Ha a magyar fájdalom szobra közelében csupán egyetlen mondatot mondhatnék, az egy ismert definíció volna: „Magyar az, akinek fáj Trianon”. Társadalmunk jelentős hányada ugyanis a mai napig képtelen érzelmektől mentesen viszonyulni e kérdéshez. Létezik azonban egy másik társadalmi közeg is, amely az iménti meghatározást kirekesztőnek gondolja: „Magyar az, aki annak tartja magát”. Következésképpen különféle magyarok vannak, és így volt ez már 1918-ban is.
E témáról már ezrek leírták és elmondták, amit tudtak vagy éreztek. A mellettünk álló torzó nőalakja egy nagy történelmi amputációra utal. „Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – írta Karinthy Frigyes a fiához – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek” (https://www.irodalmijelen.hu/05242013-1547/karinthy-frigyes-level-kisfiamnak-trianon-emleknapjara). Beláthatatlan, hogy meddig tarthat ez a sajgás, mindenesetre 2010-ben méltó fordulatot hozott a „Nemzeti összetartozás napjának” törvényi deklarálása, amely szentesítette azokat a szálakat, amelyek száz esztendő múltán is eltéphetetlennek bizonyulnak.
Émile Guillaume francia szobrász alkotása.
Másodpéldányát Debrecenben állították fel 1933-ban.
[[paginate]]
Hatnak még a fantomfájdalmak, de változnak az idők: új nemzedékek új megközelítéseivel is találkozunk. Egy emlékezetes debreceni kerekasztal beszélgetés – Trianon századik évfordulója közeledtével – orvosi műszóval kollapszushoz, az emberi szervezet összeomlásához hasonlította a magyar államszervezet védekezési képességének elvesztését. Mert epilepszia, azaz agyunk átmeneti rendellenessége folytán elveszíthetjük képességeinket, amikor pedig szívünk leáll, egész szervezetünk összeomlik. Mivel döntéshozatali szervünknek nincsenek tartalékai, agyműködésünk a vérkeringéssel egyidejűleg szűnik meg. Lényegében ez történt velünk: egész társadalmunkat sújtó agyhalál (A beszélgetés az Alföld 2019 februári számában jelent meg).
A történtek racionális megértését segítő kötetében egy valóban kitűnő ifjú szakember azzal a hadügyminiszterrel is foglalkozik, aki nem akart katonát látni – művének címében is megkérdőjelezve a történet kulcsmondatát – fejtegetve, hogy mindezt pontosan hogyan és milyen kontextusban kell értenünk (Révész 2019, 15-17. és 55-69.). A szerző egyéni hibák, bűnök, felelősség és a politikai infantilizmus példái helyett a körülmények strukturális megközelítését alkalmazta. Bár szemléletének számtalan megfontolandó hozadéka van, bevallom, annak hiteles cáfolatával mindeddig nem találkoztam, hogy Linder hadügyminiszter Pécs polgármestereként Belgrádban is közbenjárt Baranya megye Jugoszláviához csatolásáért, majd Tito elvtárstól haláláig magas nyugdíjban részesült.
[[paginate]]
Az adott néhány percben esélyünk sincs a történtek áttekintésére, csupán az események néhány tanulságára szorítkoznék. A drámai helyzet különösségéről engedtessék meg egy kép felvillantása: alig két héttel a Tisza-gyilkosság után, 1918. november 16-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásakor, égre szegezett tekintettel állt egy kétszázezres tömeg az Országház előtti téren (Magyarország története képekben, Budapest, 1971, 575). A dokumentumfotón fölfelé tekintő tömeg „Swerdloff elvtárs” üzenetét, egy bolsevik világköztársaság repülőgépről szórt röpcéduláinak hullását figyelte, azét a hatalomét, amelynek „megváltástana” minden társadalmi és nemzeti probléma megoldását ígérte, a határkérdést is okafogyottá téve.
A helyzet extrémitásai közé sorolható, hogy dúsgazdag bankárcsemeték váltak az eszme kérlelhetetlen híveivé – mint Lukács György és Korvin Ottó –, de hamarosan minden idők egyik legszelídebb magyar költője, Tóth Árpád is publikálta „Az Új Istenről”, egy Vörös Istenről szóló versét a Nyugatban – miközben a budapesti aranyművesek egyhangú szavazással foglaltak állást a kommunista párthoz csatlakozás mellett. 1918-ra a társadalom éhséglázadáshoz közeli állapotba, tűrőképessége határára érkezett. Családok és egyének nézőpontjából – ennek hátterében – közel 700 000 halott, több mint kétszer ennyi sebesült és hadifogoly, tetőző infláció, az utcákon végtagjaikat vesztett egyenruhás koldusok, terjedő TBC és prostitúció. 1918 őszén több mint ezer fosztogatót végeztek ki Magyarországon, miközben az egyébként oly kedélyes osztrákok hazafelé tartó magyar katonavonatokra támadtak, hogy felfalják tüzérlovainkat. Talán a nemzeti érzelmű magyar középosztály vészes elszegényedése járt a legsúlyosabb következményekkel: védtelenné vált a bal- és jobboldali radikalizmussal szemben (Hatos 2018, 17, 39, 67-79.).
[[paginate]]
A tanulságokra térve, lehet-e napjainknak közös vonása az alig több mint száz esztendővel korábbiakkal? Sajnos igen. Akkor és most is nemzetiek és nemzetköziek, nacionalisták és internacionalisták, globalisták és szuverenisták álltak és állnak szemben egymással. Tisztelet a kivételeknek: Garami Ernő munkásvezér Kossuth ereklyéket gyűjtött, de Bokányi Dezső elvtárs már a világháború előtt sem volt hajlandó kegyelettel emlékezni „a tizenhárom aradi burzsoára”. Egy másik szociáldemokrata vezető már a millennium évében úgy nyilatkozott, hogy „kiírtjuk gyermekeinkből a hazaszeretet utolsó szikráját is”. Lenin egyenesen úgy vélekedett, hogy „nem is igazi szocialista, aki egy imperialista háborúban nem kívánja hazája vereségét”. A két időszak közös jellemzője lehet egy „nemzeti minimum” felismerésének reménytelensége és a verbális polgárháború intenzitása.
A kérdés egyik legfontosabb aspektusát Salamon Konrád fogalmazta meg: „... mind a pacifisták mind az internacionalisták képtelenek voltak idejében megérteni, hogy Magyarország kivételével minden más [környező] országban a nemzeti eszmények alapján álló politikai irányzatok vannak hatalmon. /…/ Nem a saját népükön és nemzetükön belül folytatnak egymás ellen osztályharcot, hanem hadsereget mernek és tudnak szervezni” nemzeteik érdekében (Salamon 2001, 22, 124, és 143). Az események kezdetén (a trónörökös meggyilkolása után) szakadó esőben is háború melletti tömegtüntetések voltak nagyvárosainkban, miközben legfajsúlyosabb politikusunk Tisza István már régóta úgy vélekedett, hogy „a magyarság vereség esetén mindent veszíthet, a győzelem kivívásakor semmit sem nyerhet”.
[[paginate]]
Ami a verbális polgárháborút illeti, a Népszava 1912. június 8-i száma a Tisza elleni parlamenti merénylet után „lopott pénzen összevásárolt csordának” és „tomboló piszkos csőcseléknek” nevezte a Nemzeti Munkapárt képviselőit. „Van ezekben valami, ami az emberre emlékeztet?”– szólt a lap költői kérdése. A kevésbé ismert tények közé sorolható, hogy az említett trónörökös, a magyargyűlölőnek tekintett Ferenc Ferdinánd úgy képzelte a jövő Monarchiáját, hogy Magyarország új határai híven követték volna az etnikai határokat, ide értve a teljes Székelyföldet. Azonban annak kimondását – a nemzetállamok születésének korában –, hogy mindenek előtt a magyar népességű területek védelmére kellene koncentrálnunk, az ezer éves Magyarország parlamenti pártjai kivétel nélkül hazaárulásnak tekintették. Még azok is, akiket a két világháború között hazaárulóként emlegettek... (Salamon 2001, 36).
1918. október 23-án Tisza István a vészhelyzetben egységkormány alakítását javasolta, melyben a mérsékelt ellenzéktől a szociáldemokratákig mindenki részt kívánt venni. Az összefogás Károlyi ellenállásán hiúsult meg. Tisza utolsó beszédében, október 28-án mégis az ő támogatására és a közrend védelmére szólította híveit. Meggyilkolása napján, október 31-én délelőtt ugyanezt üzente utolsó látogatóival, mert ha a rendet felforgatnák, Károlyi kormánya „az utca porába hullana” (Gáborjáni Szabó 2024, 206-217).
„Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba”– azaz valóban változnak az idők –, de ha múltunkból nem okulunk, talán soha nem juthatunk át e folyó túlsó partjára.
Gáborjáni Szabó Botond
[[paginate]]
Hivatkozások:
Gáborjáni Szabó Botond, A Tisza-gyilkosság előzményei és körülményei = Rendületlenül kitartok, A geszti Tisza család története, Budapest, 2024.
Hatos Pál, Az elátkozott köztársaság, Budapest, 2018.
Magyarország története képekben. Szerk. Kosáey Domokos Gondolat Kiadó, Budapest, 1971.
Összeomlás, Alföld, 2019. 02.21. Kerekasztal beszélgetés Szirák Péter, Hermann Róbert, Hodossy-Takács Előd, Püski Levente és Velkey Ferenc részvételével. https://alfoldonline.hu/2019/02/osszeomlas/
Révész Tamás, Nem akartak katonát látni? – A magyar állam és hadserege 1918-19-ben, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2019.
Salamon Konrád, Nemzeti önpusztítás, 1918-1920. Budapest, Korona Kiadó, 2001.