1. Az emberek jövője: beteljesülés vagy új teremtés?

Vannak, akik úgy vélik, hogy az örök semmi felé tartunk. Margarete Mitscherlich erről megjegyezte: „Az örök semmit még senki nem látta”. Vannak, akik meg így fogalmaznak: az örök nyugalom hívogat. Ma ezt olvastam az újságban egy 99 éves férfi nyilatkozatában: „Fáradt vagyok, megpihenek”. Így szólnak az életuntak. Dorothee Sölle szeretett volna egy cseppként elmerülni az istenség, az isteni tengerében, miként arról egyes misztikusok, például Tersteegen is fogalmazott. Alapvetően az ilyesféle fogalmazások szerzői valójában a haldoklás folyamatát próbálták értelmezni, és nem az emberek jövőjét a halál után. Mások, közöttük Ernst Bloch is, saját elkövetkező halálukról ezt mondták: „Talán…” következik még valami.

Keresztyén hagyomány szerint a halál után nagy számvetés lesz az addigi életről: végső ítélet, s a jók vagy hívők a mennybe jutnak, a gonoszok és hitetlenek pedig a pokolba. Erről szól az óegyiptomi halottas könyv is. Menny és pokol megmarad. S akkor mi van a Földdel? Csak a korán elhunyt gyermekek részesülnek a középkori teológusok szerint egyfajta „nimbuszban”, valamiféle extramennyországban, amit az ártatlanoknak különítettek el, nehogy a végső számadásra kelljen nekik is megjelenni? A halál utáni jövőt lehet ennyire a korábbi halandó életre vonatkoztatni, azzal összefüggésbe hozni?

[[paginate]]

Ilyesféle szemlélet tükröződik például Paul Althaus[1] eszkatológiájában vagy Hans Urs von Balthasar[2] theo-drámájának IV. kötetében, a végjátékról szóló fejezetben. Az eddigi élet vagy e világ végső dolgairól. A végtől visszafele próbálnak az emberek rátekinteni dolgaikra. Ebben az érelemben az eszkatológia teológiailag kulcsfontosságúvá válik. Ez vonatkozik a befejezésre is a teljes végben (Voll-endung). Az addigi élet az egyetlen élet. A halál utáni jövő az élet isteni befejezése. Bibliai támpontunk erről Filippi 1,6-ban olvasható: „Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára”. Ez a jelenvaló világra vonatkozik. A „Krisztus Jézus napjára” kifejezés az új világ nyitánya, kezdete. A jelenvaló világ végső dolgai mégis csak Isten eljövendő világának az első dolgai. Ezért a „végső dolgok” nem jelentik a beteljesülés véglegesítését, lezárását. Valami még hátra van, pontosabban előttünk van.

2. Az új teremtés

A keresztyének Istene „a kezdetek Istene”, s nem csak a beteljesítő. Eberhard Jüngel volt az, aki élete utolsó írásaiban Istent a Kezdőként írta le, de ez a kifejezés kissé kétértelmű. Isten kétségtelenül a kezdetek és a kivonulás, az exodus Mestere. A teremtést a világ után Ádámmal és Évával kezdi. A vízözön után Noéval valami újat kezd. Ábrahám exodusával kezdi el a népek megáldását, Mózessel pedig a kiválasztott nép, Izrael megáldását. Az új teremtést pedig Jézus halálával és feltámadásával kezdi.

A tökéletlen, be nem teljesült világ kellős közepén kezdi el Isten az új teremtést. Krisztus feltámadásával, és a Feltámadás Lelkének kiárasztásával kezdi az új teremtést. Mi, keresztyének a hét első napját, a vasárnapot Krisztus feltámadása napjaként ünnepeljük, ezért is nevezik ezt az Úr napjának. A zsidóság pedig, ahogyan ezt Franz Rosenzweig[3] megjegyezte, a hét utolsó napját, a sabbathot az egész teremtés hetedik napjára emlékezve ünneplik meg. Az lenne igazán jó és helyénvaló, ha szombatot és vasárnapot úgy ünnepelnénk meg, mint a régi teremtés beteljesülését és az új teremtés kezdetét: a végben az új kezdetet!

[[paginate]]

Mi tehát az első teremtés lényege, szubsztanciája? Az ó-teremtés, vagyis az első teremtés sajátos feszültség-térben formálódott: Isten Lelke és a káosz között (1Móz 1,2), a lét és a nem-lét között, az örökkévalóság és a múlandóság, Isten jelenléte és távolléte feszültségében. A Föld a menny és a pokol között formálódott ki. A sötétség az éjszakába szorult, a víz pedig a tengerbe. Az emberek bűne és gonoszsága miatt a káosz tört rá a Földre. A mulandóság a gyilkolás és a halál által lett lakója a Földnek. Isten megbánta, hogy megteremtette az embert, ezért özönvizet bocsátott a világra (1Móz 6,6kk). Nóé és a bárkalakók, emberek és állatok kegyelmet találtak Istennél, az első világ megalkotójánál, a Teremtőnél. Az első teremtésre ráborult az idő szorítása.

Az új teremtés pedig örök, mivel Isten lakozik abban. Az új teremtés „Isten otthona” (Miroslav Volf).[4] A „szent Jeruzsálem” a mennyből száll a Földre le, és a Földön lesz „fővárosa”. Ez a főváros nem tartozik sem egyházhoz, sem zsinagógához, hiszen maga Isten és Krisztus lakozik benne. Nincs benne trónus sem, mivel Krisztus annak feje. „Íme, az Isten sátora az emberekkel van” (Jel 21,3). Ez a sátor Isten egyetemes jelenlétének, sekinájának a jelképe. Az új teremtésben nem lesz többé éjszaka és tenger, nem léteznek majd korlátok közé szorított káoszhatalmak sem. A bűn és a gonosz is kívül marad. Az új teremtést nem veszélyezteti többé a káosz, mint a régi vagy első teremtést veszélyeztette. Nem lesz többé gyilkolás és halál. Szenvedés és fájdalom is kívül marad ebből. És nem lesz Istentől messze tartó, távoltartó erő sem, „mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4).

[[paginate]]

3. Az új ég (menny)

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” – így indul a bibliai teremtéstörténet. Először irányítsuk figyelmünket az ég szóra, amit a teológia nagyon is elhanyagolt. A teremtéstörténet csillagboltozattal számol, a próféták angyalégről beszélnek. Ézsaiás 6 Isten trónjáról szól a mennyben és szeráfokról, meg kerubimokról, akik az Úr körül állnak. A menny sajátosan fejlődött ki, az égből, a sky-ból alakult ki a menny, a heaven. Sajnos a német nyelvnek csak egy szava van mindkettőre: „Himmel”. (A magyarban meg tudunk különböztetni eget és mennyet – ford.).

A Föld a maga időszámításával a történelem „színpada”, mind a természetben, mind az embervilágban. Az éghez társul a teremtett örökkévalóság fogalma, amit „Äon”-nak (aiónnak) nevezünk. A Föld még harcmező is, mégpedig Isten Lélek ereje és a káosz közti küzdelem harcmezeje. Az embereket pedig magával ragadja a jó és a rossz közti küzdelem.

A menny a teremtésnek az az oldala, ami Isten akaratának megfelel, és Isten lakozik ott, a mennyben. A Föld a teremtett világmindenség része, amelyben a világosság és a sötétség, az Isten közelség és az Isten messzeség birkózik egymással. A mennyben élő angyalok halhatatlanok, mivel a teremtett örökkévalóság lényük lényege. Az emberek múlandók, mivel lényükben ott van a halál. Az örök menny alkotja az isteni környezetet az ideig való Föld számára.

Krisztus mennybemenetelét többféleképpen próbálták banalizálni. Például azzal, hogy háborúkban a meghaló katonákat „mennybemenő különítménynek” nevezték el, vagy „apák napjának”, amivel a végső elpihenést jelölték. Jóllehet Krisztus mennybemenetele lényegi, nélkülözhetetlen része feltámadásának. Ha nincs mennybemenetel, akkor nincs feltámadás sem. A mennybemenetel pontosan a fordítottja Jézus inkarnációjának. A testet öltés inkarnáció a Földön, a mennybemenetel „inkarnáció” a mennyben, azaz Jézus átlényegülése a menny dicsőségével. Ezáltal élete, tanítása és halála örök értékűvé vált. Különben nem lehetne az evangéliumot a pogánykeresztyénekre kiterjeszteni, minthogy Jézus a tanításait zsidóknak mondta el. Krisztusban alakul át a Föld mennyeivé, a menny földivé. Így születik meg „az új ég”. Karácsonykor száll a menny a Földre le, mennybemenetelkor emelkedik fel a Föld a mennybe. Az örök mennyet betöltik a földi idő tapasztalatai. Így lesz a teremtett örökkévalóság időbelivé, s a földi idő örökkévalóvá. Krisztus mennybemenetelében így egészül ki egyik a másikkal és egyesül a menny a Földdel.

[[paginate]]

4. Az új Föld

Mennyiben és miben új az új az égben és az új a Földön? Mi tehát az új lényege? Egészen egyértelmű az, hogy Isten a Földön és a mennyben is lakozik, miként azt a Mi Atyánkban imádkozzuk. Ugyanis mind a Földet, mind a mennyet Isten járja át. Menny és Föld egyesülnek Isten otthonává. Ahol pedig Isten jelen van, ott az Ő igazságossága is megjelenik. Mi azonban új eget és új Földet várunk, amiben „igazságosság lakozik” (2Péter 3,13). Ez az ígéret Ézsaiás 65,17-re utal vissza. A benne lakozó igazságosságról nagyon szép sorokat olvashatunk a Zsoltárok 96,11-13-ban: „Örüljön az ég, örvendezzen a föld, zúgjon a tenger a benne levőkkel! Ujjongjon a mező és minden, ami rajta van! Ujjongnak majd az erdő fái mind az ÚR előtt, amikor eljön, mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket”.

Szó sincs büntető ítéletről, hanem gyógyító ítélet megy végbe, ami talpra állít. Mezők és erdők várnak az Úr jövetelére, hogy ezekben lakozzék. Akkor virágoznak ki, mert arra vágynak, hogy kiszabaduljanak a szolgaságból, amint arról Pál a római levél 8. fejezetében ír. Az Isten által készített ilyen jövőre előretekintve, a jelen mezők és erdők és a tenger a jövő reális ígéretei, amiben Isten lakozik, mégpedig egyidejűleg a mennyben és a Földön is. Öröm tölti be majd a Földet az igazságosság miatt, amikor Isten jön. Ennek előérzete minden tavasz a Földön.

„Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket” – a népeket és a természetet háborúk pusztítják. A béke mindig az igazság teste. Ezért Isten igazságával fogja megítélni a népeket, azzal, hogy békét teremt. Ugyanis az igazság előfeltétele a béke. Az új emberről később még szó lesz. Az új teremtés örök teremtett világ lesz. Talán azt gondoljuk, hogy ez végtelen teremtés formájában valósul meg. Márpedig az örökkévalóság Isten tulajdonsága. Isten benne lakozik az új teremtésben, s az új teremtés benne lakozik Istenben. Ez a perichoresis gondolati formulája, ami kiváltképpen János evangéliumában és a jánosi levelekben ismerhető fel.[5]

Isten Isten marad, az új teremtés teremtett világ marad, összekeverhetetlenül és szétválaszthatatlanul. És mégis mindkettőnek van elégséges tér ahhoz, hogy abban lakozzanak és elférjenek. A Föld Föld marad és mégis Isten lakóhelye. Isten Isten marad és mégis Ő lesz lakóhelye az új égnek és az új Földnek.

[[paginate]]

Az új Földet úgy képzelem el, mint mezőkkel és erdőkkel, szárazzal és tengerrel, atmoszférával és bioszférával belakott Földet, csak elmarad belőle a halál és a szenvedés, s mindig friss életvalóságként létezik. A teremtett világ mély és nagy közössége őrzi meg a szeretetet Isten békéjében. „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne” (1János 4,16).

„Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával” (2Kor 5,19). Szüksége van a világnak, a kozmosznak megbékélésre Istennel? Hiszen itt vannak a „hatalmak és hatalmasságok”, akik erőszakot gyakorolnak és ölnek. Pál „minden fejedelemségről, minden hatalomról és erőről” ír, amiket Krisztus „megsemmisít”, és végezetre átadja az Országot Istennek, az Atyának. Ezek az istenellenes hatalmak, Krisztus ellenségei (1Kor 15,24-25). Pál iskolájának tagjai, az efézusi és a kolosséi levélben mást is látnak, láttatnak: „akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett” (Kol 1,16). Mindenestre Isten „lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2,15). Ezt pedig a „hatalmasságok” által keresztre feszített Krisztus feltámasztásával érte el. Ez nagypéntek kozmikus oldala és jelentősége.

Azáltal, hogy Krisztus „az Atya jobbjára ül”, amint erről az Apostoli Hitvallás szól, Krisztus az új teremtés Feje. Az efézusi levélben olvasunk az „anakephalaiosis tón pantón”-ról („egybefoglal mindeneket” -1,10). Ez jelenik meg látható formában az ortodox ikonokon, amelyek Krisztust Pantokratorként ábrázolják. Mivel Krisztus az új teremtés Feje, ezért az új teremtés az Ő „teste”, miként az egyház az eredeti teremtési rendben az Ő „teste”. A misszió pedig jóval túlterjed az emberiségen, egészen a kozmoszig ér. Ezért beszélhetünk kozmikus misszióról.

A világűr hallgatagsága akár kétségbeesetté is tehetné az asztrofizikusokat. Pascal beismerte: „A végtelen tér örök némasága borzongással tölt el”. Ha és amennyiben a kozmosznak lenne egy erős antrópikus elve, akkor „a világegyetemben otthon lehetnénk”, ahogyan ezt hirdeti Stuart Kauffman könyve már a címoldalán.[6] Könnyen lehetséges, hogy a világűrben nem ismerhető fel semmiféle „antrópikus elv”, ezzel szemben viszont annál nyilvánvalóbban egy krisztológiai elv, hogy a kiengesztelődött kozmoszban valóban otthon érezhessük magukat. Ez az elv a kozmikus Krisztusról, a Pantokratorról szól.

[[paginate]]

5. Az új emberek

Az „új ember” fogalma a modern világ eszménye. „Szabadság-egyenlőség-testvériség” – hangzott fel 1789-ben a francia forradalom kiáltványaként. „A szabad ember” a nyugati demokrácia ismert devizája. Az egyenlőség és „a szolidáris ember” fogalma inkább a szocializmus törvényszerűsége. Mégis az a helyzet, hogy sem a liberális demokráciák, sem a kommunista országok nem tudták igazából megvalósítani az emberek „testvériségét”. A modern világ eszménye még mindig csak eszmény. A szabadságot és az egyenlőséget még mindig nem sikerült harmonikusan egyesíteni. Vagy az van, hogy a szabadság az egyenlőség rovására, kárára, vagy az egyenlőség a szabadság rovására és kárára kerül előtérbe. Talán a harmónia, illetve harmonizáció leginkább a „testvériség” esetében mutatkozik, mivel az emberiséget eszerint családként szemléljük. „Fivérek, nővérek” egyformán az egy Isten gyermekei. Ezt az eszményt a keresztyén egyházak vették át, és próbálják a gyakorlatba átültetni.

Az új teremtés új emberei szeretetben élik meg a szabadságot, és szabadságban élik meg a szeretetet. Pál erről ír a „szeretet énekében” (1Kor 13): „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet” (13,13). De mit is jelent a „megmarad”? Metafizikailag vagy eszkatológiailag kell értenünk? Aquinói Tamás úgy értelmezi ezt a hármat, mint természetfölötti erényeket. Én pedig ezt a hármat eszkhatológiailag értelmezem: ezek megmaradnak ennek a világkorszak a végéig, amikor majd a hit látásba megy át, a reménység pedig beteljesül a dicsőségben, a szeretet pedig tökéletes és teljes lesz. Most azonban a szeretet még csak az új teremtés embereinek az előhírnöke, előfutára.

[[paginate]]

Az új emberek azok, akik szeretnek, s akiket szeret Isten. Ők a szeretettek a teremtés nagy közösségében is, nem csak az emberiség nagy családjában. Anders Nygren volt az, aki elsők között tett különbséget a keresztyén agapé és a görög erosz között.[7] A szeretetben pedig mindkettő jelen van: önzetlenség és szépség. Az erosz-eidosz kapcsolatok (erosz és testi forma, alak) kapcsolatok ugyanúgy fontosak, mint az önzetlenség. Az empátia mindkettőben jelen van. Az öröm is hasonlóképpen a nyomorúságok elviselésekor és a szépség élvezetében.

Az új emberiség Istenben él és Isten is őbennük. Az új emberiség tökéletes szeretetben él. Ezért aztán osztályrésze lehet az örök békesség. A shalom pedig jól-létet, jó komfortérzetet is jelent. Azt is jelenti, hogy nincs többé semmiféle kényszer, az emberek emberek általi kizsákmányolása és elnyomása is végéhez ért. Szolgaság és jobbágyság tovatűnnek, feleslegessé válnak. Az emberek a szeretetben teljesen szabadok lesznek.

Az osztálykülönbségek és az országhatárok is eltűnnek. Az új emberiség egyetemesen egyesül Krisztusban. Államra sem lesz szükség, hiszen Krisztus maga az új emberiség Feje. A mennyei Jeruzsálemben nem lesz szükség többé trónokra, egyházakra, templomokra. A nők és a férfiak egyenrangúak, egyenjogúak lesznek, egyek Krisztusban (Gal 3,28). A fajoknak semmi szerepük sem lesz többé. Minden embert ember voltuk méltóságáért illet meg a tisztelet. A tökéletes szeretet kizárja az erőszakos tetteket. Nem lesz többé halál és a gyilkosság is lehetetlenné válik. Mindezt jelzi előre és ígéri meg nekünk a Krisztus-közösség: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).

[[paginate]]

6. A teremtett világ új közössége

Az Ószövetségben az embervilág és az állatvilág szorosan összetartozik, erről is szól a teremtés-tudósítás. Az özönvíz története és Noé bárkája ezt napnál világosabban mutatja. A 2000-ben elfogadott Föld Charta a jelen számára is bizonyítja ezt: „Az ember a természet része. A természet más életformáit is tiszteletben kell tartanunk, függetlenül attól, mekkora értéket jelentenek számunkra”. 1986-ban a német állatvédelmi törvény ígéretes kezdet volt. Ebben az állatokat „teremtésbeli társainknak” nevezik. De az állatok nem válhatnak az emberek eszközeivé, puszta tárgyakká, s nem is tekinthetők olyan felelős személyeknek, mint az emberek. A „teremtésbeli társaink” kifejezéssel a teremtettségen belüli közösség és maga a Teremtő kerül fókuszba.

Ézsaiás 11-ben mindez szép látomásban fejeződik ki: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, fiaik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. A kisded a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérges kígyó fajzata felé nyújtja kezét” (11,6-8). Ez állatvilág békéje, ami az embereket is magában foglalja, legalábbis itt a gyermekeket.

Márk 1,13 szerint Jézus az Ördög által elkövetett pusztai megkísértés negyven napján „vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki”. Csak ezután ment az emberek közé. Ez is jele Messiás voltának és békebirodalmának. És ez is jól jelzi az új teremtésben lakozó békességet.

[[paginate]]

Alfred North Whitehead belénk égette ezt a mondatot: „Az élet rablás”, life is robbery.[8] A rablóknak pedig igazolniuk kell magukat. Tetteiket. Mindenkinek kell ennie ahhoz, hogy életben maradjon. Minden élő élővel táplálkozik. Isten ezt mondta: „Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt” (1Mózes 1,28.30). Eszerint nem csak az embereknek kellene vegetáriánusként táplálkozniuk. A fák növényei és gyümölcsei nem minősülnek rablásnak. Az új teremtésben Jelenések 22,2 szerint „a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését”. Az új teremtés felülmúlja a régit, sőt magába öleli azt.

Megkülönböztetünk „rabló, vérengző állatokat” és növényevőket, és felvesszük azt a fonalat, amit az Ézsaiás 11-ben a teremtésről és az állatok békés együttéléséről szóló látomásban olvastunk. Szinte moralizálunk a „vadállatokról”, mint a mesékben, „a gonosz farkasról” és a „ravasz rókáról, aki mindent ellop”. Márpedig nem erről van szó. Akarjuk, nem akarjuk, ők nem élhetnek másként. Az oroszlán nem fog szalmával táplálkozni. Ez majd csak az új teremtésben fog így lenni.

Az új teremtésben gazdagon lesz mindenből: a fák gyümölcstől roskadoznak majd és leveleik nem hervadnak el. „Sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában” (Máté 8,11). Azt is mondhatjuk: aki vegetáriánus, az már az új teremtés létformájára utal. Az állatok jóllétét azért is kell gondozni, mivel az emberek a húsfogyasztásról nem akarnak lemondani. Az örök élet az élet teljességét hozza majd el. És az új teremtés örökkévalósága a szépség örökkévalóságát is magával hozza.

[[paginate]]

7. A régi teremtés az újban

Végezetre idézek egy gondolatot Hitvalló Maximosztól (580-662). „Hitvalló Maximosz különbséget tesz földi idő, aión és örökkávalóság között. Úgy vélte, hogy az aión már örökkévalóság, ami tele van az időbeli tapasztalatokkal Másként: az aión az örökkévalóságot betöltő idő. Mert van egy végső aión, ami magába fogad minden időt és időbelit”.[9] Tehát: az örök élet felveszi magába az időleges, a múló időben megélt életet, és tovább él. Az örök élet is megélt élet lesz.

Hegeltől véve kölcsön az értelmezést, feltételezhetjük, hogy a „felveszi magába” kifejezés legalább háromféleképpen értelmezhető:

1. Felveszi magába abban az értelemben, hogy vége, befejeződik és elmúlik: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt” (Jel 21,1). Valamint: „Halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4).

2. Felveszi magába abban az értelemben, hogy tárolja, megőrzi. Az a benyomás, impresszió, amit a megélt földi élet tesz az örökkévalóságra a mennyben, az megmarad. Az örökkévalóság az idői funkcióból megőrzi az egyidejűséget. Az új mennyet betölti a régi földi élet megbékélt valósága, másképpen: betárolódik a földi, idői élet az új menny örökkévalóságába.

3. Felveszi magába abban az értelemben, hogy felemeltetik: a Föld felemeltetik a mennybe, az idő az örökkévalóságba, az emberek Istenhez. Az új teremtésben a Föld mennyei lesz, a menny beteljesíti a földit. Az új teremtés dicsőséges szépsége fogja „megváltani”, boldoggá tenni a világot.[10]

Mindez pedig nem spekuláció, hanem Isten drága hűségének alázatos betűzgetése, átgondolása…