A múlt század ’80-as éveinek második felében, amikor a magyarországi újságírók előtt is megnyílt végre Kárpátalja kapuja, egy-két alkalommal feltették nekem, de bizonyára más pályatársamnak is a kérdést: milyen érzés a Szovjetunióban magyar költőnek lenni? Volt már a tarisznyámban jó pár, manapság is emlegetett versem, megizzasztott mégis, míg a kamera előtt néhány épkézláb, a szovjet hatalom érzékenységét sem sértő mondatot összekapartam. Hiszen ha lett volna bármily csekély összehasonlítási alapom, ha sejthettem volna, hogy milyen lehetett volna másfelé születni, s ott verselni! De nem volt, s nem is lehetett.
Én már nemzeti közösségem második kisebbségi állapotába születtem, s viszonylag korán, az általános iskolában belém verték, hogy „magyarkodni” mifelénk nem tanácsos. Meg tudom érteni a területszerzők türelmetlenségét, hiszen az ölükbe hullott országrészhez, az idegen javakhoz valami kényszerű árukapcsolásként megkapták annak makacs, hajlíthatatlan természetű lakosságát is, amellyel nem nagyon tudtak mit kezdeni. A szomszédban a benesi dekrétumokkal, nálunk a sztálini megtorló intézkedésekkel tettek ugyan egy-két kísérletet a népességi mutatók megváltoztatására, de számukra megnyugtató megoldást ezek sem hozhattak. A nemzet kérget nevelt a lelkére, és megmaradt annak, ami volt. Pedig lehettek volna tájékozottabbak valamivel a szovjet kommunizmus idején országló vezérek! Egy furfangos francia állítólag már 1805-ben azt tanácsolta császárának, hogy vegye el a magyarok múltját, és azt tehet velük, amit akar. Hát persze – gondolhatták tovább akár a Habsburgok is –, a történelmétől elidegenített közösség olyan, mint a hipnotizált médium: parancsszavaknak engedelmeskedik, utasítások szerint cselekszik, mert azt érzékeli maga is, hogy nincs már akarata, nincs már gerince. Ehhez azonban tengernyi idő, rafinéria, türelem, esetleg néhány árulásra hajlamos írástudó is kell. S ha mindez össze is állna egy csillagképbe, hátra van még a nyelv, amelynek eltüntetéséhez ugyancsak idő, idő, idő – hozzá stratégia, és az előbbinél sokkal hatásosabb mágia szükségeltetik.
[[paginate]]
Visszaemlékszem: valamikor a családi szóbeszédben gyakran került terítékre az én beszélni tanulásom kezdete. Úgy mesélte Anyám, hogy nem utánoztam a felnőttektõl hallott szavakat, önállóan törekedtem a dolgok megnevezésére. Vélhetően az önálló megnyilatkozás kényszere alatt nyitottam ki a számat, és a vesszőbölcsőből kiszállva egy ajtó előtt találtam magam. Ez lehetett az anyanyelv titokházának első ajtaja. Kilincsét ugyan még nem értem el, de csekélyke súlyommal nekidőlve sikerült résnyire nyitnom, s azon belesnem.
A betűkkel az újságokból ismerkedtem, s hol Nagyapámnak, hol a szomszédasszonynak álltam el az útját, hogy mondanák már meg: ez milyen betű? Amikor úgy gondoltam, hogy eleget csipegettem össze, a Nagymama Bibliáját vettem kézbe, és a család nagy ámulatára kiolvastam az első szót: MÓ-ZES. Ma sem feledhetem az örömet, a határtalan elégedettséget, amelyet a világ felfedezésének újabb lehetősége gyújtott bennem.
Az első osztályos iskolapadban értelmes és rokonszenves fiúcska lett a padtársam. Jól megértettük egymást, szépen haladtunk a tanulásban, szabadidőnkben boldogan barátkoztunk. De amikor elmentek a gólyák, s szeptember lett újra, üres maradt mellettem a helye. Hideg zuhanyként ért a hír, hogy szülei átvitték az ukrán iskolába. Ez kissé megrettentett és elgondolkodtatott, képtelen voltam megérteni, hogy miért? Eléggé tisztán emlékszem vissza azokra az iskolakezdés előtti napokra. Apám az én sorsom felett is hosszasan töprenkedett, anyám a kezét tördelte, s azt hiszem, tanácstalanságukban engem is megkérdeztek. De mit tudtam volna mondani nyolc évesen? Bámultam magam elé, hallgattam, így tőlem nem kaptak támogatást a változtatásra. Váratlanul és láthatatlanul egy angyal ereszkedett akkor az Apám háta mögé, és súgott neki valamit. Kedves jó Apám, valahol a Túlvilágon, köszönöm, hogy józan esze helyett inkább az Angyalra hallgatott! Ha nem így történt volna, e pillanatban ki állna ezen a helyen?
[[paginate]]
Házunkban a Biblián kívül mindössze egyetlen könyv volt, egy kötet ronggyá szeretett Tolnay-féle világtörténelem. Átlapoztam – minőséges ábrái, metszetei miatt – tán tízszer is, de túlságosan elhasznált és hiányos volt, én már többre vágytam. Egyszer aztán elszántam magam, s elindultam arra, ahol az anyanyelv második ajtaját sejtettem. A könyvtárban, a sok olvasnivaló láttán gyökeret vertek lábaim, s attól kezdve hármasával hordtam haza a könyveket. Eleinte, amit az öntudatos, éber dolgozók ajánlottak: Borisz Polevojt, Wanda Wasilewskát, aztán Kiplinget, majd Móra Ferencet és továbbra is Móra Ferencet, amíg csak tartott belőle. És ráakadtam egyszer, de nem a könyvtárban, hanem az Apám éjjeliszekrényében az ő néhai olvasókönyvére, s abban Ábrányi Emil magyar nyelvről írott, feledhetetlenül szép költeményére. Ez a vers a magyar nyelv kifejező erejének állít ma is érvényes emlékművet, s hála legyen mondva Grétsy tanár úrnak, mert az ő nagyszerű gyűjteményéből rengetegen ismerhetik. De lépjünk előre úgy tíz évet.
1972 hideg őszén – ennek már több mint ötven éve – érkeztem meg porosz földre, az Elba folyó völgyébe. Nem turistaként, hisz milyen üzenete lenne ma annak? Szovjet katonai egyenruhában! Előző állomáshelyemen még volt kivel magyarul beszélnem, de itt a legtotálisabb nyelvi nyomor fogadott. Latin betűs leveleimet értetlenül forgatták, ezért németnek, franciának néztek és neveztek, s bármilyen képtelenül hangzik, legközelebbi nyelv- és lelki rokonaim az örmények lettek. Belső ínségem enyhítésére rendre érkeztek a húsvétok, karácsonyok, s hogy szert tegyek egy lélegzetnyi ünnepi hangulatra, a Születés estéjén kiálltam a mérsékelten kivilágított és nyirkos kelet-német égbolt alá. De hiába: a betlehemi csillag nem akart feljönni. Tudhattam volna: az ünnepek csak ott érzik jól magukat, ahol fogadásukra közösség készül.
Más alkalommal arra eszméltem, hogy keresek valamit: egy ismerős tájat, egy otthoni kutyaugatást, egy régen látott lányt, s ezzel a hangulattal feküdtem-keltem napokon át, míg rá nem eszméltem, hogy nincs nekem más bajom, csak az anyanyelv és a szülőföld szeretetében szűkölködöm. Meg kell találnom minél előbb a következő ajtót – határoztam el konokul, s mert már álmaimban is oroszul osztozódom, őrjítően hatnak rám a gyakorta elrendelt sorakozók, pokolba kívánom a vezényszavakat, menekülök mindennemű csoportosulástól. Majd egy ösztönös elhatározással a zuhanyzók hűvös csendjébe vetem be magam, s fennhangon kezdtem mondani a Toldit. De a hangom, mintha nem az enyém lenne, Arany veretes igéi furcsán visszhangzanak, szavaim gellert kapnak a csempefalakon. Feltúrom később, csak úgy, a hátizsákomat, s a Nagyvilág egyik számának maradványaiból dupla füzetlap hull a kezembe: Illyés Koszorúja, mégpedig Béni barátom kézírásával. No, ennek meg kell adni a módját, hát leülök hozzá, ám megnyugvás helyett még inkább felzaklatnak a kíméletlen kezdőmondatok.
[[paginate]]
Nagyon fájhatott Gyula bátyánk lelke, amikor eredendő optimizmusa ellenére leírta, hogy mi, magyarok, nem bírhatunk már fölmagasodni. „Újra a fű közt, a gazban, az aljban. Mint évszázadokon át…” Istenem, micsoda múlt áll mögöttünk, mégis itt vagyunk! Zaklatott szívem azonnal átvált a gyors kopogású vers ritmusára, de nem is vers ez már, hanem a vádlottak padjára állított magyarság szaporán érvelő védőbeszéde, a régóta keresett varázsige. Együtt mormoljuk tovább, s eközben a tudat mélyén halk neszezéssel nyílni kezd anyanyelvem harmadik ajtaja. A kassai zugárus, a bukaresti cselédlány, a bejrúti prostituált lépnek ki rajta, s köszöntenek, mint régi ismerőst: „tanár-kigúnyolta diákot, szerzsán-legyalázta bakát”. Összemosolygunk, ha már egyszer mienk az „összemosolygás nyelve”, s úgy gondoljuk, egyek maradunk ezen túl a múlt, a jelenvaló és a jövő szentháromságában.
De a költő még szaval. Hajoljunk a szavakhoz közelebb, s jegyezzük meg örök tanulságul: emberi nagyság, dicsőség, érdemrend mit sem ér, ha nincs kinek felajánlani. Legyünk – gondolatban – szemtanúi és részesei a feltámadás-üzenetű pillanatnak, amint a Koszorú legméltóbb helyére – nyelv-édesanyánk lába elé kerül.
Vári Fábián László