A bejárattól balra egy alacsony pult mögött egy szigorú homlokú, középkorú hölgy ült, aki illedelmesen próbálta leplezni, hogy nemcsak érzi, de az orrát erősen ostromolja is a napok óta mosdatlan test szaga.

A férfi már régen megszokta a szánalommal, félelemmel, vagy akár haraggal vegyes tekinteteket. A szégyenérzetét olyan mélyen elrejtette magában, hogy már nem is találta.

A faház már nem volt a kirakatban, pedig alig pár óra telt el, mire sikerült megszereznie rá a pénzt. Az eladótól semmit nem tudott meg, de elkapta, ahogy észrevétlennek szánt mozdulattal a számlatömböt beteszi egy asztalfiókba. A férfi el akarta kerülni a bajt, így a sejtjeiben megmaradt utolsó őszinte kedvességet kalapozta össze:

– Kérem, biztos nem tud segíteni? Életem egyetlen szép emléke kötődik ahhoz a tárgyhoz, ezért szeretném megvenni. Van rá pénzem. – Nem számított.

Bár a bolt bejáratát ráccsal védték, a kirakatot csak az üveg illuzórikus védelme óvta. Mire a riasztásra kiértek, a cím már nála volt, és régen maga mögött hagyta az üvegszilánkokat.

[[paginate]]

– Tehetséges az apja. Én régen festéssel próbálkoztam, de rájöttem, hogy az alkotáshoz túl sok erő és türelem kell. Egyik volt, a másik nem. Más, ehhez hasonló dolgokat is készített?

– Inkább csak egyszerű bútorokat, ezt külön megrendelésre csinálta.

A férfiban ismét feltódultak az emlékek, azt a házikót az apja vele küldte el a lelkészhez. Úgy gondolta, hogy ötévesen elég nagy már ahhoz, hogy ezt rá lehessen bízni. Azon az őszön váratlanul szakadt le a hó. A falevelek még nem búcsúztak el az ágaktól, úgy borult rájuk a fehér takaró. Az édesanyja nem kapott még fizetést, ezért nem volt téli csizmája, így vastag zoknijára nyári papucsot húzott, ami folyamatosan csúszott a jeges úton. A házikót a szánkójára kötötte, amit előző nap kerestek meg az anyukájával, amikor meglátták, hogy szállingózik a hó. Tudta, hogy az édesanyja nagyon mérges lesz, ha megtudja, hogy kiment a házból, de az apukájának sem mert ellent mondani. Egész úton azon izgult, nehogy a házikó lepottyanjon a szánkóról, és attól is félt, hogy eltéved. Felnőtt szemmel a templom nem volt túl messze, de egy apró gyereknek ez kész vándorút volt.

Igazán megkönnyebbült, amikor megtalálta a parókiát, és a kerítésnél összetalálkozott a lelkésszel, aki egy kissé köpcös, pirospozsgás ember volt. Nem számított arra, hogy behívja magukhoz, hogy megmelegedjen és megszárítsa a zokniját. Csak azért ment be, mert nem tudta, hogyan mondhatna nemet. Még korán volt, de a szobában a csempekályhában már égett a tűz.

A lelkésznek sürgős dolga volt, de a családja süteménnyel és tejjel kínálta őt. A lelkész fia egy-két évvel volt csak idősebb nála, így kapott ajándékba egy meleg csizmát is, ami nem volt új, de úgy megbecsülték, hogy új is lehetett volna. Annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette, hogy a délelőtt délutánba fordul. Melegben volt, jól lakottan és jókedvűen, míg az apja érte nem jött.

[[paginate]]

Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de az Idő tudta, hogy neki nincs ilyen képessége. Ő csak haladni képes, az emberek viszont kiragadnak belőle részeket, hogy magukba rejtsék, és ott átmossák érzésekkel és gondolatokkal. Emlékeket alkotnak belőle, amiket felcímkéznek jóra és rosszra. Egy-egy emlék felbontása mosolyra fakasztja őket, de sok-sok ember csak lassú méregnek használja mindazt, amit belőle kinyer.

– Él még az apja?

– Már régen nem – feleli a kinti hidegnél is fagyosabban, miközben megszorítja a kezében tartott kalapácsot.

Az Idő mindig is ismerte az embereket, bonyolult lények voltak, nem csak rossz, de szép emlékekkel is képesek voltak kínozni önmagukat. És ezért gyakran a nem megfelelő dolgokat törték darabokra.

A férfi közelebb ment a házikóhoz, és felemelte a kalapácsot, de abban a pillanatban sötétség borult rájuk.

– Mi történt? – kérdezte akaratlanul, forgolódva, hátha valahol világosságot lát.

– Elment az áram. Alighanem a vihar miatt. Akarja, hogy világítsak magának, amíg összetöri?

Erre csak csend volt a válasz. Mit mondhatna? Az idő telt, és bár nem akarta, úgy érezte, valamit mégis mondania kell.

[[paginate]]

– Az egyetlen szép emlékem ehhez a faházhoz köthető. – Tartott egy kis szünetet, hátha a másik kérdezne valamit. Ahogy az elsötétült tér körülölelte, könnyebb volt kiönteni a benne kavargó sötétséget. – Tapasztalta már… szóval… hogy a rossz is tud természetes lenni? Aztán történik valami, és rájön, hogy lehetne másképp is. De mégsincs. Mert tehetetlen. Vagy mert kicsi… és a világ túl nagy és gonosz és akinek segítenie kellene mégsem segít és…

A belé fagyott érzések töredezni kezdtek benne és belülről szaggatni. Erejüktől térde megrogyott, kezéből kiesett a kalapács. Szemét könnyek marták. Nem akart semmi szépet az életébe! Egyetlen emlék formájában sem.

– Talán van ott sokkal több is – szól a másik hangja halkan.

– Hogyan?

– Én azt tapasztaltam, hogy ahol egyetlen szép emlék van, ott több is van. Csak nem azzal töltjük meg a kosarunkat. – A sötétség ellenére is valahogy tudta, hogy az öreg a saját kobakját kopogtatja. Hát nem értette meg? Ő nem csak koldus. Neki nem csak a zsebei üresek.

– Amúgy maga kicsoda? – kérdezi hirtelen támadt dühvel. Ez az idegen semmit nem tud róla. Biztosan szép otthona volt, jól tanult. Őt nem gúnyolták a többiek a lyukas pulcsija miatt, és nem is csavargott iskola után bármerre, csak hogy ne kelljen hazamennie. Neki nem kellett megfogadnia, hogy ha ezt jelenti az otthon, akkor neki inkább soha nem lesz.

– Csak egy gondnok.

– És szokása, hogy minden betörővel társalog?

Az elemlámpa hirtelen felkattanó fénysugara elvakítja, bár az öreg az elemlámpa elejét a lába elé irányította.

– Hmm, furcsa, én azt hittem, hogy csak egy eltévedt emberbe botlottam.

[[paginate]]

A férfi ezt hallva akaratlanul nevetni kezd, bár semmi vidámságot nem érez. Méghogy eltévedt! Újra megragadja a kalapácsot és határozottan elindul a fa alatt megbújó faház felé, amely úgy áll ott, mint az utolsó bástya, ami még valamit tart benne. Kezét a magasba emeli. „Ahol egyetlen szép emlék van, ott több is van.” Ez a gondolat akaratlanul gyökeret vert benne valahol. Tekintete a rekeszekre festett számokra villan. „Hol volt, hol nem volt…” üti meg a fülét édesanyja rég nem hallott hangja. A konyhában ülnek, ő meleg tejet kortyolgat, míg édesanyja az asztalnál ülve számokat fest a kis fiókok elejére. El is felejtette, hogy az édesanyja mindig mesélt neki. „Ahol egyetlen szép emlék van, ott több is van.”

Minden lélegzetvétellel egyre könnyebbnek érzi magát, így végre veszi a bátorságot és kihúzza az egyik kis fiókot. Azt a fiókot. Évekkel ezelőtt már egyszer kihúzta, de mielőtt megnézhette volna, hogy mi van benne, az apja hazarángatta. Pár betű és szám volt az aljába vésve: Jer 30,17.

– Maga tudja, hogy ez mit jelent? – fordul a gondnokhoz, aki eddig csendben ült és várt. Az öreghez sétál, és a kezébe adja a kis fadarabot, hogy annak ne kelljen felállnia.

A gondnok a gyenge fényben alaposan megnézi a fiókba vésett írást, majd visszaadja a férfinak.

– Egy igehely megjelölése.

– Melyik Ige lehet az?

– „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az ÚR. Mert eltaszítottnak hívnak téged, Sion, akivel senki sem törődik” – idézi emlékezetből.

A férfi úgy érezte magát, mint aki végre megkapott egy régi levelet, amelyben váratlan jó hír állt. Kusza gondolatai kitisztultak, és a szívére aggatott nehéz súlyok elkezdtek leszakadni róla. A veterán csendben nézte őt. Ismerte a háborút, ismerte a sebeket, de ismerte a gyógyulást is. A békesség láthatatlan fénye betöltötte az egész termet.

Az Idő nem avatkozik semmibe, de mindenhol ott van, figyel és halad előre, és bár az Idő nem változik, az emberek változnak az időben. Változásuk lehet fájdalmas, de örömteli is, néha megkerülhetetlen, és váratlan pillanatokban csodálatos.

Juhász Alexandra