Ortodox reflexió Ferenc pápa és Kirill pátriárka találkozójáról

A nagy egyházszakadás, a skizma (1054) után először találkozott a Római Katolikus és az Orosz Ortodox Egyházfő. Ferenc, Róma püspöke, a Római Katolikus Egyház pápája és Kirill, Moszkva és egész Rusz pátriárkája történelminek mondható találkozójára Havannában, Kuba fővárosában, a José Marti Nemzetközi repülőtéren került sor, 2016. február 12-én. A két egyházfő Közös nyilatkozatot adott ki. A szöveg eredeti nyelve az olasz és az orosz. Magyar fordítása a Magyar Kurírban jelent meg (2016. február 13.) Tőzsér Endre SP tollából.

Szerkesztőségünk két teológust kért fel a Közös nyilatkozat kommentálására: Kránitz Mihály római katolikus pap, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanárát és Imrényi Tibor ortodox parochus, c. esperest. Reflexiójukat az alábbiakban közöljük. 

Imrényi Tibor reflexiója

A két egyházfő közös nyilatkozata hálaadással kezdődik: „Hálát adunk a Szentháromságban dicsőített Istennek ezért a történelemben első alkalommal létrejött találkozóért.”[1] A találkozás létrejötte hálaadásra kötelez. Istenfélő és bölcs bevezető. Kérni, könyörögni tudunk, ám a hálaadással ritkábban élünk. Pedig a hálaadás az ősi keresztény liturgia szívébe visz bennünket: az eucharisztia — hálaadás Istennek a teremtésért, a bűnbeesés utáni gondviselésért, a „végső napokban” (Zsid 1,1) eljött megváltásért Krisztus Jézusnak, Isten Egyszülött Fiának és Igéjének bűneinket magára vállaló kereszthalálában és harmadnapi feltámadásában; hálaadás Isten eljövendő örök Országáért, amely Isten Igéjének hirdetésével és az eucharisztia titkával már nemcsak eljövendő, hanem meg is jelenik közöttünk.

Akik találkoztak, „testvérek a keresztény hitben”. Jákób és Ézsau is testvérek voltak, egy anyától és apától születtek, egy fedél alatt laktak. Hogy melyikük maradt meg az igaz hitben és életben, és melyik, és milyen mértékben tért el attól, arról nem szól a találkozás története a Teremtés könyvében (Ter 33), de arról igen, hogy „Jákób hétszer földig hajtotta magát” Ézsau előtt, erre „Ézsau az öccse elé futott, megölelte, a nyakába borult, megcsókolta, és sírt” (33,3-4). A nyilatkozat így tesz tanúságot az egyházfők testvéri találkozásáról: „Azért találkoznak egymással, hogy élőszóban beszéljenek (2Jn 12), szívtől szívig, és megvitassák az egyházak közötti kapcsolatokat, híveik lényegi problémáit és az emberiség fejlődésének távlatait.”

A találkozóra „Kubában került sor, Észak és Dél, Kelet és Nyugat keresztezési pontján”. Tegyük hozzá, hagyományosan római katolikus országban, amelynek fővárosában, Havannában viszont két ortodox templom is működik, az egyikben népes orosz kolónia van jelen, így mind Ferenc pápa, mind Kirill pátriárka, jóllehet a repülőtéren találkoztak, a maga módján, otthon érezhette magát. Ráadásul, paradox módon, a kubai forradalom, majd az azt hamarosan követő kommunista fordulat és a vele együtt járó vallási elnyomás ellenére a kubai nép körében nagy lelki éhség és ébredés ment végbe, amelyről a nyilatkozatban is szó esik.[2]

Szembeötlő, hogy a dokumentum ─ különféle kontextusban ─ összesen négy alkalommal említi, hogy a két egyház „osztozik a kereszténység első évezredének közös lelki örökségén”, konkrétan is megemlítve „Isten szentséges anyja, Szűz Mária, valamint a szentek” és „számtalan vértanú” tiszteletét, „akik tanúságot tettek Krisztushoz való hűségükről, és a keresztények magvetésévé váltak”.

Ehhez tudni kell, hogy az ortodox egyház, helyi és összortodox szinten egyaránt, több alkalommal is kinyilvánította, hogy Kelet és Nyugat újraegyesülésének kulcsa az első keresztény évezred közös tanításához és lelkiségéhez való visszatérés.  A nyilatkozat konkrétan is említi a Szentháromságról szóló tanításban még meglévő eltérést ─ nem megnevezve, de nyilván a filioque tanításra utalva, amely szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól (filioque) származik ─ ámde nem tér ki szó szerint a pápaság szerepéről mint egyetemes egyházfőről és Krisztus helytartójáról szóló tanításra a katolikus egyházban, az ortodox – katolikus egység további akadályára, valószínűleg a jelenlévő római egyházfő iránti természetes gesztusból. Mindössze ─ az „első évezred közös tanításának” többszöri említése mellett ─ általánosságban utal arra, hogy „sok akadály létezik még, kívánjuk, hogy találkozónk hozzájárulhasson ennek az Isten által akart egységnek a helyreállításához, amelyért Krisztus imádkozott”.

[[paginate]]

Nagy hangsúly esik azonban arra, hogy „ortodoxoknak és katolikusoknak meg kell tanulniuk egybehangzó tanúságot tenni az igazságról azokon a helyeken, ahol lehetséges és szükséges”.

Igen fontos, hogy a két egyházfő drámai és éles szavakat használva szól a keresztények fizikai elüldözéséről, sőt, legyilkolásáról azokon a helyeken, amelyek a kereszténység bölcsőjének számítanak, és a világban minden lehetséges erőt arra szólítanak fel, hogy állítsák meg ezt a folyamatot. Ugyanakkor mély tisztelettel hajolnak meg „azok vértanúsága előtt, akik – életük árán – tanúságot tettek az evangélium igazságáról, inkább a halált választották, mintsem hogy megtagadják Krisztust”. Ők a „keresztények egységének zálogát jelentik”.

A két egyházfő hálát ad Istennek, hogy a „harcos ateizmus láncait összetörték”, és „korábban nem látott mértékben megújul /…/ a keresztény hit Oroszországban és Kelet-Európa sok országában, ahol ateista rezsim uralkodott évtizedeken át”. Ugyanakkor két ízben is kifejezik aggodalmukat „sok ország helyzete miatt, ahol a keresztények egyre gyakrabban a vallásszabadság korlátozásába ütköznek”. Ez nyilvánvaló utalás elsősorban azokra az Európai Unióhoz tartozó nyugati és északi országokra, ahol az állami törvények felülírják a keresztény erkölcsi törvényeket, és a keresztény egyházakat is arra kötelezik, hogy ezek szerint működjenek (ld. egyneműek egybekelésének, örökbefogadási jogaiknak törvényi jóváhagyása, vagy a vallási jelképek kihelyezésének, viselésének tiltása közhelyeken, közintézményekben, amely elsősorban a kereszténység ellen irányul). Bár az egyházfők által képviselt egyházak „nyitottak” arra, hogy „más vallások is gazdagíthatják” az európai társadalmakat, meg vannak „győződve arról, hogy Európának hűnek kell maradnia keresztény gyökereihez”.

A nyilatkozatban kiemelt helyet kap mind az európai, mind a magyar társadalmat ma leginkább foglalkoztató kérdés, az „elvándorlók és menekültek” sorsával való keresztény szembenézés, akik felé elsősorban a „gazdag országoknak” vannak kötelességeik, anélkül, hogy ezek konkrét formáiról – az ezzel kapcsolatos európai vitáktól érthető okokból távolságot tartva – említés történne.

Igen fontos, hogy az egyházfők hangsúlyosan szólnak a családról ─ amelynek fogalmát és nemcsak fogalmát, hanem létét, mind Európában, mind a tengeren túl nagy erők próbálják − sajnos, nem sikertelenül −erodálni: „a család a házasságon, egy férfi és egy nő szabad és hűséges szeretetcselekedetén alapszik”, a családnak nem létezik más, alternatív formája. Felemelik szavukat „az élethez való elidegeníthetetlen jog tiszteletben tartásáért”, az abortusz gyakorlata ellen, amely „az égre kiált”, az „eutanázia terjedése”, „a mesterséges megtermékenyítés technikáinak fejlődése /…/, az emberi élet manipulálása” ellen, amelyek mind szembe mennek a Teremtő tervével és akaratával.

[[paginate]]

Ezek után hangzik el a bátor buzdítás a fiatalokhoz, hogy ne féljenek „szembeúszni az árral… Isten igazságát védelmezni”. Nagyon fontos ez a buzdítás, hiszen ─ az egykori Deák Ferenc-i gondolatot idézve ─ amiről önként lemondunk, azt már igen nehéz, ha egyáltalán lehetséges visszaszerezni, de amit erővel vesznek el tőlünk, annak visszaszerzése még nyitva áll.

A 24. pontban említett „prozelitizmus [áttérítés] mindenféle formájának” kizárása ─ a konkrétumok megnevezés nélkül ─ minden valószínűség szerint elsősorban az ortodox fél javaslatára került be a nyilatkozatba, hiszen köztudott, hogy a római pápa – moszkvai pátriárka találkozó létrejöttének egyik fő akadályát a Szibériában aktívan jelenlévő r. katolikus missziók képezték. Oroszország e hatalmas részének népeit az orosz ortodox egyház több évszázadon keresztül vezette a keresztény hithez, a szibériai régió az ortodoxia hagyományos missziós területének számított és számít ma is.

Ugyancsak régi sérelem az ortodoxia részéről az „uniatizmus”, a másik és történelmileg régebbi akadálya a két egyházfő találkozója létrejöttének.[3] A nyilatkozat megállapítja, hogy az „uniatizmus múltban alkalmazott módszerét, melynek lényege egy közösségnek egy másikba való beolvasztása /…/ már nem lehet az egység helyreállítására alkalmazni”. Ám a két egyházfő ugyanakkor becsülettel kijelenti, hogy „az ilyesféle történelmi körülmények között megjelent egyházi közösségeknek joguk van a létezéshez /…/, joguk van felhasználni minden szükséges eszközt, hogy híveik lelki igényeit kielégítsék, törekedve /…/ arra, hogy szomszédaikkal békében éljenek”.

Ha eddigi gondolataimat összegezni akarom, így tudom mondanivalómat összefoglalni: A római pápa és a moszkvai pátriárka testvéri találkozójának létrejötte hálaadás és reménység forrása lehet minden, a keresztények közötti valódi egységért mind szeretettel, mind igazsággal, és ebből fakadó teológiai - spirituális - erkölcsi relativizmus nélkül munkálkodó klerikus és laikus részére. Ugyanúgy reménykeltő, hogy minden említett erkölcsi és társadalmi kérdésben teljes az egyetértés a két egyházfő között a keresztény tanítás alapján, ám ugyanúgy fontos az a körülmény, hogy a különbségekről, a fennálló megoldatlan kérdésekről is világos tanúságot tesznek. Utolsó gondolat, helyesebben Ige Pál apostol Efezusiakhoz írt leveléből, amely mindig előttünk van, most is ide kívánkozik, mindenben biztos útmutatónk: „Az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus” (4,15).

A Közös nyilatkozat elérhetősége: www.magyarkurir.hu

Kránitz Mihály reflexiója

 

[1] A nyilatkozat szó szerint idézett sorait, ill. a Bibliából vett részeket idézőjelbe tettem.

[2] Magam a hatvanas évek végén, egyetemi ösztöndíjasként, egy évet töltöttem Kubában, jól ismertem a politikai és vallási viszonyokat, amelyek azokban az időkben a szigetországra jellemzőek voltak. Igaz, mára a politikai és vallási elnyomás nagymértékben enyhült, az ország az évtizedes ellenfél, az Egyesült Államok felé is megnyílt, a gazdaság, a turizmus sokkal nyitottabb lett, a szabad választások azonban emberi számítás szerint még messze vannak, az ellenzékieket hatékony kontroll alatt tartják.

[3] Itt jegyzem meg, hogy a gyakori vélekedéssel szemben nem csupán a kommunista hatalom volt a római pápa – moszkvai pátriárka találkozó létrejötte meghiúsulásának az oka, mivel a moszkvai patriarkátus megalapítása, tehát 1589 óta, amikor megválasztották az első moszkvai pátriárkát, Jóbot, nem jött létre korábban ilyen találkozó a két egyházfő között.

Hasonló anyagaink

A Második Helvét Hitvallás

A Második Helvét Hitvallás (Új fordítás 2017) Fordította és jegyzetekkel ellátta: Buzogány Dezső Kálvin Kiadó, Budapest, 2017 Fr/5, 184 oldal, keménytáblás, 990 Ft