Holdpor

Részlet a regényből

Én pedig elkezdtem hittanórákra járni. És templomba. „Szívemet hozzád emelem!” Ez volt írva aranybetűkkel a református templom bejárata fölött. S bent a még csodálatosabb felirat! Fenn, a szószéket fogta félkörbe a hófehér falon. „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Titokzatos, megfejtésre váró gondolat. Hogyan is? − Istené az akarásom, futásom, az életem? Teljes egészében Istené vagyok? Istené az isteni ember? Hát kié is lehetnénk mindannyian? Talán az ördögé? Vagy senkié? Csak magunknak legyünk? − Mindig és mindig odavonzotta a szemet ez a sor.

– Igen. Mi futunk és akarunk, mert futni és akarni kell mindenkinek. S ő áll, mint Nap az égen, sőt annál is hatalmasabban, mert ő a Teremtő, aki kezdettől fogva van, s marad az idők végezetéig. Ő marad utoljára, ezért minden az övé. S ha minden meghal egy napon, ő még akkor is él, mert ő ÖRÖK.

Körülöttünk minden barna és fehér, finom fekete szövetekben és bársonyban a prédikátorok. Íme, ez ünnepélyes. Megtisztelő. Az Isten tiszteletéhez illő. Itt nincs tömjénfüst, szenteltvíz és térdelés, mint azt a katolikus nagytemplomban láttam. Nincsenek selyemzászlók és brokátok, csipkék és hímzések a túldíszített papi ruhákon, melyek alól mindig kilátszanak az utcai cipők. Otrombák ezek a cipők a hatalmas pompa alatt. Bizony, azt gondoltam – nézve e jeleneteket –, talán csak maguk közt játszanak valamely színdarabot. Vagy, főpróba csak, amelyből hiányzik még az áhítat, hála. Isten nem kéri ezt.

És gyónnak a bűnös lelkek! Ott, azokban az ijesztő fülkékben! Egy éppolyan embernek, mint ők! És az öreg pap megremeg, és fölgyúlnak eredendő érzékei, szenvedélye és fiatalsága…

Vagy, hát megmondja valaki egyáltalán, hogy ölt? Hogy megölte a gyermekét, mielőtt bárki észrevette volna, és letartóztatja a rendőr? Hazudnak ott az emberek, ahogyan az életben is. Milyen jó, hogy van egy ilyen bensőséges Isten, akit csendben megszólíthatok. Aki vigyáz rám, akihez fohászkodhatok. És szól az orgona, áradón, mint az a kristálypatak Keresztmamánál a képen! Zsoltárokat énekelnek a hívek, micsoda dallamok és imák! Senki olyan áhítattal nem énekelt, mint én, olyan szárnyaló hangon. Hangom kicsendült a gyülekezetéből, átjárta a templomot, betöltötte a lelkemet.

„Tebenned bíztunk eleitől fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékunknak
Mikor még semmi hegyek nem voltanak
Mikor sem ég, sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy erős Isten.
És te megmaradsz minden időkben.”

[[paginate]]

A napokat – a mi „hajlékunkban” – azonban továbbra is áthatotta a rettegés. Ki fog jönni hozzánk „látogatóba”, és mi fog következni ezután?

S ím, ezúttal váratlan meglepetést hozott az élet.

Színészek érkeztek a városunkba. Vándortársulat.

Mindenkit családoknál szállásoltak el, s nálunk Kátai Vanda volt az, aki elfoglalta a megüresedett heverőt. Három napot töltött itt egy másik színésznővel, aki az ágyban aludt. Mellettünk.

A kis szobánkat fölforgatták egy perc alatt. Fellépőruhák lógtak a szekrényeken, fotelekben, sálak, kesztyűk és kalapok is, és magassarkú cipők hevertek a padlón szerteszét.

Nem volt ellenemre ez a fölfordulás, sőt! Mindent alaposan végignéztem, izgatottan próbálgatva fel az összes ruhát, illegetve magam a tükör előtt.

Egyszer megáll előttem Vanda és azt mondja:

– Nem akarsz velünk szerepelni?

– ?

– Egy szép karácsonyi darabban. Csak örülni kell az ajándékoknak, ennyi az egész… És néhány mondat. Beviszünk a próbákra is, na? S megy minden, mint a karikacsapás! Kapsz egy kis pénzt is! - kacsintott rám, és megsimogatta az arcomat.

– Neem? - hőkölt vissza végül - de Miért nem? Eddig minden városban sikerült találnunk egy kislányt.

– Nem – mondtam –, az lehetetlen. Már holnap?? Jaj nem … az lehetetlen … NEM.

– Milyen kár. Pedig pont egy ilyen helyes kis lányt keresünk.

Másnap ott ültünk Anyámmal az előadáson. Ez volt az első színházi előadás, amit életemben láttam. De nem tudom mit láttam. A „szerepemet” egy lakkcipős, ünneplőbe öltözött kislány mondta el, fehér harisnya volt a lábán, nagy masni a hajában. Kinéztem a szemeimet, úgy szerettem volna örülni valaminek, de csak rettenetesen elfáradtam.

Némán bandukoltunk haza Anyuval a sötétben.

– Nem ért semmit az egész – szólalt meg végül, de én nem válaszoltam. Más dolgok jártak a fejemben.

Egész éjjel forgolódtam, s amikor reggel felébredtem, Vandáék már nem voltak ott. Legalább nem kellett mondanom nekik semmit. Gyötört a zavaros álom, szűk és sötét alagút, ahol álmaimban jártam, s ez érthetetlen, nyugtalanító érzéseket keltett…

Fenn a padláson Adonyban, Éva néninél – Nagymama másik testvére ő – ott voltak az én titkos kincseim. Juliska lányának újságjai, a sok Színházi Élet. Lázasan lapozgatva a füzeteket, abban olyan színésznőket láttam, akik gyönyörű villákban élnek, fantasztikus ruhákat hordanak, s egyik-másik nyitott sportkocsikból integet mosolyogva …

[[paginate]]

Testvéremtől pedig egyre sűrűbben jöttek a lapok, levelek, egyre fenyegetőbb tartalommal. Kétségbeesetten olvastuk.

„Itt minden reggel imádkozni kell. De a felügyelők megvernek bennünket, büntetnek, bezárnak, akkor nem mehetsz ki az udvarra sem. Te azt írod Évi, hogy vágjam hozzá a cipőmet, de azt nem lehet, mert akkor még jobban megver.”

És a legutolsó fájdalmas felkiáltás.

„Ha nem jöttök értem, kiszököm éjjel, átmászom a kerítésen és a vonat alá fekszem.”

Ez hatott.

Ott voltunk hát Anyuval a lépcsők alján újra, a hatalmas intézet bejáratában, és szorongva vártuk a viszontlátást.

Hamarosan felbukkant a fenti lépcsőfordulóban az én drága testvérem, s a szemem csordultig tele lett könnyel, mert aki ott állt, az nem a mi Pucink volt, hanem egy sápadt, halotthalvány kisfiú, akit addig nem ismertünk. A haját kopaszra nyírták. És csak jött felénk, mint sose látott távoli jelenés, mégis a miénk. Komolyan nézett. Arcán nyoma sem volt a kissé öntelt (volt mire!), magabiztos gúnynak, azzal a sajátos mosollyal a szája szögletében, amit annyira szerettem, de nem sírt.

Mi mind a ketten zokogtunk.

Aztán levitt engem az udvarra, mutatta a hintát, amire csak sorrendben szabad felülni, megmutatta a tantermet is, ahova mindjárt be kell mennie a többiekhez.

Egyedül maradva visszamentem a hintához, míg Anyu az irodában intézte Puci hazajövetelét. Hintáztam az üres udvaron, mely egyre félelmetesebben vett körül, nézegettem körbe és körbe, majd ijedten hátra, nincs-e ott mégis valaki, aki leparancsol onnan, vagy egyszerűen fejbevág.

S akkor visszamentem a folyosóra, oda, ahol Puci mutatta a termet, aztán hirtelen benyitottam.

Halotti csendben ültek a diákok. Testvérem riadt szemekkel meredt rám, majd gyorsan vissza a padra, ahol a tekintete elakadt. Megfordult a tábla előtt a tanár is, aki így szemből nézve egy egészen fiatal ember volt, ráerőltetett rendkívüli szigorral az arcán.

[[paginate]]

Nem tudtam türtőztetni magamat. Kezeimmel szamárfület képeztem a fejemen, aztán előrehajolva, kinyújtottam a nyelvemet felé.

Még láttam elképedt tekintetét, valami gyors szemrebbenést, hogy – mi ez? KI EZ? Kihez tartozik ez a…, de már mint a villám, fordultam ki, és becsaptam magam után az ajtót.

Másnap a testvérem otthon volt.

Keresztmama pedig, mintha csak bűntudatát akarná leróni, beállított hozzánk egy csomaggal, amit az egyháztól kapott. Afféle segélycsomag volt, Amerikából érkezett.

Nem tudta, mit hozott vele? – A Jövőt.

Mert egy kis lánykabátka zsebéből hirtelen kipottyant elénk egy levél. Egymás kezéből kikapkodva, megbűvölten kezdtük betűzni, hogy:

I’m Peggy Werner, my adress: 1000 West Washington, Springfield, Illinois, U.S.A. I’m 9 years old, if you are … és telerajzolva szívekkel a levélpapír, meg egy szép virág.

Aztán egy összecsukható fotó. Ez állt a belső oldalán: „This is my brother, he is now 11 years old, and my Father and Mother”.

Íme, egy éppolyan család a messzeségben, mint mi. Egy éppolyan családi fotó, mint a miénk a falon. Ha nem „zökken ki az idő” akkor, 1943-ban, most két teljesen egyforma családi képet nézhetnénk. Csakhogy az egyik képről már hiányzik az Apa. És ez a mi fotónk.

Boriska éles, szürke szemeiben egy pillanatra mintha föllángolt volna az irigység lángja, majd kihunyt. Szokásos szigorát vette fel, ami nem is volt igazi szigor, csak olyan reprezentatív produkció, úgy hatott, mintha a nevelésről alkotott elképzeléseit gyakorolgatná. Mert egész megjelenése, hangja, nem mutatott félelmeteset. Sőt amikor csevegett és szórakoztatott, már-már kedvesnek mondható arca volt.

– Na. – Írni kell nekik, Éva! Ez biztosan egy hívő, becsületes és jó család.

Hirtelen Éva lettem. Hirtelen megemelt ez az ölembe hullt ajándék, mintha már ott is lennék velük, túl … az Óperencián.

– Majd szólok a papnak, aki a leveleket fordítani szokta. De tanulhatnál te is angolul, Éva! Igen, igen. A református templom mellett tudok valakit, aki nyelvoktatással foglalkozik.

Tanulnék én, de miből? 3-4 órát vettem mindösszesen – első fellángolásra –, nem tudta tovább fizetni az Anyám.

A levelek pedig jöttek, s teljesen felzaklattak bennünket minden alkalommal. Micsoda borítékok! Színesek! Apró rózsaszínek és halványkékek, még a méretük is más, mint a mieink itthon. Illatosak. Szagolgattuk, tapogattuk, miközben arról sem volt fogalmunk, hogy’ ejtsük ki egyáltalán ezt a pofonegyszerű nevet, hogy Peggy? Peggi ez vagy Pedzsi? Ízlelgettük, kóstolgattuk, nyelvünkre vettük, s maradtunk az utóbbinál. Pedzsiztünk éjjel-nappal, türelmetlenül tépve fel a borítékokat, s elképedt arccal bogarászta minden alkalommal a betűket az Anyám: Sorry but I am – dobta le aztán bosszúsan, kétségbeesve, én pedig ujjaimmal köröket képezve a szemei előtt, így szólaltam meg lassan, varázslásosan.

– Csiribá, csiribú … nem megy?

Vérig sértődött.

Csomag is érkezett! Ruhák és csecsebecsék, hordhatatlan retikül és csokoládé. A két tábla csokoládéból nagyritkán egy kockát ehettünk, a torta viszont rikító színes fémdobozban szabad préda volt. Még az iskolába is bevittem. Olyasmi volt, mint nálunk a püspökkenyér, csakhogy ismeretlen gumicukrokkal tele. Zöldek, pirosak, sárgák és mélylilák, és valami furcsa mandulás, kesernyés íz. Morzsáltuk, csócsáltuk és egyöntetűen állapítottuk meg, hogy a mi sütijeink jobbak.

Hajamba beletűzdeltem vagy tizenkét db csecsebecsét, zöld fényes kismasnit, mackókat, cipőcskét, babafigurákat, labdát és virágot és egyéb alakokat formázó csatokat, de Emma néni ezúttal kinevetett. Kiszedette a hajamból mind! Nem baj. Mégis látták a díszeimet.

Pap Éva

Hasonló anyagaink

Féja Géza, a Viharsarok írója

A Magyar Örökség-díjazottak ünnepségének ez évi harmadik alkalmán, 2019. szeptember 21-én, a Magyar Tudományos Akadémia székházának dísztermében hangzott el Medvigy Endre – alább közölt – laudációja Féja Gézáról.