Tóth Menyhért kiállításán

szomszédom barátom testvérem

A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Bibliamúzeuma (1092 Budapest, Ráday u. 28) folytatva kitűnő elképzelését, hogy a 20. századi magyar képzőművészet legjelesebb alkotóit megismertesse a nagyközönséggel, Udvardy Erzsébet, Borsos Miklós, Országh Lili, Bálint Endre és Egry József kiállítását követően, 2016. október 27-től 2017. január 29-ig Tóth Menyhért több mint 60 festményét, rajzát és néhány szobrát mutatja be.

Az 1980-ban elhunyt művész, Tóth Menyhért, vagy ahogyan szomszédai, barátai, családja és művésztársai nevezték: Menyus,  „szomszédom barátom testvérem” című tárlata  egyrészt méltón illeszkedik a korábban itt kiállított művészek és művek sorába, másrészt a rendezők az alkalmazott installációval, a művészről megjelent monográfiák bemutatásával is arra törekedtek, hogy a látogató belépjen abba a világba, amelyben Tóth Menyhért élt és alkotott. Ő volt az, akinek szinte minden megkésve, vagy későn érkezett az életébe,  az elismerés, a díjak,  a kiállítások, a házasság,  ugyanakkor küzdelmei, az alföldi, szegényes  világban létezés volt mégis  az eredője mindannak amivel ma úgy találkozunk, mint őserő, eredetiség, különleges és egyetemes művészi nagyság.

A gondosan válogatott anyagért köszönet illeti a budapesti Pesterzsébeti Múzeumot, a szegedi Móra Ferenc Múzeumot és több magángyűjtőt, akik rendelkezésre bocsátották a kiállított alkotásokat. Méltó katalógus is készült. A kiállítást D. Udvary Ildikó művészettörténész és Bogárdi Szabó István református püspök nyitotta meg. Megnyitó beszédeiket alább adjuk közre.

(- A Szerkesztőség)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Száz esztendővel ezelőtt egy 12 éves kisfiú, Tóth Menyhért ezt írta frontszolgálatos édesapjának: „Bárha tudnánk szólni testi szavainkkal, hogy átkarolhatnánk magát bánatos karjainkkal. De nem tudunk szólni, mert papíron vagyunk, ezért nincs meg nekünk gyermeki vágyunk.”

Nem tudni, meddig kell az időben visszamenni, hogy a művészet elemi formáit romlatlanul feltaláljuk – talán Platónig, ha a görögöket faggatjuk, talán régészek ásónyomán fellelt ősképekig, alakzatokig, ha embervoltunk elemi töredékeit faggatjuk, talán a fénylő napba kellene belenéznünk, vagy a szél járásának átadni magunkat?! Vagy talán megcsaljuk magunkat eképpen? – és a formát kereső szabad szemléletünket mesterségbe akarjuk kényszeríteni, hogy aztán techné legyen belőle, és aztán hozzátoldjuk érveinket is (például, hogy mi a módja a szépnek, és mi ragadja meg a művészt, miféle ihlet, lángolás, daimónion, kényszer emeli az egyszerű tudomásul-vétel fölé, és repeszti lelkében a közönyös világban-lét burkát?), és ha már érvet találtunk, a technéből technológia lesz, az alkotóból pedig technikus?

Vagy nem is kell az időben visszamenni, eredőket keresni? Nem is kell a világ szépségének elsikkadt vagy megrontott formáit lélek-mélyi őstípusokban sejteni, hanem csak elég a szomszéd, a barát, a testvér arcába nézni, s 
megfejteni, hogy mitől lesz a szomszéd a szomszédom, a barát a barátom, a testvér a testvérem? Vagy nem is megfejteni kell ezt, hanem megfesteni, azt, amit az arca mutat? - nem a beállítás felületes megragadásában, hanem a lényeg pillanatnyi lélegzetvételében, amikor a színek, a formák, az alakok – az arc alakja-alkata éppen a lényegességben, szinte tűnő impresszivitásában lesz az én arcom is, az én alakom is, az én imago-m is, vagyis inkább, lényegében Istené, vagyis még inkább, ami abból idesejlik megannyi létrontáson keresztül.

Irgalmatlannak nem mondanám Tóth Menyhért arcait, inkább engesztelhetetlenül ismerősinek, barátinak, testvérinek – ahogy maga mondja egy helyen: hiába kérlelték, hogy fesse még szépre az arcokat, valamennyiszer nekiállt, mindegyre az jött ki belőle, amiért olykor kicsúfolták. Pedig sem naiv festő nem volt (ha ezen azt értjük, hogy nem tanult festőmesterséget, mert kitanulta), sem ál-naiv nem volt (ha ezen azt érjük, tudta azt is, hogy milyen manírral lehet tanulatlannak és naivnak mutatkozni, mert annak hátat fordított). Művész volt, aki mégis leginkább testi szavaival, és nem matériába foglalva, nem vászonra festve, nem papírra rajzolva, nem szoborba öntve kívánta átkarolni embertársait bánatos karjaival. De nem tehette – az idő, a távolság, a művészet manírjai, a kánonok, és leginkább az istengyermek mesterségbe torzított szabad szemlélete – nem engedte, mert „papíron vagyunk”, és ezért nem volt meg gyermeki vágya, és nincsen teljesedve. Ahol azonban a forma fölébe száll a dimenzióknak, ahol a színek ős-fehérbe és mennyei egészbe tűnnek, ahol a mozdulatok irányokká változnak és az akaratokat csak a szemek intenciója őrzi, ám ős-izzással kiolthatatlanul, ott bizonyosan Tóth Menyhért egy-egy képét látjuk – mintha minden emberarc itt lenne, nem szétesve, hanem lényegi vágyában, szenvedésében, élet-igyekezetében, leplezett és megélt agóniájában, s minden vászon egy-egy Veronika-kendő lenne, ráégve a leghűségesebb szomszéd:  a szenvedésben hozzám-társuló, a legigazabb barát: az üdvösségre kalauzoló, az isteni testvér: a szeretetben átölelő arca.

Most papíron vagyunk, képen, szobron, alkotáson – ezért nincs meg gyermeki vágyunk, nincs beteljesítve. DE gyermeki vágyunk is ott van a papíron, a vásznon, - beteljesítésre várva. Boldog tükörbe-nézést!


A kiállítás megnyitóján (forrás: www.bibliamuzeum.com) 

Bogárdi Szabó István

Hasonló anyagaink

A feltámadás kollázsai

Dr. Szarka Miklósné Darvas Gyopár „Virágok feltámadása” című kiállításáról a Fehérvárcsurgói Károlyi kastélyban.