Jókai Mór és Debrecen

1938-ban, a debreceni Református Kollégium 400. évfordulójára az Ókollégium udvari árkádjai alatt az egykori jeles professzorok és öregdiákok mellett két 19. századi írónk is domborművet kapott, akik sem származásuk, sem iskoláztatásuk révén nem kapcsolódnak Debrecenhez. Jókai Mórról és Baksay Sándorról van szó, s a megkülönböztetett figyelem oka az volt, hogy az utókor őket tekintette a kollégiumi diákélet hiteles költői megörökítőinek. Baksay Sándor nevét ma már inkább csak az egyháztörténetírás ismeri, hiszen a Dunamelléki Református Egyházkerület köztiszteletben álló püspöke volt, Jókai viszont máig a legolvasottabb prózaírónk. Születésének 200. évfordulóján illő tehát, hogy a Kollégium egész közössége méltóképpen tisztelegjen emléke előtt, aki 1891-ben így jellemezte a korabeli Debrecent: „Ma már nem áll fenn a tilalom, hogy másnak, mint Kálvin-hitűnek, nem szabad e városban letelepednie; de azért megmaradt a régi hitbuzgalom. Ma már nem áll fenn a nevezetes kiváltság, hogy aki jobbágy létére Debrecen kapuin belép, szabad emberré lesz; hanem azért mégis vonja magához e város távolról, közelről mind azt a népet, aki ész és munka után óhajt gyarapodni /…/. Ma már nincsenek tógás diákjai, csatos cipős professzorai; hanem azért mostani tanárai is nagy részben az angol és német egyetemeken fejezték be kiképeztetésüket, s a külföldi protestantizmussal való összeköttetésnek köszönheti, hogy mai nap is hazai tudományosságnak erős vára – a Kálvinista Róma” (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország II. kötete, Budapest, 1891, 291)

^{Jókai Mór domborműve a Debreceni Református Kollégium udvarán
Beck Ödön Fülöp alkotása (1938)}

[[paginate]]

Jókai Mór 1825. február 18-án született. Komáromi szülőháza a türelmi rendelet (1781) előtt az üldözött reformátusok imaházaként szolgált. A református kegyesség személyes öröksége az író gyermekkorában még elevenen élt a családban, amelyről nővére így emlékezett meg: „… az a ház olyan volt, mint egy templom; édesanyánk kerekes pergő rokkája mellett oly szépen énekelte szent Dávid zsoltárait, és azt a szép dicséretet: Istenre bízom magamat; magamban nem bízhatom. Édesapánk is minden hivatalos foglalkozás előtt naponkint elővette a Szikszait [Szikszai György debreceni lelkész imádságoskönyve], s abból buzgón imádkozott, azt tartotta, aki az Istentől eltávozik, az Isten is eltávozik attól /…/ Abban a szobában közel volt a midenható Isten, aki lételt ad mindeneknek.” (idézi: Nagy Miklós: Jókai Mór, Szépirodalmi, Bp., 1975, 7.) Jókai 1841-ben a pápai, majd rá egy évvel a kecskeméti református kollégiumba került, ahol filozófiát, illetve jogot hallgatott. Hogy írásaiban e két város és iskolái alig jelennek meg helyszínként, annak az az oka, hogy ott szerzett élményeit Jókai nagyobbrészt debreceni tárgyú írásaiba helyezte át, jóllehet a cívisek világával csak pár évvel később, 1849 első hónapjaiban találkozott, amikor a Kormánnyal együtt ide menekült. Debrecenben szembesült azzal, hogy a református műveltség, amely a Dunántúlon kicsiny szigeteket képez, a Tiszától keletre hatalmas tömegek gondolkodását hatja át, s így a 16. század óta az egész magyarság számára jelentős történelem- és kultúraformáló erő.

Jókai Petőfi oldalán jelentős szerepet játszott az 1848-as pesti forradalom eseményeiben, majd 1848 szilveszterén, követve a Kormányt, feleségével, Laborfalvi Róza színésznővel négy hónapra Debrecenbe települt. Debrecen kijózanítóan hatott Jókaira, aki a forradalom iránti romantikus rajongást feledve, a békepárt programját tette magáévá. Kezdetben ugyan a Kossuth politikáját támogató hivatalos Közlöny munkatársa volt, később azonban saját lapot indított Esti Lapok címmel. A Kollégium Oratóriumában április 13-án megtörtént a Függetlensági Nyilatkozat tervezetének elfogadás, másnap pedig a Nagytemplomban annak kihirdetése. Az események emelkedett szelleme Jókait is áthatotta, azonosult a függetlenség gondolatával, így a szabadságharc bukása után maga is bujdosásra kényszerült.

[[paginate]]

Jókai írói világképe 1849-ben nyerte el végleges alakját: végtelen írói képzelete mozgásban tartásához a főváros világvárosias nyüzsgésére volt szüksége, a gyökereket jelentő vidéki magyarság légkörét azonban a cívisvárosban szívhatta magába. Ezért tért vissza később ismételten Debrecenbe. 1865-ben a városi színház megnyitóját verses Prológgal köszöntötte, 1876-ban erdélyi útjáról hazafelé pihent meg Debrecenben. 1882-ben a Petőfi Társaság vándorgyűlésének volt a vendége. 1884-ben Laborfalvi Róza számára Debrecenben is rendeztek búcsúszereplést, ahová Jókai is elkísérte. A korabeli híradások szerint ekkor hangzott el Jókai elhíresült mondása: „Kálvinista ember úgy érzi, mikor Debrecenbe jön, mint mikor a török Mekkába megyen.” Jókait baráti kapcsolatok is fűzték Debrecenhez, köztük a Kollégium több tanárához is. Ismerte Szűcs István jogtanárt is, aki 1849-ben nemzetőr parancsnokként szolgált, s akinek várostörténetét (Szabad királyi Debrecen város történelme. A legrégibb kortól a mai időkig, 1–3., Debrecen, 1870–1871.) az író később debreceni tárgyú regényeinek írása közben szorgalmasan lapozgatta. Innen ismerte meg alaposabban a debreceni tűzoltó és énekes diákok, a vidékre utazó legátusok vagy a külföldre készülő vagy onnan éppen hazatérő peregrinusok életét.

Jókai debreceni témái a reformáció és saját kora közé esnek. Fráter György (1892) című regénye a reformáció korába kalauzolja az olvasót. A debreceni Szent András-templomban Bálint pap prédikációjára sírva megtérő Török Bálint földesúr alakjában Jókai lélektani magyarázatot keres és talál Debrecen közösségi szintű gyors 16. századi áttérésére: „…a prédikáció bölcsen összeköté az Isten fiának feltámadásáról szóló hitágazatot a magyar nemzet feltámadásában vetett hittel: lelkére kötvén a gyülekezetnek, hogy a világ minden népei között bizonyára legnagyobb ösztöne lehet a magyarnak abban, hogy Krisztus halála és feltámadása igaz voltában saját nemzetének kínhalála s dicső feltámadása példáját lássa és kövesse.”  A debreceni kastély (1861) száz évvel később a Bethlen Gábor halálát követő politikai útkeresés éveiben játszódik. Az Eget vívó asszonyszív (1900) cselekménye már a Rákóczi-szabadságharc éveihez kötődik. A felvilágosodás korának neves kollégiumi professzorát, a polihisztor Hatvani Istvánt A magyar Faust (1875) című adomagyűjteménye örökíti meg. A reformkor előestéjén játszódnak az Eppur si muove (És mégis mozog a föld, 1872) cselekményének kollégiumi tárgyú bevezető fejezetei. E regény diákhősei a Nagyerdőn titokban rebellis szellemű kézirataikat a Csittvári krónikába másolják. Ugyanekkor  játszódik A kis királyok (1886) is, melynek egyik hőse az előbbi regény öt kicsapott diákjához hasonlóan a Kollégiumtól kap indíttatást nemzeti küldetéséhez.

[[paginate]]

A debreceni lunátikus forrásai

Jókai nemcsak a múlt forrását látja a cívisváros történetében, hanem debreceni tárgyú írásaiban gazdag folyást enged kedélyes humorának is. Különös megnyilvánulását látjuk ennek a 150 esztendővel ezelőtt megjelent A debreceni lunátikus (1875) című elbeszélésben, amely tulajdonképpen egy kollégiumi tárgyú adomagyűjtemény.

A Debrecen város utcáin éjszaka alvajáró kollégiumi diák, a lunátikus alakja a 19. század derekán terjedt el a helyi közbeszédben. Ennek forrása talán Lugossy József kollégiumi professzor feljegyzése lehetett, amelyet a neves tudós 1835. február 12-én hajnali három órakor vetett papírra. A kéziratot ma a Kollégium Nagykönyvtárának kézirattára őrzi, s a maga nemében egyedülálló, hiszen ismereteink szerint az egyetlen olyan hazai jegyzőkönyv, amely egy alvajáróval való találkozást részleteiben rögzít. Törös László nagykőrösi református gimnáziumi tanár száz évvel ezelőtt a témával foglalkozó tanulmánya teljes terjedelmében közli Lugossy pár lapos feljegyzését (Dr. Törös László: Jókai regényírói művészete a Debreceni Lunátikus alapján, Nagykőrös, 1925.). Lugossy leírja, hogy valamivel éjfél után éppen hazafelé tartott Sebők József városi tiszti orvostól, ahol negyedmagával egy lunátikus viselkedésének megfigyelésén vett részt, s ahol az érintett Bíró István diákot hipnotizálni próbálták. Az eset azt jelzi, hogy az alvajárás nem volt kivételes jelenség a korabeli Debrecenben, s azzal tudományos és orvosi szinten is foglalkoztak. Útközben a Nagytemplom és a Kollégium között meglepetésére egy újabb lunátikussal találkozott össze. Az alvajáróban Markos Károly diákot ismerte föl, aki tógát, kalapot és köpenyt viselt, s bevallása szerint a Hatvan utcai temetőbe tartott, mert a Hold ezt parancsolta neki. A professzor kérésére azonban hajlandó volt visszatérni Péterfia utcai szállására, ahol egy öreg cseléd megerősítette, hogy Markos máskor is elhagyta már szállását éjszaka, de mindig egyedül, s vissza is tért. Miután a holdkóros kapott egy pohár vizet, maga vetkőzött le, majd lefeküdt. Lugossy azonban még vele maradt rövid időre, s magnetizálás segítségével próbálta visszabillenteni a hipnotikus állapotba, hogy kikérdezhesse szokása és életérzése felől, illetve hogy enyhítse fájdalmait. A magnetizálás a test mágneses energiáinak gerjesztését jelentette a korban, bizonyos testtájékok stimulálásával (Lugossy lábujjhegyre ágaskodva, jobb markát összeszorítva hüvelykujját a beteg szívgödrére szorította). A szöveg alapján egyértelmű, hogy a debreceni professzor ismerte a hipnózis előfutárainak, a német Franz Anton Mesmer és a francia Puiségur nézeteit és gyakorlatát, s maga is próbálkozott az általuk bevezetett gyakorlattal. (Itt köszönöm meg dr. Szabó Csaba nyugalmazott egyetemi oktató hasznos észrevételeit és tanácsait a kérdéssel kapcsolatban.)

[[paginate]]

Sárvári Pál professzor saját fiához írt levelében számol be arról az érdekes esetről 1834-ből, amikor a Szőnyi Pál diákszenior, későbbi neves pedagógiai szakíró pénztárát meglopó diáktársat a somnabulismusban (holdkórosságban) szenvedő s így a falakon is keresztüllátó Bíró István leplezi le (Törös László: i. m., 9–11.).

A kérdéssel foglalkozó Kardos Albert négy lunátikusról számol be a korabeli Debrecenből (Kardos Albert: Hány debreceni lunátikus volt? = Debreceni Képes Kalendárium 1938, 66–72.). A már említett Bíró Istvánon és Markos Károlyon kívül Tatai Mihály későbbi ókécskei lelkészt említi, illetve egy Szabó Lajos nevű 12 éves kisdiákot, akit a fentebb említett estén Lugossy professzor Sebők doktor társaságában szintén megfigyelt. Tóth Béla híres anekdotagyűjteménye szintén több korabeli debreceni lunátikust említ (Magyar anekdotakincs V., Bp., 1900, 272–279).

Bíró István később kigyógyult betegségéből, jogot végzett, s szülővárosában, Mezőtúron megbecsült ügyvédként tevékenykedett, 1873-ban bekövetkezett haláláig (Kardos Albert: i. m., 67.). Markos Károly 1834-ben kezdte debreceni tanulmányait, egy év múlva Sarkadon lett rektor, majd újra beiratkozott Debrecenben, de 1837-ben már nincs a diákok sorában, s későbbi sorsáról sem tudunk (Kardos Albert: i. m., 70–71.).

A lunátikusság gyökereit szociológiai szempontból leginkább az 1831. évi országos kolerajárvány következtében megrendült általános egészségi állapot következményének tekinthetjük, amely különösen az ifjúság körében maradandó idegbetegséget vagy legalább is felfokozott érzékenységet eredményezett. Több forrás is bizonyítja, hogy a debreceni diákság körében az 1830-s években szinte járványszerűen terjedt a jelenség. Jellemző, hogy a szintén debreceni diák Kuthy Lajos Hazai rejtelmek (1846–1847) című regényében is feltűnik a lunátikus diák alakja.

[[paginate]]

Jókai elbeszélése

Hogy Jókaihoz hogyan jutott el a debreceni lunátikus híre, ma már nemigen lehet megmondani. Lugossy kéziratát nemigen ismerhette, de a professzorral ismerték egymást, s tőle személyesen is hallhatott az esetről, de még valószínűbb, hogy a nép ajkán élő mendemonda ragadta meg a fantáziáját, akár már 1849 tavaszán, amikor a Kormánnyal Debrecenben tartózkodott.

Jókait nem orvosi vagy asztrológiai esetként érdekli a lunátikus személye, inkább tollvégre való különleges történetet lát az adomaszerű jelenségben, amelyet az olvasó számára emészthetőbb formában az egyszerű diákcsíny szintjére szállít le.

Jókai kisregényszerű elbeszélésének nem központi eleme a holdkórosság, csupán a cselekmény keretét jelenti, amely tápot ad a fordulatokban gazdag cselekmény bonyolításának, az írói fantázia szinte parttalan szárnyalásának és a hangulatteremtésnek. A nyitó kép a felbolydult cívisvárost mutatja be, hiszen mindenki a nagypiac felé tülekszik, hogy láthassa az elhíresült lunátikust, aki fényes nappal mászkál a Kollégium tetején. A lunátikusba vetett hit nemcsak a kofákat és a piaci népet, hanem az elbeszélés középpontjában álló professzori család tagjait is megosztja. Egyik hiszi, másik nem a létezését, s ez a feszültség vibrálóan kíséri végig a cselekményt. A szereplőknek ez az éles megosztottsága tökéletesen megfelel Jókai írói gyakorlatának, aki fölöttébb kedveli a szélsőségesen elrajzolt jellemeket.

A piaci forgatag és a Kollégiumból kiözönlő diákság tömkelegéből az elbeszélés két fontos alakja válik ki: Tóbiássy Mózes, a fizika és Harangi Ézsaiás, a filozófia professzora. Előbbi Sárvári Pál, utóbbi Budai Ézsaiás debreceni professzor karikírozott alakja, akiket Jókai személyesen már nem ismerhetett, hiszen a 19. század első évtizedeinek voltak tiszteletben álló debreceni professzorai. Tóbiássy tagadja a lunátikus létét, veje viszont inkább hisz benne. A feszültségek legfőbb forrása, hogy a két család egy fedél alatt lakik. Tóbiássy első nejét korán elveszítette, második felesége, Márta, egyik kollégája özvegye, aki férjhez menendő leányát, Veronkát is magával hozta a családba. Tóbiássy Harangi apósa, hiszen az első házasságából való leányát, Zsófit vette nőül.

[[paginate]]

Veronka kezéért két diák verseng, az édesanya és Harangi professzor által támogatott Nyaviga Lőrinc és a Kollégiumból egy padláslyukon a professzori udvarba titokban át-átjáró, s így lunátikust játszó Dallos Ádám. Nevük jellemükről is beszél: Nyaviga hízelkedő, mézesmázos, puha gerincű alak, míg Dallos Ádám egyenes jellemű, de kissé bohém természetű fiatalember, aki már komoly pozíciókat vívott ki magának társai körében: nemcsak eminens diák, hanem a tűzoltó diákok sorában „nagybotos”, a Kántusban pedig „első basszista”. A legjobb parókiáért, amely egy próbaév múltán akár külföldi ösztöndíj előszobája is lehet, a két diáknak versenyvizsgán kell megküzdenie egymással, amelynek kimenetele egyúttal Veronka kezének elnyerését is jelentheti. A vizsgán elnöklő Kérészy esperes alakja az 1860-as évek debreceni esperesének, majd püspökének, Balogh Péternek a karikatúrája. Agyafúrt kérdéseivel azonban még ő sem tud túljárni a talpraesett Dallos Ádám eszén, így a törkölyösi parókiát kénytelenek neki ítélni.

A vizsgát követő diáklakomán Dallos Ádámnak sikerül leitatnia a búslakodó Nyavigát, s elhitetnie vele, hogy ő valójában nem is Veronkát, hanem a fiatal professzornét szereti.  Nyaviga Lőrinc borgőzös állapotban és Dallos diákruhájában éjszaka keresi föl a fiatalasszonyt, hogy szerelmet valljon neki. A botrányt elkerülendő, a padláslyukon „véletlenül” épp ekkor érkező, „lunátikust játszó” Dallos segítségével sikerül ugyan elbújnia a pincében, de a ház népének összesereglése után lelepleződik, s végül mindenki belátja, hogy érdemtelen Veronka kezére. A cselekmény így Nyaviga megszégyenülésével és Dallos Ádám teljes diadalával zárul.

Az elbeszélés cselekményének a fentieken túl van még egy további szála, amelynek középpontjában a családon belüli anyagi érdekeltségek állnak. Tóbiássy fukar vénember, akit papucshőssé tesz második felesége hatalmas vagyona, féltve rejtegetett pénze. Harangi viszont apósát pénzügyi manipulációkba szeretné belevonni, arra hivatkozva, hogy anyósa nem ért a pénz kezeléséhez. Szőlőjét szeretné eladni apósáéknak, hogy önállósíthassa magát, s ő uralkodhasson a családon. Emiatt támogatja Nyavigát is Dallos Ádámmal szemben. Utóbbiról sejti, hogy egy diákcsíny hőseként ő a lunátikus, s így céljai elérése érdekében szeretné lebuktatni. Ennek a cselekményszálnak a leglátványosabb eleme, amikor a józan nagyasszony, Tóbiássyné tetszhalottat játszik, hogy kihallgathassa a férfiakat, s ezáltal  beleláthasson igazi szándékukba. E cselekményszál sokféle bonyodalma azonban szétfeszíti az elbeszélés kereteit, s inkább tehertétele Jókai írásának, mintsem erénye. Ezzel együtt is A debreceni lunátikus Jókai humorának egyik legpompásabb megnyilvánulása, színpadra kívánkozó fordulatokkal. Egyúttal a debreceni diákélet és a református iskolai műveltség igen gazdag tárháza.

[[paginate]]

A debreceni lunátikus színpadi változatai és előadásai

Jókai Mór művéből 1955-ben Ambrózy Ágostan írt kamaradarabot (Jókai Mór – Ambrózy Ágoston: A debreceni lunátikus, Színjátszók Könyvtára 119, Népszava kiadása, Budapest, 1955). Ambrózy Ágoston (1914–1998) Baumgarten-díjas költő, író, műfordító, újságíró eredetileg jogot végzett, majd előbb a budapesti Egyetemei Könyvtárban, később különböző fővárosi lapszerkesztőségekben dolgozott. Rádiójátékai és daljátékai is ismertek.  Az ő drámaváltozata szinte szó szerint veszi át Jókai dialógusait, s mivel az eredeti mű maga is meglehetősen színpadias, keveset változtat a cselekményen. A jellemek a színpadi hatás kedvéért itt még karikírozottabbá válnak, ami nem mindig válik az átdolgozás előnyére. Jókai elnéző, jóízű humora, különösen Tóbiássyné és Harangi professzor küzdelmében, Ambrózynál a korízlést követve erős antiklerikális színezetet is kap, ami nem feltétlenül fér össze Jókai eredeti szándékával. Hogy Ambrózy Ágoston szövegének volt-e színpadi bemutatója, arról nem tudunk.

E sorok írója Jókai elbeszélése és Ambrózy átdolgozása felhasználásával készítette el 1988-ban A debreceni lunátikus diákszínpadi változatát (megjelent: A DRKG Évkönyve az 1988/1989–1989/90. iskolai évről, Debrecen, 1990, 91–116.). Ebből a szövegváltozatból teljesen hiányzik a regény cselekményének Márta asszony tetszhalottságára vonatkozó szála. Ez már Jókainál is túlterhelte az amúgy is bonyolult cselekményt, Ambrózynál pedig  antiklerikális célzat eszközévé is vált, elhagyása így a diákszínpadi rendezést sokkal egyszerűbbé tette. Ez a szövegváltozat később rendkívül izgalmas pályát futott be, hiszen a cselekmény helyszínén, a Debreceni Református Kollégiumban azóta három rendezésben is sikerrel színpadra került. Mindhárom előadás-sorozat szereplői a Kollégium Gimnáziumának diákjai voltak. Első alkalommal, a Kollégium fennállása 450. évfordulójának tiszteletére vitte színre a darabot a szöveg szerzője, s a két előadás a Kollégium udvarán felállított szabadtéri színpadon valósult meg. A Református Gimnázium jubileumi rendezvényeiről szóló sajtóhír külön is megemlékezik az előadás sikeréről: „A legnépszerűbb rendezvénynek az udvaron felállított szabadtéri színpad programja bizonyult: a Kollégium diákjai Jókai Mór A debreceni lunátikus című művét mutatták be Győri János átdolgozásában és rendezésében” (Hajdú–Bihari Napló 1988. X. 15, 2).

[[paginate]]

Néhány évvel később, 1993-ban ugyanő állította színpadra a darabot, s a négy előadás helyszíne ezúttal a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola színházterme volt. Ez a rendezés a megyei diákszínjátszó fesztiválon is részt vett, s tovább is jutott az Országos diákszínjátszó fesztiválra, amely Gödöllőn zajlott 1993 áprilisában. Az első előadásról Czine Mihály irodalomtörténész számolt be lelkesen: „Ezért a múltért, ezért a történelemért is szerettem volna debreceni diák lenni. S ha már nem lehettem, legalább a Kollégium életét követtem a megjelenő írásokban mindig figyelemmel, s amikor Debrecenbe mentem, szinte mindig benéztem a Kollégiumba, hadd lássam a lépcsőket, amelyeket Kölcsey és Arany taposott völgyesre /…/ Nemrégen hívást is kaptam a Kollégium Gimnáziuma igazgatójától: szalagavató lesz, a diákok A debreceni lunátikust mutatják be Győri János tanár úr átírásában és rendezésében a visszakapott Református Főgimnázium épületében. Előtte, ha volna kedvem, szólhatnék az ifjúsághoz a Kollégium Oratóriumában. Hogyne lett volna kedvem és időm! Azonnal nyergeltem: íme, ha diák nem is lehettem Debrecenben, tanárként végre mégiscsak a kollégisták között lehetek. Konduló szívvel hallgattam a kórus köszöntését, s néztem párásodó szemmel a kedves ifjú arcokat. Mikor nagy nehezen szavakat találtam, a fentieket próbáltam elmondani. Abban a jó hitben: az ilyen nagy múltú iskola tanárai és diákjai igazán boldogok /…/. Sok százados folyamat továbbvivői lehetnek. Tovább írhatják történelmüket” (Czine Mihály: Kollégium és történelem, A DRKG Évkönyve az 1992/93–1993/94. iskolai évről, Debrecen, 1995, 87–88).

A harmadik bemutatót Kovács Gergely egyetemi hallgató, későbbi magyartanár rendezte 1998 tavaszán. Ekkor két előadásnak a Kántus terem, egy-egy továbbinak pedig a Tanítóképző Főiskola díszterme, illetve a Kollégium udvara adott helyet. Az korabeli beszámoló „nagysikerű előadás”-ról beszél (A DRKG Évkönyve az 1996/97. és az 1997/98. iskolai évről, Debrecen, 1998, 97.). Ugyanebben az évben egy-egy vendégelőadásra a miskolci és a sárospataki református gimnáziumban, illetve a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben is sor került. Ezt a rendezést némi módosulással 2000-ben felújították, s az előadásra ekkor, a Kollégium Diákjainak I. Világtalálkozója rendezvényeinek keretében, a Kollégium udvarán került sor.

Hisszük, hogy a Jókai-hagyomány ma is élő örökség Debrecenben. A nagy mesemondó születésének 200. évfordulója tiszteletére, a Magyar Református Egységnap rendezvényeivel egy időben megrendezett baráti köri találkozón, 2025. május 24-én, ezért szervezünk a korábbi három bemutató szereplőinek részvételével „Lunátikus-találkozó”-t. Ennek tiszteletére most nyomtatásban újra kézbe adjuk A debreceni lunátikus diákszínpadi változatának szövegét, a kiadvány mellékletében néhány korabeli dokumentummal.

Győri L. János