Egy versolvasó reflexiói

 

Mezey Katalin
Örökség

(versek)
Magyar Napló Kiadó
Budapest, 2024 

 

 

 

Mezey Katalin Örökség című verseskötete nyitott életművének nem összegyűjtött verseit tartalmazza, a könyv az utóbbi nyolc-tíz évben keletkezett költeményeinek ajándékcsokra. A hat ciklusba rendezett versek az író sokfelé ágazott életének legfrissebb alkotói termése, az előző időszakok munkásságához szervesen és természetesen illeszkedő alkotói nyereség.

Nagyon sok minden kiérezhető és tudható meg e terjedelmileg viszonylag szerény, ám annál gondolatgazdagabb kötetből: élettények és  -jelenségek özöne, amik az emberélet kezdetétől a végéig történnek velünk, bennünk, körülöttünk és tova a nagyvilágban.

A kötet szerkesztőjének vallomása szerint Mezey Katalin itt-ott újra és újra belenyúl véglegesnek hitt verseibe, így pontosítva és továbbgazdagítva a közlendőt. Ritka, kivételes alkotói gondosság. Nem kisebb gondolkodó, mint Voltaire mondta volt: „Aki jól akar írni, annak élete végéig javítani kell műveit.” A szerző kétségkívüli erénye, hogy látva és tapasztalva a ránk zúduló téveszméket, képtelenségeket és immoralitásokat, indokoltan kritikusan viszonyul korunk fogyasztói társadalmához.

Mezey Katalin önirányított személyiség, aki nemcsak vallja, hanem vállalja is azt a princípiumot, mely szerint az első fontosságú tényező az élet, az irodalom  a valóságot emberibbé tenni óhajtó alkotói igyekezet pedig a második. Magyarán: minden jóra irányuló törekvésnek, a mások iránti kötelezettségeinknek eleget kell tennünk, az örökül kapott talentumunkkal pedig igyekezzünk önmagunk kiteljesítésére: „... aprócska  lángnyelvként születni / reményt keltő dolog. / Beváltottam-e / vagy alulmúltam a reményeket?” Ezt eldönteni nem a mi dolgunk, a jövő nemzedékek feladata. A mienk pedig az, hogy értékeket felmutatva, nyomot hagyjunk magunk után.

[[paginate]]

Mezey Katalin költészete személyes és önvallomásos. Verseinek jelentésmezeje igen gazdag. A nyolc, tíz év termését hat szakaszba rendező költő nem az időrendiség elvét követte, inkább a ténybeli, gondolati és érzelmi követelményeknek tett eleget: versciklusokba foglalva az egyazon fogalomkörbe kívánkozó/illeszkedő költeményeket.

A nyitó versciklus, A következő valóság, személyes és felkavaró. A szeretett élettárs elvesztése, tragikuma, az újratalálkozás valószerűtlensége, a reményvesztettség fájdalma, illetve annak a bizonyossága, hogy az, ami örömteli együttlét volt, immár végképp a múlté, nos, mindezek rendkívül megrendítők. Akit elvesztettünk, még itt van ugyan előttünk, de ez már nem ő. Tudjuk ki volt, azt is, milyen volt, de már nincs, és nem is lesz soha. Tudomásul venni valamit, ami ellen minden porcikánk tiltakozik, megrendítő. És nemcsak az eltávozott élettelen fizikumának a látványa, hanem még a ruhájával való érintkezés is borzongató: „Már betettem a mosógépbe, / de visszakérdezett a mozdulat: / - Tényleg kimosod? Kimosod / az utolsó nyomokat? / Mintha gyilkosságot akarnék elkövetni. / Kivettem a dobból, és óvatosan / beleszagoltam. Halványan érződött / még rajta a halálos gyengeség / hidegveríték-illata. Nem tettem vissza...”

Az egyszer-volttal való ilyetén találkozás megborzasztja, a végleges távozás képzete nem engedi megnyugodni, tovább gyötri a lelket. A költő tudomásul veszi, hogy a szeretett fél végleg távozott, mégsem tudja elengedni, mert tovább él benne a remény, hogy egyszer, valamikor visszatér, élő valóság lesz. Bár tisztában van vele, hogy ez lehetetlen, mégis hajlik rá, hogy elfogadja: bekövetkezhet az óhaja. Mert önnön részének érezi, véli: „Nem tudom eltakarítani / saját szobájából a holmiját. / Amíg még minden úgy van, / ahogyan hagyta, addig / bármikor hazajöhet.” És az egyszer-volt hitvesi élet apró gesztusai ismétlődnek: „Egy cserép fehér rózsát / tettem az íróasztalára, / az ágya mellé.”

Így vannak ezzel a nagyobb közösségekhez, például, a hazához vagy a nemzethez való viszonyulásban azok, akik úgy érzik, hogy mindnyájan „egyazon szellemi égbolt alatt” (Illyés Gyula) élünk.

Minden bizonnyal a gondolati mélység adja, hogy a kötet egyik kiemelkedő alkotásának érzem A következő valóság című verset. Hiánylény vagyunk, teljesülni akarunk: „Átköltöztek a mindenségbe, / ezért lelkem a mindenséget kutatja, / merre lehet, merre van a nyitja, / őket mikor, miképpen kapom vissza. /…/ A következő valóság közel van, / éles vonal vágja el a világtól ,/ de az élő elbotlik a vonalban.”

[[paginate]]

Amikor a költő más irányba fordítja alkotói talentumának fényforrását, változik az elénk táruló kép. A Valami kismadár című vers az idegen nyelvi közegbe került, mi több, a gyűlölködő többségiek világában élő meghitt otthonukat elvesztett kisebbségieket juttatja recenzens eszébe. Tamási Áronnak azt az igaz-szép gondolatát - mint be nem teljesült emberi óhajt és társadalmi követelményt -, amely szerint: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Lám, este a kismadár is „visszaszáll a fészkére” – hazamegy.

A Rossz időkben ciklusban a költő fiatal éveinek nehézségeit: a második világégés bombázásait, rémségeit, a nyilas uralom és a kommunizmus abszurditásait villantja fel. Középpontjában a testi-lelki nélkülözések, a kitaszítottság, az elorzott emberi-erkölcsi igazságokért folytatott keserves küzdelem, a kiszolgáltatottakkal való együttérzés, a közösségi szolgálat követelménye, feladatkomplexuma áll. A nemrég romba dőlt abszurd világ elmúltával, a szabadnak remélt és hirdetett világ beköszöntével a fiatal nemzedékbeliek nyíltan kritikus hangon kívánnak viszonyulni mindenhez, ami az anszien rezsimben erkölcstelen, embertelen volt. De hiába kérik, ösztökélik nyíltságra, őszinte megnyilatkozásra felmenőiket, azok nem beszélnek megaláztatásukról. Hallgatnak, mert anno kiadatott a szigorú parancs: ha békét akarsz magadnak, hallgass, mint a sír. „Anyánk szája elé tett / ujjával tanított, / hogy a szólás veszélyes, / tartsuk meg a titkot.” Az abszurditásokat nem úgy döngölhették agyagba a megalázott milliók, hogy fájdalmukat világgá kürtölik, a gonoszságok ellen elszántan küzdeni kellett a győzelemig. Nem volt más alternatíva.

Rémesen sötét időszakot hagytunk magunk után. De a teremtés koronája mintha mégsem okult volna belőle, hisz most is az erőszak csapkod ide-oda, a túlhatalmak packázásait, a világ újrafelosztásának kísérletét éljük, szenvedjük. Noha ma mások a keresztszülők.

[[paginate]]

Más felé fordítva az alkotói fénycsóvát, Mezey Katalin Hála című versében a bombázás elől menekülő védtelenek szörnyű helyzetét állítja szembe a feketerigók fészekrakásért, élettérért folyó küzdelmével. Az elénk táruló kép mosolyra gerjeszt: merthogy a kis madarak nem „életre-halálra / verekszenek... csupán megadásig.”

Közhelyes igazság, hogy múlik az idő, az idő múlásával pedig változnak az életkörülmények. Az istennek készült bejáraton át című versében a költő a túlterjeszkedő média tolakodását, a jó érzést semmibe vevő, a természetes közösségi együttélést háborító esztelenségeket, brutalitásokat veszi górcső alá, racionálisan arra következtetve: „Csak csönd ne legyen, / mert az idegesítő”. A kizárólag eszközként áldás, eszközlétét túllépve azonban átok média minden hiábavalóságról hörög, rikácsol, az eszementek módján bömböl csak azért, hogy „Ne legyünk Istennel egyedül”. Magyarán: hogy ne rendelkezhessünk magunkkal.

Az Örökség verstömbben rendre belépnek az életünkbe az ősök, helyet kérnek maguknak a múlt értékei. Hanem az örökölt kinccsel élve, ha azokat az ifjabb nemzedékek lelkébe plántáljuk, mindnyájan gyarapodunk, gazdagodunk.

A Reményik parafrázis a Makkai Sándor sok vitát kiváltott Magunk revíziója című kötetnyi tanulmányát juttatja eszünkbe: a menni vagy maradni dilemmáját ébreszti az emberekben.  A trianoni tragédia után jogosan merült fel százezrekben, sőt tán milliókban a helyben maradás vagy végleges távozás drámai kérdése. Mitévő legyen az idegen nyelvi környezetbe kényszerült, gyűlölködők közegébe alázott magyar, ahol nemcsak az ő és övéinek a jövőjét rabolták el az új honszerzők, hanem a jelenét is lehetetlenné teszik. A Makkai-féle önelemző Nem lehet-re Reményik Sándor így válaszolt: Ahogy lehet. Híressé vált költeményében: (Eredj, ha tudsz!) a hontalanság keserveit, lelki gyötrelmeit ecseteli mély hittel és meggyőződéssel. Hallatlanul összetett kérdés ez, amiről vitatkozni nem csak lehet, hanem muszáj is. Persze a legfőbb parancs ugyanaz marad: megszüntetni az embertelen szociális és morális körülményeket. Hogy az ember otthonában valóban magánál érezze, tudja magát. És nyilván nemcsak ő maga, hanem az elkövetkező nemzedékbeliek is: „Látom, hallom, hogy körülfog az átok, / mégis az időtlen csodákra várok”. Reményik Sándor példát mutatott helyben maradásról. Helyben maradni üdvös, ámde az utat mindenképp magunknak kell kikövezni, elszántan küzdeni emberi jogainkért.

[[paginate]]

Ezt a gondolatot, mentalitást tágítja tovább Mezey Katalin a József Attila-parafrázis  költeményben, kimondva a nagy igazságot: „örökségedből ne legyen gyarmat: / adj magyarságot a magyarnak.”

Mezey Katalin két tömör prózával is gazdagította a verseskötetet, elvezetve az olvasókat az antik görög-római civilizáció két legfőbb központjába (Szirakúza, Róma).

Szőcs Géza költőre, lelki testvérünkre emlékezve, a pályatárs Mezey Katalin egy igaz-szép verssel ajándékozta meg hálás olvasóit.

A következő ciklusban (Mint egy hatalmas felleg) hatalmas fellegként lebeg felettünk a hiszékennyé süllyesztett tömeg veszélye.

A Vagy végre elhajít című vers nagyon időszerű kérdésre, a könyvolvasás végóráinak képtelenségére hívja fel a globalizálódó világ polgárainak a figyelmét, éberségre szólítva mindenkit. Valóban nagy gond, hatalmas tévedés hátat fordítani az olvasásnak, amire – látva a gyászos következményeit –, reméljük, idejekorán rádöbben a világ. És hátat fordít az egyszínű szürkévé foncsorozó hülyítéseknek, elutasítja a szándékosan terjesztett nyájszellemet, és a tudás mezejére, az ember önnön birodalmába lép vissza.

Az író maga is kitett volt ennek a téves felfogásnak. Akit - mivel nélkülözhetetlennek tartotta az olvasást - nagyanyja lustának, henyélőnek titulálta. Ha visszajönne nagymama, és meglátná, mi lett belőle, (aki mit sem változtatott egykori életvitelén), így értetlenkedne: „Munkára rest, / rendetlen háziasszony, / aki ha teheti, / egész nap olvas”. Derülünk a képzelt helyzeten, de magunknak is nyugodtan feltehetjük a kérdést: vajon mi ismerjük-e eléggé a „lustálkodásnak” ezt a formáját, felmértük-e a fontosságát? Sajnos, manapság egyre kevesebben „lustálkodnak” így. Panaszkodnak is a porosodó, háborítatlan könyvek. Okulva saját tévedésünkön, reméljük, csak visszatalálunk a régi helyes útra, a könyvek világához.

Az önálló gondolkodás szépségétől megfosztott, gyermekdeddé degradált egyént karikírozza ki a Magad dobod szemétre című vers: „Angol nyelvet / tanul az óvodás, / mert mire felnő, ez lesz a szokás.  /  Magad dobod / szemétre kincsedet, / mert kiment a divatból, / mondják, s te elhiszed.”

[[paginate]]

A Kutyaugatás párhuzama derűt fakaszt, de mély igazságot is kimond. Merthogy a kutya, bárhogy babusgatják, még hogyha nevetségessé cicomázzák is, megőrzi a lényegét: az ugatásban megmarad annak, ami a lényege: olyan marad, hogy még a nagyapja is érti az ugatását. Viszont az ember, ez a „csimpánz fajtájú gazda/ szavát, nótáját váltogatja, / hangerősítőn, mikrofonba gajdol / veszettül ugrándozva, / s összesereglő ija-fija / mámoros szívvel utánozza. / Érti, nem érti, nem zavarja, / hamar rákap minden divatra.”

A gyermeki beszédről rögzített pillanatképek (Nyelvleckék ciklus) szerfelett derűsek, vidámak, megmosolyogtatók, ugyanakkor érzékletesen jelzik azt is, milyen bonyolult kérdés a világ dolgainak nyelvi kifejezése, pontos leképezése.

Költői munkásságának egészét tekintve, arról is meggyőződhetünk, hogy Mezey Katalin életében milyen fontos szerepet játszott, s tölt be változatlanul a család, a gyermekek örömszerző világa, az a meghittség, derű és boldogság, amit a szűkebb környezet, és a tágabb értelemben gondolt családi élet képes nyújtani.

A kötet zárófejezetében a költő feltétlen életigenlése mellett immár érezni a versekben az idő múlásának a következményeit (Lámpaoltásra hajnal ciklus). Akárcsak mi, a költő maga is készül a nagy lépésre. Amit mindenekelőtt lelkiismereti kérdésnek tekint: az elmúlás gondolata inkább erkölcsileg foglalkoztatja. Tudniillik az, hogy kellőképpen szolgálta-e a közösségét, a nemzetet, a hazát? „Beváltottam-e / vagy alulmúltam a reményeket? Bár „még nincsen kész a mérleg, / de már nem sok hiányzik.”

Visszatekintve, a szerző visszaréved a megélt élet szépségeire, nehézségeire, a küszködésekre, de mielőtt „végleg beterít a rom”, köszönjük meg az „alkonyt, virradatot..., hogy megadatott” (Legalább az utolsó pillanatban).

Sokszínű világ Mezey Kataliné: a mindennapok örömei, gondjai-bajai, az élet apró-cseprő rezdülései, a história nagy horderejű eseményei, a nem ritkán baljós, olykor tragikus végkifejletű történelmi konvulziók éppúgy részét képezik költői világának, mint az érzelmek univerzumának színváltó hullámzása, illetve a remény, a hit, az élet értelmének, a létezésnek (lét és nemlét) filozófiai mélységű kérdésfelvetései.

Ha ismét és újfent elolvassuk a kötet gondolatgazdag szép költeményeit, mindenekben nemesbedni fogunk.

Aniszi Kálmán

Hasonló anyagaink