Amikor születtem, még nem múlt el három évtized a háború befejezése óta, a forradalom leverése után pedig csupán tizenegynéhány esztendő telt el. Ha nem is frissek, de még viszonylag érzékenyek voltak környezetemben a háború okozta sebek, veszteségek és főleg azok utóhatásai. Gyerek- és kamaszkoromban velünk létezett még minden, ami addig történt, illetve akikkel történt: félmondatokban és érzékelt elhallgatásokban közöttünk élt a múlt, hiszen még jelen voltak a század első éveiben született nagyszüleim, a 19. század legvégén született nagybácsik, és idős rokonaim, akik túlélték a nehéz korszakokat. Hozzájuk a szüleim voltak a kapcso(lato)k, akik ugyanúgy átélték mindazt, amibe beleszülettem, majd szellemileg is belenőttem, s amit epigenetikusan átörökölt a nemzedékem: a szorongásokat, a félelmeket, az üldöztetésélményt, a megsemmisülésérzést. Így voltunk ezzel többen a környezetemben, értelmeznünk kellett kamasz-, majd felnőttfejjel, ami a családunkkal történt, tudatosítva mindazt, ami körülvesz bennünket, ezáltal – jó esetben tájékoztattak róluk – a túlélési technikákat is. Aztán köreinkből kilépve látnunk kellett, hogy nem általános, amiben felnőttünk, sőt, kisebbségben vagyunk, mert a családjainktól csupán elvettek (szabadságot, életet, emberi méltóságot, lehetőséget, vagyont…), amíg mások csak kaptak (lakást, villát, nyaralót, tanuláshoz és szabadsághoz való jogot, munkát stb.). Egyéni életünk meghatározóivá váltak a történelmi sorskérdések! Emiatt szükséges átgondolnunk és értékelnünk a nemzedékek egymás iránti felelősségének hátterét. Ha egy-egy esetben véleménye van is valakinek, azt kicsit odébb már senki sem hallja meg. Pedig, ahogyan Tamási Áron vallotta: „az igazságot is meg lehet szokni”. Fejünk felett a kettős struktúrájú országban – világlátásban, történelemszemléletben és mentalitásban – végérvényesen elszakadt valami. Tillmann J. A. a legújabb kötetében hivatkozik Juli Zeh német írónőre – aki a németekkel kapcsolatban fogalmazta meg, amit Tillmann némi áthallással használt fel –: „itt él egy nép apák nélkül, mintaképek, mesterek, királyok és istenek nélkül, sőt, a múlttal kapcsolatos használható emlék nélkül”.^[1] Ez is megindítóan hathat, mert valós problémának találom, ugyanis be kell látnunk, hogy nemcsak Németország, illetve a németség van ezzel így, hanem mi, magyarok is. Ráadásul Magyarországon nemcsak egy nép(csoport) él, hanem több, s mindegyiknek megvan a maga múltja, megvannak a saját adottságai, hozzáállása, lelkisége és sérelmei.

[[paginate]]

Gondolkodásban és elemzésben néha előre szaladok, miközben talán túlzottan is hátrafelé, vagyis a múltba nézek, ám ami ennél is fontosabb: írás közben is alapelvem marad, hogy a gondolat és a vélemény szabad. Éppen emiatt miért ne lehetne őszintén kérdezni vagy véleményt nyilvánítani? A rendszerváltás óta nem alakulhatott ki semmilyen területen sem a „nemzeti minimum”, és több oldalról régóta süketek párbeszéde zajlik, ami elterelte a figyelmet a lelki és szellemi süllyedésről-süllyesztésről és züllésről.

Közelmúltunk története tele van olyan lezáratlan eseménysorokkal, amelyek után megválaszolatlan vagy tudatosan meghamisított történelmi és erkölcsi kérdések maradtak a rendszerváltást követően is. Mi, kutatók és egy-egy téma vagy korszak szakemberei jelenségeket világítunk meg az árnyaikkal együtt, de a fényjáték mögött ott dereng eredeti színhatásaival az adott kor politikai háttere is, belesimulva a helyzetek és egyének történeteibe, amelyek akkor is élnek, ha már múlttá váltak. De hová lett a tavalyi hó? Átnedvesítette a talajt, beivódott a szikkadt rögökbe, s ha tudjuk-akarjuk, akkor közel hajolva több mindent megsejthetünk, még többet megérthetünk mindabból, ami az előttünk járó nemzedéknek köszönhetően a mai napig bennünk és körülöttünk létezik, ugyanis errefelé sok a valóság. Ez az a generáció, amelyik nem áll félre, öregen sem adja át a stafétát, sőt görcsösen ragaszkodik a vélt vagy valós pártállamban megszokott hatalmához, amellyel most már áldemokrataként visszaélnek és tovább torzítják a jelent és jövőt is.

Családi és közösségi felelősség

A rendszerváltás utáni évek társadalmi és politikai fordulatának idején, a családtörténetek lenyomataiban találhatjuk meg az emberi sorsokat felemelő és lesüllyesztő változásokat. Nagyon sok 20. századi családtörténeti gyökerekig hatoló, még befejezetlen, ezáltal tovább élő, a jelent aktívan meghatározó múltbéli eseménnyel élünk együtt – traumatizált és átörökített változatban. A hétköznapokban a lelki és idegi megviseltség mellett megfigyelhető küzdőképesség része a véletlen sodrásának vállalása és a túlélés életstratégiája. A traumatikus történelmi és egyéni élmények bebizonyították, hogy milyen sokféle megfosztást kellett túlélni: élettől, szabadságtól, szülőföldtől, családtól, otthontól, munkától, emberi jogoktól, tulajdontól stb. Csak kérdéseket tehetünk fel: akiktől elvették a földet, azok találtak-e talpalatnyi új földet maguknak? Akiknek elvették a tulajdonukat, mindenüket, mit tudtak előteremteni a semmiből a létfenntartásuk érdekében, hogy tovább élhessenek? Akiket kizártak a lehetősége(i)kből, hogyan hasznosították a képességeiket és szellemi energiáikat más térben? Az emberségükben megalázottak mentálisan képesek voltak-e magukat újra építeni? Nem volt elegendő a sorsukat emelt fővel (el)viselni, de meg kellett őrizniük az életkedvet és a lelkierőt is. Ha elvették az életet, az itt maradók ezt hogyan dolgozták fel, hogyan tudtak továbblépni? Megdöbbentő mentalitástörténetek és életstratégiák rajzolódhattak ki.

[[paginate]]

A jelen a múlt felé is tágul, miközben az emberi fejlődés a jövőbe tart. A jelen nem csak a múlttal terhes (vagy gazdag), lehet befejezetlen is. Nagy kérdés, hogy az idő folyamatában a jövő képes-e a jelenből megszülni a múlt feldolgozását, hogy a múlt haladjon a jelenen át a jövőbe. A rendszerváltás utáni múltrobbanás azt idézte elő, hogy több mindenről lehetett beszélni, amiről addig hallgatni kellett, csak éppen betartva a politika otromba játékszabályait. Elmondhatóvá vált például a meghurcoltatás, a trianoni menekülés, a zsidóként való deportálás, a hadifogság, a kommunizmusban elviselt börtönbüntetés, a magántulajdon államosítása, az internálás, a kitelepítés. Egyszerre a felszínre került az elmondhatatlan, ám az üldözők érinthetetlensége megmaradt. Még szépirodalmi szinten sem történt ezen a téren „rendszerváltás”, s ebből kirajzolódik a változás utáni „kortárs irodalom” felelőssége is. Akadt ugyan egy-két ellenpélda, s az ún. sztárírók, akik ráadásul korosztályilag érintettek, nemzedéki regényekben megírhatták volna, ahelyett, hogy állambiztonsági és belügyes kötelékben szolgáló szüleiket tisztogatják. Átértelmezték a múlt felelősségét, s a jelenkori egészségtelen hozzáállás miattuk is alakult ki, azért, hogy a saját múltjuk – gyerek- és ifjúkoruk – fénytörései elviselhetőbbek és főleg elfogadhatóak lehessenek önmaguk, illetve mások számára. Ehelyett zömében jelentéktelen témákról, érdektelen történésekről írtak. A társadalmi problémák szépirodalmi feldolgozását egyáltalán nem segítették, pedig a szellemi, lelki és fizikai feloldás az elkövetők részéről elkövetett tettek miatt erkölcsi és jogi értelemben is szükséges. Mert a szociálisan és érzelmileg még nem felnőtt nemzedékek ki vannak téve a torzítás veszélyének. Olcsó, ám tetszetős jelszavakkal, demagógiával és tekintélyes személyek által uralva könnyen irányíthatóvá válhatnak, ami az aktuálisan legkívánatosabb tömegbázisa lehet mind a diktatúráknak, mind a globalizációs társadalmaknak.

Az áldozati oldalon is pusztító erejű közösségeken belül „a nem szólunk egymáshoz” nagy műgonddal kimunkált magatartásforma. Ha valamiről nem szólunk, az nem is létezik… Ez csak szimpla elhallgatásnak tűnik a családon belül és társadalmi szinten, a generációk között: hol egyik, hol másik szereplő hallgat el egy-egy történet kapcsán, s egyes témák így válnak tabukká. Nem kerülhetnek felszínre, mert az illetőt nem érintik jól. A tabusítást hirtelen elnémulás követi, s minden áldozatául esik, ami rossz emlékű. Pedig a „családban el kell hangoznia az együttéléshez szükséges néhány mondatnak”^[2] – legalább – alapinformációknak, amelyek magyarázatot nyújtanak a múltbéli eseményekre.

[[paginate]]

Sajnálatos, sőt tragikus, hogy az egyházak sem néztek szembe a saját múltjukkal, úgy pasztoráltak tovább lelkeket a rendszerváltás után, hogy nem volt megtisztulás, bocsánatkérés az 1945 után történtekért, mintha nem történt volna semmi. Transzgenerációsan átadott: nemzedékről nemzedékre átörökített mechanizmusokról van szó, olyanokról, amelyeket generációkként egyáltalán nem, vagy rosszul kódoltak és adtak tovább, mivel a nagyszülők nemzedéke komoly pszichés traumákon ment keresztül. Saját életük képsora lesz az, ami súlyos és nyomasztó „golyóként” mindig visszagördül – gátolva a továbblépést – az egymást követő nemzedékek elé. A gyerekeik már lépni sem tudtak a „golyóktól”, annyi feldolgozatlan életesemény gördült vissza – eléjük. A feldolgozatlan múlt torzítja a jelent, de a jövő formálásában, a zsigeri emlékekben és félelmekben is ott van a nagyszülők által, akik a családi emlékezet egyedüli birtokosai. Rajtuk múlik, hogy mit mondanak el, hogyan mondják el a történéseket – egyáltalán elmondják-e, vagy magukkal viszik a sírba, itt hagyva viszont az átörökített érzéseket.

A nagyszülők, vagyis a még korábbi nemzedék felelőssége abban rejlik, hogy ők szabályozzák a kimondható és a ki nem mondható témákat. Ez olyan szeparációs helyzetet teremt, amely így vagy úgy, de megismétli a traumákat, sőt több nemzedékre hatással van. Olyan magatartásformákhoz vezethet az ilyen átörökített és traumatizált múlt, amelyek lojalitáskonfliktust, árulást, paradox külső és belső üzeneteket és súlyos identitászavart eredményezett. A következő nemzedékben szorongás jelentkezhet valami ismeretlentől, ami csak a tudatalattiban, sejtésszinten van jelen. Mert a félelem, mindentől függetlenül kialakul! Ezért nincs ijesztőbb, mint kizáródni a valós történetekből. A traumák ugyanis a résztvevők tudtán kívül is hatnak, sőt újra felbukkannak a leszármazottakban. A szülők tudattalanul, (epi)genetikailag is továbbadják a generációjuk által elszenvedett sérüléseket, s gyermekeik magukban hordozzák a mélyen eltemetett gyötrődést. Az átélt fájdalmak a nemzedékekben otthagyják kitörölhetetlen nyomukat. Ez a kibeszéletlenség vagy egyfajta orál-kannibalizmus a nagyszülők és szülők feldolgozatlan traumái miatt lebéníthatja a következő nemzedék(ek) gondolkodását. Óhatatlanul bekövetkezik – társadalmi és családi szinten is – a múltrobbanás! Egy napon beszélni kellhet ezekről az elhallgatásokról, a történelmi és családi titkokról, hogy az egyéni fejlődés érdekében felbukkanjon az elkendőzött igazság, amelyet egy korábban élt ember temetett el. A személyük eltűnt a családi emlékezetből, avagy épp ellenkezőleg, heroizált formában él tovább. A későbbi nemzedékek, utódok tagjai nem felelősek a korábban történtekért, ezáltal kiszabadulhatnak a nagyszülők fogságából, amiért akaratukon kívül a szülők is nagy árat fizetnek. Ők is áldozatokká váltak, ily módon áldozattá téve a következő nemzedék erre fogékony, érzékenyebb tagjait, akik ezáltal szintén tovább vitték az áldozati szerepet, s a legtöbb esetben tovább is adják. Ezáltal a szülők a saját szüleik áldozataivá váltak.

[[paginate]]

Titkok elhallgatása: az elmondhatók szabályozása

Az előző nemzedékek szégyenérzetből és kíméletből általában tabuként kezeli a „családi szennyest” a következő nemzedék előtt. Jó mélyre elássák, de még a térképét is annak, hová ásták el, nehogy segítségül szolgáljon az irányjelző a tovább élők számára. „Az szenvedjen, aki utoljára marad” – szemléletmód él bennük! Titkolják a tilalmakat is, ezáltal megfosztva a gyerekeiket attól, hogy a nemzedékek egymást követő szerepvállalásában felelősséget viselhessenek, nehogy gyermekük vagy unokájuk tudomást szerezzen a múltról. Visszatérő élményanyag a bántalmazottság (vagy a bántalmazói szerep) szégyenérzete, hogy más ne szenvedjen a megtörténtektől: „legyen vége”. Ezek a tudatos tabusítások elvágják a családi emlékezet többgenerációs láncolatát. A tudás (és megértés) tilalmával lelkileg – és ezáltal szellemileg is – blokkolnak. Ehhez nem nyújtott segítséget a hazai kortárs irodalom a rendszerváltás után sem. A társadalom, a közösség, a család és önmaguk előtt bűnbakká válnak, amire az utódok nem készülhettek fel a lelki szeparáció, a felelősség eldobása miatt. Megtörténhet, hogy egyedül az eseményeket átélő nemzedék marad a valóságos családi emlékezet birtokosa, övék lesz az a privilégium, hogy szabályozzák a kimondható és kimondhatatlan témákat. Így még a haláluk után is uralkodnak! A már nem élők megteremtenek egy olyan élethelyzetet, amellyel a „kimondhatatlan” helyére fiktív történetek épülnek be kötőelemként, családi manipulációképpen…

Nincs félelmetesebb, mint egyéni döntés alapján szeparálódni, aztán kizárulni a mikro- és makroközösségekből, majd ellentétes hajtóerők össztüzébe kerülni: üldözötté vagy üldözővé, megfigyeltté vagy megfigyelővé válni. Volt erre számtalan példa az 1945 utáni történelmünkben (napjainkig). Nathalie Zajde a zsidó népirtásról írt munkájában azzal foglalkozik, hogy a lágerek és haláltáborok túlélői milyen módon adták át utódaiknak a traumát. A gyerekek és unokák nem élték át a háborút, a frontszolgálatot, a deportálást, a lágerélményt, a hadifogságot és a háborús sérüléseket sem, szorongásban mégis olyan utánérzésekben volt részük, amelyeket a felmenőik éreztek a megtapasztaltak miatt. Ez így vált – sejtkódolással – tudat alatti „tiltott tudássá”. Ha az eredeti traumás élmények okának tényszerű ismerete nem objektiválódik, nem válik családon belüli témává, akkor a következő nemzedékekben hézag, tudati és érzelmi űr keletkezik, ahová bekerül az örökített „anyag”, hiszen a lelki, idegi élmény epigenetikusan, vagyis transzgenerációs kóddal továbbörökítődik, s valósággá válik. Megismétlődnek egy másik nemzedéken belül az átélt élmények és rejtett cselekedetek is. Az elmúlt évszázadokban úgy vélték, a holtak lelke visszajár az élők közé, s ők vannak hatással az élőkre. Ma már ismert, hogy az eltemetett igazságok, a titkok is epigenetikusan kívánkoznak felszínre. A sokadik nemzedék szülöttei már élhetnének szabadon, de nem tehetik, mert családon belül nem működött az őszinteség, a belső kommunikáció, s ez meggátolta a családtagok szeretetáramlását és lelki szabadságát, csak a traumák kibeszéletlen és feloldatlan lelki és idegi átörökítése valósulhatott meg. Emiatt a történelem embert próbáló időszakaiban kialakult megrázkódtatások több alkalommal is felbukkanhatnak a családtagokban, a tudtukon kívül.

[[paginate]]

A családunk története a mi történetünk

A fejlődéspszichológia, a sejtbiológia, a neurobiológia és az epigenetika területein elért eredmények szerint legalább három nemzedékre visszamenőleg fel kell tárni a család történetét ahhoz, hogy megérthessük az ismétlődő rossz mintázatok hátterében működő mechanizmusokat. A traumákat átélt emberek leszármazottai hordozhatják az általuk át sem  élt megrázkódtatások következményeit: fizikai és érzelmi tüneteket, amelyek betegségekben manifesztálódnak. Az epigenetikus változások akarattól függetlenül következnek be, sejtszintű kémiai módosulásokat okozva. Az anyák már megtermékenyítetlen petesejtként is osztoznak a nagyanyák sejtkörnyezetén. Amikor a nagyanyánk öt hónapos várandós volt az anyánkkal, már akkor, annak a petesejtnek az úgymond elősejtje, amelyből kifejlődtünk, jelen volt az anyánk petefészkében. Még mielőtt egy édesanya megszületett volna, a legkorábbi nyomok az anyákkal együtt már a nagyanyák testében is jelen voltak, azaz három nemzedék osztozott azonos biológiai környezeten. Érzelmi, biológiai és pszichológiai szempontból meghatározó a fogantatástól kezdődő környezeti hatás, amelynek egész életre befolyásoló szerepe van. Az elmúlt esztendők kutatásai azt bizonyították, hogy a környezetünkből érkező jelek átjuthatnak a sejtmembránon, ami irányíthatja a sejt viselkedését, ez pedig aktiválhatja vagy akár deaktiválhatja a génjeinket. Betekintést nyújtanak a legújabb kutatások abba, miként adja át az anya a méhében fejlődő utódnak a sejtmemóriát. Az átörökített érzelmek: a félelem, az öröm, a harag, a szeretet, a stressz, a remény, a veszteség stb. biokémiailag módosíthatják a csecsemő, a gyermek majd a felnőtt genetikai fejlődését, hiszen a vérbe a tápanyaggal együtt az anyától sok hormon és információ is átkerül. Mindez az addig megélt érzelmek alapján működik. (Például a stresszes kismamák utódai nagyobb arányban válnak koraszülötté.)

A nagyszülő elfojtott érzelmei a testéből átkerülnek a gyerekébe és az unokájába. Mára tudjuk, hogy a kromoszomális DNS-állománynak nagyjából 2%-át teszik ki a fizikai jellemzők (pl. a hajunk, a szemünk és a bőrünk színe); a többi (közel 98%) az ún. nem kódoló DNS-t tartalmazza, amely az örökölt érzelmi, személyiségbeli és viselkedésbeli vonásokat is hordozza. Ezek a gének tartalmazzák a múltbéli tapasztalások emlékeit. Akkor tehát mindenért a génjeink felelnének? Nyilván nem, ugyanis emberekről lévén szó, rendelkezünk a logikus gondolkodás képességével, erkölcsiséggel, tanult és tapasztalati úton szerzett tudással, hogy önazonosak lehessünk.

[[paginate]]

Feldolgozatlanság és rossz közérzet

Szinte alig van olyan család, amelynek tagjai ne éltek volna át valamilyen XX. századi – történelmi – tragédiát. Ez az évszázad is bővelkedett a traumákban. Az emberek élik az életüket, azt hiszik, hogy ezt a saját döntéseik alapján teszik. A valós önismeret segítheti a reális helyzetfelismerést, mások mélyebb megértése pedig enyhítheti a rokonok egymással szembeni bizalmatlanságát, az öröklött traumák feldolgozását. Sokszor csak külső segítséggel lehetséges a generációs terhek enyhítése. A hozzáálláson mindenféleképpen lehet változtatni, s ez gyakran elegendő a felszínre bukkant terhek könnyebb viseléséhez, hogy így tényleg saját életet élhessen az ember, hiszen joga van hozzá.

Erős Ferenc fogalmazott úgy, hogy „»[a] rossz közérzet« […] konfliktusokat generál a nemzeti és a transznacionális, a családi és a nemzedéki identitás között, de egyszersmind az áldozatokkal való azonosulást és a »tetteselődökhöz« való viszony tisztázását is szükségessé teszi.”[3] Az elmúlt évtizedekben azzal kellett szembenézni, hogy a hiteles szemtanúk szinte már mind elhunytak. Az elkövetők jó részével is ez történt, ám mindkét tábor utódai „együtt” élnek: egyik felük meg sem szólal, mert egy megsemmisített, deklasszált társadalmi réteg tagjai (kulák, polgár, nemes) – a másik csoport tagjai – az elkövetők (ávós, kommunista vezetők vagy társutasok, új értelmiségiek) pedig erkölcsi bajnokként viselkednek több évtizede. Az első csoport, amely áldozata volt a Rákosi- és Kádár-féle diktatúrának, több nemzedék óta elnémult. A másik csoport utódai megrekedtek életük korábbi fázisában, a tettes-elődökhöz való viszony tisztázása helyett a szépirodalom és közélet terébe nyomultak be, és oda tolták át sikertelen identitáskeresésüket, gyerekkori váláságaikat.

Az utódgeneráció tagjai, a középnemzedék, vagyis a negyvenes-ötvenes korosztály még rendelkezik némi oral history-élményanyaggal, s ezáltal az értelmezési lehetőségeik is bővültek. Már a következő nemzedék tagjai, a mai huszon- és harmincévesek is szót kérnek, s bekapcsolódnak a közelmúlt értelmezésébe. Véleményformálók a fiatalabb nemzedék történésztagjai, mint például Csunderlik Péter, Gellért Ádám, Schwarczwölder Ádám, Ligeti Dávid, Nánay Mihály, Bödők Gergely, Veszprémy László Bernát stb. Az általuk képviselt szemlélet alapján elmondhatjuk, hogy nemcsak az egyéni emlékezést vizsgálják, hanem a kollektív emlékezetet is, amely nem minden esetben ideologikus hatalomigazoló képződmény. A kollektív emlékezet „hivatalosan” is tárgya a történelmi kutatásaiknak. Közöttük is jelentős szemléletbeli ellentétek feszülnek, attól függően, hogy melyik történésziskolából kerültek ki. Léteznek történészálláspontok, amelyek éles különbséget tesznek a valóság és az emlékezet mítoszai között. Ám az emberek nem kizárólag egyénenként léteznek, hanem különféle csoportokban, közösségekben, s identitásuk kialakítása is ettől függ.

[[paginate]]

Az identitások a saját múlthoz kapcsolódva jönnek létre, amint tapasztalni fogjuk a későbbiekben a kortárs írók egyes tagjainál. Ezért kellene működnie a múlttal és az egyéni sorssal való szembenézésnek, amihez a tényekhez való ragaszkodás mellett a kritikai megközelítés is nélkülözhetetlen lenne. Ebben jelentős segítséget nyújtanak az előbbiekben felsorolt ifjabb történészgeneráció előtt járók, például Andreides Gábor, Csatári Bence, Halmy Kund, Máthé Áron, Müller Rolf, Ötvös István, Szekér Nóra, Tabajdi Gábor, Takács Tibor… Nem is a névsor fontos, hanem azok a műveik, amelyek az elmúlt évtizedekben megszülettek, és semlegesítik, jobb esetben ellensúlyozzák a több évtizedes optikai történelemtorzítást.

Gondolatblokkolás

A romboló, sokszor epigenetikusan örökölt minták negatív hatásait lelkileg lehetséges felszabadítani a blokkoló érzelmi állapotoktól, például a félelemtől, a dühtől, a titkolózástól, a bűntudattól, a szégyentől és a hárítástól, valamint a múlt béklyóitól. Sérülékeny az emberi lélek, és különféle élethelyzetekben szembe kell néznie bizonyos szerzett vagy örökölt traumákkal. A rossz életminta is lehet jó példa – ami nem azt jelenti, hogy negatív élettörténetekkel és életelakadással bárkinek joga volna ezreket deprimálni. A károsult (áldozat) családokban megmaradtak a generációs sérelmek, amelyeket még a diktatórikus rezsimben éltek át. Három, illetve már négy nemzedék óta nem tudták kibeszélni a beléjük égett titkolózás, félelem és szégyenérzet miatt. Az emberellenes bűnök áldozatainak és gyerekeiknek a mai napig együtt kell élnie az elkövetőkkel. A bűnösök „tisztességgel” megöregedhettek, hiszen a közvélemény a szadista ávós gyilkost, az ítéleteket hozó vérbírókat s azok végrehajtóit, valamint az operatív tiszteket is, illetve az egész szervezet túlteljesítő vezetőit ártatlannak nyilvánította. A nem rég elhunyt Losonczi Ágnes szociológusként több munkájában is foglalkozott ezzel a témával. Véleménye alapján „[a]zok, akik elkövették a vétkeket, vagy akiknek egyetértésével, együttműködésével, hallgatásával e vétkek megtörténtek, képtelenek az áldozatok megkövetésére, se büntetés, se bűnbánat nem késztette őket bűneik átgondolására”.[4] Ehelyett afféle versengés indult az elszenvedett bántalmak felnagyítása témájában. Ahogyan erről Losonczi szociológusi szemmel hírt ad: „A különbözőképpen meghurcolt kárvallottak maguk is képtelenek a »másik« másfajta szenvedésének elfogadására, hiányzik a belátás a másféle értékrendben élő emberek, csoportok sebzettsége iránt. Minden oldalon merevséget, bezárkózást, elhárító magatartást tapasztaltunk, mely elidegenítő és ellenséges indulatokat szított.”[5] Nem lehet mit kezdeni ezzel a romboló, egyoldalú és kisajátító „ki szenvedett többet?” megközelítésmóddal.

Az előző nemzedék felelősségét nem kell, de nem is lehet át- és felvállalni. Tudomásul kell venni, amit elkövettek és mind a mai napig elkövetnek, az nem csak abban nyilvánul meg, hogy nem engedték bekövetkezni a nemzedékváltást – ami az elmúlt évtizedben csak természetes módon, biológiailag következett be –, hanem ellenséges magatartással viseltetnek, mintha nem önmaguk miatt kellett volna túlteljesíteniük a diktatúra időszakában. Alig maradtak köztiszteletben álló tekintélyek ebben az értékvesztett világban, ezért nyúlnak vissza a kutatók és tudósok korábbi korokhoz és akkor élt emberekhez. Holott most, a teljes morális világválságban a még megmaradt és teremtett emberi értékek felmutatásával tudunk tovább élni, mert valamit tovább kell adni az előbbiek hiányában a következő nemzedéknek, ami már a mi felelősségünk, hogy ők ne kerülhessenek hozzánk hasonló helyzetbe.

Arday Géza

[[paginate]]

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Beczner Tamás: A funkcionárius-gyerekek drámája, Új Látóhatár, 1969, 2. sz.

Erős Ferenc: Előszó, in: Assmann, Aleida: Rossz közérzet az emlékezetkultúrában, Múlt és Jövő Kiadó, 2016.

Ferenczi Sándor: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében, Magvető Kiadó, 1982.

Frankl, E. Viktor: Az élet értelméről, Libri Könyvkiadó, 2019.

Losonczi Ágnes: Sorsba fordult történelem, Holnap Kiadó, 2005.

Obersovszky Gyula: Üvöltök fájón a kor bajaival, Művészetbarátok Egyesülete, 2017.

Popper Péter: Nem menj a romok közé!, Kulcslyuk Kiadó, 2021.

Tilmann J[ózsef] A[dalbert]: Az eseményhorizonton túl, Typotex Kiadó, 2018.

Zajde, Nathalie: Souffle sur tous ces morts et qu’ils vivent, Ed. La pensée sauvage, 1993.