Nékem oly’ kedves…

Nékem oly kedves a tél:
a vonalkázó, szapora hóesés,
a köd, a zúzmara, a hózizegés,
a jég alá szorult
befagyott patak,
az iszapba merült
félénk halak.
Kedves a füsttel viaskodó
vöröslőn parázsló kályha,
s, ha alábbhagy, majd éled
a zúgó szél vitája.
Kedves az álmosító csöndben
ha az inga váratlan felzörren,
és újra éled a könyv lapja:
hol is veszett el
Paganel kalapja?…
A behavazott utcán
most némák járnak,
egy szót sem szólnak
a bebugyolált szájak…
Kedves, ha vakító fény táncol
a friss hótól roskadozó ágon,
ha éhes madárkáim serényen
megszállják az etetőt egészen
vagy hangosan civódva egymással
nem törődnek a vészes surranással,
macskám éles karmát nem vigyázzák,
ám ha a sebes sólymot látják,
a bokrokat tüstént megszállják.
Kedves a tél?
hisz’ szörnyű álnok:
emberek fagynak meg,
nem hideg jégvirágok!