– Fiúk, szabad az út! Mehettek! – kicsapva szobája ajtaját, a főszerkesztő ragyogó arccal robbant be a kollégákhoz a váratlan hírrel. Szinte maga se hitte, amit mondott.
– Hova? – kérdezte az idős kolléga.
– A találkozóra – ismételte lelkesen a főnök.
– Közel egy évet vártunk rá! - dörmögte a rovatvezető.
– Tán még többet is - nyomatékosította a lapterjesztő.
– Végre, valahára! – szólt, fejét felemelve, a vezércikkíró.
– És még mondja valaki, hogy nincsenek csodák! - jegyezte meg enyhe gúnnyal a tördelőszerkesztő.
– Hát ez tényleg az! – bólogattak többen is.
– Épp az előbb hívott fel a központból Hoppándi elvtárs, ő mondta: „Na, mehetnek...”
– Ki az a Hoppándi? – értetlenkedett Simonyi.
– Hát az a...; Hogy is mondjam csak... Ő felügyeli a lapot az állambiztonság részéről.
– Hogy ne botorkáljatok... Akarom mondani, nehogy eltévelyedjetek... mi!?... – vigyorgott az épület szomszéd szárnyában működő irodalmi hetilap humoristája, aki a közelgő szilveszteri lapszámhoz kunyerál muris írásokat a srácoktól.
– Tényleg elképedtem a jó hír hallatán. – erősítette meg iménti beharangozását a kiadvány sok mindent átélt vezetője.
– Mi történhetett, hogy meggondolták magukat? Olyan hosszú tiltás után...
– Ki tudhassa? – gúnyolódott a lapterjesztő.
– Ki az ördögöt érdekli, hogy mi történt! Mehettek, és kész. Mit kell ezt ragozni!?
[[paginate]]
– Ne gatyázzunk már, nagyon gyorsan kell intézkedni, hogy a meghívott fiúk idejekorán odaérjenek a találkozóra.
– Hol a titkárnő? – kérdezték többen is, egymás szavába vágva.
– Tüündeee! – kiáltották.
– Már jön is. – Ehejt, ni!
A váratlan örömhír felvillanyozta a redakció egészét.
– Tünde kedves, fuss ki gyorsan a menetrend irodába, és vegyél két jegyet N-be a délelőtti gyorsra – kérte a lányt a főszerkesztő.
A „jótékony” állam már évekkel előbb elvette a gépkocsikat a szerkesztőségektől, amire pedig olyan nagy szükségük volt, mint a napi betevőre ahhoz, hogy a riporterek ne csak a hasukra ütve firkáljanak feltupírozott semmiségeket, sületlenségeket, hanem biztos tényeken alapuló beszámolókat írjanak, amihez nagyon gyakran ki kellett kocsikázni, hol ide, hol oda, hogy a helyszínen bizonyosodjanak meg a valós helyzetről. Ha belegondolunk, ugyanezt a célt szolgálják az író-olvasó találkozók is: barátságokat kötni, bizalmat erősíteni, éltető kapcsolatokat fenntartani, megismerni egymás gondolatait, érzéseit, szándékait... Hogy izmosodjon mindünkben az együvé tartozás szentsége. A szerkesztő-írók örömmel eleget is tettek a meghívásoknak. Amíg hagyták. Ameddig lehetett.
Bő egy éve azonban szigorú paranccsal tiltotta meg a homogenizáló politikai hatalom, hogy az írók, szerkesztők alkalmi találkozókon, összejöveteleken hozzák egymás tudomására szándékaikat; mi az, ami nyugtalanítja vagy gyötri őket, minek örülnek, mik a kételyeik... Ha ki nem mondták is, érezni lehetett, hogy egy ideje a közvetlen érintkezések eretnekségnek minősültek a mindent regnáló, mindenkit rekcumozó „Magas hivatal” szemében. Nem is igen maradtak következmények nélkül a renitenskedő szerkesztők; félre csúszkálásaik, nem egy író helyzetét, ritkábban, akár sorsát is megpecsételték.
[[paginate]]
Az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén drasztikus változás vette kezdetét a magyarság életében Erdélyben. Kevéssel az után, hogy a Kárpátok géniusza „elvtársi-baráti” látogatást tett Ázsia legelzártabb kommunista államában, Romániában - jelesül Erdélyben, Székelyföldön – az iskolákban hirtelen minimumra csökkentették, az egyetemeken pedig megszüntették a magyar nyelvű oktatást. A kulturális intézményekben is szigorúan korlátoztak mindenféle művelődési tevékenységet az őshonos kisebbség nyelvén. Szabadon csak ama néhány magyar színházban, a templomokban és otthon a családban beszélhettek anyanyelvükön az agyagba döngölt transzilván magyarok. Bármily hihetetlennek tűnik is, az erdélyi magyar írót magyarul író románnak titulálták a korabeli többségi lapokban, még saját irodalmi lexikonukban is. Ami ellen nem volt apelláta.
– És most, lám, mégis! ... Virradna?... Vagy ez csupán érzéki csalódás?
Tünde, a fiatal titkárnő kedveszegetten tért vissza a menetrendirodából: - Azt mondták, hogy mára minden jegy elkelt a gyorsra.
– Mit tegyünk? Mi az ördögöt lehet most csinálni? - törték a fejüket a szerkesztők. Nincs miért tovább morfondírozni, össze kell dobni a benzinpénzt – ugrott be a lapterjesztőnek a megváltó ötlet -, és a Sándor Volgájával rögvest útra kelni.
A meghívott két író a Korunk folyóirat felelősszerkesztője volt. (Talán nem árt zárójelben, de nem jelentőség nélkül megjegyezni, hogy a Kolozsváron megjelenő Korunk folyóiratot Dienes László alapította 1926-ban. Ez a leghosszabb életű kiadvány magyar nyelvterületen. Két év múlva, 2026-ban lesz száz éves!)
A meghívott két író-szerkesztő bizakodón robogott célállomásuk felé. Menetközben azon töprengtek, ki mit fog mondani, ki melyik írását olvassa fel a személyes siker reményében
Alig egy órával az után, hogy útnak eredtek, a főszerkesztő újabb telefonértesítést kapott az állambiztonság hithű emberétől: Az engedélyt visszavonták! A találkozó elmarad!
– De a fiúk már elutaztak!... – hüledezett a főszerkesztő.
[[paginate]]
A biztos botránytól tartva, a mindenható gondolatpolicáj bekeményített:
– Hát akkor!... Főszerkesztő elvtárs, azonnal hívja fel a vasúti igazgatóságot, érdeklődje meg, hol tart a gyors, és a legközelebbi állomáson, az állomásfőnök, az én utasításomra, szállíttassa le a szerelvényről a két írót!
– Csakhogy nem vonattal utaznak...
– Hát mi a fenével?
– Az egyik kolléga kocsijával mennek. Már nem kaptak jegyet a gyorsra. Mára minden jegy elkelt.
– És erről miért nem értesített engem, főszerkesztő elvtárs!?
– Jelentenem kellett volna?
– Nekem mindenről idejekorán tudnom kell.
Hogyha az engedélyt odafent visszavonták, a két író nem tarthatja meg a találkozót. Ez olyan világos, mint az egyszeregy – járta meg az eszét a minden hájjal megkent gondolatpolicájnak -, és gyorsan más döntést hozott. Egy román ajkú orvost küldetett a találkozó helyszínére. A művelődési ház igazgatója pedig illetékes helyről azt az utasítást kapta: Az írók helyett egy orvos tartson két órás előadást a szívinfarktusról a többségiek nyelvén. Az mindig aktuális téma.
[[paginate]]
Mobiltelefonnak akkor még híre-hamva sem volt, az úton lévő két szerkesztő-író minderről semmit sem tudott.
A találkozó szervezői kedvesen fogadták őket, de meglepően kedvetlenek, ijedtek, levertek, hervatagok voltak.
– Mi van veletek? – kérdezték a megbeszélt időre érkezett vendégek. – Úgy le vagytok törve, mint a bili füle...
A valóban tanácstalan, reményvesztett szervezők azt sem tudták, mivel kezdjék, mit mondjanak, hogy közöljék velük a szomorú fejleményt úgy, hogy azért le se taglózzák le őket. Végül egyikük nekibátorodott, és tudatta velük a lesújtó-hírt:
– Visszavonták az engedélyt. Letiltották a találkozót.
– Mit beszélsz!? ...
– ?...
– Kicsoda?...
– Odafent...
– Miért?...
– Fél órával ezelőtt azt az ukázt kaptuk, hogy az író-olvasó találkozó objektív okok miatt határozatlan időre elmarad. Ide küldtek egy orvost, hogy – ha már itt van a közönség - helyettetek ő tartson két órás előadást a szívinfarktusról.
– Hol van az az orvos?
– A teremben.
– Menjünk be, beszéljünk vele!
Az Olténiából Erdélybe helyezett orvos a teremben az asztal mellett kornyadozott, várva az előadás kezdetét.
[[paginate]]
Akkoriban napi gyakorlat volt, hogy Ó-Romániából és Moldovából Erdélybe - lehetőleg magyar vagy vegyes lakosú városokba, településekre - frissen végzett román szakembereket helyeztek, az erdélyi magyar friss diplomásokat pedig a Kárpátokon túlra dobták (sokszor középkori viszonyok közé) lakosságcsere, az etnikai homogenizálás alattomos szándékával.
Az oltyán orvos erősen kedveszegett volt, de a két fiatal íróval szemben kollegiálisan kedves és megértő.
– Adjatok nekem egy negyedórát – kérte őket. - Ez alatt ledarálom a témát, és eltűnök. A terem felszabadul: megtarthatjátok a találkozót. Ugye, megértetek? Mert ha visszautasítom a „felkérést”, engem úgy kirúgnak az állásomból, mint a kutyapiszkot.
Negyedóra elteltével el is kezdődött az író-olvasó találkozó. De az ördög nem nyugszik, nem adja fel olyan könnyen. A vendég írók alighogy bemutatkoztak a közönségnek, a szomszéd teremben egy fiatalokból verbuvált zenekar éktelen dobolással, trombitaszóval „gyakorolni” kezdett. Olyan hangosak voltak, hogy az előadók még a saját hangjukat sem hallották tőlük.
– Mi ez!? – kérdezték elképedve a találkozó résztvevői. Tűrték egy darabig, remélve, hogy merő véletlen, és hamarosan abbahagyják. De azt tapasztalva, hogy ez bizony nem a véletlen műve, hanem hamarjában beiktatott „utánpótlás”, a két előadó indulatosan a „muzsiksokra” rontott:
– A szomszédszobában író-olvasó találkozó van. Elment az eszetek, hogy ilyen éktelen zajt csaptok?
– Minket ideküldtek – mentegetőztek a megszeppent srácok. - Nekünk azt mondták, hogy üres a terem, menjünk, gyakoroljunk nyugodtan.
– Ki mondta ezt nektek?
– A kultúrház igazgatója.
[[paginate]]
Megrökönyödve a kialakult helyzettől, és megértve, hogy bepalizták őket, a srácok egy-kettő összeszedték a dolgaikat, és eltűntek.
Így aztán teljes csendben zajlott le a kellemes és tartalmas összejövetel.
A találkozó szervezői – amint illik - vacsorára és éjszakai szállásra invitálták a vendégeket. A kis csoporttá duzzadt társaság az egyik házaspár lakására ment. Alig telt el tíz perc, még egy kupica pálinkával sem koccinthattak, csengettek a kapunál. Két rendőr jelent meg, akik kérdőre vonták a családfőt: hogy mert ő meghívni a lakására idegen embereket az ő megkérdezésük nélkül? Rövid szóváltás után, a rendőrök kibökték: Ők azt a parancsot kapták: ne engedélyezzék se a közös vacsorát, s pláne ne a későesti társalgást, mert abból biztosan valamilyen államellenes találkozó kerekedne.
– Vegyék a csomagjukat, és menjünk át a közeli szállodába – szólították fel a rendőrök a szerkesztőket. - Mi már szobát is foglaltunk önöknek.
Az írók megtagadták, hogy átköltözzenek. A kellemesnek nem mondható helyzetben a házigazda kedvesen meghívta a két rendőrt is a közös vacsorára, akik, végül is, elfogadták a meghívást, és olyan jól érezték magukat a pálinkagőzös „államellenes” társalgáson, hogy a baráti vendégfogadás végére úgy berúgtak, mint a csacsi.
Az író-szerkesztők másnap reggel indultak haza, hogy a szerkesztőségben beszámoljanak a kollégáknak a történtekről, az író-olvasó találkozó hangulatáról és tanulságairól.
Visszaútjukon egyikük egy igen szép templomot pillantott meg a kisváros kicsinyke terének közepén.
– Te Sanyi, nem állunk meg egy percre? Nézzünk már be a templomba, ki tudja, járunk-e még erre valaha.
[[paginate]]
Az Úr háza üres volt. Csak egy idős néni törölte a port a padokról. A templomi csendben viszont annál nagyobb meglepetés érte őket. Az Isten házában színes ikonok sorjáztak körbe a falakon. Amin módfelett elcsodálkoztak, hisz a protestáns templomok falait köztudottan nem díszítik szentképek.
– Tessék mondani - kérdezték a port törlő idős asszonytól -, van-e itt valaki, aki meg tudná magyarázni nekünk ezt a furcsaságot?
– Hogyne volna!
– Ide tudná hívni?
– Máris megyek, szólok neki
Kisvártatva jött is egy nyolcvanvalahányat taposó idős férfi, akit arra kért a két látogató: magyarázza már meg, mit keresnek ezek a színes szentképek a falakon, hisz tudomásuk szerint, protestáns templomokban nincsenek ikonok?
– Ja, kérem – mondta a görnyedt öregember –, azokat a képeket valami bukaresti művészek festették a falakra.
– Bukaresti festők?... Nem értjük...
– ... A helyi németek impozáns Úr házát nem rég potom áron megvásárolta a román állam, amit most alakítanak át ortodox templommá.
– És a német ajkú evangélikusok?... Hogy egyeztek bele ebbe?
– Ó, kérem, nincsenek itt már szászok. Mind kimentek „Németbe”. Jó pénzen megvásárolta őket Ceausescutól Helmut Kohl szövetségi kancellár. Csak néhányan maradtunk öregek, hogy őrizzük a halottainkat, a temetőnket.
Nahát! Lám, csak, lám, milyen sokféle lehet a „békés honfoglalás!”
Aniszi Kálmán