^{Diakonissza jelmondat}

^{Mit szeretnék? Szeretnék szolgálni.
Kinek szeretnék szolgálni? Az Úristennek
nyomorultjaiban és szegényeiben.
És mi a jutalmam? Nem jutalomért vagy
háláért szolgálok, hanem hálából és szeretetből,
jutalmam, hogy tehetem. És ha közben elpusztulok?
Ha elpusztulok, hát elpusztulok, mondta Eszter,
pedig ő nem ismerte, akinek a kedvéért
én odavesznék és aki hagy megsemmisülni.
És ha közben megöregszem? Szívem zöldell, mint egy pálmafa
és az Úr fog kielégíteni kegyelmével és irgalmával.
Békességgel járok és semmiért nem aggódom.
(Löhe, W., 1873)}

Bevezetés

A jelenlegi generációk többsége számára a diakonissza szó már ismeretlen. Az ógörög nyelvben a diakonein szót az asztal körüli szolgálatra alkalmazták. 1836 óta (Kaiserswerth, Fliedner-féle intézmény) a protestáns felekezetekhez tartozó diakonisszák anyaházakban élnek. Az anyaházakban az oda belépők az adott anyaház közösségének rendjéhez igazodva végezték önként vállalt feladataikat. A diakónia a görög világban egy megvetett tevékenység volt. Jézus Krisztus töltötte meg új tartalommal. „...hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok...” (Mt 20, 26).[1]

A protestáns diakonissza életforma, mint a bibliai történetek embereinek életformája is, az adott kor lehetőségei, adottságai és szükségletei szerint alakult, ám folyamatos változásban volt. A XIX. században, amikor Nyugat-Európában a protestantizmus is észlelte az emberekkel való törődés feladatait, azok még nem az államok, hanem a különböző vallásfelekezeti közösségek körébe tartoztak. Az idő előrehaladtával, az adott ország gazdasági, társadalmi és jogi környezetében végbemenő átalakulások során az egyes államok – fejlettségüktől függően – fokozatosan magukra vállalták a jóléti feladatokat: az árvaellátást, az egészségügyet, az idősek, rokkantak vagy mentálisan sérültek gondozását. Ez a folyamat Európa nyugati térfelén sokkal nagyobb sebességgel és más megfontolások alapján zajlott, mint Magyarországon. Ne felejtsük el, hogy ha történeti léptékkel mérve is csak egy rövid időszakaszt érintő változásról beszélünk az mégis egyidejűleg generációk sokaságának sorsára volt és van hatással.

A diakonissza életforma problémái ma divatossá váltak és a történettudományokba beépülő témakörének tengernyi irodalma van. Csak merészséggel lehet ezek összefoglalására vállalkozni. Szerencsés helyzet, hogy több nyugati (svájci, német stb.) diakonissza anyaház is az elmúlt években nagy terjedelmű emlékkönyvekben írta meg a már alapvető változásokon átment diakonissza intézménye történetét.[2]

Az anyaházi diakónia és az egyház viszonyának teológiai, elvi feldolgozását más országban nem végezték el. Nekünk, magyaroknak már 1942-ben az Anyaházi diakónia az egyházban című, alábbiakban idézett munkában[3] a szerző, Bodoky Richárd a fenti alapvető kérdésen túl bemutatta a Filadelfia és az akkor létező magyarországi diakonissza intézetek addigi útszakaszainak eseményeit is.[4] Azóta több munka született néhány hazai intézmény későbbi történetéről is.[5] Most készül egy forráskiadvány, a Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvánnyal (1938–1951) kapcsolatos írásokból, amelyik emellett a hazai diakonissza intézetek felszámolásáig tartó (1951. november) országos érvényű diakóniai eseményekkel is megismerteti az olvasót.

Részletek Bodoky Richárdtól az Anyaházi diakónia az egyházban című könyvéből (1942)[6]

A diakónia szó lényege Bodoky Richárd, a Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány igazgató lelkésze teológiai elemzésében a következőkben áll:

„Ma elvben senki sem vonja kétségbe, hogy a diakónia lényeges megnyilvánulása az egyház életének. Általában természetesnek tartjuk, hogy van, sőt szükségesnek is. Sajnos ezzel még nagyon jól megfér az a diakóniát egyszerűen szociális tevékenységnek minősítő alapvető tévedés, melynek egyenes következménye az a felfogás, hogy mennél jobban kiépül az állami és társadalmi intézmények hálózata, annál kevésbé lesz szükség diakóniára, vagy az a másik elgondolás, mely alapjában azonos ezzel, hogy intézmények létesítésével és munkaerők beállításával minden további nélkül előállítható a diakónia. Hiszen [...] a magyar szolgálat szó már teljesen szekuláris értelmű. [...]

Nekünk tudnunk kell, hogy mit jelent ez a szó, mert a diakónia sohasem lehet magasabb rendű, mint amilyen a róla alkotott – tudatos vagy öntudatlan – etikai felfogás, vagyis az egyház diakóniáját e fogalom etikai értelmezése határozza meg. Még a szolgálat szervezeti formája is ebből következik s ezzel áll vagy bukik a gyülekezetben a diakónia tisztsége is. Itt dől el, hogy kell-e a modern szociális munkák korában diakóniát végezni, mert ha nem más és nem több azoknál, akkor nincs létjogosultsága.[7] [...]

Mindezeket azért kell egészen alaposan átgondolnunk, mert a diakónia evangéliumi lényege könnyen és hamar elhomályosodik a világ előtt. A keresztyénség története megdöbbentő bizonyítékokat szolgáltat erre vonatkozóan. Milyen hamar megfeledkezett róla az ókori keresztyénség, milyen keveset tudott róla a középkor és milyen nehezen tudta a köztudatba bevinni felvilágosító igazságait a reformáció. Sőt még ma is, s talán fokozottabban. [...]

Az igazi szolgálat [...] végeredményben csak egy: Krisztus szolgálata. Az emberi élet annyiban és annyira lehet szolgálattá, amennyire [...] imitatio Christi.[8] Az szolgál, aki immáron nem maga él, hanem akiben él a Krisztus.”[9]

Részletek a protestáns diakonissza életforma születéséhez vezető útról írtakból. A középkor tévedéseinek következményeiről:

„A középkori keresztyénség eszmevilágában a hálából és engedelmességből fakadó szolgálat gondolatát, az evangéliumi diakónia megértését egyre jobban eltakarta az érdemszerző jócselekedetek tanítása s ezzel kapcsolatban az egyéni tökéletességre való törekvés. [...] a szerzetrendek kolostori életének lelki alapjai gyökeres ellentétben álltak az evangélium tanításával. [...] rengeteg botránkozásra okot adó erkölcsi elesettség volt. [...] A nő a középkorban elvesztette azt a megbecsülést, melyre iránta éppen Jézus tanította meg az emberiséget.”[10]

Sok negatív tapasztalat vezetett oda, hogy Luther, a reformátor „a segítő szeretet szolgálatát kifejezetten a polgári törvényhatóságok, tehát a városok és községek hatáskörébe utalta. [...] Ezt a folyamatot tragikusan befolyásolta a német parasztháború [...] a szegények ügye sok helyen elintézetlen maradt. [...] A kálvini irányú reformációban találjuk a legtöbb kísérletet a kérdés megoldására.”[11]

A női diakónia felújításának történelmi szükségességéről:

„Az első tényező [...] a társadalmi átalakulás volt. [...] Európa a felvilágosodás és az elvilágiasodás útján elérkezett a francia forradalomhoz. [...] Alighogy győzött a harmadik rend[12] és már a negyedik is kopogtat a történelem kapuján. Alighogy felszabadultak a jobbágyok, jelentkeznek egy új korszak riadójával az ipari proletáriátus széles tömegei. [...] Családok veszítik el századok óta tisztességgel megszolgált kenyerüket, tekintélyüket, biztonságukat és becsületüket. Marad a nagyváros, benne a gyár vagy a nyomor, legtöbbször a kettő együtt. [...] Elhal a hit és elvész az erkölcs. [...] [Napóleon] seregeinek nyomában az ínség s a kolera apokaliptikus lovasai száguldanak át az országokon. A német-római császárság csendben elhalálozik s az újszülött osztrák császárság alatt máris reng a föld. [...] mindenütt egy még ismeretlen nemzeti érés korának első lázai rázzák meg a lelkeket.

A másik döntő tényező a theologia és a hitélet új irányaiban jelentkezik. [...] Az orthodoxia[13] és a régi pietizmus[14] együtt halódik az összeomló világgal. [...] a felvilágosodás hatásaként erősen meggyengültek a felekezeti korlátok. [...] Ez teszi lehetővé azt, hogy a katolicizmusban is meglássák a protestánsok a tanulságos példákat.”[15]

A racionalizmussal[16] szemben azonban jelentkezik az ébredési mozgalom.

„Az újra éledő keresztyén szeretetmunka ható ereje az újraéledő hit volt; de az indíttatások nagyrészt Angliából erednek. [...] A nőemancipáció első jelei is feltűnnek a láthatáron.”[17]

A diakonissza anyaházak kialakulásáról a XIX. században és a diakonissza mozgalomról a XX. században az I. világháborúig. Az anyaházi forma kialakulásáról:

„[...] a XIX. század harmadik évtizedétől kezdve egyre többeket foglalkoztat a [protestáns] női diakónia szolgálatának intézményes megszervezése [...] Az anyaházi diakónia megindítása Fliedner Tivadar[18] nevéhez fűződik [...] Az ő »felfedezése« a »diakonissza-képzés, tárgyi feltétele: az anyaház«.

Történeti szempontból az anyaház az a forma, mely a szervezett és élethivatásszerű női szolgálat kereteként a gyakorlatban Fliedner 1836. október 13-án megindult kaiserswerthi munkája nyomán kialakult s Löhe neuendettelsaui [lelkész] tapasztalatainak érvényesülésével szilárdult meg és vált általánossá [...] Kaiserswerth első szolgálati és szervezeti szabályzata maga a Szentírás s első külső kerete a lelkipásztor családja. [...] »a diakonissza külső és belső alkalmassága az azonos alapelvek alapján a Krisztus szolgálatára magát az ő nyomorultjainak szolgálatába odaszánva az egész testvéri körrel való szoros kapcsolatától függ.«[19] [...]

A kaiserswerthi alaptétel az, hogy a testvér gyermeke az anyaháznak, mégpedig az odatartozás és függés családi értelmében. Ebből következett, hogy munkahelyéről minden indokolás nélkül bármikor áthelyezhető. A külső munkamezőket az anyaház a közösség nevében maga vállalja negyedévi felmondással felbontható szerződéses alapon s ennek fejében a munkaadó a testvérnek teljes ellátást és lakást ad, viszont a szolgálata fejében járó díjat az anyaház pénztárába fizeti be. Az anyaház gondoskodik a testvér ruházatáról és zsebpénzéről, benne találja meg a testvér gondviselőjét betegsége és öregsége idején s innét részesül lelki gondozásban.

Kaiserswerth s a messze szerteágazó munka későbbi története, néha jelentős árnyalati különbségeiben azt mutatja, hogy a családias közvetlen kapcsolat és melegség és a katonai függés, vagyis a hit vakmerőségével vállalt engedelmes áldozatkészség összhangjával és mértékével arányosak az eredmények. Akár az egyik, akár a másik, vagy mind a kettő meggyengülésével csökken az átütőerő és jelentéktelenedik a szolgálat evangéliumi értéke.”[20]

A Fliedner-féle anyaházi diakónia terjedéséről a XIX.[21] és XX. században

„Fliedner halálakor (1864) csak a Kaiserswerther Verband[22] kötelékében 30 anyaház kebelében, több mint 400 munkamezőn 1600 diakonissza szolgált. 1891-ben 34 anyaházban 6190 és 1921-ben 64 anyaházban 21.258 testvér munkálkodott s ebben az időszakban már erőteljes anyaházak működnek a szövetség határain kívül is, úgyhogy a harmincas évek elején a diakonisszák száma Németországban megközelíti az ötvenezret.”[23]

A magyarországi református anyaházak kialakulása

Mivel témánk egy – már Magyarországon is – korábbi formájában lezárult életforma kérdéseivel foglalkozik, fontos, hogy az egyes magyar intézményekkel kapcsolatosan ne adjon alkalmat az egyházi életben gyakran felbukkanó vetélkedéseknek. Mivel egyes intézmények részletekbe menő történetének összefoglalása nem született meg, csak rámutatunk az adott intézmény életformájában előnyösnek bizonyult vagy súlyos nehézségekkel terhelt vonásaira. A német Bethesda szolgálata a XIX. század utolsó évtizedeiben a magyar református egyház figyelmét is ráterelte a diakonissza munkára. A magyar evangélikusoknak ekkor már volt diakonissza intézetük.[24]

A következőkben az alábbi református anyaházak kialakulásában és működésében megfigyelhető különbségeket vesszük sorra: Lorántffy Zsuzsanna Egyesület és Diakonissza Intézete; Filadelfia Diakonissza Szövetség, majd Diakonissza Intézet; a Tiszántúli Egyházkerület Diakonissza Intézete Debrecenben; az Erdélyi Egyházkerület Diakonissza Intézete Kolozsvárt.

Lorántffy Zsuzsanna Egyesület és Diakonissza Intézete. 1894-ben a Skót Misszió segítségével Szabó Aladár[25] és Szilassy Aladárné[26] házastársaikkal együtt megszervezték kizárólagosan nők számára a Lorántffy Zsuzsanna Egyletet. Ennek a sokféle jótékonyságra törekvő gyülekezetnek a tevékenysége – Géra Eleonóra által idézett 1897-es évkönyvük szerint – azonban híven tükrözte az akkori magyar polgári társadalom szemléletét. Céljuk „mindenekelőtt és mindenekfölött, éppen a személyes érintkezés által felkölteni a szegény ember bizalmát az általa talán gyűlölt gazdagabbakban, s ez által fölébreszteni benne a hitet a jó Istenben”. Remélték, hogy „az így fölnevelt nemzedékben talán kevesebb, sorsával elégedetlen a társadalmi rend fölforgatására törekvő lélek fog akadni”.[27] Az egyesület a szegény gyerekeknek és szüleiknek anyagi segítséget nyújtott, elősegítette munkahelyek szerzését, a lányokat elhelyezte cselédekként. A cselédek nevelése céljából 1900-ban cselédotthont nyitottak, de oda tizenkét éves koruk után árva gyerekek is bekerülhettek. Az úriasszonyok egyesülete azonban egyre kevésbé követte Szabó Aladár, a belmisszió[28] atyjának elgondolásait. Ez végül töréshez vezetett. Mivel Szabó Aladár az egyesületben vereséget szenvedett, a diakonissza munka megindításával sógorát, Biberauer Tivadar[29] fiát Biberauer Richárd hitoktatót ostromolta.

Eközben a Hold utcai református egyházközség tulajdonában lévő Bethesda Kórházban az ott dolgozók között egy helyrehozhatatlan rossz szellem terjedt el. A Lorántffy Zsuzsanna Egylet az ott kialakult káros magatartású és a modernizáció ellen tiltakozó munkatársakból próbált magának diakonisszákat verbuválni, akiknek később a gyülekezeti lelkészek támogatása, a szegények gondozása és tanítása lett a feladata. Bár sok jó kezdeményezés is született, mint a női börtönökben végzett munka vagy panzió kialakítása diáklányok számára stb., a diakonissza munka mégis válságba jutott. A II. világháború alatt sikerült egy diakonissza-gyógyintézetet, azaz egy szanatóriumot létesíteniük, amely azután háttérbe szorította a többi teendőket. 1927–1929 között Ravasz László püspök felesége próbálta megerősíteni a diakonisszák körében fennálló laza közösségi szellemet, de az egyesület és a diakonisszák között nem alakult ki összhang. Közben a kórházépület növekedett és Siófokon nyaralót építettek a diakonisszáknak, illetve Budapesten a Havas utcában is szereztek ingatlant.

A diakonissza ügy fejlődése lehetővé tette főállású lelkész alkalmazását. Erre a feladatra Draskóczy László hitoktatót választották. Draskóczy azonban a nyugati példákhoz hasonló diakonissza nevelést tartotta kívánatosnak, ezért az egyesület hatására eltávolították. Hasonlóképpen gondolkodott Szurmó László lelkész is, így neki se sikerült az elképzeléseit az egyesület ellenállása miatt megvalósítani. 1942-ben a Lorántffy új lelkésze, Esze Tamás egy, az egyesülettől örökölt ingatlanban, Sajósenyén árvaházat létesített. Budapest 1944–1945. évi ostroma alatt az egyesület mindhárom fővárosi épülete súlyos károkat szenvedett, az anyaházat magát két bomba találta el. A németek, a szovjetek és egyes városlakók fosztogatása sok kárt okozott a belső felszereltség és berendezés tekintetében is.[30]  Nem alakult ki egyetértés a diakonisszák között. 1948-ban az Egyesület minden ingó és ingatlan vagyonát átadta a Budapesti Református Egyházmegyének.

Filadelfia Diakonissza Intézet. Biberauer Richárd hitoktató 1900-ban a diakonissza munka megismerése érdekében elutazott Svájcba, hogy tanulmányozza az ahhoz tartozó gyakorlatot. A Berni Diakonissza Anyaházban megismerkedett a diakonisszákat oktató Vischer Mártával az ottani gazdasági vezető, Adolf Eberhard Vischer Sarasin leányával. 1901-ben kötöttek házasságot Bernben.[31] 1903 februárjában Szabó Aladár és sógora Biberauer Richárd többekkel együtt, Vargha Gyuláné vezetésével megalakították a Bethánia Egyesületet. Céljuk az volt, hogy létrehozzanak egy, a Lorántffy Zsuzsanna Egyesületnél hitelesebben működő vallásos egyesületet.

Százhúsz évvel ezelőtt, 1903. május 21-én Biberauer Richárd és felesége, Pauler utcai lakásukban létrehozták az első magyar református diakonissza intézetet, a Filadelfia Diakonissza Szövetséget. A munka jövőjének érdekében kórházra volt szükségük. Azonban a református egyháznak nem volt pénze a Hold utcai gyülekezet eladásra szánt Bethesda Kórházának megvásárlására. 1906-ban a Filadelfia Diakonissza Szövetség egyesületté (akkori szóhasználat szerint egyletté) alakult és 1909-ben már mint jogi személyiséggel rendelkező szervezet megvásárolta a Bethesda Kórházat. A Filadelfia Diakonissza Intézet nagy figyelemmel válogatott a belépésre jelentkezőkből. Ez elengedhetetlen volt a jó anyaházi közösség kialakításához. A Filadelfia anyaház azonban évtizedeken át több volt, mint anyaház. Környezetének egyben gyülekezeteként is működött, cserkészcsapatával, vasárnapi iskolájával, nők számára szervezett foglalkozásaival stb. Magyarországon az egészségügy sokkal lassabban fejlődött, mint Nyugat-Európában. A sokrétű tanfolyami anyagban az anyaház diakonisszái az állami ellenőrző szervek nagy megelégedésére kiváló egészségügyi felkészítésben is részesültek.

Eközben Bernben, 1918-ban egy hosszú válságos időszak után az anyaház élére került egy korábbi gyülekezeti lelkész, Adolf Frey. Teljesen új szellemet és szervezeti elgondolásokat hozott, a diakónia értelmezésének pedig egy új keretet adott. A felelős személyeknek tekintett diakonissza testvérekkel közösen próbálta megvalósítani a kezdetben ellenségesen fogadott újjászervezést. 1937-ben sikerült a diakonisszák számára jobb, a világi színvonallal egyenértékű – a Svájci Vöröskereszthez hasonló – képzést kialakítaniuk. Emellett létrehoztak számukra egy öregség és betegség esetén érvényesíthető biztosítási alapot, illetve létesítettek számukra egy megfelelő férőhellyel bíró pihenő-nyaraló otthont.

Bodoky Richárd figyelemmel kísérte a jó példával szolgáló svájci anyaházi vezetők tevékenységét. 1941-ben meghívta a svájci Annelies Vischert, aki a berni szigorú Lindenhof Ápolónővér Képzőben szerezte szakképesítését, hogy a svájci betegápolás megnövekedett követelményeire is megtanítsa a magyar diakonissza testvéreket. A színvonalas egészségügyi képzettség az intézmény későbbi kíméletlen felszámolását követően is további alkalmazási lehetőségeket teremtett a testvérek számára. Meglepő volt az állami munkahelyeken, hogy a diakonissza testvérek a feladatok mellett jutalomként élték meg, hogy szolgálhattak.

A II. világháborúban a budapesti Filadelfia épületek és a Bethesda Kórház lakói túlélték az ismétlődő súlyos bombázásokat, amelyeket részben a vasút közelsége okozott. Az Úristen megőrizte az épületben tartózkodókat, a bújtatott üldözöttekkel együtt mind a német, mind a szovjet megszállás veszedelmei idején. Emellett fontos szerepet játszott a Nemzetközi Vöröskereszt és a svájci Vöröskereszt védelme. Már az ostrom okozta szétszakítottság idején is a különböző vidéki helyeken lévő gyermek intézményekben a diakonisszák óriási felelősséget és munkaterhelést vállaltak, üldözötteket bújtattak, valamint dolgoztak az ellátás biztonságáért. Ugyanilyen lendülettel és találékonysággal álltak neki a háború utáni helyreállítási küzdelemnek is.

1946 januárjában kialakítottak a kórház épületében tizenkét, egy állami menedékhelyen tartott kisgyermek számára egy gyermekotthont. Ugyancsak januárjában megérkezett a diakonissza testvéreknek a svájci diakonisszaházak, Bodoky Györgyné[32] által szervezett, küldeménye (fehérnemű, cipők stb.). 1946 márciusában részletes jelentést és újjáépítési tervet kellett beadni, amit azonban az infláció miatt július 1-jén meg kellett ismételni. 1946 tavaszán pedig a diakonissza testvérek általános egészségi állapota hirtelen addig elképzelhetetlen romlást mutatott, mintegy 30%-uk átmenetileg munkaképtelenné vált. Ezért számukra később hízókúrát kellett szervezni. 1946-ban a nélkülözések közepette főképpen svájci[33] és egyéb segélyszervezetek támogatásával – Pap László teológiai professzor eredményes munkája nyomán – mégis megindult az újjáépítés. Így lehetett a Bethesda Kórház a főváros három fűtött közkórházainak egyike. 1946 decemberében tartották meg az első diakonissza konferenciát,[34] amelyen számos más anyaház is részt vett.

Bodoky Richárd 1947-ben utazhatott először ismét külföldre. Svájcban folytatott tárgyalásai eredményeképpen elérte, hogy meghosszabbították a Max Vischer által szervezett támogatást a háború alatt erősen károsodott alapítványi intézmények újjáépítésére. Az orvosok hazatértek a fogságból és külföldről, a Bethesdában pedig sikerült az erősen deficites munkát teljes üzemben fenntartani. Az újjáépítés sikeresen folytatódott az adományozók megelégedésére. A diakonissza testvérek is elfoglalták szolgálati helyeiket, az idős diakonisszák pedig a leányfalui testvérüdülőbe költöztek.

1948-ban az Egyetemes Konvent Missziói Bizottságának albizottságaként létrehozta a Diakóniai Albizottságot és előkészítette a valamennyi egyházi szeretetmunkát egybefoglaló új Református Szeretetszövetséget. 1948 decemberében létrejött a Magyar Diakonisszaházak Munkaközössége, amelynek elnökévé Bodoky Richárdot választották. Ez csatlakozott az 1946-ban Amsterdamban megalakított Diakonissza Intézetek Nemzetközi Szövetségéhez. 1949. május 21-én az Egyetemes Konvent jóváhagyta az új diakonissza szabályzatot. 1949 júniusában a Diakonia[35] júniusi zürichi gyűlésén 480 magyar diakonissza és 85 testvérjelölt képviseletére kerülhetett sor. A diakonisszák ruházatának állapota a HEKS[36] segítségével ismét megfelelő lett. 1950. február 6-án Bereczky Albert lemondásra szólította fel Bodoky Richárdot és helyére Kara Pált nevezte ki a Filadelfia igazgató lelkészének.

1950. március 9-én a Konventi és Zsinati Elnökségi Tanács megbízta Bodoky Richárdot, hogy vizsgálja meg valamennyi szeretetintézmény működését és ennek eredményéről tegyen számukra jelentést. Bodoky 1950. április 30-án tett jelentésében három kategóriát jelölt meg: 1., amelyek intézmények működését a református egyháznak mindenképpen támogatnia kell (19); 2., a gyökeresen átszervezendő vagy megszüntetendő intézmények (6); 3., a megszüntetendő intézmények (11). Amikor 1951-ben a Magyarországi Református Egyház felső vezetése Bodoky Richárd tudomására hozta a diakonissza intézetek felszámolásának diktátumát, Bodoky mérlegelve az adott helyzetet, elvállalta a mintegy ötszáz diakonissza sorsát súlyosan érintő feladat teljesítését, négy, a diakonisszák további életét alapvetően meghatározó feltétel teljesülés esetén. Kérte számukra a képzettség és szolgálati idő elismerését, munkahelyek biztosítását az immáron alapítványiból egyházivá váló intézményekben, továbbá az alapítványi ingóságoknak a diakonissza testvérek közötti felosztását. Az egyházi vezetőség elfogadta a feltételeket. Az ekkor kiharcolt jogok a későbbiekben a római katolikus apácák számára is fontos mintául szolgáltak.[37]

A Tiszántúli Református Egyházkerület Diakonissza Intézete Debrecenben. A tiszántúli egyházkerületben figyeltek fel leghamarabb a diakonissza munkára. 1877-ben jelent meg Csiky Lajos Diakonissza ügy című írása.[38] Ugyanakkor a történelem az I., majd a II. világháború eseményeivel ennek az intézménynek a kialakulásába, fennállásának és felbomlásának folyamatába avatkozott be a legkeservesebb módon. Az intézet 1914. július 1-jén egy ápolónői tanfolyammal, az ispotályi szegényházban[39] kezdte meg működését, majd alig néhány hónap múltával hadikórház céljára kellett átengednie helyiségeit, amely kiszorította az elkezdett tevékenységet.  Az ispotályban töltött évek egészen 1938-ig tartottak.[40] Az egyházkerület hiába ismerte fel és határozta el helyesen a diakonissza kórház szükségességét, a kórház építési tervét nem tudták megvalósítani. Nagy István lelkész évtizedeken át áldozatosan küszködött nemcsak saját megélhetéséért, de az egyszer már az elhívásnak engedő diakonissza sorsok érdekében, hogy őket a csalódástól megkímélje. Kínlódva a csak szükséglakásnak alkalmas épülettel, 1928-ban ismét felvetette a diakonissza ház felépítésének szükségességét. A kórház hiányát a nyíregyházi Erzsébet közkórházzal kötött szerződéssel pótolták, de ezzel még nehezebbé vált a diakonisszák közösségé formálása.

Ekkor történt, hogy Csikesz Sándor (1886–1940) a gyakorlati teológia professzora Nagy István mellé állt és nagy lendülettel megtámogatta az ügyet a közömbös egyházkerülettel szemben. Kitűnő szervezőképességével beindította a folyamatot és 1936-ra megkapták az intézmény számára szükséges telkeket. 1938-ra befejeződött a diakonisszák gyönyörű új otthonának építése, azonban hamarosan bekövetkeztek a II. világháború tragikus eseményei. Debrecen 1944 szeptemberében vált hadszíntérré. Nagy István mindvégig a szovjetek által elfoglalt és végül otthonukból kilakoltatott diakonisszák mellett maradt, de aztán Debrecenből Győrbe menekült, ahová az akkor még elérhető diakonisszákat is hívta. A mintegy száz leromlott egészségi állapotú, éhező diakonissza többsége pénz és élelem nélkül szétszóródott az országban. Gazda nélkül hányódva keresték további életük lehetőségét. Nagy István 1946. december 3-án visszaérkezett és hosszas tárgyalások után elhagyott állását újra átvehette.[41] A közben eltelt nehéz több mint két évben Molnár Gyula lelkész vállalta el áldozatos igyekezettel és mély hittel a testvérek gondját.

1946 januárjában a diakonisszák visszaköltözhettek sok munkával, fáradtsággal és ötlettel ismét életre keltett egykori otthonukba, majd onnan további, de megfelelő helyre mehettek. 1950. december 14-én diakonisszaszentelést[42] tartottak Debrecenben.[43] Az 1951-ben bekövetkezett felszámolásig és az ismételt szétszóródásig még további, diakonisszák számára értelmezhetetlen tapasztalatokban részesültek.

Az Erdélyi Református Egyházkerület Diakonissza Intézete Kolozsvárt. 1928 tavaszán Makkai Sándor erdélyi református püspök irányítása mellett Marosvásárhelyen indult meg az erdélyi diakonisszaképzés. 1932-ben a diakonisszaképzés Kolozsvárra költözött, majd egy évvel később Kolozsváron a szászvárosi kollégium Kálvin utcai házában megnyílt a huszonnégy ágyas Református Kórház, amely a diakonisszaképzés nélkülözhetetlen feltétele volt. Ez a kis magyar klinika volt Kolozsvár egyetlen magyar kórháza. 1935 nyarára adományok segítségével sikerült felépíteni egy kétemeletes diakonissza otthont. Makkai Sándor püspök 1936. évi lemondásakor már több mint negyven diakonissza dolgozott. A második bécsi döntés (1940) után a megváltozott körülmények folytán a református kórházban átmentileg református szállót létesítettek.

A kolozsvári anyaház nagy szolgálatot tett az egyetemes magyar diakonissza ügynek, amikor 1940. június 8–11. között megrendezte az első magyar protestáns diakonissza konferenciát. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Egyetemes Konvent keretében 1942-ben létrejött a református diakonisszaintézetek munkaközössége és annak diakonissza albizottsága.[44] Az 1945 során történtekről Borbáth Dániel kolozsvári diakonissza lelkész[45] Bodoky Richárdnak írt, alább közölt levele tájékoztat.[46]  

            ^{Kedves Richárd!}

^{Alkalom van írni, s megragadva e lehetőséget szeretném hálám kijelezni azért a szeretetteljes s gondos vendéglátásért, mellyel a három testvérünk a legnehezebb időkben befogadtátok, s őket így megőriztétek. Olyan hálás szívvel számolnak be arról, amit Tőletek kaptak! Ezek a testvéreink voltak, kikért legjobban aggódtunk, s kegyelmesen tartattak meg. A köztünk való kapcsolatnak újabb áldott emlékű kapcsa ez, mit e nehéz időkből kaptunk Tőletek.
    Rólatok jött kis beszámoló, mit Vilma testvérünk kapott, örömmel tölt el. Milyen jó, hogy megvan kórházatok, s Ti is tudtok dolgozni! Adja az Úr, hogy tovább is így tudjatok lenni!
    Nekünk a külső munkahelyeinken zavartalanul halad a munka. Még csak Johanna testvér nem ment vissza Sepsiszentgyörgyre. Itt, Kolozsváron a klinika pótolja a kórházunkat. De mivel a magyar egyetem kérdése még mindig nem dőlt el, nem tudunk mi sem biztos elrendezkedést. Most látjuk, mi a saját kórház, s bizony, nehéz, míg az újra meglesz.
    A helyzet sok szempontból nem oly kedvező, mint volt a múlt levelem írásakor. De azért reménységgel vagyunk.
    Kedves Richárd, Svájccal még nincs összeköttetésünk. Hálás lennék, ha Te tudsz onnan a riehenieknek írni, tudasd, hogy mind életben vagyunk, szolgálatunk megmaradt, s most igyekszünk a régi pavilonban kis keretek közt kórházunkkal elindulni. Címünk nemsokára: Cluj, Calea Horea 51., Református Szeretetház. Közölheted, hogy Erdélyben az egyházi munkák mind nyugodtan folynak. Teológián, ha kevés hallgatóval is, tartanak az előadások, s középiskoláink a régi módon mind működnek.
    Nagyon jól esne, ha alkalom adtán részletesen írnátok magatokról. Most a testvéreinkről s munkájukról beszámoltam Mária[47] néninek. Ő pár dolgot elmesélhet. Nehéz az újrakezdés, s főleg az új lélek keresése. Bár segítene meg mindnyájunkat ott is s itt is az Úr, hogy átvihessük a jobb időre, amit reánk bízattak a múltból!
    Isten áldjon meg, kedves Richárd! Kérlek, add át kézcsókjaimat a nagytiszteletű asszonyéknak s szeretetteljes üdvözleteinket az egész testvéri közösségnek. Titeket szeretettel ölellek tolmácsolva a testvérek háláját s üdvözletét is.
                                                                                             Dani}

A Diakonissza Intézet a kolozsvári Református Kórház három épülete közül a középsőben kapott helyet. A kórház keleti épülete Kolozsvár szőnyegbombázásakor, 1941. június 2-án találatot kapott. Ennek áldozata lett négy betegápoló diakonissza is: Bethlen Erzsébet, Kocsis Julianna, Szabó Piroska és Vatzek Lujza testvérek. A II. világháborút követően Kolozsváron 1948 novemberében kapták meg a hivatalos értesítőt az Erdélyi Református Egyházkerület Szeretetházának[48] államosításáról, majd egy évvel később, 1949-ben kellett véglegesen elhagyniuk az épületet, amelyben a diakonisszák nagy része lakott.  A diakonisszák a továbbiakban civil ruhában folytatták főképpen ápolói, és hitoktatói munkájukat kórházakban, árvaházakban, illetve gyülekezetekben, egyesek pedig férjhez mentek.[49]

A svájci anyaházak kialakulása

A kezdetek gondjai. A berni diakonissza anyaház alapításának századik évfordulója alkalmából 1944-ben –, amikor Magyarországon már a II. világháború végjátéka következett – született meg az összes svájci diakonissza intézmény történetét feldolgozó kötet[50], amely áttekintette minden svájci kantonban[51] lejátszódott egyes folyamatokat.

A svájci eseményeket a francia forradalom indította el. A XIX. század elején ellentét alakult ki az elöregedett társadalmi formák és a demokrácia megnyilvánulásai között. Az iparosodás, a gépek világa megásta a hazai ipar sírját. Az emberek tömegesen váltak munkanélkülivé, a kórházak rettenetes állapotban voltak. Nem gyógyulást elősegítő intézményekként, hanem úgynevezett „őrző létesítményekként” működtek, amelyekben mindenféle betegségben szenvedőket, férfiakat és nőket vegyesen, takarítatlan zsúfoltságban és szennyben tartottak. Ez a reménytelen helyzet, továbbá hogy szükség esetén csak katolikus ápoló testvéreket lehetett találni, segített hozzá egy vidéki lelkészházaspárt – Louis Germondot és feleségét – ahhoz, hogy a saját gyülekezetükkel kibéreljenek egy épületet egy kis kórház számára. Hamarosan már fiatal lányok jelentkeztek ápolóknak és az egész lelkészcsalád valamennyi gyermekével ott tevékenykedett, majd adományokat is kaptak a működtetéshez.

Echallensben, 1842 decemberében felavatták az új intézményt. Az első csapás 1846. április 19-én este 8 órakor történt, amikor egy lövés dördült el és a környező falvak fiataljaiból szerveződött csoport behatolt a kórházba. Mindent, amit ott találtak összetörtek, összezúztak még a Bibliát is darabokra szaggatták. Ezért átmentileg bezárták a kórházat, majd hét hónap múlva újra megnyitották. A második csapás akkor történt, mikor a rendőrség megjelent egy hivatalos egyházi irattal, hogy deportálja a lelkészt. A környezete, amelyik hálás szeretettel vette körül nem tudott közbelépni. Akkoriban ugyanis a református szószékeken a Biblia mondanivalói erősen háttérbe szorultak. A kórházat ismét bezárták és a diakonissza testvérek másutt kerestek munkát. Harmadik csapásként egy grófnő arról írt újságcikket, hogy a diakonisszaházak csak arra jók, hogy az embereket visszatérítsék a katolicizmushoz. Ennek hatására a már újonnan diakonisszának jelentkezett fiatalok visszaléptek és lázas párbeszéd indult a diakónia mibenlétéről. Így indult a francia svájci Saint-Loup-i diakonisszaház története.[52]

A különböző kantonokban teljesen más előzményekkel, általában sikeres kórház- és diakonisszaintézmény alapításokkal találkozhatunk. Legtöbbjük a kaiserswerthi események nyomán és annak mintájára jött létre. Egymással kiterjedt jó kapcsolatokat tartottak fent. A berni anyaház fejlődése, amelyikben Vischer Márta és édesapja is tevékenykedett némileg eltért az átlagtól.

A II. világháború utáni helyzet. A klasszikus Fliedner-féle anyaházi diakóniai életmód és szervezeti forma az 1960-as évekig szinte minden anyaházban változatlanul fennállt. Különböző svájci és német diakonisszaházakban már korábban is szerettek volna változásokat, de a kérdésben illetékes Kaiserswerthi Szövetség (Kaiserswerther Verband) vezetősége csak 1971-ben az osztrák Bad Hallban tartott Kaiserswerthi Egyetemes Értekezleten járult hozzá, hogy az anyaházak változtassanak a korábbi tradicionális kereteken.

A XX. század elején elindult folyamat folytatásaképpen, a század második felében a jóléti társadalom eredményei[53] okán gyors változások következtek be. Nemcsak az életkörülményekben, az együttélési formákban, de a világról és az emberről alkotott felfogásban, valamint az erkölcs tekintetében is. Az 1960-as években Európa-szerte hódított az ún. „új erkölcs”, annak sokféle kísérőjelenségével.[54] Ez sokakat elbizonytalanított, és az aktuális divatok váltakozását hozta magával.

Az egyházak és gyülekezetek közösségi élete veszített az erejéből. A kapitalista társadalomban végbemenő modernizáció és szekularizáció egyre erősebben éreztette a hatását. A nők számára mind több és nagyobb lehetőség kínálkozott nemcsak a tanulásra, de fontos társadalmi funkciók vállalására és betöltésére.[55] Az anyaházakban konfliktusok mutatkoztak a vezető testvérek és a lelkészi vagy gazdasági – általában férfi – vezetők között. Viták támadtak a diakonissza egyenruha hasznos vagy éppen káros volta tekintetében. Svájcban is hasonlóképpen, mint Németországban, a kaiserswerthi alapítású diakonisszaházakban megfordult az aktív és nyugállományba került diakonisszák aránya, azaz egyre kevesebb lett az új belépőkkel és ott maradókkal kiegészített aktív diakonisszák száma, és egyre többen kerültek nyugdíjba.

Sok külföldi anyaházra jellemzőek az alábbi szakaszok, amelyeket a rieheni (Svájc), szintén kaiserswerthi alapítású diakonisszaházzal kapcsolatosan írtak le:[56] 1. az alapító és úttörő idők (1852–1867), 2. a felépülés és konszolidáció évei (1868–1902), 3. a terjeszkedés és intézményesülés évei (1903–1952), 4. az összehúzódás és újbóli tájékozódás korszaka (1953–1985), 5. a tisztázás és megvalósítás kora (1986-tól).

Magyarországon a Filadelfia esetében az alapítástól az életforma megszűnéséig lejátszódó alakulási fázisok kevesebb idő alatt mentek végre, mint Nyugat-Európában, mert a kommunista diktatúra hirtelen megszakította a folyamatot. A Lorántffy és a debreceni anyaház kialakulása más egymástól is eltérő szabálytalan ritmust követett. Az Erdélyi Egyházkerület Diakonissza Intézete fejlődött a legharmonikusabban, de nekik jutott a legkevesebb idő.

Európában az egyesületi és alapítványi keretekben dolgozó anyaházak és intézményeik költséges fenntartásuk nagyobb részét mindig adományokból fedezték. Nem volt ez másképpen Magyarországon sem. Természetesen lényeges különbség mutatkozott a nyugati adományozók gazdasági ereje és adományaik hasznosulása tekintetében. Nyugaton fontos változást jelentett, hogy az egészségügy rohamos fejlődésnek indult, amihez a már idősebb diakonisszák korábbi tanultsága nem tudott igazodni. A svájci anyaházak egymás után szabadultak meg hatalmas egészségügyi komplexummá alakult kórházaiktól, azok költségeitől és feladataitól, vagy azokat megtartva új típusú intézményi formát alakítottak ki.[57] A legtöbb anyaházban, ahol a sok korábban hátrányos helyzetből kiemelkedett diakonissza nagy odaadással végezte munkáját, tetemes, főképpen ingatlan vagyon keletkezett, ami a továbbiak során, például kórházeladások következtében tovább gyarapodott.

Ruedi Henzler lelkész hozzászólásában kendőzetlenül fogalmazta meg az alapproblémát: „A kapitalista társadalomban keresztyénként úgy érzi magát az ember, mint egy vegetáriánus, aki egy nagy hentesüzemben keresi a kenyerét. Forgalom és fogyasztás lerombolják az életünk alapjait. Valódi biztonságot nem lehet vásárolni. A siker és a karrier elidegeníti az embert önmagától. Ezt tudjuk és prédikáljuk, de a kapitalizmusból nem lehet kiszállni. Korlátlan hatalmon nyugvó rendszer kötelez az együttműködésre. A keresztyén ember konkrét élete ellentmond lelki ismereteinek és meghazudtolja prédikációit.”[58]

Az anyaházak a körülmények változása közepette is elszántan törekedtek arra, hogy az aktív diakonisszák számára a kor teremtette új feladatokat megtalálják. Foglalkoztak öregekkel, menekültekkel, drogosokkal vagy nevelőintézeti kisebb és nagyobb gyermekekkel, majd később pihenőházaikban arra igényt tartó vendégek ellátásával. Mindeközben a nehéz időkben segítették a velük már korábban is kapcsolatban álló és  Kelet-Németországban küszködve működő[59],  vagy a felszámolt anyaházak tagjait.

A német anyaházak

A német anyaházak kialakulásáról röviden írtunk a tanulmány első felében. Érdekes találkozni azzal a svájci anyaházakétól eltérő szemlélettel, amelyet Anna Sticker a 140 éves kaiserswerthi történet alapján 1972-ben megvédett disszertációjában bemutatott.[60] A kaiserswerthi modell egész idő alatt a fliedneri elgondolás kettősségét hordozta. Szándéka szerint vissza akarta adni az őskeresztyén női szerepeket az irgalmasság gyakorlására, ezeket azonban csak egy családi szervezetben elkötelezett, felkészített és kiképzett nők gyakorolhatták. Ebben világosan kirajzolódik, hogy a nagy kísérlet újító törekvései és a tradíció visszahúzó konzervatív ereje miképpen viaskodtak egymással.

Mindennek gyakorlati megvalósítása aktuálisan nagyon erőteljesen függött a vezetők személyiségétől. Az I. világháború után volt olyan időszak, amikor Kaiserswerthben az újjáépítés reményében egész iskolahálózatot építettek ki és a diakonisszajelöltek egyetemre mehettek, hogy az éppen szükséges szakképesítést megszerezhessék. Miközben már korán nyitottak a külmisszió irányába, a diakonisszák politikailag teljesen felkészületlenek voltak. Utóbbi tragikus következménye volt, hogy a II. világháború során két zsidó származású diakonisszát elhurcoltak az anyaházból.

A német anyaházak fejlődése és a II. világháború következményei. A német anyaházakat nagyon megviselte a II. világháború. Nem csupán a bombakárok és a háború okozta sok nyomorúság, de az a tény is, hogy a kaiserswerthi mintájú intézmények között voltak, akik a nácizmus idején behódoltak az aktuális politikai kurzusnak. Kaiserswerthben már 1934-ben átdolgozták a tananyagot és a náci évek alatt beépítették a nemzetiszocialista eszmék anyagát. A kórházakba ún. „barna” segédszemélyzetet hoztak, akik dirigáltak a betegápoló diakonisszáknak. Csodával határos módon egy diakonissza főnöknő, Auguste Mohrman a kaiserswerthi típusú anyaházak túlnyomó többségében hatékonyan tudta mérsékelni a náci befolyást. Ezt egy „diakonissza ernyőszervezet” megalakításával és működtetésével valósította meg.[61] Az anyaházak közötti különbségeket sok minden okozhatta: az eltérő földrajzi helyzet, a felettes – evangélikus-református összetételű – egyház országon belüli helyzete, és mindenekelőtt az adott intézet vezetőinek különböző magatartása.

Az 1970-es évektől egyes anyaházakban új önkéntes közösségeket alakítottak, amelyekben férjezett asszonyok, elváltak és özvegyek is részt vehettek. Az öreg diakonisszák a még fennálló intézményekben napjainkban is tovább hordhatják egyenruhájukat. A Kaiserswerther Generalkonferenz (Kaiserswerthi Egyetemes Értekezlet) 1971 áprilisában életbe léptette az új formájú diakonissza rendszert, amelyben a diakonisszák a szolgálatukat mint dolgozó nők gyakorolják és a közös ügyet pénzügyileg támogatják. Az állam eközben egyre több korábbi feladatot vállalt át, és azokat szolgáltatásként kínálta állampolgáraiknak. Mégis a fenti események sem tudják megakadályozni a hívő nők útkeresését. Azokét, akik számára lényegesek a Jézus Krisztusból kiinduló ősegyházi törekvések, a keresztyének egymás közötti életközössége, az Istennel való hitbeli kapcsolat megélése és a társadalmat szolgáló közösség gyakorlása. Azt a formát keresik, amelyikben nagyobb hangsúlyt kap a hitélet, mint a korábbi, inkább teljesítménycentrikus közösségekben.

A diakónia, az emberek betegségeinek és nyomorúságának enyhítésére végzett szolgálat a belmisszióból fakadt. Azoknak, akik 1861-ben – még Theodor Fliedner életében – megalakították az úgynevezett Kaiserswerthi Egyetemes Értekezletet, alapvető céljuk az egyház megújítása volt. A diakonissza szervezet azonban a XIX. és XX. század protestáns egyházaiban valami új és merész dolognak tűnt, éppen ezért állandó támadási felületet kínált. Gyanús volt, mert a szerzetesi életformához hasonlított, miközben a protestáns egyházak nem akartak a szerzetességről hallani. A XX. században létrehozott diakonisszaházak túlnyomó többségét is az evangélium szelleme hatotta át és általában – Magyarországon is – a diakonissza hivatást választók a szolgálatot önként és tudatosan vállalták. Kaiserswerthben, az egykori alapító anyaházában 1960-tól már nem voltak új belépők. 2014-re ez a helyzet szinte mindenütt általánossá vált.

A diakonissza anyaházaknak és intézményeiknek – a többi „népi demokráciától” eltérő – helyzete és munkája az NDK-ban.[62] Az 1945 után bekövetkezett mélyreható politikai és társadalmi átalakulások Kelet- és Nyugat-Németország fejlődésében alapvető különbségeket eredményeztek.  A változások a keleti országrészben, a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) az egyházakat is érintették, szeretetszolgálatukat és diakonissza anyaházi életüket. Az NDK-ban a többi „népi demokráciától” eltérő folyamatok mentek végbe. A potsdami konferencia[63] ebben a romhalmazzá bombázott országrészben a II. világháború diplomáciai lezárásaképpen szabad működést biztosított az egyházaknak és a belmissziónak. Nemcsak a korábban kiutasított testvérközösségek, de más szervezetek is, így például a johanniták otthonra találhattak és ismét felépíthették korábbi munkaterületeiket. Ennek a nagy átalakulásnak az eredményeképpen az intézményi és gyülekezeti diakóniának huszonhárom kaiserswerthi típusú diakonisszaháza volt. Ezekben folyamatos tanulásra kényszerültek, hiszen a régi helyzethez való ragaszkodás, vagy az új elképzelések kritikátlan átvétele egyaránt járhatatlan útnak bizonyult. Az egyház nem a politikai rendszert, hanem az adott helyzetben lévő embereket próbálta szolgálni.

A nehézségek azonban hamarosan jelentkeztek és egy önmagát erősítő folyamattá alakultak. Az egyházi kórházakban a korábbi belmisszió elavult anyagi szabályai szerint kellett dolgozzanak, miközben az állami kórházakban egyre nőttek a járandóságok. Ezt ellensúlyozni csak maximális ágykihasználással lehetett, aminek terhe a rosszul fizetett segédszemélyzetről mindinkább a kora reggeltől késő estig dolgozó diakonisszákra hárult. A diakonisszák nem lehettek szakszervezeti tagok, így rájuk semmilyen, a szakszervezet által nyújtott lehetőség, mint a betegbiztosítás, a nyugdíj stb. nem vonatkozott.  Sokan már a nyugdíjkorhatárt túllépve is tovább dolgoztak. 1961 táján az orvosok és a képzett ápoló személyzet helyzetét rendezték, azonban erre a szociális területen még tíz évig várni kellett. Az egyház viselte az idős gondozás és bizonyos gyermekmunkák költségeit. A diakonisszák puritán takarékossági megoldásai sokat segítettek.

Még sok nehézséget lehetne itt felsorolni, mint például a diakonisszák továbbképzésének kérdését, az új munkaterületekre történő felkészülést (a különböző intézményekben előtérbe került az idős gondozás és a fogyatékosok ápolása), a tulajdon kérdését. Az NDK alaptörvénye ugyanis csak szocialista és privát tulajdont ismert. Ezért az egyre romló ingatlanállománnyal rendelkező diakonisszaházak számára lehetetlen volt minden ezzel összefüggő gyarapodás: öröklés, bérlés, vásárlás stb. Visszagondolva szinte valószerűtlen, hogy mindezeket a nehézségeket sikerülhetett leküzdeni.

Az egykori NDK-ban ismertetett diakonissza munka ma is él. Hasonló változásokon mentek keresztül, mint nyugati társaik, bár van olyan intézmény is közöttük, amelyik úgy döntött, hogy mindenképpen fenntartják az egyenruha viselésének lehetőségét. Ilyen a Bajorországban működő Diakoneo Diakonissengemeinschaft[64], amelyet 1854-ben alapított Wilhelm Löhe és 1974-ben vette fel az Evangelisch-Lutherische Diakoniewerk Neuendettelsau (Evangéliumi-Lutheri Diakóniai Intézmény, Neuendettelsau) nevet. Ma a dolgozó testvérek ha lehet, kis csoportokban élnek.

Új közösségi formák, új utak a nyugati diakóniában. Az utóbbi időben a protestáns egyházak keretében, leginkább Németországban és Svájcban új életformaként az ún. „Kommunität”, azaz „rendi közösség” terjed. Ezek az általában kis közösségek (kb. 10 fős) szabadabban kapcsolódhatnak a reformációt megelőző rendi tradícióhoz: a szegénységhez, a szüzességhez (tisztasághoz) és az engedelmességhez. A fő hangsúlyt a közös imádkozásra és az istentiszteletre helyezik, gyakran  nagyobb intézmények keretében jönnek létre. A XIX. század elején a protestáns egyházakból nagymértékben hiányoztak azok az irgalmasságból fakadó cselekedetek, amilyeneket a római katolikus rendházak tagjai végeztek. Az új rendi közösségek alapítása arra a felismerésre támaszkodik, hogy a diakonissza anyaházak valójában az ősegyházi rendi gondolat protestáns megvalósításaként jöttek létre, amelyeknek azonban meg kellett küzdeni a korabeli ellenállással. El akarták kerülni, hogy római katolikus rendházaknak nézzék őket, ezért egy saját, a kornak megfelelő életformát kellett kialakítaniuk, amely a fenti normák tekintetében különféle kompromisszumokhoz vezetett. Megengedetté vált a diakonisszák egymástól eltérő vagyoni helyzete, a vagyonközösség, nem pedig a szegénység volt a szabály, és a szüzesség követelményét a hajadon állapot elvárása váltotta fel. Tekintettel az anyaházakra, amelyek szervezett közösségek voltak, annak tagjai engedelmességgel tartoztak a mindenkori vezetőnek. A kompromisszumok legjobban a szegénység kérdését érintik. Taizé az az evangéliumi rendi közösség, amelyik a legradikálisabban értelmezi a jézusi életszabályokat: csak a totális szegénységet fogadja el. Nem csak abban, hogy tagjainak nem lehet tulajdona, de ez érvényes az egész közösségre is. Csak az élethez legszükségesebb ingatlanjaik vannak és semmilyen tartalékot nem képeznek. Bizonyára nem egyszerű ennyire szegényen élni.[65]

A jelenlegi törekvés az, hogy az új közösségek tagjai a korábbi lehetőségeikhez képest nagyobb mértékben, elmélyültebben foglalkozhassanak az őket körülvevő társadalom problémáival, más emberekkel és a saját gondjaikkal, valamint közösen imádkozzanak az immáron jövőjét kockáztató világért. Tehát nem a diakóniai cselekvésen van a hangsúly.  Vezetőik általában képzett, teológiai végzettségű, vagy egyéb területeken tanult, a maguk és mások ismereteit gyarapító nők, akik teljesen átadják magukat annak, hogy napjaink körülményei között Jézus Krisztus ősegyházának alapvető vonásai szerint éljenek. Vállalt hivatásuk értelmében hitüket egymással közösségben, a társadalmat szolgálva (diakónia) és arról tanúságot téve élik meg. Az Kommunität Diakonissenhaus Riehen unterwegs (Útközben a Riehen-i Diakonisszaház Rendi Közössége) c. kötetben[66] található Krónika részletesen tájékoztat az egykori Riehen-i Diakonissza Intézet átalakulásának minden fontos lépéséről.  2018. október 20-án hatvanhat testvér tartozott a rendi közösséghez, ebből ketten próbaidős növendékek voltak.

Protestáns rendi közösségek kisebb számban már férfiak számára is létesültek. Az új formák a különböző gazdasági-társadalmi helyzetben élő országokban másképpen jelentkeznek és más-más kérdéseket vetnek fel.  Hazánkban a kis csoportos közösségek számára a megújuló gyülekezetek kínálnak kereteket. Idézzünk ismét néhány mondatot Bodoky Richárd Anyaházi diakónia az egyházban c. könyvéből: „minden közösség szükségszerűen igényli a formát, nem élhet szervezet nélkül, de ez a forma sohasem lehet cél. […] de ezek a hagyományok nem akadályozhatják meg s nem kényszeríthetik elavult rendszerbe az életet. A hagyomány csak addig áldás, amíg nem öli meg az új utak vállalásának készségét.”[67]

Összefoglalás

A Filadelfia diakonissza anyaház története a XX. század első felének mindössze negyvennyolc éve során játszódott le. Kialakított életformája, működési módja, törekvései, munkásságának területei, diakonisszáinak élettörténetei nagyon sok tekintetben hasonlóak voltak a többi, nagyrészt a XIX. század második felében indult külföldi diakonisszaházéhoz. A magyarországi iparosodás társadalmi problémái, a felemelkedést sóvárgó vidéki élet, a nyomasztó szegénység, az árvák és betegek nálunk a XX. században hasonló gondokat jelentettek, mint amilyeneket az iparosodással együtt jelentkező nagy szegénység már a XIX. században felszínre hozott Svájcban és Németországban. A későbbi eseményeket már a XX. századi magyar történelem nehézségei, az I. világháború és következményei befolyásolták.

A Filadelfia Diakonisszaintézeti Alapítvány (1938–1951) történetét hasonlóképpen, mint a megelőző korszakot az I., majd sajnálatosan a II. világháború eseményei alakították, de ezt követően mégis megszülethetett a Református Szeretetszolgálat. Hálásan gondolhatunk vissza arra is, hogy a felszámolás évében (1951) milyen egyöntetű szándékkal egyesültek volna a Filadelfia és Lorántffy anyaházak diakonisszái egy közös anyaházba.

A Tiszántúli Református Egyházkerület Diakonissza Intézetének létrejötte és működése keservesen szenvedett a magyar társadalom politikai életétől, anyagi nehézségeitől és az emberek közötti együttműködés hiányától, de különösképpen a világháborúk elháríthatatlan következményeitől. Emlékeznünk kell a Tiszántúli Református Egyházkerület Diakonissza Intézetének létrejöttéért küzdő Nagy István lelkész, Csikesz Sándor teológiai professzor, továbbá Molnár Gyula lelkész személyére és arra a sok diakonissza testvérre, akiket részben hirtelenül, szigorú elvárásokkal léptettek be, és akik nemcsak 1944-ben maradtak magukra megviselt állapotban, majd szétszóródva a hadszíntérré vált Debrecenben, de az 1951. év után is.

Hálával gondolhatunk a rövid, de mégis alapvető utat bejárt kolozsvári anyaházra.

A nyugat-németországi anyaházakban a háborúk és a politika okozta nyomorúság a XIX. és XX. században, a nálunk történtekhez hasonlóan sok veszteséget és szükséget teremtett a társadalomban. Az anyaházakban is születtek helytelen döntések. Ezzel szemben példaszerű az NDK áldozatos diakonissza intézményeinek és testvéreinek története. Természetesen nagy különbségek vannak a tőlünk nyugatabbra lévő országok, valamint hazánk történelmének és gazdaságának alakulásában, hasonlóképpen a női életforma változásának folyamatában is.

A gazdaggá váló Svájcban megvalósuló töretlen fejlődés és a II. világháborút követő nyugat-német gazdaság gyors regenerálódása lehetővé tette, hogy – főképpen a svájci anyaházak – szolidaritásukkal és anyagi támogatásukkal mindvégig segítsék a küszködő, de megmaradt intézményeket és a felszámolt állapotba került testvéreiket. Itt különösképpen ki kell emelni a rieheni diakonissza anyaházat (Svájc), amelynek lelkésze, Peter Rüesch[68] és diakonissza testvérei hosszú időn keresztül, az 1980-as évektől járták a magyarországi és erdélyi vidékeket: látogatták és segítették az ott élő egykori diakonisszákat. Sok támogatás érkezett a Frankfurti Anyaházból és a Kaiserswerthi Anyaházból is.

A Filadelfia és a többi magyarországi anyaház munkáját a magyarországi társadalmi és politikai események kíméletlen külső beavatkozása szüntette meg. Napjainkban a nyugati országok (skandináviai, francia, svájci, német) protestáns diakonissza anyaházai társadalmaik belső átalakulása következtében érkeztek el határaikhoz, és keresik a lelki megújulás új formáit. A gyors változások, a meglepetések világában élünk. 2020-ban és 2021-ben a koronavírus mutatott rá az egész emberi világ elesettségére és kiszolgáltatottságára, ezt követte 2022-ben egy kegyetlen háború. Mégis szabad reménykednünk a megújulásban, a diakónia új formáinak kialakulásában. Ezen az úton segítség a múlt ismerete. Az anyaházi diakónia segítsége az a kihívás, ami a múltjából fakad.

„... Készek vagyunk arra, hogy ennek a világnak a polgárai legyünk, a modern világ barátai, ki akarná ezt megakadályozni. Ámde ugyanennyire ragaszkodunk-e ahhoz is, hogy belső természetünk, alkatunk szerint jövevények vagyunk. Az anyaházi diakónia meg kell maradjon az elfelejtett bibliai tapasztalat csendes emlékeztetőjeként.”[69] – állapította meg a német evangélikus Heinz Wagner, korábbi diakonissza anyaházi igazgató-lelkész, a gyakorlati teológia professzora.

Bárcsak földrajzi helyzetétől, egyházának állapotától függetlenül mindenki megtalálná gyökereit és a neki elkészített új ösvényeket!

Köszönet. Köszönöm mindazok segítségét, akik tanácsaikkal hozzájárultak jelen tanulmány megszületéséhez. Külön köszönet illeti a hazai és külföldi diakonissza testvéreket, akik bizalmukkal, imádságukkal és írásaikkal támogatták.

Csanády Andrásné Bodoky Ágnes

IRODALOM:

Bárczay Gyula 1967: Revolution der Moral? Die Wandlung der Sexualnormen als Frage an die evangelische Ethik. (Az erkölcs forradalma? A nemi szabályok átalakulása, mint az evangéliumi etika aktuális kérdése.) Stuttgart, Zwingli Verlag.

Blüttner, Annett 2006: Das internationale Netzwerk der Evangelischen Mutterhausdiakonie (Az evangéliumi anyaházi diakónia nemzetközi hálózata), Ariadne. Forum für Frauen und Geschlechtergeschichte (Ariadne Forum a nőkért és a nemek történetéért) 2006/49, 64–71. doi: 10.25595/1587

Bodoky Richárd 1942: Anyaházi diakónia az egyházban. Budapest, Sylvester.

Bodoky Richárd 2018: Gyanútlanok. Jövevények és vándorok, családtörténeti töredékek (1870–1918). Budapest, Luther Kiadó.

Czibere Károly 2021: Az egyházak szociális munkájának jogszabályi környezete Magyarországon. Doktori (PhD) értekezés. Budapest, KRE ÁJK, Kézirat.

Csanády Andrásné Bodoky Ágnes 2006: Bodoky Richárd (1908–1996) élete és munkássága. In Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról. Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 637–647.

Dürr, Thomas Br.–Kellerhals, Doris Sr.–Vonaesch, Pierre 2003: Evangelische Ordensgemeinschaften in der Schweiz. (Evangéliumi rendi közösségek Svájcban.) Zürich, Theologischer Verlag.

Fleiter, Michael et al. 2020: Unter der Haube – Festschrift – 150 Jahre Diakonissenhaus. (Főkötő alatt – Emlékkönyv – A diakonisszaház 150 éve.) Frankfurt am Main, Hendrich Editionen.

Freytag, Günther 1985: Übergänge. Mutterhausdiakonie auf dem Wege. (Változások az úton lévő anyaházi diakóniában.) (Herausgegeben vom Präsidium der Kaiserswerther Generalkonferenz.) Breklum, Breklumer Verlag.

Géra Eleonóra Erzsébet 2006a: Református karitatív intézmények a magyar fővárosban (1850–1952). Doktori (PhD) disszertáció. Budapest, ELTE BTK, Kézirat.

Géra Eleonóra Erzsébet 2006b: A Lorántffy Zsuzsanna Egylet és intézményei. In Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 2. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról. Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 1015–1048.

Herpay Gábor 1929: A Debreczeni Református Ispotály története, 1529–1929. Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület.

Kellerhals, Doris Sr.–Seiler, Lukrezia–Stuber, Christine 2002: Zeichen der Hoffnung. Schwesterngemeinschaft unterwegs. (A reménység jelei. Testvérközösség útközben.) Basel, Friedrich Reinhardt Verlag. (A rieheni diakonisszaház 150 éves jubileumára kiadott kötet.)

Kellerhals, Doris Sr. 2018: Kommunität Diakonissenhaus Riehen unterwegs. (A rieheni diakonisszaház rendi közössége útközben.) Riehen, Kommunität Diakonissenhaus Riehen.

Pető Lajosné (szerk.) 2001: A Debreceni Diakonissza Intézet. Debrecen, Diakonisszákért Alapítvány.

Sárai Szabó Katalin 2010: A református nő a 19 század végétől a 1930-as évekig. A belmissziói mozgalom hatása a nők működésére. Doktori (PhD) disszertáció. Budapest, ELTE BTK, Kézirat.

Schär, Regula 2018: Diakonissen in der Ostschweiz im 20. Jahrhundert. (Diakonisszák Kelet-Svájcban a 20. században.) Zürich, Theologischer Verlag.

Scheepers, Rajah 2016: Transformationen des Sozialen Protestantismus. Umbrüche in den Diakonissenmutterhäusern des Kaiserswerther Verbandes nach 1945. (A szociális protestantizmus átalakulásai a 20. században. Változások a Kaiserswerthi Szövetség diakonissza anyaházaiban 1945 után.) Stuttgart, Verlag W. Kohlhammer.

Schlatter, Dora H. 1944: Barmherzige Kirche. Geschichte der Diakonissenhäuser in der Schweiz. (Irgalmas egyház. A svájci diakonisszaházak története.) Bern, BEG Verlag.

Sticker, Anna 1972: Experiment und Tradition in der 140jährigen Geschichte des Diakoniewerkes Kaiserswerth. Promotionsansprache gehalten am 5. Juli 1972 in Bonn. (Kísérlet és hagyomány a kaiserswerthi diakóniai tevékenység 140 éves történetében. Doktori védési beszéd. Bonn, 1972. július 5.) Deutsche Krankenpflegezeitschrift 12 (1972) 655–661.

Stöckle, Theophil 1998: Die Mutterhaus Diakonie hat Zukunft. (Az anyaházi diakóniának van jövője). Neuhausen–Stuttgart, Hänssler Verlag.

Strümpfel, Werner 1985: Die Diakonissenmutterhäuser Kaiserswerther Prägung in der DDR im Spannungsfeld zwischen ihrem kirchlichen Auftrag und der Entwicklung des staatlichen Gesundheits- und Sozialwesens. (Az NDK diakonissza anyaházai egyházi megbízatásuk és az állami egészségügyi és szociális rendszer feszültségterében). In Freytag, Günther: Übergänge. Mutterhausdiakonie auf dem Wege. (Változások az úton lévő anyaházi diakóniában.) (Herausgegeben vom Präsidium der Kaiserswerther Generalkonferenz.) Breklum, Breklumer Verlag, 119–131.

Szabó Aladár 1891: A diakonissza-intézmény története és fontossága (Folytatás és vége). Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1891 (34) 47. 1524–1528.

Wagner, Heinz 1966: Die Mutterhausdiakonie als Herausforderung. Arbeitshilfen des Kaiserswerther Verbandes Deutscher Diakonissenmutterhäuser, Heft 11, 15. (Az anyaházi diakónia mint kihívás) Bad Godesberg, Breklumer Druckerei.

Wertán Katalin 2006: A Szilassy család. In Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 2. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról. Budapest, Argumentum–ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 669–686.