Az bizonyos, hogy a modern európai társadalmak súlyos tekintélykrízisben szenvednek: ritka jelenség, hogy valakit szellemi vagy lelki elismertsége révén követnének, sokkal inkább az adminisztratív hatalom szava döntő társadalmaink vezetésében. Hogy ez a gondolat vezette-e a szerzőt könyve megírásában, nem tudom; tény, hogy már korábban sokat foglalkozott a prófécia jelenségével az Újszövetség korában, tehát ez a könyv hosszabb kutatómunka eredménye. Viszont a kérdés változatlanul megvan akkor is, ha valaki áttekinti az újszövetségi iratokat: Jézus Krisztus halála és feltámadása után hogyan alakult a lelki tekintély kérdése – hiszen mintegy fél évszázad során már megjelennek azok a tisztek, hivatalok, amelyek a későbbi egyházi hierarchia előfutárai lesznek. Az átlag bibliaolvasó számára is kérdés lehet: hogyan lehet, hogy pl. Mária, Jézus Krisztus édesanyja is ugyan tiszteletnek örvendett az őskeresztyénségben, de tekintélyének nyomát se látjuk az újszövetségi iratokban. Vajon a szemtanúságnak szerepe lehetett? Talán, de hamar kiemelkedik közülük az „oszlopok” tekintélye (Péter, Jakab, János); minek köszönhették, hogy nagyobb tisztelet övezte őket, mint a többi szemtanút? S persze, Pál apostolnak is meg kell védenie tekintélyét: ő szemtanúnak vallja magát, hiszen a damaszkuszi úton találkozott Jézus Krisztussal; ám pont ebből az érvelésből következik, hogy elhangzott az az ellenérv is, hogy ő nem volt a földi Jézus tanítványa. Az ő esetében nyilván meg tudjuk mondani, hogy tekintélyét az általa alapított gyülekezeteknek köszönhette – nyilván, csak mindez már jóval halála után alakulhatott ki!

Röviden: összetett, sőt bonyolult kérdést tárgyalt Kókai-Nagy Viktor könyve, amelynek során a kortárs teológiai kutatás reprezentatív képviselői mind szóhoz jutnak. A problémát azonban a szakember egészen másként ragadja meg, mint ahogy mi első pillantásra tennénk. Számára például érdekes kérdés, hogy az Írásnak (értsd: Ószövetség) milyen tekintélye lehetett pogánykeresztyén gyülekezetekben. Vizsgálata során arra a következtetésre jut, hogy Pál ezekben a gyülekezetekben idézi ugyan az Ószövetséget, hiszen a folyamatosság az ószövetségi kijelentéssel mindig is fontos volt számára. Ám értelmezésében mindig a Krisztus-esemény fényében látja az ószövetségi idézeteket – ennek a magyarázatnak lehetett tekintélye az általa alapított gyülekezetekben. Ezzel azonban Pál apostol már meg is vetette az ókeresztyén magyarázati hagyomány alapjait, amihez aztán a második, majd harmadik generáció is hű maradt.

[[paginate]]

Az egyházvezetés kérdésében a szerző kérdése a két véglet kapcsolatát kutatja: karizmatikus – tehát spontán, Lélek általi vezetés –, vagy presbiteri, értsd: testületi, választott hivatalnokok általi irányítás. Látszólag a kettő kizárja egymást! Itt azért jól teszi a szerző, hogy ütközteti a karizmatikus és a pneumatikus szavakat: az előző valamilyen adottsággal rendelkező személyt vagy igehirdetést jelent, az utóbbi pedig a Lélek által diktált értelmet. Az előző kapcsán nem a tekintély, hanem a sokrétűség, ill. a szolgálat az asszociációnk, az utóbbi révén pedig a helyes útmutatás, jövőbe mutató kijelentés. Nyilvánvaló, hogy a kettő nem áll szemben Pál apostol gondolkodásában, hanem kiegészíti egymást – a kérdés csak az, hogy hogyan tudjuk eldönteni, hogy valami tényleg a Lélek útmutatása-e! S itt jelent eligazítást az első gyülekezetek számára az Írás olyan értelmezése (ti. a Krisztus-esemény prizmáján keresztül), ahogy azt Pál apostol megmutatta.

A prófécia kérdésében is ez a helyzet. Kókai-Nagy Viktor kimutatja, hogy az újszövetségi korban is gyakran megtalálható a prófécia. Hogy nem ennek van döntő jelentősége az azzal magyarázható, hogy a hamis prófétaság és az igazi prófécia között különbséget kellett tenni, s erre ismét a fenti kritérium volt alkalmazható. A kettő megkülönböztetése, a diakriszisz, fontos terminus az Újszövetségben. A könyv hangsúlyozza: nem elítélést, hanem megítélést jelent a szó, s arra vonatkozik, hogy mi az, amit a gyülekezet átvehet (proszlambanein).

Természetesen nem célunk rövid összefoglalással megspórolni az olvasónak, hogy átdolgozza a könyv tartalmát, csupán utaljunk arra, hogy a téma tárgyalását a szerző öt nagy téma köré csoportosítja. Az első a sok népből álló gyülekezet vezetésének lehetőségeiről értekezik, majd a karizmatikus vezetés kérdéseit tárgyalja. Ezután a prófétákról van szó, először általában az Újszövetségben, aztán Thesszalonikében és Rómában, majd Korinthusban. Konklúziójában arra az álláspontra jut, hogy Pál értelmezésében a gyülekezet vezetésének karizmatikusnak kell lennie – csak a karizma szót itt a páli értelemben kell vennünk. Arról van szó, hogy a gyülekezet tagjai mind a nekik ajándékul adott képességekkel és tehetséggel kell szolgáljanak, s e szolgálatnak elismerése is van. A szolgálat során azonban mindenkinek gyakorolnia kell a diakriszisz szolgálatát is: mi az, ami a gyülekezet építését szolgálja, s ezért el-, ill. befogadhatjuk. S bár a karizmák mindenki esetében egyediek, hiszen Isten adta őket, mégis a szolgálat által közösségiek lesznek – itt van a presbiteri vezetésnek is a csírája, ezért fejlődhettek ki később a különböző egyházi hivatalok.

Elolvasásra ajánlom mindenkinek Kókai-Nagy Viktor könyvét, szakembernek és bibliaolvasónak egyaránt – feltéve, hogy szívesen veszi, ha jól ismert bibliai igéket most teljesen más megvilágításban lát, s egészen másként ért, mint hagyományosan. Ajánlom mindenkinek, aki szívesen veszi, hogy a megszokott értelmezést újszerű módon provokálják, aki nem csak ismételgetni akarja a már jól megtanultakat, hanem bővíteni kívánja ismereteit. A szakembernek pedig azért ajánlom különösen is, mert a legújabb szakirodalomban jó eligazítást nyerhet, s láthatja, hogy milyen kérdéseket tesz fel az újabb kutatás, s milyen újszerű üzeneteket rejt, ha az újszövetségi gyülekezetek szociológiáját összehasonlítjuk a korabeli poliszok gyakorlatával – ill. hogy ennek az összehasonlításnak milyen hatása van az újszövetségi teológiára. Külön öröm számomra, hogy a könyv nyelvezete érthető, jól olvasható, s bizonyítja, hogy magyarul is lehet egyszerűen és szakszerűen fogalmazni. Azon intézményeknek pedig, ahol a szerző dolgozik (Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Selye János Egyetem) csak gratulálni tudok: ha ilyen kutatás folyik falaik között, bizonnyal boldog diákjai vannak. A Kálvin Kiadót pedig illesse köszönet: nem csak kiváló könyvet adott ki, hanem tetszetős formában, elfogadható áron – reméljük, folytatás következik!

Karasszon István