Lelkiismereti szabadság a 18. században – egy reformátussá lett bazilita szerzetes, Endrédi Jonik debreceni aposztázia ügye tükrében

A protestáns egyháztörténetírás a „vértelen ellenreformáció” fogalomkörébe sűríti azt a folyamatot, amely a Carolina Resolutiótól a Türelmi Rendeletig zajlott Magyarországon.[1] A protestánsok megmaradása szempontjából minden bizonnyal a korszak lényegéhez tartozott, hogy a véres 17. századi módszereket az államvallás terjesztésének békésebb és ugyanakkor hatékonyabb eszközei váltották fel.[2]

Miközben a térítést minden eszközzel szorgalmazták, a protestáns hitre való áttérést a Carolina Resolutio 6. paragrafusa alapján egészen a század utolsó évtizedéig börtönbüntetéssel sújtották. A református egyházkerületi levéltárakban szép számmal sorakoznak a témára vonatkozó források. Nagy Sámuel ágens 1767-es gravamen jegyzékének második pontja szerint az úgynevezett aposztaták elleni perek csaknem minden vármegyében folynak, és olyan sokan sínylődtek „szennyes börtönökben,” hogy még azok sem érezhették magukat biztonságban, akiknek távoli ősei voltak katolikusok.[3]

Az egykori bazilita szerzetes története Krmann Dániel evangélikus szuperintendens pere[4] mellett a század egyik legtöbbet emlegetett aposztázia ügye volt, ennek ellenére igen sok fontos részlete máig ismeretlen. A két ügy közös vonása, hogy mind Trencsén megyében, mind Debrecenben az aposztázia bűntettének megtorlásakor mértek megrendítő csapást a helyi közösségekre. A vallásilag csaknem homogén cívisvárosban az államhatalom az észak-nyugati vármegyéknél jóval később, az ötvenes években látta elérkezettnek az időt a döntő áttörésre. A szenátus vallási okból elrendelt fizetésmegvonásai ellenére a Konzisztórium 1764-ben még határozott választ adott az aposztaták elfogását követelő helytartótanácsi kérdésre, hogy miért nem üldözi kötelessége szerint a lappangó aposztatátak? Idézem: Nem lehet „1. mert lelkünk ismereti ellen vagyon...”.[5]

Bár Endrédi Jonik személyével – főként nyomdászati és grafikai tevékenységére tekintettel – a román szakirodalom is foglalkozik,[6] a legtöbb új információ abban a kihallgatási jegyzőkönyvben található, amely Egerben készült, 1771-ben történt elfogatása után.[7] Ez a forrás nemcsak az ismeretlen eseménytörténeti részleteket világítja meg, hanem a hatóságok által kritikusnak tekintett részleteket is, és azok vizsgálatának fő szempontjait. A jegyzőkönyvben Endrédi Jonitius („Joseph”) körülbelül harminc éves „erdélyi magyar finak” vallotta magát, a Kővárvidéki Lápos városából. Bár balázsfalvi működésével kapcsolatban joggal merült fel román származásának lehetősége,[8] a családját firtató kérdésekre azt válaszolta, hogy atyja Endrédy Ferenc („ab Ening”), aki különböző kincstári birtokok inspektora volt, illetve Belső-Szolnok vármegye táblabírája. Anyjának Ludmilla Manczinnak lehetett szerepe Endrédi Balázsfalvára kerülésében – voltak görög katolikus kötődései – néhány szerencsétlen fordulat után ugyanis ő kereste föl Petrus Paulus Aaron unitus püspököt a fia érdekében.

[[paginate]]

Felekezeti vonzalmaival kapcsolatban Endrédi minden külön kérdés nélkül, önként számolt be arról, hogy „kicsinségében” kálvinista iskolamesternél tanult Láposon három éven át, majd Kolozsváron ferences pátereknél egészen a rétorikáig. „Soha mindazonáltal kedvem nem vólt a Pápistaságra, miólta a kálvinista kis iskolábúl ki kőltem, sűt hogy igazán meg vallyam az Atyám is igen hideg Pápista vólt, titkon inkább szítván a kálvinistákhoz, sűt gyakran nyilván is ki adván magát, aminthogy egyik gyermekét ugyan kálvinista Praedikátorral temettette. Akkori tornak alkalmatosságával hallottam szájábul, midőn mondotta a kálvinista Praedikátorhoz, kend ugy mond az én Papom, mert az illyen adta Barátya … nem teszen illen Praedikátiót, mind Kegyelmed.”  A történet az asszimiláció kérdése szempontból sem érdektelen, mert a szintaxisták osztályáiban már „könyvből és másképis” tanulni kezdte a román nyelvet, hamarosan a böjtöt is az ő rítusuk szerint tartotta, sőt gyakran és lopva eljárt a templomukba. A rétorikában már nyíltan kijelentette, hogy az „Oláh Rhitusra kíván állani,” majd levelet írt Aaron balázsfalvi unitus püspöknek. Kérésére kedvező választ kapott, a püspök szekeret küldött érte, majd Balázsfalván két hónap után beöltöztették és feleskették. Csak ezután tudta meg, hogy a szerzetben nincs noviciátus, amire határozottan számított volna. Lépését visszafordítható kísérletnek, kalandnak tekintette, melynek során mással találkozott, mint amire számított. „Nagyon meg búsúltam – vallotta a bíróság előtt – 15 esztendős iffiacska lévén.” Pedig tisztességes megbízatást kapott: kisiskolások osztálytanítója lett. 

Rossz közérzetét elsősorban az okozta, hogy szerzetbéli elöljárója keménykedett vele, főként miután tudomására jutott, hogy Endrédi (egy „született olá” társával együtt) a superior tudta nélkül a püspök titkárával barátkozott. Büntetésből éheztették és megalázták őket: saját tanítványaik asztalánál kellett a refektórium közepén fejüket háromszor a földhöz érinteni a felettes lábai előtt. Amikor két nap koplalás után sem tűrték, hogy elöljárójuk idegenek előtt törje meg őket, tömlöcbe kerültek világi rabok közé. Ettől kezdve szökésre készültek.

Világi ruhákban a Bánátig, Temesvárig, majd Mehadiáig jutottak, ahol társa „Posta Deáknak állott,” ő pedig egy román határőrkapitány fiai mellé szegődött préceptorként. Négy hónapig házitanítóskodott, majd öt hónapra határőrnek állt, végül betegsége miatt obsitlevelet kapott. Súlyos állapotban tért vissza Balázsfalvára, ezért penitenciatartás után visszafogadták,[9] de ekkor már csak harmadrendű szerzetesként (tertiariusként) működhetett. Élelmet elvétve kapott, saját szobája sem volt, istállókban alhatott. „De az által, minthogy Képírásra, és meczésre való hajlandóságomat ki mutattam, engemet ugyan ottan Szandiu nevű olá betű meczcző emberhez applicáltak, aholis mintegy kilencz holnapig practicáltam.” Ezután Lengyelországba kérezkedett az ottani híres bazilita nyomdászokhoz, de csupán Páldy Székely István kolozsvári kálvinista tipográfushoz engedték, ahol három esztendeig tanult.

Jakó Zsigmond Páldi legtehetségesebb tanítványai között említi és románnak véli Joanitiu Endrédit, akit megtanított a fába, rézbe és acélba történő metszésre. Sorsának fordulataiból ítélve bizalmas személyes kapcsolatokat is épített Kolozsváron. Mint látni fogjuk, leendő felesége egyetlen kérő levelére és mestere közbenjárására követte Debrecenbe. Kolozsvári munkálkodása idején időnként Balázsfalván is megfordult, ahol kezdték elismerni eredményeit. Irigyei azonban folyamatosan főbenjáró bűnökkel vádolták a püspöknél (például azzal, hogy húst evett és táncolt). A feddő levelekre ő maga is a kelleténél élesebben válaszolt, mire püspöke [10] Kolozsvárról hirtelen visszaparancsolta Balázsfalvára.[11]

[[paginate]]

Kegyvesztettként, megszomorodva dolgozott a balázsfalvi tipográfiában, folyamatos vádaskodások közepette, gyakorlatilag rabságban. Még a kertbe sem mehetett ki, kívülállókkal nem beszélhetett, a rossz táplálkozástól legyengült, egy ízben a püspök színe előtt is elájult „az órát is megátkozván melybe olává lettem” − vallotta Egerben. Néhányan szánták sorsát, szinte bíztatták a szökésre – közöttük volt Athanasius Rednik, a leendő püspök is – de korábbi kudarca, a vándorlás viszontagságai miatt nehezen szánta el magát. (Szökését az is motiválta, hogy nem sokkal korábban menekültek Bécsbe Sylvester Kuliani, és Gregorius Maior bazilita szerzetesek, szintén a kemény regula és bánásmód miatt, hogy egyenesen a felségnek panaszolják el nehéz helyzetüket.) Végül egyszer imádkozás közben erős belső késztetést, „sugallást” érzett, hogy most kell indulnia, különben soha többé nem lesz alkalma. Útja során kerülte a lakott településeket, így ismét sokat éhezett.

Este érkezett Debrecenbe bazilita ruhában, egyenesen a Kollégiumba tartott, ahol Pap Mihály széniorral közölte, hogy szökött szerzetes, de lélekben már régen református, ha kiverik a Kollégiumból, akkor is. Szállást kapott, magyar ruhát öltött, négy hétre az iskolában húzta meg magát, a városba ki-ki járva. Fogadta Domokos Márton főbíró és Tatai Ferenc püspök is. Domokos főbíró az egyházpolitikai helyzetre tekintettel a külföldre távozást javallotta neki a legjobb szándékkal, azzal a megjegyzéssel, hogy ha az országbúl ki nem mehetne, vissza jövet lesz rá gondja, „mert az Úré a föld és annak tellyessége, itt is ellehet kend.” Eljutott Bécsig, ahonnan állítólag pénz hiányában fordult vissza.[12] Debrecenben kelt leánykérő levelében jövendőbelije tudomására hozta, hogy immár reformátusként várja, ha ő is szeretne vele élni. Hamarosan meg is érkezett Kolozsvárról, így Endrédi Tatai szuperintendens segítségét kérte a házasságkötéshez. Közbenjárására Debreczeni János esperes adatta össze őket. Összesen három évig éltek a városban, név szerint is megnevezett polgároknál,[13] ezalatt a nyomdában kapott munkát, elsősorban betűszedőként. De ő volt az illusztrátora Weszprémi István Bábamesterségre tanító könyvecske című munkájának,[14] és a nevéhez fűződik Debrecen egyik (céhlevélen történő) korai fametszetes ábrázolása is.[15]

[[paginate]]

Sorsa lassan rendeződni látszott, amikor Darabant Ignác (görögkatolikus püspök) feljelentése nyomán, a Helytartótanács 1767. május 29-én érkező parancsára a város bírája elfogatta. Ekkor lázas tanácskozás kezdődött Debrecenben minden lehetséges fórumon.[16] Mint a jegyzőkönyvekből kiderül a magisztrátus szavazatainak többségével fogták el, majd ezt a cselekményt a papi személyek bírálatára felülvizsgálták.[17] A foglyot végül harmadnap délután engedte ki a hajdúk strázsamestere, „utat mutatván, hogy lássak dolgomhoz.”[18] 

A váratlan szabadulás után kínos vándorlás kezdődött református települések között,[19] melyek a kemény büntetést nem vállalták, végül sorozatos kudarcok után [Tisza]Roff fogadta be, ahol két esztendőt töltött órásként, a templomtoronyban lakva. A nyomozás során a bíróság minden időszakra vonatkozóan tisztázni kívánta, hogy mikor miből éltek, mert országszerte különös szigorral próbálták felderíteni a vallási okból üldözöttek részére történő adakozást. (A felségsértéssel vádolt Polgári Mihály perében külön vádpont volt, hogy adakozást hirdetett egy földönfutóvá lett váci jegyzőnek, akinek elkobozták minden vagyonát, mert házában istentiszteletet tartottak.)

[[paginate]]

Rendkívül tanulságos, hogy mi volt a bíróság „célkeresztjében”, kikre és mire irányult a nyomozás. Arra a kérdésre, hogy kinek az engedelmével és hol adták össze református feleségével, a fogoly a már halott Tatai püspököt említette, akinek a felhatalmazása valóban szükséges volt a vidéki esketéshez. Azt, hogy Miért nem Debreczenbe?”, több kérdés is firtatta. Az esketés Jánki Péter[20] sámsoni lelkész házánál történt, ezért külön kérdés tisztázta, hogy miért nem templomban. Mint kiderült, Debreczeni János esperes határozott kívánsága volt, hogy csak „intra privatos parietes” [magánház falai között] történjen a szertartás. Alaposan megvizsgálták, hogy miféle dokumentumokat mutattak be az esküvő előtt, illetve azt is, hogy milyen alapon tudott hivatalos írást adni az esperes.[21] Endrédi elhárította a választ arra kérdésre, hogy a reformátusok a magánházaknál végzett szertartások esetében ki szokták-e hirdetni az esküvőt.  A vádlott ugyanakkor érzékeltette, hogy a lelkész pontosan tisztában volt az ügy problematikus voltával: „A Sámsonyi Pap láczatott ugyan nem nagy kedvvel lenni a dologhoz, de … végbe vitte, mind engemet, mind  feleségemet serio csak arrúl examinálván, ha készek vagyunk-e ezen Reformata Religioért szenvedni.[22]

Erősen érdekelte a bírákat Tatai szuperintendens segítőkészsége. Endrédi válaszából kiderül, hogy a nélkülözhetetlen támogatást megkapta, ugyanakkor a püspök határozottan biztatta a város elhagyására.[23] Letartóztatásáról azt vallotta, hogy „meg fogattatásomrúl a’ városon nagy hír futamodván, magoktúl a’ hajdúktúl hallottam, hogy az én megfogattatásom a vallásért, eő felsége vagy a Consilium parancsolattyából esett vólna, s hogy az iránt a’ Tanács nagyon tanácskozik. Azonnal Instantiát írtam a Tanácshoz, hogy ha lehetséges bocsássanak el, ha pedig nem, kész vagyok a Király eleibe is menni.” Az utóbbi „instanciát” felesége juttatta el a Tatai halála után megválasztott szuperintendenshez, Piskárkosi Szilágyi Sámuelhez.

Megkérdezték, hogy kinek a tanácsára hagyta el a várost, mire azt válaszolta, hogy ő maga döntött így, félelmében, mert tudta, „hogy eő felsége parancsolattya ellen, melynek hírit hallottam, nem protegálhatnak.”[24] Tisztázták, pontosan hogyan történt Endrédi reformátussá létele. Szándékát már érkezésekor tudatta minden illetékessel, majd úrvacsora vételére jelentkezett. Tatai Ferenc püspök ekkor javasolta neki a Kegyelem szövetsége című magyar nyelvű könyvet és Pictet latin nyelvű teológiai művét,[25] melyeket a diákok között el is olvasott, és ezekből, főként az úrvacsoráról le is vizsgáztatták. Ezután vidéken úrvacsorázott, nehogy „Debreczent valami érje.

[[paginate]]

A kihallgatás során arra is magyarázattal kellett szolgálnia, hogy a görög rítust miért hagyta el. A kérdésre igen hosszan sorolta a vallási néprajz művelői számára bizonyára érdekfeszítő, általa „babonaságnak” nevezett szokások hosszú sorát.[26] Élesen kifogásolta azt a szemléletet, amely szerint jobb az Isten ellen véteni, mint az elöljáró ellen: «mert ha Isten ellen vétkezel, az elöljáró imádkozik érted, de ha az elöljáró ellen vétsz, ki imádkozik érted?» Hasonlóképpen felháborítónak, a Szentírással ellentétesnek találta, hogy a barátok üdvössége a superior akaratától függene.

Döntésének végső oka, hogy igyekezett „más ollyan meritumot keresni, a’ mellyen lelkem meg nyughasson..., Az pedig a Krisztus ... Ez lévén leg főb oka, hogy Kálvinistaságra mentem, mert ők is úgy hiszik.” Ezzel a vallomással végződik a kihallgatási jegyzőkönyv.

A városvezetés már a fogoly szabadon engedését követő napon, a június 16-án bocsánatért esdeklő levelet írt Mária Teréziához. Július 3-án megérkezett a Helytartótanács fenyegetőző válasza, követelve az aposztata elfogását. Október 16-án tájékoztatták a Helytartótanácsot, hogy a szabadon bocsátott fogoly eltűnt a városból. 1767. november 6-án írott, közel tíz oldal terjedelmű latin nyelvű felterjesztésükben[27] ismertették a korábbi levélváltásokat, megállapítva, hogy olyan embert kellett volna elfogniuk, akinek egyetlen bűne a református vallás felvétele volt.

Annak tudatában, hogy a királyi rendeletek kijátszása súlyos következményekkel jár, a Biblia tekintélyét és híres katolikus szerzők munkáinak egész sorát hozták föl döntésük igazolásaképpen, de érvelésük hátterében a kor természetjogi és filozófiai irodalmának hatása is felismerhető. Mária Terézia a református hitre tért szerzetes elengedését követő magyarázatok miatt mégis szemtelennek nyilvánította a debrecenieket. A beadvány egyik bekezdése valóban kitér arra, hogy a Helvét Hitvallásúak saját egyházuk tanításai ellen is vétkeznének, ha kényszert alkalmaznának a térítésre. Hivatkoztak a (napjaink joggyakorlatát is átható) természeti törvényre, amely szerint szülő a gyermekének és gyermek a szüleinek nem köteles ártani, márpedig a vérszerinti kapcsolatnál is nemesebb az a lelki egység, amely a hitsorsosokat egybefűzi. Katolikus tekintélyek közül idézték IX. Gergelyt, Natalis Alexandert, felhozták Muratori érvelését, de utaltak Claude Fleury francia egyháztörténészre és másokra is. Fontos részlet lehet, hogy Hatvani István filozófiaprofesszor, a Konzisztórium tagja már 1757-ben publikált Bázelben egy vitairatot az uralkodóknak az állampolgárok vallásával és lelkiismeretével kapcsolatos jogairól "De jure Summorum Imperantium …" címmel.[28] Szerinte hiábavaló a másként gondolkodókat a magunk véleményére kényszeríteni, mert a hit Isten kegyelmi ajándéka, [29] ezért erőszak alkalmazására a fejedelmeknek sincs joguk, mert az ember a lelkiismeretét valójában képtelen mások uralmának alávetni.

[[paginate]]

Az ügy súlyát érzékelteti, hogy 1768 február 21-én újabb összegzést adott át egy debreceni küldöttség gróf Esterházy Ferenc kancellárnak Bécsben.[30] A februári felterjesztés megfogalmazásakor ugyanis már ismerték a büntetéseket. A vallásügyi rendeletek kijátszása és az uralkodói parancsokkal szembeni engedetlenség miatt a vezetés református tagjait egy teljes év fizetésmegvonással sújtották,[31] további büntetésképpen a katolikus szenátorok számát kettővel növelték, a két jegyző mellé kineveztek egy katolikust is, elrendelve, hogy a jövőben vallási témát csak a rangidős katolikus szenátor vezetése alatt, katolikus jegyzőkönyvvezetővel lehet tárgyalni.[32] A kamarai összeírás adatai szerint 23 144 református és 354 katolikus debreceni lakos élt a városban, melynek az Endrédi ügy hatására 4, majd hamarosan 6 katolikus szenátora lett, azaz a vezetésen belül felekezeti paritást hoztak létre.[33]

A beadvány szövegezői a korábbinál keserűbben, érveltek a választási szabadság visszaszerzése érdekében. A hivatalos levelezés szintjén már nyoma sem maradt a korábbi hangvételnek. A szemtelennek titulált magisztrátus[34] azonban a lényeget csak nem volt hajlandó megemészteni: „Aliter facere nequierimus…” – azaz másként nem tehettünk.[35] Az uralkodói parancs és a vallási tanítások lelkiismereti konfliktusa szinte Luther szállóigévé lett mondatát csalta elő a debreceniekből. (Itt állunk és másként nem tehettünk.) Az ő felfogásukban ugyanis mérlegelés nélküli hódolat egyedül Istent illette, nem lehettek gondolkodás nélküli eszközökké. A magisztrátus természetesen Kálvin tanításai szerint is engedelmességgel tartozott, kivéve, ha emiatt a lelki üdve forgott kockán. Mert Kálvinnál a világi törvények legfőbb mércéje, hogy összhangban állnak-e Isten törvényeivel.[36] Ez a mentalitás szabadította fel Debrecen vezetését a bazilitával kapcsolatos nehéz döntésre.

[[paginate]]

Összegzésképpen megállapítható, hogy mindkét debreceni beadvány eredménytelen és hiábavaló volt. Az udvar és a főkormányszékek valláspolitikai célkitűzéseikkel összhangban, hatalmi megfontolásból szemlélték az ügyet, teljességgel fölöslegessé téve minden elméleti (biblikus, teológiai, filozófiai vagy jogi) okfejtést. Amikor Sinai Miklós professzor egyik levelében Endrédi szabadon bocsátásának súlyos politikai következményeit panaszolta, arról is beszámolt, hogy a debreceni küldöttséget nem fogadták, sőt, 24 órán belül kiutasították Bécsből. Amikor viszont a küldöttek a lelkiismeret parancsára hivatkoztak egy kancelláriai főembernél, az illető közölte velük: „Lelki esméret bolondság. Mindent meg kell tselekedni valamit a király parancsol. Ő kész az oltár mellett meg fogni a Magyar Országi Primást és onnan el huzni, tsak a király parantsollya. Az meg is lehetne – vélekedett Sinai professzor – ha valami vétke volna a Felséges primásnak, de az a kérdés, hogy ha azért parantsolódnék, hogy … Protestánsból Romano Catholikussá lett … meg foghatnáe lelke esmérete … hellybe hagyásával?[37]  

Ekkoriban egyébként már javában tervezték, hogy királyi biztost küldenek a város megzabolázására. A kancellária 1769-ben egy 42 pontos javaslatot készített a biztos számára, amely szerint a legfontosabb feladata megfelelő számú és tekintélyű katolikus polgár kulcspozícióba helyezése lesz, de része volt a tervezetnek a város pusztáinak német telepesekkel való betelepítése, sőt annak biztosítása is, hogy úrnapi körmenetkor a városi hajdúk botokkal kényszerítsék kalaplevételre a lakosságot.[38]

A város egyházi és világi vezetői még 1770 májusában, csaknem három év elteltével is rettegve várták II. József társuralkodó látogatását, amelynek fő célja a rossz hírű közösség nyilvános megdorgálása volt, éppen Endrédi ügye miatt. A látogatás azonban – Piskárkosi Szilágyi Sámuel püspök diplomáciai tehetségének is köszönhetően – kedvező fordulatot hozott. Két nappal később, 1770. május 20-án a püspök a „A király arcának ragyogása éltet, jóakarata olyan, mint a tavaszi esőt hozó felleg[39] textus alapján prédikált. Jóllehet az uralkodóval folytatott négyszemközti megbeszélésről titoktartást fogadott, a protestáns világi urak feljegyzéseiből[40] arra következtethetünk, hogy a corregens már ekkor felfedhette toleranciával kapcsolatos érzéseit.

Gáborjáni Szabó Botond

 

[1] Egyéb lehetséges elnevezésekre lásd a Magyar Katolikus lexikon címszavát: katolikus megújulás, katolikus reform, katolikus restauráció, ellenreformáció, 1555-1648: az augsburgi vallásbékétől a harmincéves háborút lezáró, vesztfáliai békéig terjedő történelmi korszak. A történészek ált. az ellenreformáció korának nevezik. E kifejezést először 1776: Pütter göttingeni ev. jogász használta, általánossá 1889: Moritz Ritter történész tette, „a protestánssá lett országoknak és alattvalóknak a katolikus egyházba való erőszakos visszatérítése” tartalommal.

[2] Diarmaid MacCulloch: A reformáció története. Bp. 2011. 669-671. és 978. II. Józsefet megelőző uralkodóink gyakorlatilag betű szerint követték Magyarországon a Habsburgok és Wittelsbachok 1579-es müncheni találkozóján kimunkált stratégiát és taktikát, amelynek köszönhetően Belső-Ausztriában a katonai akciókat mellőzve, „nem zajjal, vad sietséggel” de még a 18. század első felében is rendületlenül törekedtek a lutheránus egyházközségek felmorzsolására.” Először csupán világossá tették a tartomány minden szegletében, hogy „aki a császári szolgálatot ambicionálja” annak katolikussá kell lennie, a folyamat végén kitiltották a lelkészeket és bezáratták az iskolákat

[3] TtREL Vs.192.a.

[4] Krman Dániel egy Morvaországból érkező katolikust evangélikus hitre térített 1729-ben. Gróf Erdődy László nyitrai püspök és főispán feljelentette, de Krman nem volt hajlandó hívét a karhatalomnak átadni. Kivezényelték a katonaságot, a Helytartótanács városa feldúlásával fenyegetett, mire Jeszenák Pál rábeszélésére Krman Pozsonyba utazott, ahol őrizetbe vették, majd életfogytiglani börtönre ítélték. Lásd még : Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1980. 82.

[5]  Az Egyháztanácsi Jegyzőkönyv TtREL I.99.c.12. 43. pontja.

[6] Cornel, Tatai-Balta: Gravorii in lemn de la Blaj: 1750-1830. Blaj, 1995.

[7] HBmL IV. A.10001/1.

[8] Páldi Székely István kolozsvári nyomdász román nemzetiségű tanítványai között említi Endrédit Jakó Zsigmond  A balázsfalvi nyomda kezdetei ( = Irás, könyv, értelmiség. Bukarest, Kriterion, 1976. 255.) című írásában.

[9] Először egy Remete nevű, majd egy Musina nevű kolostorba küldték. Édesanyja közbelépett és Endrédi akarata ellenére a püspökhöz fordult, így Ismét Balázsfalvára rendelték.

[10] A püspök szerint „Temerarium judicium fecisti asine de nobis. Non egeo tuo artificio, imo omnia tua isnstrumenta curabo comburitantum Conscienciam obliges.” Idézett levéltári forrás: HBmL IV.A:1001/1.

 Püspöke megfenyegette, hogy nincs többé szüksége szakértelmére, sőt eszközeit is elégetteti. Valójában azonban nagyon is szüksége lehetett munkájára, ugyanis a román nyelvű szakirodalom ebben az időszakban Endrédit tekinti a nyomda technikai vezetőjének, megemlítve Johannes Damascenus 1760-ban publikált művének kiváló illusztrációit is.

[11] Cornel Tatai-Balta: Xilogravorul Ioanitiu Endrédi de la Blaj (sec.XVIII) in bibliografia europeana. … 25.

[12] Út közben kálvinista iskolamestereknél, prédikátoroknál kapott szállást, rézmetsző tudományát kanalak, óntányérok díszítésére fordítva szerény megélhetéshez is jutott.

[13] Először egy Kolosvári Dávid nevű pápistánál ingyen laktak, majd a Czeglédi utcában Csóka Mihálynál és Besenyei Jánosnál bérben.

[14] Weszprémi István műve, H.N.J. Cranz kötetének fordítása, 1766-ban jelent meg Debrecenben.

[15] Tóth Béla: Debrecen első képi ábrázolása. Művészettörténeti értesítő. 1983. 92-93. és V. Ecsedy Judit: A magyar Bésaléel, Páldi Székely István kolozsvári nyomdász grafikai munkássága. = „Kezembe vészem, olvasom és arról elmélkedem” – Emlékkönyv Fekete Csaba születésének 75. és könyvtárosi működésének 50. évfordulójára. Debrecen, 2015. 242.

[16] Szűcs István: Szabad királyi Debreczen város történelme. 3.k. Debreczen, 1871. 787-788.; Révész Imre: Bécs Debrecen ellen. Bp., 1966. 44-45. 1966, Révész Imre: Sinai Miklós és kora. Bp., 1959. 276-277. Domokos Lajos erős, vezetésre termett személyiségként valóban tudta befolyásolni a városi, az egyházi és vármegyei gyűléseket egyaránt. Az adott kérdésben azonban a debreceni lelkészek és a kollégium professzorai a világi vezetőkkel minden bizonnyal azonos elveket képviseltek, jóllehet Sinai Miklós harminc évvel későbbi fejtegetéséből kiolvasható, hogy a professzor – viszonyuk elmérgesedése, azaz jóval az események után –  taktikusabbnak tekintette volna, ha a Presbitérium a papi fórum elé viszi a döntést. Sinai szerint a Magisztrátusnak ennek hatására kellett volna az uralkodóhoz fordulnia, hogy a parancs teljesítésére lelkiismereti okból nem vállalkozhat. Révész Kálmán A debreceni szökött barát ügye című írásában (Sárospataki Lapok, 1894. 1060.) a Konzisztóriumi jegyzőkönyv alapján írja le a történteket.

[17] Konzisztóriumi Jegyzőkönyv TtREL I.99.c.12. 1767. június 13-15. .  „Szomorú kegyes parancsolattyát vette a Felséges Locumtenentiale Consiliumnak a Tekintetes Magistratus vólt Bazilita és Diaconus Endredi Jonicius iránt, ki vallásunkra állott még ez előtt egy néhány esztendőkkel és most incaptivatiója és kézben adása parancsoltatik a Fogarasi Vicarius Ignatius Darabant emberének … Ugyan akkor a T. Magistratus votorum pluralitate incaptiváltatta. Ezért 13a 14a beszélgetés volt a V. Consistoriumba, mit kellene velle tselekedni. Vallyon nem esünke Traditorságba [árulás bűnébe] ha magunk kézben adjuk. A factumot az Ecclesiasticusok vallásunk ’s tudományunk ellen valónak lenni állították ’s meg mutatták.

[18] HBmL IV. A.10001/1.

[19] Másnap szekérre rakodva Karcagig jutottak, ahol egy hetet töltöttek, majd Kabára mentek, onnan felesége nélkül Békés megyébe indult biztonságos helyet keresni. Ilyet nem találván visszatért Kabára, de addigra feleségét már hirtelen Karcagra küldték, ahol csupán egy hónapot időzhettek, majd Kúnhegyesig jutottak  – „de ott sem maradhatván” – Dersre távoztak, majd a tél nagyobb részét ismét Madarason töltötték, a tavaszt Keviben, ahol maradni szerettek volna, de – vélhetőleg az előállítását szorgalmazó helytartótanácsi utasítások miatt  – maradni „tellyességgel nem engettek”.

[20] A Debreceni Kollégium keleti nyelvekben is járatos egykori diák könyvtárosának (majd széniorának) életútját összegzi Fekete Csaba: Jánki Péter munkássága a kollégiumi könyvtárban. Klny a Déri Múzeum 1991. évi évkönyvéből. Debrecen, 1993. 309-330.

[21] Az utóbbi célból Endrédi felesége mutatta be – a jegyzőkönyvhöz csatolt kiegészítés szerint Csató Zsuzsanna – a  Kolozsvárról hozott bizonylatot arról, hogy „szabad személy, és született református.” Ezt az iratot Jánki Péter lelkésznél hagyták, akinek  elfogatásuk után minden bizonnyal hosszas zaklatásokat kellett kiállnia emiatt.

[22] Tekintettel azonban arra, hogy az ügy kezdeténél szerepet vállaló Domokos Márton főbíró 1764. április 2-án halt meg, továbbá a vallomástevő az ő halála előtt egy héttel érkezett vissza Bécsből Debrecenbe, a nyolc évet illetően közel egy esztendőt tévedhetett.

[23] Révész Imre: Bécs Debrecen ellen. Bp., 1966. 60.

[24] Akad szerző, aki a szuperintendensnek kulcsszerepet tulajdonít az ügyben: Endrédit „akkor engedték szabadon, amikor Szilágyi lelkiismeretükre appellált, Ő maga fogalmazta a feliratot a királynőnek s ő maga szöktette meg és rejtette el kovácsii házának pincéjében.”Rugonfalvi Kiss István: II. József és Szilágyi Sámuel szuperintendens. Protestáns Szemle, 1915. 34.

[25] A kegyelem szövetségének titkába való bevezetést Tatai Csirke Ferenc szuperintendens fordította Fridrich Adolph Lampe kátéjából és 1744-ben, illetve 1764-ben is megjelent Debrecenben. A genfi Benedict Pictet teológiai főművét (Theologia Christiana címmel) viszont a következő szuperintendens, Szilágyi Sámuel adta ki Debrecenben, 1759-ben. (Lásd Benda Kálmán-Irinyi Károly: A négyszáz éves debreceni nyomda. Bp., 1961. 350-351. )

[26]a’ beteget a’ Templomban le fektetik, s a Pap e felett a Casulába által hág; másodszor a halott előtt tövis bokrot veres gyapjúval, mézes kaláccsval, szilvával meg rakva hordanak, s az után a gyermekeknek a siron által adva elosztyák. Harmadszor a halottért a síron által kecskét, kakast adogatnak, a halottnak hasára kalácsot tesznek, abba pedig gyertyát szúrnak, s égetik még a solennitás tart, hogy a szentelt víz ha húsz esztendeig áll is, meg nem büdösödhetik, s vakot is meg világosíttya, ha szemét vele keni. Hogy a Kirieleisont negyvenszer mondgyák, és több effélék…Ezen felül, hogy regulájokba azt tartyák: praestat Deum offendere, quam Superiorem: quia si Deum offenderis, orabit pro Te Superior, si autem superiorem offenderis, quis orabit pro te.

[27] TtREN Kézirattára R607/80.

[28] De iure Summorum Imperantium in religionem et conscientiam civium. Basileae, 1757.

[29] A svájci ésszerű ortodoxiához közeli toleranciafelfogását a megismerés sajátságaira építette, hosszasan fejtegetve az emberi intellektus, érzékelés, fogalomalkotás, következtetés, ítélőképesség és akarat jellegét. Hatvani filozófiai főművében is kifejti az értelem szerepét a vallási meggyőződés kialakulásában. Hatvani István: Bevezetés a szilárdabb filozófia alapelveibe. Bp. 1990. 17.

[30] TtREL I.24.a.5.

[31] Az összeget a tallósi árvaháznak kellett befizetniük, amely protestáns árvák átnevelésével is foglalkozott.

[32] Az első két katolikus szenátor kinevezéséről rendelkező uralkodói parancsok 1755-ben még nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a szabad választás elvét csak a korábbi rendelkezések elmulasztása miatt, ideiglenesen függesztették fel. Debrecen története 1981, 2. k. 166.

[33] Révész I. 1966, 37. A város népessége a század folyamán 20 és 30 ezer között mozgott, és bár az 1739. évi pestis alkalmával csaknem a lakosság harmada pusztult el, néhány éven belül ismét elérte a járvány előtti lélekszámot.

[34] Lásd az idézett forrás (TtREL I.24.a.5.) 1102. oldalán.

[35] Lásd az idézett forrás (TtREL I.24.a.5.) 1099.oldalán, és a szöveg más pontjai is.

[36] Birkás Antal: Reformáció, államhatalom, politika. Luther és Kálvin jogfilozófiai és politikai filozófiai nézetei. Budapest, 2011. 118.

[37] Debreceni értelmiségiek levelei 2007, 104.

[38] Debrecen története 1981, 2. k. 166-167.

[39] Példabeszédek 16,15.

[40] Lásd  TtREN R607/52d.  és TtREN R607/37. 19.

Hasonló anyagaink

Confessio 2018/2

A negyvenkettedik évfolyam második számának tartalomjegyzéke.