Hosszú még az út!

Hatos Pál, Szabadkőművesből református püspök.

Ravasz László élete, h.n.: Jaffa Kiadó, 2016

Először is: szégyellem magam. Majdnem eldobtam magamtól ezt a könyvet, mert először az „index” weboldalán olvastam róla ismertetőt, aminek hatására elment az olvasmánytól a kedvem.  Nincs szükségünk még egy Ravasz Lászlót pocskondiázó könyvre! Úgy gondolom, a weblap azonban még jobban szégyellheti magát: szó sincs pocskondiázásról, hanem egy olyan kísérletről, amire már régen szükség lett volna: Ravasz László életművének kritikai kiértékeléséről. A szerző tiszteletünket és elismerésünket érdemel vállalkozásáért és teljesítményéért! Ugyanakkor azonban nem véletlenül írtuk címként: hosszú még az út! Ez a kiértékelés még nincs lezárva; nagyon sok munkát kell itt elvégezni.

Mindenekelőtt fellélegezhetünk: végre valaki kimondja, hogy Ravasz László miért örvend olyan nagy tekintélynek a reformátusok körében.

 Ugyan sok pozitív tulajdonságát lehetne említeni (és ezt a könyv meg is teszi), mégis a legfontosabb az a hihetetlen gyülekezetszervező munka, aminek hatása maradandó volt – minden egyéb vitathatóvá vált később, de ez még napjainkban is érezhető. Főként a 168. sköv. lapokon láthatjuk ezt röviden, de korrektül ábrázolva. Egy püspököt nyilván az minősít, hogy hogyan végzi a dolgát, s nem az, hogy a „zsöllyéknek játszik” – s ez indokolja is Ravasz László páratlan tekintélyét a reformátusok körében. A könyv viszont jól mutatja, hogy Ravasz László energiája (s főként: potenciálja) több volt ennél, hiszen a református egyesületek munkájában is vezető szerepet játszott, ill. a reformátusság közéleti és közművelődési tevékenységének is vezetőjévé vált. Végre a széles olvasóközönség is tudhatja a könyvből, hogy miért tartjuk őt a legnagyobbak között számon – és pedig még azok is talán, akik nem mindennel, vagy sok mindennel nem értettek, nem értenek vele egyet. Igen szerencsének mondható a könyv beosztása is, hiszen kellő figyelmet fordít mind Ravasz László fiatalkori tanulmányaira éppúgy, mint aztán a száműzetés éveire is. Igaz, ezek már jól fel vannak dolgozva, de a széles olvasóközönség számára bizonnyal ismeretlen dolgokról van szó! Az említetteken túl egy dolognak kifejezetten örülhetünk: végre valaki kimondja, amit bennfentesekként azért jól tudtunk, hogy ti. az ún. „bűnbánat teológiája” a II. világháború után Ravasz Lászlótól, s nem az epigonoktól, sokszor éppenséggel ellenségeitől származik. A 251. sköv. lapokon láthatjuk ennek bemutatását – és azt is, hogy ez mennyire különbözött attól, amit később, a mások bűnét megbánjuk, a bűnbánat kegyes köntösébe öltöztetett plump kritika ismételgetett.

[[paginate]]

Mindez nem azt jelenti, hogy minden részében rendben lenne Hatos Pál könyve. Vannak benne riasztó hibák, ortályos tévedések – vagy borzalmas hazugságok. Vélelmezem, hogy ezek nem a szerző rossz szándékával függnek össze, hanem azzal, hogy valamilyen hagyományozott anyagot vett át. Ilyen például Horthy Miklós és Ravasz László kapcsolata. Hatos szerint „Ravasz László rajongott Horthy Miklósért.” (170. lap) Ezt a hazugságot még Rákosi Mátyás találta ki – persze, azóta sokan szajkózzák, hogy Ravasz „Horthy papja” volt. Ennek épp az ellenkezője igaz: Ravasz László – hogy is mondjam – lenézte és butának tartotta Horthyt. Nehéz ezt a tényt utólag értékelni, s talán nem is kell: vajon mi közös van egy katonatisztben és egy újkantiánus filozófián nevelkedett teológusban? Az viszont tény, hogy még élnek néhányan, akik Ravasz László saját szájából hallották ezt a véleményt; én legutóbb dr. Szigeti Jenőtől hallottam ezt megismételve. Azonban emlékszem még áldott emlékű dr. Bolyki János elbeszélésére is, aki jelen volt Ravasz László és Horthy Miklós találkozásánál, s arról szólt, hogy szívélyes, és legalább annyira tartózkodó volt társaságuk. Nyilván a kormányzónak se volt érdeke megsérteni a református püspököt, de a püspöknek se volt ildomos kinyilvánítania magánvéleményét a református kormányzóról!

Elfogadom: nehéz erről írni, amikor még Horthy Miklós korrekt kiértékelése sem történt meg! Azért egy kis történészi exercitium nem árt: a szerző jó érzékkel jegyzi meg, hogy a korabeli üdvözlések tirádáiból nem lehet messze menő következtetéseket levonni arra nézve, hogy mit gondolt Ravasz Horthyról. Itt azért van analógia is: Rákosi Mátyás születésnapján jóval nagyobb volt a porhintés, mint két évtizeddel korábban! Viszont idézi a szerző Ravasz Emlékezéseit, s erre alapozza helytelen véleményét. Itt pedig arra kell gondolni, hogy Horthy Miklós ekkor már az elmúlt évtizedek állami vezetőivel van egy lapon. Soroljuk csak fel! Államfők voltak: Szakasits Árpád, Rónai Sándor, Dobi István; kormányfők voltak: Dobi István, Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Hegedűs András, Kádár János, Münnich Ferenc. Hát ebben a sorban Horthy Miklós, hiányosságaival és hibáival is, óriásnak tűnik – mert legalább annyit elmondhatunk róla, hogy nem egy világbirodalmat (teszem azt: Németországot) szolgált, hanem saját országát! A többivel kapcsolatban azonban súlyos kétségeink lehetnek… Visszatekintve egyáltalán nem tűnik csodálatosnak, ha Ravasz még Horthyra is nosztalgiával gondol vissza.

Az olvasó nagyon hálás lehet azért, hogy Hatos Pál nem riadt vissza Ravasz László és a zsidókérdés tárgyalásától. Ismét azt kell mondanunk: igen szűk azoknak köre, akik tudták, hogy pl. a Jó Pásztor Missziójának megalapításában neki volt döntő szerepe. Ugyanakkor azonban a kép kissé árnyaltabb is lehetne. Dr. Pákozdy László Márton említette, hogy ő is beszélt Ravasz Lászlóval a zsidómentés kérdéséről, aki biztatta is őt erre – de hozzáfűzte, hogy legyen óvatos, mert ha elbukik, az egyház nem tud kiállni mellette. Pákozdy professzor egy életen keresztül nem tudta ezt neki megbocsátani – azt hiszem, érthető módon. Agyonhallgatott tény Ravasz László oppozicionális szerepe is 1944-ben; itt ismét csak örülhetünk annak, ha végre valaki az „antiszemita Ravasz László” hazug legendáját legalábbis megrengeti.

Ugyanakkor éppen ez a kép még további részletezést igényel, ami nagyon nem könnyű, hiszen az egész kérdéskör mind a mai napig át van hatva érzelmektől és ideológiáktól. Ez köztudottan nem kedvez a kutatásnak! A szerző ezzel a mondattal kezdi gondolatait: „Semmi sem osztja meg jobban Ravasz László történeti értékelését, mint a zsidóságról alkotott véleménye és részvétele a harmincas évek jogfosztó törvénykezésében.” (230. lap) – Én úgy látom, hogy ez nem így van; nem osztja meg. Legalábbis nem beszéltem még senkivel sem, aki helyeselte volna Ravasz László szerepét a „jogfosztó törvénykezésben” – ide értve magát Ravasz Lászlót, aki (nyilván utólag, de nem csak az 1960-as években, hanem már 1944-ben) maga is elítélte. Ha valaki ilyen önellentmondásba keveredik, illene egy kicsit alaposabban utánanézni: voltaképpen mit is gondolt? Elismerem, súlyos problémát jelent, hogy a kérdés kiértékelésében hatalmasat változott a közgondolkodás; ha valaki ma megismételné Hatvany báró gondolatait a zsidóság és magyarság kapcsolatáról, azt bizonnyal antiszemitának tartanák… Annak viszont mindenképpen fel kellene tűnnie, hogy Ravasz László megszavazta a numerus clausus törvényét, de a rasszista törvényt elutasította. Mai erkölcsi mércével, úgy gondolom, vita sem lehet: a numerus clausus is olyan béka, amit egy egészséges társadalom nem nyelhet le! S az események sorrendjében nézve: az 1938-as, ún. I. zsidótörvény egyrészt mérhetetlen igazságtalanságokat okozott, másrészt pedig elfogadhatóvá tette a magyar törvénykezésben a diszkrimináció fogalmát, s ezzel a holokausztot készítette elő. Az utóbbit, persze, Ravasz László előre még nem láthatta, de parlamenti beszéde egyértelművé teszi, hogy az előzőt pontosan tudta! – Magyarázatot lehet adni, felmentést aligha: Ravasz László látta a harmincas évek magyar társadalmának problémáit (első sorban az anyagiakat), s mint maga is elcsatolt területről származó ember, nyilván a repatriáltaknak akart életlehetőséget biztosítani. Úgy tűnik, elfogadhatónak tartotta, hogy a numerus clausus révén a társadalmi egyensúly helyreálljon. Lemondunk most arról, hogy a XX. század során hány társadalom, hányszor és hogyan alkalmazta ezt a módszert: ez 1938-ban egyértelműen hiba volt. Ravasz Lászlóban két hagyományos protestáns elv ütközött össze: az egyik az aggodalom a társadalomért, a másik pedig a hagyományos református filoszemitizmus. Ravasz László (nyilván erdélyi származása is erre ösztönözte) az első mellett döntött; püspöktársa, Baltazár Dezső a második mellett. S igen érdekes, hogy ha Ravasz László jogosan kap szemrehányást döntéséért, akkor legalább Baltazár Dezsőt kellene a szemrehányóknak vállukra emelniük – ez azonban mindez idáig nem történt meg. Itt azért joggal gyanakodhatunk a háború utáni történetírók rosszindulatára…

[[paginate]]

Rosszindulat? Hát az van! Vélelmezem ugyan, hogy Hatos Pál is csak átveszi az általunk ismert, sokszor idézett szavakat Ravasz László szájából, az 1938-as parlamenti beszédében. Még kommentálni is van mersze: „De a beszédnek leginkább azokban a gúnyos fordulatokban mutatkozott meg a hatása, amelyekkel az ország egyik legműveltebb embere a zsidóknak a magyar műveltséghez való méltatlanságát fejezte ki” (235. lap). S jönnek a szavak, amelyeket majd teljes mértékben meg kívánunk ismételni itt. A teljes ismétlés azonban nyilvánvalóvá teszi: Ravasz László ezt nem mondta – hanem idézte. S nem csak ezt idézte, tehát nem csak a negatívumot, hanem a pozitívumot is. Nem kell hermeneutikai zseninek lenni, hogy valaki megértse, mit is mondott ténylegesen Ravasz László; maga a mondanivaló teljesen egyszerű: Ravasz László arra figyelmeztet, hogy a zsidótörvény meg fogja osztani Magyarországot. Teljesen egybevág ezzel egy hagyományozott megjegyzése a zsidótörvény körüli viták kapcsán: azt vélelmezte, hogy „most meg fog sokasodni a zsidó Magyarországon”. Mielőtt bárki félre akarná értelmezni, puszta jóindulatból, e szavakat: Ravasz László attól félt, hogy a zsidótörvény hatására az emberek majd egymásról akarják bebizonyítani zsidó származásukat, hogy ne a konkurens kapja meg az állást… Sajnos, igaza lett! Személyes véleményemet írom le: ha valaki ennyire világosan látta a törvény társadalmi hatását előre, akkor valóban nem lett volna szabad megszavaznia a törvényt!

Az idézetet elolvashatjuk Ravasz László, Isten rostájában, III. kötet (Budapest: Franklin-Társulat, é.n.), 298. lapján: „Láng Lajos ő méltósága a délelőtt egy egész marékra való ilyen ellentétes, dialektikus ítéletet sorolt fel, amelyek mind igazak, mert, ismétlem, az asszimiláció szinte láthatatlan és felmérhetetlen fokozatainak a távolságától és különbségétől függ mindenik. Mondja valaki azt, hogy nem magyar a zsidó: akkor joggal elő fogják hozni negyvennyolcas honvédeiket, előhozzák hősi halottaikat, a lövészárkokban megmutatott bajtársi érzületet és bátorságot. Magyar a zsidó, állítja valaki, még azt is hallottam, hogy a református felekezet mellett a legmagyarabb felekezet a zsidó. Üljön csak be egy Nyíregyházára menő harmadosztályú kocsiba, amelyben 60–70 hernyósapkás, kaftános zsidó van, akinek a szájában habzik a jiddis, kérdezze meg magától: ez a magyar, ez Árpád népe, ez Arany János népe? Nem ver gyökeret a zsidó, bujdosó örök Ahasvér, mondja az egyik felfogás; nos: meg lehet mutatni a Tisza-Duna-közén, a Dunántúlon száz-kétszáz esztendeje ott lakó zsidóvallású földbirtokos családokat, akiknek az a föld csakugyan egész világuk és erkölcsi létük alapja, amelyhez hűek voltak és amelyet megszolgáltak. Mondja valaki azt, hogy a zsidó éppen olyan letelepülő magyar, mint bármely más magyar, akkor rá lehet mutatni a vándor nemzetközi vigécre…” – Az idézetet folytathatnánk, de ennyi talán világossá teszi: szociológiai körképről van szó, amelyből egyetlen mondatot a szerző saját véleményeként kiemelni több, mint tisztességtelenség!

Sok kérdésünk is lenne a szerzőhöz: vajon például tud is valamit, vagy csak sugall Muraközy Gyula kapcsán? Dodonai megjegyzése történészhez méltatlan: „Besúgók hálózata vette körül, köztük legfőbb bizalmasa, Muraközy Gyula…” (278. lap) Ismereteim magától a családtól származnak: Muraközy Gyula maga is hatalmas prédikátor volt, mindig Ravasz László árnyékában állva, de mindig őszinte tisztelettel adózva a püspöknek. Az Andrássy út 60-ban betegre verték, de semmi terhelőt nem volt hajlandó Ravasz Lászlóra vallani. Amennyiben Hatos Pál tud valami konkrétumot, jó lenne, ha publikálná – az, hogy „valami van”, az ilyen esetben nem információ, hanem kifejezetten félrevezető megjegyzés, ami semmi másra nem jó, csak hogy egy tisztességes embert rossz hírbe hozzunk.

Megkérdezhetnénk még: a cím – muszáj volt? Persze, tudom: el kell adni egy könyvet. Ráadásul a könyv tartalma is korrektül tárgyalja és teljesen tisztázza: Ravasz László ifjúkorában nem egy „titkos szervezet” tagja volt, hanem egy eszközzel élt, amiről azt gondolta, hogy a kisebbségi létben, a magyarnak maradásban segíteni fog. Amikor ez nem bizonyult helyes útnak, tisztázta ezt a kérdést, és kilépett. Történetileg korrekt tehát a könyv, kommunikatív szempontból azonban nem érzem annak – az „index” rá is röpült a témára… Ma egészen mást jelent, ha valakiről azt mondjuk, hogy „szabadkőműves”.

Az Olvasó láthatja, hogy Hatos Pál könyve kifejezetten párbeszédre indító, vitát és tisztázódást követelő írás – óriási szolgálatot tett nem csak a reformátusoknak, de az egész országnak is, hogy erre a munkára vállalkozott. Tényleges kritikai megjegyzésem nem is nagyon van a könyvhöz. Talán csak ennyi: mivel a szerző nem teológus, nyilván és érthetően óvatosabb a teológiai besorolás kapcsán. Azért ez Ravasz László esetében nem túl bonyolult: ő maga is utal Alexandre Vinet-re, aki a svájci egyházi liberalizmus kimagasló egyénisége volt. Ravasz László is körülbelül ezt a címkét kaphatná teológiai gondolkozásában – bár félő, hogy Magyarországon ezt a nevet félreértik. Egyrészt teológiai liberalizmusról van szó, s nem politikairól, másrészt pedig Svájcban a liberális ellenpárja a „pozitív” volt, Magyarországon talán inkább a „konzervatív”. Úgy látom, a szerző nem ismeri Kováts J. István önéletírását. Kár, mert ez szépen mutatná, hogy konzervatív részről milyen ellenzéke (jóllehet munkatársa is) volt Ravasz Lászlónak, aki szép prédikációi mellett azért tudott nagyon kemény harcos is lenni. Összességében mindazáltal köszönet azért, hogy valaki az első – vitán felül nagy és merész – lépést megtette Ravasz László életművének kiértékelésében. Hosszú út áll még előttünk!

Karasszon István

Hasonló anyagaink

Jog és erkölcs

Somogyi Alfréd, Az egyházjog isteni többlete Komárom: CJTA, 2016. 351. lap