Nem szeretem, amikor a gyorsvasutakon túl közel ülnek hozzám. Azt sem kedvelem igazán, amikor egy zsúfolt váróteremben ülök, vagy egy szórakozóhelyen a pulthoz támaszkodva álldogálok és jobbról és balról is szorosan mellém telepednek.
    Eleinte talán inkább szórakoztatott, most már tudatosan kerülöm e helyzeteket.
    Éppen csak betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, amikor megkaptam a gondolatolvasás képességét. Áldását, vagy átkát? Lehet, hogy soha nem fogok tudni erre válaszolni.
    Mindenesetre Anyám azt gondolta, hogy a két rossz közül a jobbikat választja a számomra és a későbbiekben sokszor hallottam a mentegetőzését, ahogy próbálja szépíteni, vagy orvosolni a történteket.

– Hidd el Amandina, nem igazán hagytak időt, hogy gondolkodjam. Körülbelül negyedórám volt. Utána a legrosszabb következett volna, legalábbis ezzel fenyegettek.

    Elfogadom anyám álláspontját és soha egyetlen egyszer nem tettem neki szemrehányást.
    Valószínűleg én sem tettem volna másként, ha egy zord személyzetis megkérdezi, melyik lehetőség mellett döntök: elkészítik a hasonmás humanoidomat, vagy megkapom a gondolatolvasás képességét.
    Hogy jobb kedvre derítsen, Anyám még azt is hozzá szokta tenni, hogy belőlem bőven elég egy is. Persze ezt soha nem szemrehányóan mondja, hanem úgy, hogy érezzem én egyedi és kivételesen lény vagyok, olyan, akiből nem születhet, nem létezhet még egy e föld kerekén.

    Végigsiettem a zsúfolt belvároson és a mozgólépcsőn felmentem a gyorsvasúthoz. Már megint olyan sokan tolongtak itt, hogy nem tudtam átszelni a teret a legbelsőbb sarokig, ahol viszonylag csak kevesen vettek volna körül.
    Lehunytam a szemeimet. Az elmúlt hét évben bőven volt időm kitanulni a gondolatolvasás minden csínját-bínját. Eleinte még szórakoztatott is…

    Emlékszem arra a napra, amikor Újmexikóból haza felé repültünk anyámmal. Az ablakhoz nyomtam a homlokomat, úgy bámultam kifelé a habos, csodálatos felhőkre, azonban mindent hallottam, ami Anyám fejében zajlik. Közel, mintegy harminc centire ült tőlem.
    Ekkor még éreztem némi lelkesedést, vagy inkább kíváncsiságot, mindenesetre még nem igazán értettem mi történt velem abban a bizonyos ZXW cellában, a sokadik emeletnyi magasságban, ahova behívtak bennünket.
    Annyit közöltek, hogy különleges képességeim lesznek, melyek révén segítséget nyújthatok a Rendszernek. Hozzátették, hogy lassan, de biztosan egyre több összefüggést megtanulok majd. Lényeg, hogy figyeljek az utasításokra és legyek kész számot adni mindenről, ha újból berendelnek.
    Szóval, mint már említettem, eleinte még szórakoztatott is. A repülőgépen ülve közel hajoltam anyámhoz és elérzékenyülve hallgattam a gondolat áradatot. Szegény feje hemzsegett a riadt szemrehányásokkal és kérdésekkel. Azon rágódott, hogy döntése mégsem volt helyes, hogy egy szem leánya valójában még túl fiatal e feladathoz…
    Később az otthoni teendőire terelődtek a gondolatai, a lakásra, a munkájára, apámra, azután odébb húzódtam, mert szégyelltem, hogy a privátszférájában kotorászok. Mindenesetre valóban fokozatosan jöttem rá mindenre, soha senki nem mondott és nem magyarázott ezzel kapcsolatban semmit.

    Az első csúfos vereségemre is jól emlékszem.
    Egy nyári estén történt… A legjobb barátnőmmel, Anival mentünk kikapcsolódni, az ég mélyvörösen borult fölénk a Búrán túl, s az is látszott, hogy odafenn valahol messze, esik az eső.
    A szórakozóhelyen sokan tartózkodtak, de eddigre már megtanultam távolságot tartani az emberektől annyira, hogy ne érezzem, ne halljam valahol kétoldalt a halántékomban a gondolataikat. Úgy negvenöt centire lehetett ez, s ha mégis átléptem ezen a határon, akkor mind inkább tudatában lehettem annak, mi is jár a fejükben.
    Megdöbbentett, amikor először tapasztaltam, milyen sokan mondanak ki hangosan egész mást, mint amit éppen gondolnak.
    Anit azért is kedveltem oly nagyon, mert becsületesnek és egyenes jelleműnek ismertem meg: kiejtett szavai megegyeztek azzal, ami a homloka mögött motoszkált.

– Pocsékul nézel ki… – nézett rám ezen az estén együttérzően, és amikor kicsit közelebb hajoltam, akkor lényegében belülről is ezt is hallottam. (- Szegény Ami, milyen nyúzott. Talán nem aludt jól…vagy bántja valami… remélem elmondja később...)

Azonban sok ismerősöm gyakran éppen az ellenkezőjét jelentette ki hangosan, mint amit valóságosan ott forgatott a fejében:

– De jó a hajad! – (mennyivel jobb volt, mielőtt levágattad volna…) – Milyen jól áll neked az élénk szín! Máskor is ilyet vegyél fel! – (Úgy nézel ki, mint egy szintetikus uborka).

Eleinte alig akartam ezt elhinni, azonban a mindennapok bebizonyították, hogy nem képzelődöm.

    Szóval, az első kudarcomra is jól emlékszem.
    Ezen a nyári estén történt. Kiszálltunk a gyorsmetróból és egy ideig gyalog haladtunk tovább, míg nem eljutottunk el a BMC sarkán álló üvegpalotához. Az épület majdnem olyan lenyűgöző volt, mint amilyen átlátszó és gyakorlatilag bárhonnan be lehetett lépni, mert a selymes fényű üveg készségesen szétnyílt az első érintésre.
    Ani olyan magabiztosan indult előre, mint aki minden este idejár, én pedig követtem, magamban kissé irigyelve fölényes viselkedését és mosolyát.
    Tényleg ragyogóan nézett ki: hosszú haja egészen a combjáig leért, s bár én jól tudtam, hogy ennek a fele már csak hosszabbítás, szőkeségét jól kiemelte a sötétkék testre tapadó ruha.
    Zsúfolásig megtelt a hely. Szinte zsongott a fejem, de eddigre már megtanultam a sok gondolatfoszlányt elengedni és nem is igazán zavart, ahogy mellém állva beszélgettek a fiatalok.
    Igaz, legtöbbje már csak akadozva gondolkodott, csak valamiféle pezsgő, önfeledt gondolatfoszlány szűrődött ki felém, mivel az idő későre járt, és eddigre jó pár pohár italt elfogyaszthattak.

    Anival felültünk egy-egy magasított székbe, s belekortyoltunk az elénk tett rózsaszín folyadékba.

– Nagyanyám mesélte – nézett rám Ani és felemelte poharát –, hogy amikor kislány volt, akkor az apukája levitte a házuk alatti labirintusba, amit pincének hívtak ekkor, és megmutatta neki azt az óriási tárolóedényt, amiben valami semmihez sem hasonlítható folyadék rejtőzött. Meg is kóstolhatta

    Nagymami még csak tíz éves lehetett ez idő tájt, de soha azután nem találkozott hasonlóan finom itallal. A színe hasonlított ehhez… – nézett a pohárra Ani és hosszú körmeivel megkocogtatta az átlátszó anyagot. - Állítólag az lehetett az utolsó, amit élő növényből készítettek el… Szőlőből.
    Bólintottam, mert jól tudtam, miről van szó. Az én Nagyanyám is beszélt már erről és sok mindent ránk hagyott a korábbi világról, arról a korról, amikor még élő állatokat és élő növényeket fogyasztott az emberiség. Nagymamának köszönhetően sok mindent tudtam, amit a maiak közül már mind kevesebben.

– Várunk még ma valakit? Hívtál másokat is? – érdeklődtem később – Igen… – mosolygott rám sejtelmesen –, még néhányan fognak jönni, már átküldtem nekik hol vagyunk.

    Karjára pillantott, a szép, vékony, fehér karláncon ott villogott az üzenet: Negyedóra múlva érkezünk.
    Azután valóban csatlakoztak is: két leány és három fiú érkezett, közülük Zaidot már régebb óta ismertem, de igazából mindegyiküket nagyon helyesnek találtam.
    Az egyik fiú különösen tetszett. Kreolos bőre selymesnek, puhának látszott, a szemei pedig világosan fénylettek, mint nappal a Búrán túli égbolt.
    A második pohár után ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy közel hajoljak hozzá, bár indulás előtt megfogadtam, hogy kerülök minden testi kontaktust és nem fogok senkivel mélyebben megismerkedni, mégsem tudtam e vágyamnak ellenállni.
    Hiába ismételgettem magamnak, hogy jobb, ha csak a felszínen marad az ember, a túl bizalmas kapcsolatok fájdalommal járnak, a második pohár ital után elgyengültem és közelebb húzódtam Nikéhez.
    Így hívták ugyanis a kreolt. Belélegeztem bőre finom illatát.

– Mi a fenének barátkozol humanoidokkal? – kérdeztem jóval később hazafelé tartva Anitól.

– Na, szerinted melyik volt human? – pislantott álmosan a szemembe és rálépett a gyorsjárdára. Lassan suhantunk a langyos éjszakában. A város már szinte egészen elcsendesedett, csak a gyorstaxik cikáztak még felettünk.

–Ugye tudod, hogy tudom? – néztem rá. – A kreol… – mosolygott vissza – Hát igen, túl szép, hogy igaz legyen. Mondd csak, honnan jöttél rá?

– Felismerem őket… – morogtam, kicsit szégyenkezve, hogy még Aninak sem mondhatom el az igazat. A gondolatok látásáról senkinek sem beszélhettem, soha.  – Más az illatuk. Te nem érzed?

 – Nem – sóhajtotta –, szerintem nagyon finom illata volt. Egyszer szívesen megcsókolnék egy humant… – Jaj, nehogy idáig süllyedj! – bámultam rá mérgesen és elhúztam a számat. – Már épp eléggé mélyen vagyunk így is. Lassan nem tudsz különbséget tenni a két és a három neműek között sem… de az már tényleg a vég lenne, ha humanoidokkal állnánk össze.

 – Pedig állítólag nagyon cukik… – nevetett Ani. – Tellától tudom. – Gusztustalan vagy – mormoltam és messzebb húzódtam tőle, mert zavart, amit belülről hallok.

    A CIESX út sarkánál sóhajtva megérintettem a karját: – Sajnálom, pedig helyes fiúnak látszott…

    Ani rám mosolygott, hosszú szempillái megrebbentek: – Zaid mesélte, hogy apjától kapta jó pár évvel ezelőtt. Neki már nem volt rá szüksége. Sajnálták volna szétszereltetni és Zaid kikönyörögte, hadd legyen az övé. Esténként kikapcsolja és reggelente, ha unatkozik, megint bekapcsolja. Kedves kis gép, de nem láttam rajta jelzést, nem tudom hol készítették.
    Szomorúan néztem a szalagról a városra. Egészen magasan jártunk már, a maga nemében szépnek tűnt az éjszaka, a sok kivilágított épület.
     Felnéztem az égre. A Búra egészen átlátszóra épült, jól láttam fejem felett a csillagokat és a Hold is előbújt a felhők mögül. Ekkor már elállt az eső. – Vajon miért esik az eső? – suhant át rajtam a gondolat… – Lehullik fentről, a kupolához ér, majd elpárolog. Semmi értelme az egésznek. Valahonnan mégis érkezik és valamiért mégis leesik az égből.
    Sóhajtottam. Annyi minden nem tűnt számomra világosnak, itt a XXIII. században, ahová beleszülettünk.
    A nálunk nyolc-kilenc évtizeddel idősebb nemzedék még több mindent tudott, sok dologról másként gondolkodott, mint mi, mai fiatalok, azonban a legtöbben nem beszéltek a Katasztrófáról.
    117 éves Nagymamám messze élt tőlünk, a B4 kupola alatt, és évente csak kétszer háromszor találkoztunk, akkor is leginkább úgy, hogy a szüleimmel teleportáltattuk magunkat hozzá. Ő már ritkán vállalta így az utat.
    Észrevettem, hogy Ani engem néz, közelebb húzódtam hozzá. (– Bánt valami?) – Bánt valami? – érdeklődött barátnőm és kicsit félrehajtotta a fejét. (- Olyan szomorú vagy ma este. Még mindig a humanoid miatt?) – Ne haragudj a humanoid miatt… el kellett volna mondjam, hogy meglepetés érkezik.

– Te sem olvasgatod mindennap a Rendeletet, igaz? – kérdeztem és halványan elmosolyodtam.

– Dehogynem – nevetett - azzal fekszem, azzal kelek.

    Összevillant a tekintetünk. Szerettem Ani humorát. Mindketten heves ellenszenvet, megmagyarázhatatlan idegenkedést éreztünk mindennel kapcsolatban, ami a Rendszerhez fűződött. A Rendelet is idetartozott, szövegét primitívnek és arrogánsnak találtuk, mintha nem is embereknek írták volna…Mintha nem is emberek írták volna.
    Ezzel együtt mégis fel tudtuk idézni a sorait, hiszen azt már 4-5 éves korunkban kíméletlenül belénk táplálták.
    Minden humanoid csak a Rendszer szolgálatában állhat és hajthatja végre a Rendszer utasításait. Az elévült, használaton kívül lévő humanoidokat meg kell semmisíteni, melynek módjáról a Rendelet szintén pontosan beszámol.
    Zaid apja valószínűleg jót akart, amikor a fiának ajándékozott egy humanoidot – morfondíroztam magamban – és talán nem gondolt arra, hogy ezzel akár veszélybe is sodorhatja. Bár meglehet, hogy elég befolyásos pozícióban van ahhoz, hogy megtalálja a kiskapukat.

– Zaid apja a Központban dolgozik? – pillantottam Anira, aki éppen leszakított a szalag mellől egy fürt fluoreszkáló banánt, majd a karkötőjét a fizetőpontra érintette.

    Mindketten tudtuk, hogy a gyümölcs oly összetevőket tartalmaz, ami e kései órában segít abban, hogy elálmosodjunk, ugyanakkor a szervezetünkbe egészséges táplálék, megfelelő mennyiségű kálium és jó adag B vitamin érkezzen.
    Mégsem követtem a példáját, nem vágytam a termék ízére. Ani lassan eszegette a banánt, valószínűleg ő sem vágyott rá igazán. – Igen, már nagyon régóta ott dolgozik. Apámnak jó barátja, együtt jártak az LV akadémiára.

    Ásítottam. Elképzeltem, ahogy Zaid hazamegy ezzel a szép kreol Niké nevű humánnal, elalvás előtt a fal felé fordítja és a távirányítójával pihenő üzemmódba állítja.
   – Vajon Niké nem szomorú, hogy este kikapcsolják? – suhant át rajtam, azután elmosolyodtam saját butaságomon. A humanoidoknak azért nincsenek gondolataik, mert érzéseik sincsenek. Csak mi gondoljuk róluk ezt, mivel annyira kifejező a tekintetük, a mimikájuk... A legújabb prototípusokat már egyáltalán nem lehet megkülönböztetni tőlünk, emberektől.
    Semmi különbség... Mintha emberek lennének, mint mi… Ijesztő. Én ebben a pillanatban mégis hirtelen szánalmat és szomorúságot éreztem Niké iránt. Mintha őt ez bántaná. Én éreztem helyette azt, amit ő nem érezhetett soha és ettől egészen összezavarodtam.

 – Ani… – leheltem egész halkan és hátra fordultam, hogy nem követnek-e –, Te hány humanoidot ismersz?

    (Még mindig ezen rágódik szegényke?) – Még mindig ezen tépelődsz, Ani? – kérdezte a barátnőm. Azután elmélázva rám bámult és az ujjain számolni kezdett. – Hát jó párat…ismerem Apám munkahelyi humanoidját, tudod, aki az adatokat tárolja és szállítja, amikor konferenciára megy. H2123 a neve, Apám tudatosan nem akart neki valami életszerűbb nevet adni, nehogy túlságosan kötődjön hozzá.  Azt szokta mondogatni, hogy ha nevet adunk valaminek, vagy valakinek, akkor felelősséget vállalunk iránta és megszeretjük…
    Egy pillanatra elhallgatott, homloka mögött megjelent Apukája mosolygós tekintete. Ani sóhajtott, majd folytatta:

– Ismerem a bácsikámét, aki a Központból ment nyugállományba, és éveken át együtt dolgozott Calibbal. Ő látod nem ódzkodott attól, hogy elnevezze. Calibot világos bőrűre tervezték, arcán sok pici szeplővel, és majdnem tizenöt éven át ismertük őt.  Igazából vicces, hogy a bácsikám rémesen megöregedett, de Calib természetesen ugyanolyan maradt. Mégis egy évben nyugdíjazták őket. Calibot lekapcsolták és a Rendszer magával vitte, a nénikém szerint Brif, a nagybátyám titokban még meg is siratta…

    Ani csöndesen sóhajtott és a banánhéját a mellettünk lévő porlasztóba dobta. Időközben leléptünk a szalagról és beültünk egy a közelben parkoló lebegő taxiba. Selymesen sárga színű, kerek, két személyes taxi várt ott ránk.
    Ani odaérintette a műszerfalhoz a karkötőjét és az autó suhanva felemelkedett. Meglehetősen sokan közlekedtek így ezen az estén, ami a késői időpont miatt érthető is volt: a legtöbben vagy másik szórakozóhelyet kerestek, vagy elálmosodva hazafelé indultak.

 – Menjünk még valahova? – érdeklődött barátnőm, én pedig gyorsan megráztam a fejem. – Inkább már aludni mennék, ha nem bánod…

    Ani tagadólag intett: – Dehogy, látom, hogy fáradt vagy… akkor hazavitetlek előbb téged.

    A taxira tettem a karomat, mert a rajtam lévő karkötőbe be lett táplálva a címem. CVYE 100022 és egy pillanatig csöndben ültünk egymás mellett.

 – Ez minden? – kérdeztem azután. Rám pillantott és rögtön megértette, mire gondolok. – Ja a humanoidokról beszélgettünk… – nézett rám és egész halkan folytatta: – Ismerek egy még fiatal, alig kétéves humant is, gyakran találkozom vele a lakásunk előtt. A vak szomszédomnak segít, őt az Egészségügy rendelte ki… – elmosolyodott - Elég buta külsővel látták el, nehogy valaki embernek gondolja. Vicces, mert a haja zöld és persze ő is mindig ugyanazt a szürke ruhát viseli. A homlokán egy kereszt alakú jel található…Sejtelmem sincs miért ezt a jelet teszik az egészségügyisekre, de mindegy…

    Ani egy pillanatra elgondolkodott: – Amúgy nagyon jól nevelt és mosolygós – folytatta: – Egyszer, hazafelé menet, amikor kiszálltam a légi taxiból megszédültem kissé és Burro, az egészségügyis humanoid azonnal ott termett, még szólnom sem kellett. Állítólag úgy van beprogramozva, hogy 20 méteres körzetben megérzi, ha valaki nincs jól…

– Mármint nem érzi, csak felveszi a test jelzéseit… – mormoltam magam elé. – Igen, így gondoltam – biccentett Ani. – És ez minden. Ezen kívül csak a suliban lévő személyzetet, meg persze a mindennapos kereskedelmiseket ismerem látásból... No meg Nikét, de őt csak kétszer láttam eddig Zaid társaságában.

 – Mire képezték ki? – tudakoltam, Ani pislantott egyet, majd nagyot ásított: – Pontosan nem tudom, talán Zaid apjának segített a munkájában, akinek, azt hiszem a kódok megfejtése a fő profilja…

    Hátradőltem a kényelmes szintetikus ülésen. Az ülés teljesen átvette a hátunk alakját és körül fonta a vállainkat. Olyan biztonságosra készítették, hogy ha még le is zuhannánk, akkor sem lenne semmi bajunk. A taxik azonban nem szoktak lezuhanni…
    Lepillantottam magam alá, körülbelül nyolcvan méter magasan suhantunk a magas, fényes házak között. Az ég már teljesen sötét volt felettünk, a magasban lévő átlátszó szintetikus anyag felett a távolban csillagok fénylettek.
    Hirtelen eszembe jutott valami.

– Ani… – pillantottam barátnőmre, aki éppen a karján lévő készülékbe írogatott valamit – Igen? – emelte fel tekintetét – Te már voltál a Búrán túl? – néztem rá kíváncsian.
– Mármint egy másik Búrában? – kérdezett vissza és elgondolkodott: – Hogyne… legalább háromban… az AF2-ben, a BD1-ben…. – Jaj, nem úgy értem, – szakítottam félbe kissé türelmetlenül – hanem olyan helyen, máshol… ahol nincs fölöttünk ez… – és felfele mutattam.

    Ani meglepődve bámult rám, felhúzta szép szemöldökét. – De hát az életveszélyes. – súgta és lopva hátrapillantott és kezét a műszerfalra tette, a karórája azonban nem villant fel pirosan, ahogy akkor szokott, amikor valaki kapcsolatba akar lépni velünk a Rendszerből. – Nem emlékszel, hogy az életveszélyes, Ani? Mért kérdezel ilyeneket?
    Nem is tudom. Nem is tudom mi van velem mostanában… – gondoltam. – Akkortájt kezdődött, hogy úgy éreztem, többről van szó, mint amit látunk és hallunk a környezetünkben, amikor megkaptam a képességemet. Amikor hazautaztunk Anyával Újmexikóból – igen, ez idő tájt jöttek először ilyen gondolataim.
    Igaz, nagyon megterhelték a szervezetemet az új képességgel, lehet, csak emiatt kezdtem más szemmel nézni nemcsak a köröttem élőkre, de az egészre, erre az egész fura létformára, amibe itt beleszülettem.
    Talán azóta van úgy, hogy sokkal inkább foglalkoztat az, amiről eddig csak félmondatokat, elejtett célzásokat hallottam, olyan őskövületektől, mint amilyen az én Nagymamám.

 – Mi van, ha mégsem az? – néztem a barátnőmre – (– Te teljesen megbuggyantál) – Te teljesen megbuggyantál. – mondta Ani bizonytalanul és megcsóválta a fejét, szőke haja a homlokába hullt. – Emlékezz vissza a képekre.

   Ó, igen, a képek. A képeket négy-öt évesen, a képzésünk első éveiben kezdik mutatni nekünk, és be kell vallanom, nagyon ijesztőek. Még így, felnőttfejjel is kiráz a hideg, ha eszembe jutnak.
    A képek ugyanis a nagy Katasztrófáról szólnak. Arról az időről, amikor az atomvillanásban elpusztult a Földünk jelentős hányada. Az évszámot is meg kellett tanulnunk: 2102.
    Az emberiség ebben az időben fegyverkezési lázban égett, egy-két monopol nagyhatalom uralta bolygónkat… Nem tudni, ki dobta le az első atombombát. A Rendszer nem ad erről információt. A lakosság nagy hányada azonnal megsemmisült. Képek a borzalomról… az üres pusztaságról… a kietlen, száraz és végtelenül üres térről….
    Megborzongtam, pedig egyáltalán nem volt hideg. A Búra alatt mindig ugyanolyan a hőmérséklet. Sem túl meleg, sem túl hideg. Pont kellemes. Ahogy az élet is az. Kellemes…
    Mégis hirtelen végtelen ürességet és szomorúságot éreztem. Mintha valami hiányozna, mintha valamit elveszítettem volna, valami, amit pontosan nem is tudok megfogalmazni, hogy mi is az.

    Hát igen… az első csúfos kudarcot akkor éltem át, amikor tizennyolc évesen beleszerettem egy Niké nevű kreol bőrű humanoidba.
    Persze tudtam, hogy az érzés teljesen irreális és annak is tudatában voltam, hogy soha semmilyen körülmény között nem válhat e szerelem valóvá, s ezután én magam is tudatosan kerültem őt. Nem is láttam Niké-t soha többet. Mégis kudarcnak fogtam fel. Totális tévedésnek, mint amikor darts-ozás közben nem a céltábla felé hajítják a nyilat.

    Azután az érzés elhalványult és el is múlt. Új kalandok vártak rám és egyre több feladat. A Rendszer remekül értett ahhoz, hogy úgy terheljen le, hogy ne legyen időm az érzéseimmel foglalkozni.
    Hogy hogyan csinálták? Nagyon ügyesek és találékonyak voltak ebben mindig is.
    Nem emlékszem, hogy azon a régi nyári estén, amikor kiszálltam a taxiból és búcsút intettem Aninak, mi történt… valószínűleg hazamentem kényelmes, steril otthonomba és lefeküdtem aludni…
    Arra viszont jól emlékszem, hogy még ugyanezen a nyáron, talán csak néhány héttel később megkaptam az első Üzenetet.

    A reggeli fény betűzött a nagy, átlátszó üvegfelületen a 70. emeleten lévő lakásomba. Éppen fogat mostam, önfeledten örültem annak, ahogy beárad a nap fénye az óriási üvegablakon át.
    Hátam mögött a fürdővel kibámultam a nappalin át: jól lehetett látni a Várost, az elsuhanó taxikat, a sötétszínű privát autókat, (a Rendszer járműi), lehetett látni, ha közel mentem a falhoz, a város forgatagát ott lent.
    Megszoktam, valahogy még szépnek is találtam a maga nemében. Az üveg csak a kifelé tekintést engedte meg, kívülről befelé nem látszott semmi, csak a nagy, fényes felület, ennyi privátszférát azért engedélyeztek nekünk.
    Persze már régóta azt is sejtettem, hogy a Rendszer ott lát be, ahol akar, nekik igazából minden lehetséges, de ezzel a gondolattal eleinte próbáltam minél kevesebbet foglalkozni.

    Szóval fogat mostam: vagyis bevettem egy tablettát, ami egy másodperc múlva kissé szúróssá vált és bejárta a szám minden zegzugát.
    A fürdőm amúgy hibátlan hófehéren ragyogott mindenütt, kivéve az egyik falat, melyet egész felületén tükör borított. Belepillantottam és egyszerre láttam magam minden irányból. Vöröses hajam meglehetősen borzasan hullott a vállaimra és a szemeim alatt kis karikák… Nem aludtam túl jól aznap éjjel sem, nem szoktam igazán jól aludni…
    Ráálltam a tükör előtt lévő fényes felületre, majd lepillantva ezt olvastam: Vitamin szint normális, ásványi anyag bevételi szint rendben, folyadék hiány 1% . – Vagyis innom kell egy kis löttyöt – gondoltam és kiléptem a nagy nyitott nappalin át a konyhába. Egy fehér színű doboz, sárga kerek jelzéssel várta, hogy igyak belőle, s bár nem szerettem semleges, enyhén savanykás ízét, de jobb itt a Búra alatt nem adatott.

    Valamivel később az íróasztalomhoz léptem és csuklómat az asztal lapjára érintettem. A lap bekapcsolt, halvány, kékes szín villant. Megnéztem a postámat.
    Ani írt, mosolyogva nyitottam meg az üzenetét. Azt tudakolta, vajon hallottam-e a nagy hírről, tudniillik, hogy Zaid megnősül. Nem hallottam semmi ilyesmiről.

– Ki a szerencsés nyertes? – tudakoltam – Ani néhány másodperc múlva megírta, azután rövid csend után ott villogott a kérdés: – Hívhatlak holo-val?

    Igent kattintottam, és szinte abban a pillanatban megjelent az asztal lapja felett barátnőm háromdimenziós, vibráló képe. Még ő is pizsamát viselt, mint én, szőke haja kontyba csavarva a feje tetején.

– Szép ünnepség lesz…– mosolygott rám a barátnőm – Feltétlenül el kell mennünk… Zaid kérte, hogy szóljak neked is, két nap múlva lesz az esküvő.

    Kicsit fanyarul mosolyogtam, mert Zaidról eszembe jutott a helyes kreol humanoid, de azután úgy döntöttem, hogy nem fogok gyerekesen viselkedni.

 – Rendben – válaszoltam és próbáltam lelkes arcot vágni.

    Ani mintha a fejembe látott volna: – Ne félj… – nézett rám sejtelmesen – A humanoid nem jön el. Szétszerelték…  Éppen a hajamat próbáltam összefogni, de a mozdulat félbemaradt, a karom lehanyatlott – Valóban? Miért? – kérdeztem bután.

– Meghibásodott. Furcsán viselkedett… – nézett rám ijedten – Zaid sem értette, miért…

    Nem csinált semmit, csak ült mozdulatlanul. Amikor szóltak hozzá, akkor sem reagált, bámult maga elé... – zavartan pislogott párat: – Zaid szerint depressziós lett… Persze csak viccből mondta, de szerinte pont úgy viselkedett. Később sem változott a helyzet, semmit sem lehetett vele kezdeni… végleg leállt.

– Ó… –  sóhajtottam – szegény…

    Elképzeltem, ahogy a kis kreol humanoidot egy dobozva helyezve elviszik a Szállítók és kiszórják a Nagy Konténerbe, amit azután majd újra hasznosítva beolvasztanak. – Szegény…
    Ani furcsán nézett rám. – Viszont megtudtam valamit… – hajolt közel hozzám.
    Nem tudom miért, a szívem nagyot dobbant. Ani hologramos képe közelebb hajolt, egészen halkan súgta: – Zaid mondta, hogy Niké talpán talált egy különös mondatot… Soha nem vette előtte észre. Mondjuk nem is látta eddig a talpát. Le is fotózta, hogy elmélkedhessen rajta, mert szerinte valami nagyon fontos dolgot jelenthet.

– Ó… –  bámultam Anira – Elmondod, hogy hangzik ez a bizonyos mondat?

    Barátnőm még közelebb hajolt, azután hirtelen furcsa arcot vágott, és egészen természetellenes hangon azt kérdezte: – Akkor nemsokára találkozunk, ugye?
    S ezt követően hologrammos képe azonnal eltűnt az asztalom felett.

    Leültem a forgó székembe és próbáltam megemészteni a hallottakat. Kezeimet rátetettem az asztal lapjára és gondolkodtam. Ani nyilván attól félt, hogy lehallgatják és ez nem is elrugaszkodott gondolat, mert bárkit, bármikor lehallgathatnak, jobb, ha az ember óvatos marad…
    Azonban az is lehet, hogy valaki belépett a szobájába. Talán az Anyukája. Mindegy, ez majd hamarosan úgyis kiderül. Mindenesetre a szívem furamód összeszorult attól a gondolattól, hogy a kis kreol humanoid már nem létezik…
    Felemás érzéssel öltöztem fel és már éppen indulni készültem, amikor a lap megint felvillant. Fontos üzenet a Rendszertől – olvastam. Kelletlenül érintettem meg a kijelzőt, mire a lapon ez a szöveg jelent meg.
    Az esküvőre mindenképp menjen el. Minél több információt tudjon meg Zaidról és hozzátartozóiról. vége
    Enyhén szólva kirázott a hideg. Összeszorítottam a számat és úgy meredtem az íróasztalomra, mintha a fizika tanárom ült volna a helyén, a gyomrom kavargott és a fejem zúgott.
    Ijesztő és idegesítő, hogy ezek mindent tudnak és mindent hallanak. Szólnom kell Aninak, hogy legyen óvatos – gondoltam csüggedten.
    Később azonban egyre inkább elöntött a lázadás és a tiltakozás: NEM. Miért lennék kém? Miért tenném azt, amit kérnek? Egyáltalán miért akarják, hogy pont én legyek benne a piszkos kis játszmáikban? A csiszoltan sima és mégis aljas dolgaikban...Mert hogy ez a játszma nem becsületes, azt a zsigereimben éreztem.
    Sokáig fáradtan ültem az asztal mellett és az agyam lázasan kattogott. A legrosszabb talán az volt az egészben, hogy igazából nem fordulhattam senkihez sem tanácsért, nem beszélhettem erről senkivel. Egyedül az anyukám tudott a képességemről, de azt hiszem, hogy a memóriájának ezt a részét újmexikói utunk után valamivel később kitörölhették, mert az utóbbi időben egyre kevesebb jelét adta annak, hogy emlékezne arra, mi is történt ott velem. Még az sem rémlett neki, hogy arra jártunk, vagy hogy repülőn ültünk…

    Pedig a repülés különleges és kivételes élmény és csak keveseknek adatik meg a Búra alatt. Leginkább teleportálni szabad… a Búrából kilépni, még ha a Hangáron keresztül is, azt hiszem csak egészen rendkívüli esetekben engedélyezett…
    Sóhajtottam. Tudtam, hogy nem lesz erőm szembeszállni velük, s tudtam, hogy el fogok menni arra a nyavalyás esküvőre, ahol majd sokat fogok beszélgetni Zaiddal is, és sokszor lesz a fejem közel a fejéhez. Mondjuk egy buliban ez nem is olyan feltűnő.

     Az esküvőt a L23 tó partján tartották. Szép, selymes fényű, tiszta vizű tónak látszott, ami egyáltalán nem meglepő, mert a medrét desztillált folyadékkal töltötték fel.
    Az alján haloványan fénylettek a növények, s noha mindannyian tudtuk, hogy azok csak holográfiák, valahogy mégis szépnek találtuk, hiszen nem is igen tudtunk volna elképzelni mást.
    A szertartás csöndesen, ünnepélyesen zajlott, a tó partján lévő fehér kövekből halkan duruzsolva szállt felénk a zene, miközben a kor divatja szerint halványsárga ruhában bevonult az ifjú pár.
    Zaid menyasszonyának ki volt bontva a haja a rajta lévő pazar narancsvirágos koszorú eltakarta a szemöldökét. A zene ritmusára lépkedtek, majd megálltak a parton, egymás mellett, egymás kezét megfogva. A násznép izgatottan felmorajlott.
    Közvetlenül a mennyasszony mögött egy köpcös, ősz férfit és egy teltkarcsú, rózsaszín hajú hölgyet láttam, minden bizonnyal Mia szüleit.
    Zaid mögött pedig egy fekete hajú alacsony, szép arcú nő nézelődött, akinek mindkét oldalán állt egy férfi: jobbján egy szőkés hajú, kissé kopaszodó úriember, a balján pedig egy jóképű, meglehetősen magas, sötéthajú férfi, távolba néző tekintettel.

– Nocsak… – gondoltam csodálkozva – Zaidnak két apukája lenne? Vajon melyikük a kódfejtő?

    A szőkés hajúra csak egy pillantást vetettem. – Nem hiszem, hogy ő lenne az…

    A sötéthajú férfi személyében azonban volt valami, ami miatt rajta felejtettem a tekintetemet.
    – Sokkal inkább róla tudnám elképzelni… – gondoltam és ebben a másodpercben a pillantásunk találkozott. Ő halványan elmosolyodva biccentett én pedig zavaromban kissé elpirultam, és gyorsan másfele néztem. – Még a végén azt hiszi, hogy őt bámulom. – mérgelődtem magamban.

    Néhány pillanat múlva a menyasszony és vőlegény egymás felé fordult és a leendő férj gyöngéden rátette karját leendő felesége vállaira. Igazából tényleg szép és megható jelenet volt, mégis ahogy ott álldogáltam Ani mellett, valahogy újból a szívembe lopakodott az a megfoghatatlan szomorúság. Nem is jó szó ez, inkább úgy mondanám, hogy üresség… Üresség, amit mostanában olyan sokszor érzek a szívem mélyén. Mintha keresnék valakit, vagy valamit, ami régen az enyém volt, de már nem is emlékszem rá, mi az.
    Lopva körbe pillantottam. Szinte mindenki áhítatos arccal bámulta az ifjú párt, akik ezt követően elmondták egymásnak a kötelező eskü szövegét: Fogadom, hogy hozzád hű leszek és életem végéig társad maradok… és a zene egy kissé felerősödött, majd újból lehalkult és lágyan szólt a kövekből, kissé túlságosan is lágyan.
    Hirtelen heves hányingerem támadt, elfordultam és elővettem a táskámból egy hófehér csomagot. Gyorsan az arcomhoz szorítottam.
    Mindenki azt gondolhatta, hogy elérzékenyültem, én azonban tudtam, hogy egyszerűen csak pocsékul vagyok a bőrömben, pocsékul itt a zizegő, zöld selyemfűben állva, a halvány kék tó partján, a mosolygó emberek között.
    Ha nem állt volna mellettem Ani, abban a pillanatban sarkon fordultam volna, hogy elszaladjak innen valahova, messzire, túl a tavon, túl a dallam hallótávolságán, túl a Búrán, el innen minél távolabb...
    Barátnőm ekkor azonban megsejtett valamit és tekintetét felém fordította (- Baj van?) kérdezte, azaz gondolta. Erőt vettem magamon és rámosolyogtam.

    A hosszú ebédlőasztalt nagyon ízlésesen díszítették fel: halvány sárga tálakon sok különlegesség, kívülről legalábbis csodálatos látványt nyújtottak, ám az ahogy az lenni szokott: mindennek mindig majdnem ugyanolyan íze volt.
    Nem is nagyon szokás dicsérni az ételeket, legfeljebb azt, hogy milyen extra adag vitamin, vagy ásvány került elénk.
    Miközben megpróbáltam illendőségből letuszkolni a torkomon egy-két falatot, az járt a fejemben, amit néhány nappal korábban Ani egy parkban sugdolódzva megosztott velem. Különleges hírértékkel bírt, nem véletlenül lettünk tőle mind a ketten izgatottak.
    Zaid mesélte neki korábban, hogy mielőtt Nikét elszállították volna, felfedezte, hogy valamit ráírtak a humanoid talpára.  Egészen pontosan egy különös mondatot, mely így hangzott: Ott keressetek, ahol még havasak a hegyek, Christopher
    Milyen rejtélyes….
    Ott keressetek, ahol még havasak a hegyek, Christopher
    Vajon ez azt jelenti, ahol elkészítették Nikét?
    A Búrák alatt azonban tudomásom szerint sehol sincsenek hegyek… hó meg pláne nincsen.
    Persze az is lehet, hogy mégis csak egy gyári jelzés csak… valamilyen titkos jelentéssel… Christopher… talán egy helynek a neve…vagy valaki viccelődött… de azért nem gondolnám. Az Üzemben ritkán viccelődnek. Vagy mégis egy távoli Búrát hívnak így?

    Ahol még havasak a hegyek…
    Belenyúltam a gyümölcsös tálba és kivettem egy szelet, fényes vörös gyümölcsöt. Beleharaptam. Nem volt semmilyen íze, de nem is vártam, hogy legyen. Ott, ahol még havasak a hegyek…
    Ani nem értette a havas szót, így suttogva elmondtam neki ezzel kapcsolatos információimat.
    Régen, gyermekkoromban, Nagymama beszélt nekem a hóról is. Ha a múlt titokzatos dolgait hozta szóba, mindig bezárta dupla zárral szobája ablaküvegét, és halkabbra fogta a hangját.

    Ez alkalommal egészen közel ült hozzám, megfogta a kezemet és mesélni kezdett: - Anikám, amikor még kicsi voltam, létezett olyan évszak, hogy tél… te már nem tudhatod, mi az. Olyankor sokszor fehér lett minden… fehér és hideg. Csodálatos látványt nyújtott, szikrázóan, vakítóan szép látványt.
    A hóból mindenfélét lehetett készíteni. Embert, hóembert… meg hógolyót, amivel egymást dobáltuk és nevettünk, nevettünk, meghemperegve abban a fehér hidegségben. Időnként pedig beleültünk egy fából készült kicsi járműbe, vagyis a szánkónkba és lecsúsztunk a hegyoldalon….
    Láttam rajta, hogy még tovább is mondaná, de abban a pillanatban Apa lépett a szobába és Nagymama hangja motyogássá halkult. – Nem látta a szemüvegemet valaki?
    Apa furán pillantott rá, és arca kicsit bosszús is lett, a Katasztrófa után soha senki nem viselt szemüveget, a Rendszer vigyázott az egészségünkre, a megromlott látást lézerrel orvosolták.

 – Már megint meséltél Anyám? Mondtam, hogy ne fáraszd ezzel a kislányt. Jobb, ha nem kezd álomvilágban élni. Ez a valóság. Ez itt. – morogta és körbe mutatott Nagymama steril szobáján, ami egy kicsit mégis másnak látszott, mint a miénk. Valahogy Nagymama illat és Nagymama íz lengte körül. Apró tárgyacskák az egyik polcon. Furcsa kis képek… egy üvegvirág… meg egy porcelán kutya.

    Hogy kutya volt a neve, azt is onnan tudom, hogy Nagymama erről is mesélt. Helyes kis lénynek tűnt: négy lábbal, barna és fehér színeivel, és Nagymama azt is elárulta, hogy a hátsó részén lévő ötödik lábacskáját is tudta jobbra-balra mozgatni, állítólag minél vidámabb egy ilyen kutya, annál gyorsabban.
    Később hiába kértem őt, hogy meséljen még a hóról, meg az akkori világról, nem nagyon lehetett rávenni. Talán tartott egy kicsit a fiától (az apámtól), vagy ő sem akart felkavarni, nem tudom. Csak egészen ritkán, véletlenül elszólva magát kaptam tőle néhány újabb információt… A lelkem mélyén azonban megőriztem Nagymama szavait.
    Később az esküvőn többen táncra perdültek, Zaid engem is felkért. Kissé kótyagos és vidám gondolatok szálltak a fejéből felém, leginkább arról, hogy Mia – az újdonsült felesége – milyen fantasztikusan jól néz ki és ő, Zaid mennyire várja már az estét.

 – Na, ezt nem akarom hallgatni – gondoltam bosszúsan és olyan távol húzódtam tőle, amennyire tánc közben csak lehetett.

– Hova utaztok nászútra Miával? – tudakoltam azután, mert túl távol mégsem sikerült hajolnom tőle.

– A D3-ba – mondta büszkén és a büszkesége teljesen érthető is volt, mindannyian jól tudtuk, hogy a D3-ba csak az egészen kiváltságosak jutnak el.

Sebestény-Jáger Orsolya