A falunak kiterjedt legelője volt. A csorda, a ménes, a konda reggelente a nagykiterjedésű pázsitszőnyeget kettészelő széles szekérúton haladt kifelé. Minden állatfajtának külön területe volt.
    A falu végén jókora libalegelő terpeszkedett. A nagyszárnyasok őrzése a legkisebbek feladata volt.
    A konda egy félreeső, lapályosabb parcellán disznólkodott.
    Legnagyobb legelőjük a szarvasmarháknak volt.
    Legtávolabbra pedig a lovak pázsitja esett.
    Mindegyik állatfajta a maga területét birtokolta. A lovak különben annyira finnyásak voltak, hogy bele se ütötték az orrukat abba a pástba, ahol a libák csipegettek és zsivajogva tollászkodtak naphosszat.
    A ménesben, a lovak között volt egy szamár is. Egyedül ő nem viselt béklyót. Nem is volt szükség rá: mert a füles órák hosszat egy helyben állt, mint egy cövek, fejét lelógatta, mintha meditált vagy jógázott volna.
    Hogy puszta kedvtelésből vagy más céllal tartotta-e János bá’ Bimbit, a csacsit, nem tudjuk, de az tény, hogy iázó szónoklataival a libák körül viháncoló gyerkőcök nagy kedveltje volt.
    Akkoriban a szegényebb gazdák nagy becsben tartották az állataikat. Szinte családtagoknak számítottak. Nagy szükségük volt is rájuk, mert faluhelyen, főleg az apróbb településeken, a második világégést követő esztendőkben nem volt bolt, üzlethelyiség. Petróleum, gyufa, élesztő, patkószög vagy más efféle, ha kellet valakinek, egy-egy lelkes fiatal akár kéretlenül is felpattant a lóra, és átnyargalt valamelyik közeli nagyobb településre, a helyiek általában így jutottak hozzá a momentán legszükségesebbekhez.

[[paginate]]

    Ha pedig hét végén, a nehéz mezei munka után a családok megkívánták a libapecsenyét, az asszonyok egy-kettő megszabadítottak fejétől egy-egy gúnárt vagy gácsért, amiből, ha maradt, a fölös nyershúst leeresztették az udvaron tátongó kutak hideg vízébe. Ez volt akkoriban a legjobb hűtőszekrény. A füstölt kolbásznak, sonkának és szalonnának való meg ott hentergett és turkálta a gyepet a falu-közeli disznólegelőn. A nagy háború után pénzük nem volt az embereknek, legfeljebb kisebb csereberék történtek, ki-ki maga teremtette elő magának a betennivalót, meg az egyéb szükségeseket.
    A libák őrzésén túl, más dolguk nem lévén, a kölykök naphosszat a szüntelen gágogók kórusa körül istentelenkedtek.
    Hanem egy reggel Pistinek fura érzése támadt. Úgy tűnt neki, mintha valami hibázna. Valami, ami eddig volt, most nincsen. Rövid fejtörés, kérdez-felelek után, a gyerekek hamar rájöttek a titok nyitjára: ma még egyszer se hallották iázni Bimbit. Amit pedig úgy megszoktak és szerettek, mint a déli harangszót. Néztek erre, bámultak arra, keresték, kémlelték, hiába.
    A lovak, aprókat lépegetve, csendesen legelésztek a réten, viháncolásnak, ugrándozásnak nyoma sem volt, a lábakon feszülő béklyók fegyelmet parancsoltak. Ellenben a csacsi, nos, a csacsi szabadon járt-kelt, s ha úgy tartotta kedve, akár messzibbre is elcsámboroghatott. De ma reggel senki sem látta sehol, és a gyerekek hamar gyanút fogtak:

– Ellopták! – robbant be ijedten az egyik fiú.

– Elkószált – toldotta meg a másik.

– Elcsatangolt volna? – találgatták.

–... Oszt eltévedt. Nem talált vissza.

– Én hazaszaladok János bá’hoz – ajánlkozott Pisti –, lehet, hogy ő vitte haza.

    És már futott is, hogy a lába se érte a földet.

[[paginate]]

– János bá, maga hozta haza Bimbit? – kérdezte a fiú, lihegve odaérve.

– Nem hoztam én, fiam! Dehogy hoztam! Jó dóga van neki ott a lovak közt, mér’ hoztam vóna?

– Igen, de nincs ott...

– Hogyhogy nincs ott? 

– Úgy... ahogy mondom... Nincs ott.

    Az öreg nem nagyon hitt a fiúnak, de azért csak kiment a sógorral a legelőre. Kötelet is vittek magukkal.
    Ha elkóborolt volna, kipányvázzuk – döntött az öreg.
    Kiérve a síklegelőre, nézelődtek szanaszét, keresték itt is, kutatták ott is, még a közeli vetésekbe is benéztek. A csacsinak tényleg nyoma veszett.

– A nemjóját a rossz kölykinek! – méltatlankodott János bá’.

    De keresgélés közben a Pisti fülét egyszercsak megütötte valami. Úgy tűnt neki, mintha valahonnan messziről egy ismeretlen furcsa hang neszezne. Később János bá’nak is feltűnt valami hasonlóféle.

– Sógor, te nem hallod? – fordult rokonához az öreg. – Mintha tényleg... Figyeld csak!

    Nyár volt. Szárazság, nagy hőség. A lovak fejüket fel-le mozgatva pipáltak, enyhítendő a kegyetlen forróságot.
    Ahogy közeledtek az itatóhoz, egyre erősebben hallották az imént észlelt rekedt hangot.
    Odaérve, ugyancsak meglepődtek, amikor azt látták, hogy az öreg kút kávájának hiányzik az egyik oldala.

– Hát ez meg, hogy tört ki? – csodálkozott az öreg.

– Oldalba nyomhatta valami. Erősen korhadt volt már, ócska rongy.

[[paginate]]

    A kútban térdig, ha ért a víz.
    Bimbi másodnapja a kút fenekén sírdogált a maga módján.
    Az öreg meg a sógora Sándort, a csordást kérték meg: segítsen kihúzni a mélyből szegény állatot.
    Tanakodtak, okoskodtak, mit tegyenek, hogy legyen. Sokáig próbálkoztak, vesződtek vele, de minden igyekezetük kudarcba fulladt. Az állat lábára nem köthették a pányvának szánt kötelet, ha pedig a nyakára húznák a hurkot, megfulladna szerencsétlen, mire a felszínre erőlködnének vele.
    Okoskodtak, bosszankodtak, végül úgy döntöttek, nincs mit tenni, el kell temetni a szamarat. Ott, ahol van. Bele a kútba.
    Lassan, ütemesen kezdték hányni a földet a szamárra. Jó félóra is eltelt, és János bá’t annyira elfogta a kíváncsiság, hogy lenézett a mélybe:

– Hadd lám, hogy haladunk?

    Az a sok föld, amit belehánytak, azt a kevés vizet, ami a kút fenekén csillogott, mind felitta.
    Időről időre le-lekukkantottak, de a fölöttébb homályos mély túl sok mindent nem árult el titkáról.

[[paginate]]

    Hanem a mélyben mintha még kilátszana a szamár háta.

– Hogy nem nyelte el még a föld!? – csodálkozott János bá’.

– Folytassuk! – bíztatta két társát a csordás. 

– Sógor, ez a temérdek főd, amit béhánytunk, nem kellett volna, hogy befedje a szamarat? – türelmetlenkedett az öreg.

– Hányjunk még rá, hogy mélyen a föld alatt legyen – válaszolt a kérdezett.

    A kút egyre apadt.

– Az istenfáját!... – dohogott később János bá’, mert, lenézve megint, hályogtól homályos vén szemének úgy tűnt, hogy a szamár még mindig ott áll a földhányáson.

– Képzelődik – nyugtatta a csordás.

    Mit volt mit tenni, folytatták a lapátolást. Bele is izzadtak alaposan, mire már jócskán közel jártak a felszínhez. Ámde most már mind a hárman látták, hogy a szamár tényleg ott áll a kútban a földhányáson.
    János bá’ még bosszúsabb lett:

– Ez a szamár csúfságot űz belőlünk!

– Dacol a sorsával – bölcselkedett a sógor némi iróniával.

[[paginate]]

    Közel jutva a felszínhez, most látták csak igazán, mi történt. Ahogy lapátolták a földet, hogy elföldeljék szegény állatot, a szamár meg-megrázta magát, hogy a föld lehulljon a hátáról. És ilyenkor lépett is egyet. Felfelé.

    Látva az imént még teljes képtelenségnek hitt kudarcos helyzetet, elkezdték sietve hányni a földet a szamárra.

– Dögölj meg!... az anyád!... – vadult meg az öreg, akinek most már igazán csak a pórul járt ember bosszúja mozgatta a lapátot a kezében. Addig-addig gürcöltek, amíg szinte teljesen betömték a kutat, mondhatni egy szintre kerültek a sík térrel. Ekkor a szamár megrázta magát, és a kidöntött korhadt deszka helyén kilépett a legelőre.

     Megpillantva a kútból kimászó szamarat, a bámészkodó gyerkőcök ujjongni kezdtek örömükben. Hozták is a sok zöldet, még csemegét is loptak neki a szomszédos lóherésből.

    A lapátjuk nyelére támaszkodó férfiak megbabonázva bámulták a falánk szamarat. Nem jött, hogy elhiggyék, amit látnak.

– Te János! – szólt később a sógor.

– Mi az!? – vakkantott János bá’.

– Azt hiszem, hogy ez a szamár kibabrált velünk.

– Ezt meg hogy érted?

– Túljárt az eszünkön.

[[paginate]]

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy itt van, ni! – mutatott az éhét oltó állatra.

– Beszélj világosan, hogy megértselek.

– Azt mondom, hogy itt van, és nem ott, ahol mi akartuk, hogy legyen.

– Hol? A kút alján?

– Ott, hát! Mélyen a földhányás alatt.

– Hát erre igazán senki se gondolt, hogy ilyesmi is megtörténhet.

– No, látod, ezért én azt mondom neked, ha úgy hozza az élet, rázzuk meg magunkat, ahányszor csak kell, de ne adjuk fel soha!

 

Írtam egy történetet egy csacsiról, amit el akartak földelni, de nem tudtak. Ha magamat a szamár helyzetébe képzelem, én vajon végig tudnék-e felfelé taposni, lépegetni az ellenséggel szemben az élet karrier-létráján?
    Másképp gondolva: miközben meg akarnak szüntetni bennünket, mint nemzetközösséget, eltemetni, megszüntetni még a kultúránkat is, és nincs más segítséged, hogy felülkerekedj rosszakaróid mesterkedésein, csak a magad erejében, hitében bízhatsz, csak a saját képességeidre alapozhatsz, micsoda gyönyörű győzelem lenne, ha minden mesterkedésük ellenére egyszer csak győzelmesen kisétálnánk az agyagba döngölés, a nekünk szánt pusztulás feltöltődött kútjából. Vajon mi, akik „egyazon szellemi égbolt” alatt élünk, hány ilyen földbe döngölési kísérletet hiúsítottunk meg bő ezerszáz esztendős történelmünk során?  Győzelmünkkel, magyarán: megmaradásunkkal, létünkkel az élet igazsága (is) győzött? Higgyük, hogy igen.

Aniszi Kálmán