Történelmi sorsfordulók

Pomogáts Béla: Történelmi sorsfordulók. Az I. világháború a magyar irodalomban

Lucidus Kiadó, 2015

Drámai eseményeket felmutatva, a humánum jegyében értékel és eszméltet Pomogáts Béla legújabb könyve. A szerző már kötet legelején leüti az alaphangot: a magyar irodalom és a magyar történelem hagyományosan szoros és éltető kölcsönhatásban áll egymással. A költők, az írók nyomon követték, bemutatták és értelmezték nemzeti történelmünk gyakran drámai, olykor tragikus alakulását, az így keletkezett művek pedig, közvetve, igenis hatottak az élet, a történelem eseményeire. Az alkotók hiteles krónikásai voltak a korabeli történéseknek, melyeket a kortársak megéltek, illetve elszenvedtek. A trianoni békediktátum s az azt követő ország-csonkítás mélyen beleégett a nemzet emlékezetébe, súlyos nyomokat hagyva a szépirodalomban is.

A kiadvány hiteles képet nyújt arról, hogy a magyar irodalom miként dolgozta fel az első világháborús eseményeket, és hogyan reagált a trianoni diktátum gyászos következményeit. Az ilyen fájdalmas és tanulságos műveket már csak azért is tanulmányoznunk kell és érdemes, hogy tisztában legyünk vele: mi történt velünk, mi történt a nemzettel. Mit tettek velünk a bűnös béke-csinálók: elfogultságból, nemtörődömségből, gyűlöletből.

A szerző az Ady Endre, Szabó Dezső, Makkai Sándor, Kuncz Aladár által ábrázolt világot tárja elénk azokról az időkről és sorsdöntő eseményekről, a szükséges következtetésekkel és tanulságokkal. Amit nekünk ismerni becsületbeli dolog, nagyjaink nyomdokain haladni emberi-erkölcsi kötelesség.

Az első világháború eseményzuhatagának és a trianoni diktátumnak nemcsak súlyos következményei voltak, hanem kétes, gyanút keltő előzményei is. Ilyen volt mindenekelőtt a románok 1916-os betörése Erdélybe, amire a magyar határvédelmi alakulatok egyáltalán nem voltak felkészülve. A magyar fél nem vette komolyan, mondhatni naivul figyelmen kívül hagyta a románok mesterkedéseit, ahelyett, hogy a leginkább fenyegetett Székelyföldet felkészítette volna az alattomos támadásra. Hiba volt továbbá, hogy a románok feletti osztrák-magyar győzelmet, azt a tényt, hogy kitakarították őket Erdélyből, nem követte hadseregük lefegyverzése. Ha ez megtörténik, nem törhettek volna be ismét 1918 végén és 1919 elején. Így veszett el Erdély s került az erdélyi magyarság az ellenséges bukaresti kormány hatalmába.

A románok területhódításaikat nem fegyveres úton érték el, hanem ügyeskedő, leleményes diplomáciával. Fittyet hányva a vonatkozó erkölcsi normáknak, követelményeknek: a köpönyegforgatás keleti szomszédunknál szinte napi gyakorlat volt.

[[paginate]]

Pomogáts Béla behatóan foglalkozik azokkal a társadalmi-politikai, szociális kérdésekkel és helyzetekkel, amelyek lehetővé tették a kétarcú román politika érvényesülését az első világháború idején, Erdély letámadását két alkalommal is. Bukarest „eredményes” diplomáciája elképzelhetetlen lett volna ama szélkakas politikai attitűd, árulások sorozata nélkül, ami az ő bizantin politikai magatartásukat mindig is jellemezte. „Irodalmunk nagyjai mélységes aggodalommal figyelték a román fondorkodást, illetve a világháború eseményeit.” – állapítja meg a szerző. Olyan írók lelkét, munkásságát járta át a szorongó érzés, mint Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Herceg Ferenc, Gyóni Géza…

Erdély sorsának alakulása, az állandó szorongás mindenekelőtt Ady költészetén és levelezésén hagyott nyomot. A költő nemcsak származása és életének alakulása okán figyelte aggodalommal az érkező híreket, hanem ama meggyőződése miatt is, hogy az erdélyi magyarság sorsának alakulása meghatározó módon fogja befolyásolni az egész nemzet és az ország életét és jövőjét. És ebbeli vélekedésében Ady nem tévedett. Mindezt igen nagy hatással fejezte ki az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írásában, és az olyan nagy költeményeiben, mint A Kalota partján és A fajtám sorsa. Hasonlóképpen több publicisztikai írásában: Levél helyett Gogának, S ha Erdélyt elveszik?, Az oláh mumus. 1918 novemberének végén, midőn Erdély sorsa eldőlni látszott, Ady, keserűségében, illetve kétségbeesésében összetépte Bibliáját, amely napi olvasmánya volt, és sok-sok versének ihletője.

Adyhoz hasonlóan Reményik Sándor, Benedek Elek (Édes anyaföldem) és Nyirő József (Isten igájában) is hangot adtak a román behatolás miatti fájdalmuknak. De ne feledkezzünk meg Kosztolányi Dezsőről és Herceg Ferencről sem, akik szintén szívügyüknek tartották Erdélyt, az erdélyi magyarok sorsának alakulását. Az erdélyi betörés nyomot hagyott a román irodalomban is, mindenekelőtt Liviu Rebreanu írásaiban.

Az 1916-os román támadásnak érzékelhető következményei voltak az erdélyi magyar szellemi élet egészére is. Valójában ekkor döbbent rá az ott élő magyarság arra, hogy a történelmi országrész helyzetét nem lehet biztonságosnak tekinteni. Természetes módon megjelentek a decentralizációs törekvések, melyek a különböző folyóiratokban és az erdélyi magyar közélet fórumain kaptak szerepet. Fő szószólója Kós Károly volt, aki a Bánffyhunyadon kiadott Kalotaszeg folyóirat hasábjain fejtette ki nézeteit. Bárd Oszkár Erdélyi Figyelő című folyóirata is hasonló szerepet töltött be. Az Erdélyben megjelenő folyóiratok több vonatkozásban is fontos szerepet töltöttek be, hisz ezek adtak hangot az országrész irodalmi kultúrájának, az egyre erősödő értelmiségi öntudatnak, előkészítve azt a kulturális, irodalmi fellendülést, ami az elcsatolás után bekövetkezett. Erdély elcsatolása teljesen új helyzet elé állította Erdély magyarságát. Az erdélyi magyarság legfőbb imperatívusza a kulturális és a közösségi megmaradás lett. Erre az élet-halál harcra kellett berendezkedni.

[[paginate]]

Az, ami Trianonban történt, döbbenetként hatott az erdélyi magyarságra. Ebből a bénultságból csupán Kós Károly Kiáltó Szó-beli (1921) felhívására kezdett ocsúdni: „(…) Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom! Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmilliós magyarsága bekebelezetett Romániába (…) Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra. Nincs sok értelme ennek. A mi igazságunk: a mi erőnk! Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom!...”

Sajnos, a hivatalos magyar kormánypolitika meglehetős közönnyel tekintett az erdélyi magyarság sorsának alakulására, a bukaresti üzleti körök és bankok erdélyi térfoglalására, befolyásuk növekedésére (ld: Nyirő József: Néma küzdelem).

Ady az elsők között fedezte fel a magyarságra leselkedő veszedelmeket, a nagyhangú senki politikusok viszont közönnyel siklottak el fölötte. „Láttam Biharban is − írja Ady – miként láposodott el a magyar vérfolyó s miként oláhosodott, dekadált az erős, magyar fajta. Ezek csak a szélek. De mi lehet ott bent, a havasok körül? Mi tárulhat Erdélyben, a régi magyar mezőkön? Óh, nem kell ám vad-magyarnak lenni, hogy ez fájjon. Ez szíven foghat mindenkit.” Ady kiábrándultsága és kétségbeesése csak fokozódott a múló idővel és az események alakulásával. Versei és pl. Hatvany Lajosnak írt levelei a bizonyság erre. Hatvanynak egyik levelében arról ír, hogy az „öngyilkosság gondolatával” foglalkozik.

A magyar mellett a világirodalom több jeles alkotója is korán felismerte a világháború ránk nézve szomorú végkifejletét: Karl Krausra, Thomas Mannra, Romain Rolandra gondoljunk mindenekelőtt.

Szabó Dezső Az elsodort falu című regényének cselekménye Erdélyben és kisebb részben a magyar fővárosban játszódik. Gombos Gyula a következőket írja a regényről: „Az elsodort falu a legnagyobb esemény Szabó Dezső életében, mert ő e regényben találta meg végleg önmagát. A benne addig gazdátlanul lobogó erők: hősi hajlam, tettvágy, igazmondó szenvedély végre megtalálták a maguk igazi ügyét, a magyar sorsot.”

Pomogáts Béla lényegre tapintó megállapítása szerint: az író „a magyar társadalom egészéről akart képet adni benne.” Egyszerre törekedett arra – folytatja a szerző a gondolatmenetet -, hogy regénye alapos szociológiai analízis és a magyar társadalom további fejlődését kijelölő eszmék panorámája legyen. Szabó Dezső azokat a történelmi-társadalmi körülményeket írta meg, amelyek Magyarországot a háborúba lépésre kényszerítették, bemutatja a háború poklát, a magyarság haláltáncát, megjövendöli a közelgő összeomlást, és megjelöli azt az utat, a nemzeti forradalom útját, amelyen, szerinte, a magyarságnak el kell indulnia. A székelység sérelmére történt román támadás mélyen megrázták Szabó Dezsőt, amiként valamivel előbb Adyit is.

[[paginate]]

Szabó Dezső meggyőződése szerint a magyarság végzetesen lemaradt a népek versenyében, otthontalanná vált saját hazájában, a nemzethalál baljós árnyéka vetül rá, miközben tehetetlenül sodródik a háború által rászabadított veszedelmek elől. Az elsodort falu vízióját az íróban az ország és a nemzet féltése keltette fel. „Az elsodort falu – írja Németh László − Szabó Dezső egész életét kimondó, legjelentékenyebb műve, a magyar irodalomtörténetből ki nem fakítható remek.”

Makkai Sándor regényének, a Holttenger színhelye a Mezőség, egy hatezer négyzetkilométernyi földrajzi, kulturális, történelmi tájegység, amely Kolozsvár keleti kapujától Szászrégenig terjed. A Mezőség a legkisebb erdélyi régió. Nincsenek nagy városai, de vannak szellemi nagyságai: Kemény Zsigmond, aki életének utolsó éveit Pusztakamaráson töltötte, ott is van eltemetve. Pusztakamaráson született Sütő András, aki Anyám könnyű álmot ígér szociografikus regényében ennek a régiónak az életét mutatja be. Drámái - Ceuasescu fasisztoid diktatúrájának esztendeiben - a szabadság s az emberi méltóság lehetőségét villantották fel igen magas művészi szinten, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeinek előadásain.

Mezőség lakossága igen nagymértékben elrománosodott a századok alatt, mert a tatár-török dúlás által kipusztított magyarok helyébe, és más, a magyarok számára kedvezőtlen események következtében, a hegyekből aláereszkedő románok költöztek be. Így a Mezőségen magyar szigetek maradtak csupán.

Ezt a drámai folyamatot örökítette meg: Köröspataki B. János Históriás éneke mellett Orbán Balázs A Székelyföld leírásában, mely a székely vidékkel határos peremfalvakat mutatta be, Petelei István néhány elbeszélésében, Berde Mária verseiben, Bánffy Miklós nagy ívű történelmi regénytrilógiájában: Erdélyi történet (Megszámláltattál, Híjával találtattál, Darabokra szaggattatol), Nyirő József Néma küzdelem című kiváló regényében, amely a 19. század magyarságának térvesztését és a románság térnyerését mutatja be. Wass Albert: Farkasverem, Mire a fák megnőnek, A kastély árnyékában című műveinek szintén a Mezőség a színhelye. A Kard és kasza nagy formátumú regény ugyanezzel a magyar gonddal foglalkozik. Itt kell megemlítenünk Szabédi László és Kiss Jenő költők nevét és munkásságuk egy részét is.

Igen tanulságos gróf Bethlen István, a későbbi miniszterelnök 1907-ben közreadott, A Mezőség és az erdélyi magyarság című munkája, amelyben – jegyzi meg Pomogáts Béla – az ottani magyarság demográfiai hanyatlásáról és a román térhódításról adott figyelmeztető szándékú elemzést.

Makkai, ellentétben a magyarországi és erdélyi konzervativizmus képviselőivel, a tradíciók képviseletét összekötötte a szükséges társadalmi és kulturális reformok igénylésével. Azt vallotta, hogy a kisebbségi magyarságnak új nemzetstratégiára van szüksége. Kollektív önismeretre, az illúziók elutasítására és határozott reformszellemiségre kell épülnie. „Tizenkét esztendei kisebbségi sors és élet immár elegendő kellett, hogy legyen annak a kötelességnek meglátására: az erdélyi magyarságnak revízió alá kell vennie életének alapvető kérdéseit. Az erdélyi magyarságnak számolnia kell a tényekkel, amelyek sorsdöntő hatalommal léptek az életébe. Az erdélyi magyarságnak, hogy életben maradhasson, az élet igazságára és ehhez az igazsághoz való engedelmes alkalmazkodásra van szüksége. Miért kell ezt tennie? Miért van erre szüksége? Mert azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket régi életéből hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát, ha csak át nem mennek az elme és a szív gyökereit megrázó revízió tüzén” (Magunk revíziója). Ez a reformszellemiség fejeződött ki Makkai Holttenger c. regényében és a mezőségi lelkészi tevékenységében.

[[paginate]]

Van ennek a mezőségi szép tájnak egy holttengeri jellege: mintha az élővilág kipusztult volna belőle. Ezt a megválthatatlan világot próbálja a lelkész az evangéliumi tanítások irányába terelni, és belőle egy szolidáris és hatékony közösséget létrehozni. Erős meggyőződés készteti erre, s az a hit, hogy „ezt a földet, amellyel életünk és hivatásunk elválhatatlanul összeforrott, az Isten meghagyja nekünk. Akkor pedig missziónk van itt, amelyre rákészülni most van a legfőbb ideje.”

Ezt az eszményi reformprogramot azonban a trianoni döntés meghiúsította. Ilyen akadály volt a magyar politikai osztály szűklátókörűsége is, később pedig a Trianon utáni idők, a történelem cselvetése. Így aztán a nagybirtokokat érintő földreformot a bukaresti kormány vezette be a háború után, a vidékek románosítását készítve elő. Csak önerőből élhetünk meg – vonta le a következtetést Makkai. A Holttenger a kisebbségi számvetés regénye, egyszersmind a vigasztalódásé: a túlélés és a megmaradás stratégiája.

A kötetben szereplő negyedik íróegyéniség: Kuncz Aladár. Fájdalmas újraemlékezések, remetei munka nyomán született meg A fekete kolostor kézirata, amit vegyes érzelmekkel fogadtak az írótársak, mert féltek az olvasók érdektelenségétől. Végül Áprily ajánlására és sürgetésére, Bánffy Miklós bevezetésével, a Szépmíves Céh kiadja. Az önéletrajzi ihletésű regény a fogság öt esztendejét (1914-1919) meséli el. Kuncz emlékiratot ír, ragaszkodik a valósághoz, de nem ragad bele a mindennapi jelentéktelen események felsorolásába. „Mélyebbre lát – mondja a könyv szerzője -: az okok érdeklik, magyarázatot keres az átélt eseményekre: Ítélkezését emelkedett, etikus magatartása, ábrázolását mértéktartása fegyelmezi.” A fekete kolostor a részvét könyve. Kuncz szánalommal figyeli szenvedő társait, de nincs benne önsajnálat, saját testi és lelki gyötrelmeit tartózkodással írja le, szinte háttérben marad. Eseményeket ír le, a kommentárt az olvasóra bízza. A fekete kolostor az emlékirat-műfaj huszadik századi klasszikus művei közé tartozik. Pomogáts Béla mélyrehatóan elemzi a művet, kiemelve az író alkotói erényeit. Mellékesen, de nem jelentőség nélküliként jegyezzük meg, hogy a regényből képet kapunk a franciák háborús felelősségéről is. Kuncz felmenti a francia népet a háború borzalmaiért, ám elítéli azt a világrendet, amely valóban felelős a népek, köztük a magyarok, szenvedéseiért. Kuncz műve egy közösség sorsát ábrázolja. A fekete kolostor magyar háborús regény.

A fekete kolostort Jancsó Elemér kolozsvári irodalomtörténész professzor helyezte el abban az évszázados memoár-irodalomban, melynek Bethlen Miklós, Apor Péter, Kemény János, Bethlen Kata, Cserey Mihály, az emlékező Rákóczi és a Fogságom naplóját író Kazinczy a klasszikusai. A fekete kolostor, mondja Jancsó, folytatója és betetőzője az erdélyi napló- és emlékirat-irodalomnak. Egyszersmind ihletője, irányítója későbbi alkotásoknak a műfajban.

Kuncz A fekete kolostora egy állapotot rögzít, mely túlemelkedik önnön jelentésén, tágabb jelentés hordozója lesz. Magában hordozza a háború utáni európai kultúra, a modern társadalom válságát. Nemcsak a fogság konkrét szenvedését rajzolja meg, hanem az emberiség egyetemes szorongását is magában foglalja. Az általános bizonytalanságot, az embertől elidegenedett történelem könyörtelenségét, Noirmoutier áldozatait egy kérlelhetetlen és gépies erő veti fogságra.

Trianon – Mohács óta – a legfájóbb sebet ejtette a magyar nemzet testén. Az 1947-es párizsi békeszerződés tovább gyalázkodott: Magyarország kárára módosította a trianoni rendelkezéseket. Következett közel félévszázad némaság, az elnémítottság időszaka.

Elérkezve a mához, kijelenthetjük, hogy a nemzet-csonkítás fájdalma csillapíthatatlan. Veszedelmes sziklaszirt ez, amely bármikor hajótöréseket idézhet elő. Ilyen gond és fájdalom a közép-európai népek megbékélésének és történelmi együttműködésének az ügye. Fel kellene nyitni és megtisztítani a tályogot – írja Pomogáts Béla -, hogy a kiengesztelődés és az összefogás esélye megteremtődjön. Mert a trianoni rendezéssel a legkevésbé sem a történelmi igazságtétel jutott érvényre, hanem a fanatikus nacionalisták zsákmányoló szenvedélye, és a kisebbségi sorba kényszerített népcsoportok létét és kultúráját fenyegető barbár intolerancia. A közép-európai térség a nagyhatalmak játékszerévé vált.

A kölcsönös európai kiengesztelődés és együttműködés akkor jöhetett volna létre, ha minden érdekelt fél számára elfogadható kompromisszum alakult volna ki. Ami azt is jelenti, hogy Magyarország megmarad etnikai határai között, úgy, ahogy azt a Teleki Pál nevéhez fűződő nevezetes etnikai térkép rögzítette. 

Aniszi Kálmán

Hasonló anyagaink

Számadással Istennek tartozom

Az első magyar Kálvin-regény Tóth-Máthé Miklós: Számadással Istennek tartozom Regény Kálvin Jánosról Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület, 2017

Magunk keresése

Albert Gábor: Vesszőfutás Válogatott művek 5. Pont Kiadó, 2017