Migráció: üldöztetés – menekülés – menekültügy

Menekültek ezrei érkeznek Magyarországra – idén június közepéig csaknem ötvenhétezer ember lépte át a határt. Témaindító cikk Karasszon Istvántól.

Jelen írásunknak szomorú aktualitása van: Magyarországon menekültek ezrei lépik át a határt; Európa déli részét elárasztották az afrikai menekültek, akik borzalmas állapotban érkeznek meg a Földközi-tengeren való életveszélyes átkelés után. Görögország, Olaszország menekültügyi intézményei nem győzik a munkát, az Európai Unió megoldásokat keres a probléma megoldására – s ha még mindez nem lenne elég, politikai vita is kialakult ez ügyben. Ugyan érthető az Európai Unió javaslata, miszerint a menekültek száma oly nagy, hogy annak megoldását nem lehet egy vagy két országtól várni: a többieknek is segíteniük kell. Viszont érthető a magyar álláspont is, ami fölkorbácsolta nemzetközi szinten is az érzelmeket: Magyarország nem kívánja feladni azt a jogát, hogy maga döntse el, kit fogad be és kit utasít el, illetve: az ország gazdasági helyzete nem engedi meg, hogy Görögországnak, Olaszországnak vagy más, gazdagabb európai országnak nyújtson segítséget, akár csak a menekültügy kapcsán is. S végső soron: a hozzánk érkezők száma is elég magas. A politikai menekülteket visszautasítani kegyetlenség, de a gazdasági menekülteket Európa más országai sem szeretik.

Botorság, sőt, felelőtlenség lenne azt állítanunk, hogy az alábbi sorok majd megoldják ezt a problémát; a Confessio nem is az a hely, ahol a politikai megoldásokat kell előtárnunk. Viszont tény, hogy a politikai helyzet olyan erkölcsi dilemmát is jelent a mai keresztyén ember számára, hogy szükség van valamilyen támpontra az eligazodáshoz – ezen túl pedig az olvasó döntse el maga, milyen álláspontra helyezkedik!

Az ember véleményét sokszor a korábbi események tapasztalata befolyásolja, s talán nem helytelen, ha a kollektív emlékezet talaján érzelmeket is táplálunk a menekültáradat láttán. Nem is olyan régen volt, csupán néhány évtizedre kell visszatekintenünk, amikor magyarok ezrei érkeztek meg Nyugat-Európába, vagy az Egyesült Államokba, rongyosan és éhesen, nyelvismeret nélkül, sokszor személyi okmányok nélkül is. Több ilyen emberrel is beszéltem; általában hálával emlegették a befogadó országot, hiszen sokszor tényleg az életüket köszönhették nekik. Igaz, nemcsak ezt: többen említették, hogy „osztályidegenek” voltak, és soha nem végezhettek volna felsőbb iskolát, ha nem hagyták volna el szülőföldjüket. A „politikai menekült” és „gazdasági menekült” kategóriák tehát jogosak, de az élet elég gyakran keveri őket! – Hasonlóan megemlékezhetünk (és meg is emlékeztünk) a Felvidékről kitelepített magyarokról, akik számára egy egész életen keresztül traumát jelentett, hogy el kellett hagyniuk apáik földjét. Ugyan az újrakezdés legtöbbször sikerült az áttelepülőknek, de az igazságtalanság és a fájdalom egész életüket meghatározta. – A magyar köztudat kevés sikeres lépéseinek egyike, hogy nem csak saját fájdalmunkról emlékezünk meg, hanem most már lehet beszélni a II. világháború után kitelepített németekről is, akik számára Magyarország volt a haza. Az ő újrakezdésük is általában sikeres volt, de a politikai és erkölcsi vádat aligha tudjuk elutasítani magunktól. Ezek a példák számunkra bőségesen bemutatják, hogy milyen súlya van a menekültügynek – s ekkor még nem is beszéltünk arról, hogy az Európán belüli migrációnál sokkal súlyosabb problémát jelent, ha idegen kultúrából érkeznek menekültek kontinensünkre. Hiszen ha valaki egy szomszédos országba emigrál, amíg meg nem szólal, talán észre sem veszik, hogy idegen. Egy fekete, vagy sárga bőrű ember azonban aligha rejtheti el másságát, vagy ha valaki számára idegen az európai viselkedés, akkor nevezhető tényleg idegennek egy európai országban!

[[ paginate ]]

Audiatur et altera pars! Természetesen nem csak a menekülteknek vannak szempontjaik; a befogadó országnak is lehetnek, sőt vannak olyan szempontjai, amelyeket figyelmen kívül hagyni hiba lenne. Itt első sorban arra szokás utalni, hogy főként nyugat-európai országokban a menekültek száma évtizedek óta nő. Ez még talán nem is lenne olyan nagy probléma – hiszen ki vetette az 1970-es években Klaus von Dohnanyi szemére, hogy származása szerint magyar (bár ő Németországban született)? Az Esterhazy-családot is maximálisan elfogadta Ausztria éppúgy, mint ahogy azért mi magyarnak tartjuk a hercegi családot! A baj inkább az, hogy a nagyszámú etnikai kisebbség Németországban is, Franciaországban is enklávét képez, s néha harmadik, sőt negyedik generációban is idegen test marad az európai társadalomban. Egy sor társadalmi probléma jelentkezik: csadorviselés, a származó országok egyéb szokásai, stb. Úgy tűnik, mint ha sok európai ország asszimilációs ereje kimerült volna, s ez esetben a társadalom kisebb csoportjai kifejezetten biztonságpolitikai kérdést jelentenek az adott országban. Mindez nem fantáziálás: az írott és sugárzott média állandóan hangsúlyozza a biztonságpolitikát!

Végül pedig: sokan hangsúlyozzák, hogy bármilyen döntés szülessen is a menekültügy kérdésében, az alapproblémát nem érintettük. Ez pedig éppenséggel az a kérdés, hogy miért hagyja el oly sok ember szülőföldjét, miért kényszerül idegenbe; az ui. vitán felül áll, hogy ezek az emberek nem kalandvágyból menekülnek és nem a kíváncsiság hajtja őket Európa felé, hanem a szükség űzi őket idegenbe. Életük forog kockán, akár üldöztetés, akár éhség miatt! Sokan hangsúlyozzák (és bizonnyal nem ok nélkül), hogy az áldatlan állapotok okozója éppenséggel az észak-atlanti világpolitika – itt első sorban az Egyesült Államok közel-keleti és észak-afrikai politikáját támadják hevesen. Azt is szokás emlegetni, hogy ennek a politikának mozgató rugója a gazdasági érdek: Líbiában a dollár alapú elszámolást akarták védeni az olajkereskedelemben, de szintén a kőolaj forrásainak biztosítása volt a cél a Közel-Keleten is… Annyi igazság mindenképpen van ebben az érvelésben, hogy az észak-atlanti politikát (nem csak az amerikait, hanem az európait is) gazdasági érdekek vezetik! Ha viszont így van, akkor mi magunk is okozói vagyunk (vagy még helyesebben: mi magunk vagyunk az okozói) a világméretű katasztrófának – tennünk kell tehát valamit az áldozatok érdekében, s főként az eddigi világpolitikát kell valahogyan megváltoztatnunk.

Az lehet hát a benyomásunk, hogy amit első pillantásra megtapasztalunk – legyen az bármilyen súlyos és égető probléma is az európai társadalmak számára –, csupán a jéghegy csúcsa, s bármilyen lépést is teszünk, az csak átmeneti megkönnyebbülést eredményezhet, végleges megoldást nem! Ezzel együtt igaz: lépni kell, itt és most, azonnali megoldásra van szükség; a hosszabb távú rendezés azonban nem halogatható tovább!

Az alábbi gondolatok nem tartalmaznak javaslatot sem a rövid távú, sem pedig a hosszabb távú megoldásra – ehhez hiányzik a szerző kompetenciája. Szakmai alapon kíván ez a rövid írás néhány támpontot adni a közös gondolkodáshoz, s talán az együttes eszmélődés fog valamilyen megoldás felé terelni bennünket. Hogy még szerényebbek legyünk: ez a néhány gondolat sem önálló, hanem nagyban függ attól a kutatástól, amit a Yale University berkeiben történt, Robert R. Wilson és Brevard S. Childs professzorok vezetésével, s ami John J.Ahn könyvében 2011-ben meg is jelent (Exile as Forced Migrations. A Sociological, Literary, and Theological Approach on the Displacement and Resettlement of the Southern Kingdom of Judah, Berlin/New York: De Gruyter).

[[ paginate ]]

A szociológusokkal való párbeszédben Ahn is hatalmas különbségeket lát menekült és menekült között. Természetesen az ő esetében is az egyik különbség az, hogy valaki politikai okból, tehát közvetlen életveszélyből menekül-e idegen területre, vagy pedig gazdasági ok kényszeríti őt erre. A szükséghelyzet, életveszély ugyan összekapcsolja a kétfajta menekültet, mégis – ha tömegeket tekintünk – általában az a helyzet, hogy politikai okokból azt a személyt űzik el, aki valamilyen módon bele tudott szólni a hazai politikai irányításba, s ezért nem kívánatos személlyé vált hazájában. A honi társadalomnak nyilván a magasabb rétegéhez tartozó emberekről van szó – nem kizárólagosan, de hangsúlyozzuk: tömegeiben tekintve. A gazdasági érdekből menekülők vagy valamilyen társadalmi helyzetben nem találják a megélhetés lehetőségét, vagy pedig valamely katasztrófa sújtotta környezetből érkeznek. Értelemszerű tehát, hogy itt nem a felső rétegre korlátozódik a menekültek köre, sőt jellemző, hogy inkább az alsó réteg menekül, hiszen ez tud a legkevésbé ellenállni a helyi viszontagságoknak. A két típus megkülönböztetése azért fontos, mert egészen más a menekülők viselkedése ezekben az esetekben. A politikai menekült (főként, ha valóban iskolázottabb körökből jön) viszonylag jól tud alkalmazkodni: gyorsan megtanulja a nyelvet, állást tud szerezni – egyszóval: integrálódik. Ha azonban tényleg aktívan részt vett származási helye politikájában, közéletében, akkor lelkében mégis odahaza maradt, s ez egyfajta tudathasadást jelent számára. A gazdasági menekültekre jellemző, hogy talán nehezebben találják meg az integráció útját, de ha sikerül is élniük a lehetőséggel, akkor is megmarad a származási ország kultúrájához való ragaszkodás. Ezek körében fordul elő igen gyakran, hogy több nemzedéken keresztül is enklávét képeznek az érkezési ország társadalmában – erről panaszkodnak most a nyugat-európai országok. Persze, van olyan is, amikor ezeket az enklávékat örömmel üdvözöljük: gondoljunk csak néhány magyar közösségre az Egyesült Államokban! – Az említetteken kívül kell említenünk az olyan eseteket, amikor politikai (kifejezetten hadi), vallási vagy faji megfontolásból egy-egy népcsoportot telepítenek át vagy űznek el. Sajnos nem új jelenség ez: Franciaország így exportálta a hugenottákat. Megoldás itt is létezik; Kálvin kifejezetten azt javasolta az 5000 lakosú Genfnek, hogy ne kegyelemkenyérre fogadja a mintegy 2000 (!) menekültet, hanem indítsa be a könnyűipart Genfben. A hugenották ui. jó mesteremberek; hosszú távon gazdagságot hoznak a városnak. Századunkban a rossz ízű lakosságcserék (Felvidéken, de Magyarországon a németek kitelepítése is ebbe a kategóriába tartozik) példázzák ezt a típust. Faji megfontolásból azonban Afrikában az utóbbi évtizedekben is igen gyakoriak voltak az ilyen esetek. Az rögtön látszik, hogy bár megoldás sokféle lehet ezekben az esetekben, itt látható leginkább, hogy csak az ok megszüntetése lehet elfogadható számunkra.

Ha feljebb azt hangsúlyoztuk, hogy a másik félnek is meghallgatást kell biztosítsunk, akkor ez természetszerűleg ide is vonatkozik: a menekülteket aszerint is meg lehet különböztetni, hogy hogyan tekint rájuk a befogadó ország. Ez részben függ attól, hogy milyen emberek jönnek országunkba – de csak részben! Érdekes (és egyre világosabb), hogy inkább függ mindez attól, hogy milyen helyzet van a befogadó országokban. Hogy csak a legegyszerűbb dolgot említsük: gazdasági fejlődés esetén a befogadásra sokkal nyitottabb egy ország lakossága. Talán néhányan még emlékeznek, hogy évtizedekkel ezelőtt Nyugat-Európa szinte tárt karokkal fogadta a bevándorlókat, s főként az egyszerűbb, nagyobb szakértelmet nem igénylő munkák elvégzésére tömegek érkeztek meg. Én még jól emlékszem, hogy Max Frisch annak idején figyelmeztetett: munkaerőt akarsz importálni, de emberek érkeznek! Mindkét fél számára azonban súlyos szakítópróbát jelentett (sőt jelent ma is), ha a gazdaság recesszióba süllyed, és főként az jelent problémát, ha a társadalmi biztonság eszközeit aztán a betelepülők is igénybe veszik. Ki ne ismerne itt rá Nagy-Britannia érvelésére, amit naponta hallhatunk a sajtóban! Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy itt nem a helyi lakosok, de nem is a bevándorlók a hibásak: nyilván a megváltozott helyzet maga predesztinálja, hogy ilyen típusú összeütközés alakuljon ki.

[[ paginate ]]

Egy másik kérdés illeti a kultúrákat. Világos, hogy a gazdasági kérdéseknek megvan a maguk fontos (és meghatározó) szerepük, viszont egyáltalán nem mindegy az sem, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a származó ország és a befogadó ország kultúrája egymáshoz a menekültek és a befogadók lelkében. Miért van az, hogy például az Egyesült Államokban minden további nélkül elfogadható kijelentés, hogy valaki ír–amerikai, vagy német–amerikai (adott esetben: magyar–amerikai), de Európában már problémát jelent az, ha valaki török–német? Itt mindenképpen a két etnikum kétoldalú kapcsolatára kell gondoljunk; miért van az, hogy ha valaki törökként születik Németországban (s immár klasszikusan kettős kötődésű lehetne), akkor erősebb a törökországi kötődés, mint a német? Itt még, úgy tűnik, sokat kell dolgozniuk a szociológusoknak: esetleg azzal függ ez össze, hogy a német kultúra túl erősen akarta „beszívni” a török tradíciót, vagy esetleg azzal, hogy épp ellenkezőjeként ki akarta taszítani magából? Miért nem jelent nemzetbiztonsági kérdést az ír bevándorlók közötti szolidaritás az Egyesült Államokban, s miért jelent Franciaországban és Nagy-Britanniában az arab országokból érkezett bevándorlók csoportja? Szemmel látható, hogy valami jól funkcionált az első esetben, a másodikban pedig vagy elromlott, vagy soha nem is működött jól…

Van egy további szempont is – bár nem könnyű róla beszélni. Tény viszont, hogy ma is előfordulhat, amit én napjainkban hallottam Svájcban egy magyar bevándorlóról. Maguk a helybeliek mondták neki: „Ön meggazdagodást jelent közösségünk számára!” Ugye nem kell hangsúlyozni, hogy milyen nagy szó ez egy olyan országban, amelyik nem arról nevezetes, hogy a külföldieket Svájcba csalogatná… Elismerem: e példa (ami konkrét esemény, nem fikció!) szépséghibával is bír, hiszen az illető személy egy szakmailag igen magasan kvalifikált valaki volt, aki tényleg sokat használt annak a környezetnek, amely befogadta – mi csak sajnálhatjuk, hogy ez nem Magyarország volt! És tény, hogy hasonló helyzet ma is elképzelhető, de általában hasonlóan magasan kvalifikált emberek esetében. A határainkon jelentkező menekültek egészen más kategóriába esnek, sajnos. – Mégis ragaszkodnom kell a példához: aki Európába érkezik, azt fel kell készítenünk arra, hogy radikálisan a piacgazdaság területére érkezett. Ez pedig hosszú távon azt jelenti számukra, hogy meg kell tanulniuk önmagukat attraktívvá tenni egy olyan társadalomban, ami konkurenciára, állandó harcra van berendezkedve. Ha ez sikerül, akkor ez számukra is nyereség – de a befogadó ország is érezni fogja, hogy minden egyes ember által voltaképpen nyert valamit. Jelen helyzetben egész Európa csak a terhekről panaszkodik, pedig lehetne ez másként is!

Addig azonban, amíg megtörténik mindez, változatlanul érvényes: országhatárunkon menekültek, éhezők kérnek bebocsátást. Keresztyén szempontból más válasz erre nem létezhet, mint hogy a pillanat szükségének eleget kell tenni – ha jól értem az egyházak reakcióit (első sorban Erdő Péter bíboros nyilatkozatára gondolok), akkor efelől kétség sem lehet. Hosszú távon azonban mindenképpen terveznünk kell!

Karasszon István

Hasonló anyagaink

Az irigyelt reformáció

A Confessio körkérdése: Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében?

Befogadottak

... Ausztriában és a felsőőri református gyülekezetben. Beszélgetés Gyenge Imrénével.