Az I. Carolina resolutiotól a Türelmi Rendeletig. A királyi Magyarország protestáns egyházi életét meghatározó 18. századi uralkodói rendeletek áttekintése

A Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények „Egyház és egyházpolitika Magyarországon és Erdélyben a 18-19. században − a Carolina resolutiotól az 1848. évi XX. törvénycikkig” címmel tudományos konferenciát tartott Debrecenben, 2015. október 29-én.

A Kollégium Tanácstermében Gáborjáni Szabó Botond történész, gyűjteményi főigazgató − a konferencia szervezője − köszöntötte a tanácskozást megnyitó Bölcskei Gusztáv egyetemi tanárt, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorát, kollégiumi főigazgatót, az előadókat és a számos érdeklődőt.

Tizenhárom előadás hangzott el. Az előadók többsége a hazai egyetemekről került ki, de az Eperjesi Egyetemről és a Partiumi Keresztény Egyetemről is érkezett előadó.

Az alábbiakban Baráth Béla Levente, Gáborjáni Szabó Botond és Szabadi István előadását adjuk közre.

A konferencia teljes anyaga megjelenik a Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények kiadványai sorozatában, 2016-ban.

(− A Szerkesztőség)

Bevezetés

A bevezető előadásomban arra teszek kísérletet, hogy az I. Carolina resolutiotól kezdődően a Türelmi Rendeletig összefoglaló áttekintést adjak a királyi Magyarország protestáns egyházainak életét meghatározó uralkodói rendeletekről, ezek hatásairól.  Tézisszerűen azt fogalmazom meg, hogy a „felvilágosodás százada” Európában sem csak a vallási tolerancia követelésének volt klasszikus korszaka, de ezzel párhuzamosan az erőszakos módszereket alkalmazó vallási türelmetlenségé is, melynek célpontjai az államegyházak mindenkit magukhoz ölelő szándékát elutasító vallási kisebbségek kollektívumai voltak.

A Magyar Királyság 18. századi egyházpolitikai rendeleteiről

A protestáns egyháztörténet-írás III. Károly és Mária Terézia uralkodásának időszakát következetesen a „vértelen ellenreformáció” és „a magyarországi protestantizmus babiloni fogsága” fogalmaival jellemzi. Ezzel arra utal, hogy az 1711 és 1780 közötti időszakban a magyar korona országaiban már nem volt a gyászévtized időszakát jellemző, a törvényes kereteken látványosan túllépő, általános protestánsüldözés, de az evangélikus, református és unitárius hit gyakorlásával szemben az elnyomás folyamatossága, területi kiterjesztése, rafinált módszerek alkalmazása végig jellemző volt.[1]

[[paginate]]

Hóman Bálint a század magyar történetéről írt monográfiája egyik elemzésében lényegre törően fogalmazta meg a 18. századi abszolutista egyházpolitika jellegzetességeit, illetve e politika legfőbb támogatójának tekinthető római katolikus főpapság, állami törekvésekre is rendre rálicitáló megnyilvánulásainak indíttatásait:

„Az új katholikus vezetők pedig erőshitű, buzgó egyéniségek, akik nem szűnnek meg az Unus pastor, unum ovile követelését hangoztatni. A protestánsok vallásszabadságával szemben áll a „haza békéje és csendessége, mert a lelkek egységét másként nem, mint az Egy Istennek igazi kultusztában és a hívek egységében lehet fenntartani, a népek lelkének viszont az uralkodóéval kell egységbe lépni, olyképen, hogy ugyanazt a vallást nevezzék magukénak, melyet az uralkodó gyakorol. Az új katholikus mozgalom tehát nálunk is az uralkodóra, az államhatalomra támaszkodik, akárcsak Nyugaton és ezt olyan korszakban teszi, amikor az abszolutizmus valóságos etatizmust fejleszt ki, melyben szinte semmi sem látszik elérhetetlennek, ha azt az állam akarja. (…) Érdekes és komplikált szellemtörténeti jelenség, hogy az új korszak katholikus gondolkodói öntudatlanul is mennyire fascinálva vannak az állam mindenható fogalmától, s ennek nyomása alatt a Magyarországon még mindig tekintélyes számú, a lakosságnak III. Károly alatt szinte felét kitévő protestánsoknak közigazgatási rendszabályok útján való megtérítéséről ábrándoznak.”[2]

A kuruc kor háborúi után az 1715. évi országgyűlés XXX. és XXXI. törvénycikke rendelkezett a vallásügyről. Az előzmények közül ezekben csupán az 1681-es és 1687-es vallásügyi törvénycikkekre utaltak vissza. Előírták, hogy vallási sérelmekkel nem az országgyűléshez, hanem a királyhoz lehet fordulni, hogy az iskolák és azok alapítványai az ő felügyelete alá tartoznak, hogy a vallásügyi konfliktusok okainak kivizsgálása és jelentéstétel készítése céljával egy „vegyes bizottságot” küldenek ki. A zsinat tartását uralkodói engedélyhez kötötték, és kimondták, hogy a protestánsok nem szedhetnek adót.

[[paginate]]

Ezekkel a rendelkezésekkel az abszolutista egyházpolitika irányítói egyszerre több stratégiai fontosságú pozíciót is biztosítottak a maguk számára. Egyrészt kiszorították az adóztatás és katonaállítás miatt továbbra is fontos magyar országgyűlésből a vallási sérelmi ügyek tárgyalását, mint a felekezeti megosztottság miatt továbbra is a testület működését ellehetetlenüléssel fenyegető tárgykört. Másrészt a király számára speciális jogi alapot és döntési pozíciót biztosítottak a felekezeti viszálykodás rendezéséhez és a protestánsok belső egyházi ügyeinek ellenőrzéséhez. Az abszolutista egyházpolitika új korszakának megfelelően, ezzel megnyílt az út a Habsburg állami adminisztráció egy újabb labirintusához: a szerteágazó protestáns egyházi ügyek „közigazgatási rendszabályok”, különböző típusú királyi rendeletek, pátensek, resolutiok, intimatumok, illetve eseti kérvények elbírálása általi megregulázáshoz.[3] A stratégiai cél volt az államegyház pozícióinak megerősítése, ennek érdekében a görög keletiek egyházi unióra bírása, a protestánsok – egy korabeli megfogalmazás szerinti – „csendes eltemetése”. Ezek érdekében az államapparátus és az azzal szorosan összefonódott államegyházi papság az országostól a helyi szintekig alkalmazta a protestánsok háttérbe szorítását célzó szabályrendszert.

A fontosabb rendeletek kiadásának eseménytörténetét és tartalmát röviden így foglalhatjuk össze: III. Károly uralkodása alatt az országgyűlés által kiküldött bizottságban a Mixta Religionaria Commissioban,[4] majd különböző kormányszervek keretén belül zajló másfél évtizedes vajjúdás nyomán az uralkodó meghozta és nyilvánosság elé tárta a vallásügyi konfliktusok rendezése tárgyában hozott döntéseit. Előbb 1731-ben az I. Carolina resolutio[5] 9 paragrafusában, majd 1734-ben a II. Carolina resolutio-ban, a hazai evangélikus és református egyházszervezetet részletesen rögzítő előírásában.

[[paginate]]

Ez a rendezés szigorúan tiltotta az áttérést a protestáns egyházakba, ellenben igyekezett elősegíteni a katolikus egyház tagságának növekedését. Megkülönböztette és részletekbe menően szabályozta a „nyilvános” és „magán” vallásgyakorlatot, a lelkésztartás lehetőségét. A protestáns lelkészek tevékenységét az artikuláris helyekre[6] koncentrálva a többi település lakosságát a római katolikus plébánosok fennhatósága és egyházi szolgálata alá rendelte, beleértve ebbe a keresztelés, az esketés, a temetést, s az ezekért járó stóla megfizetését és katolikus papi státus fenntartásához szükséges egyéb anyagi hozzájárulás kötelezettségét is. A földesurak vallásügyi jogait nem bolygatta, de előírta, hogy a status quo-n változtatni csak a király tudtával szabad. Engedélyezte a szuperintendensek választását, de ezek számát és hatáskörét államilag, részletesen szabályozni kívánta. A protestáns lelkészek működését (elsősorban a keresztelés sákramentumának kiszolgáltatására és a házassági bírósági ügyekre vonatkoztatva) a római katolikus vizitátorok felügyelete alá rendelte. Vegyes házasságot csak római katolikus pap előtt köthettek. Előírta a római katolikus ünnepek megtartását. Állami hivatali tisztségviselők, bírák, ügyvédek számára is kötelezővé tette a decretalis eskü[7] letételét, korlátozva ezzel pl. a protestáns nemesség társadalmi szerepvállalását.  

Az uralkodó nem vette figyelembe a protestáns egyházak valós társadalmi befolyását. Mintha továbbra is csak a török hódoltság előtti vármegyékre koncentrálna és a további vármegyékkel nem is foglalkozna. Nem csoda, ha a rendelet gyakorlati megvalósítása számos akadályba ütközött és olyan újabb fogalmak kreálásához vezetett, mint a protestánsok vallásgyakorlata szempontjából „restringált” és a „privilegiált” vármegye lett.   

A protestáns rendek a háborúk során tanúsított lelkes támogatásuk fejében bizakodtak a vallásgyakorlatukat sértő királyi döntések enyhítésében. Mária Terézia uralkodáshoz fűzött reménységükben azonban csalódniuk kellett. Az új uralkodó 1742. december 24-én adta ki vallásügyi rendeletét, melyben apja döntéseinek következetes betartását írta elő, sőt, a dekretális eskü letételére vonatkozó előírást még meg is erősítette. A királynő sorra következő vallásügyi rendeletei csak fokozták a helyzetük enyhítésében reménykedő protestánsok elkeseredését.

[[paginate]]

II. József és a Türelmi Rendelet[8]

II. József uralkodása első évében két gömöri jegyző ügyéhez kapcsolódó, elvi jelentőségű útmutatást adott a magyar kancellária irányítása alatt működő állami szervezeteknek, miszerint: „Vallásügyekben azok gyöngéd és szelíd kezelése az egyetlen helyes és apostoli mód”.[9] Ezzel a mondatával új korszak vette kezdetét a Habsburg Birodalom valláspolitikájában.

A megváltozott helyzetben a helvét és az ágostai hitvallást követő egyházkerületekben hálaadó istentiszteleteket tartottak. Számos hivatalos és magánjellegű nyomdatermék látott napvilágot, melyek Józsefet, mint a protestánsok nagy barátját és jótevőjét üdvözölték. S valóban, a rendeletnek döntő szerepe volt a magyarországi protestantizmus fennmaradásában.

A türelmi politikát ésszerű megfontolások határozták meg. II. József mélyen vallásos katolikus volt, egyházpolitikáját több összetevő formálta. Toleranciája a hitbeli nyitottság helyett a felvilágosult abszolutizmus államtanának és racionális politikai megfontolásoknak a jegyében született. Gondolkodását javarészt a német felvilágosodás – elsősorban Samuel Pufendorf – határozta meg. Gyakorlatias megfontolásból kézművesekre, munkásokra, iparosokra volt szüksége; embereket akart letelepíteni a birodalom elnéptelenedett területeire, és elejét kívánta venni a protestánsok kivándorlásának, amelynek üteme Mária Terézia uralkodása alatt mind nyugtalanítóbbá vált. A képzetteket be kívánta vonni a közigazgatás átalakításába. A hivatalos államegyház továbbra is a katolikus maradt, a többi nagy felekezetet, az evangélikusokat, a reformátusokat, a nem egyesült görögöket és az izraelitákat csupán megtűrte az állam, más kisebb vallási csoportok továbbra is üldözésnek voltak kitéve.

A Türelmi Rendelet kiadásával azonban mégis elkezdődött valami, a rendelkezései nagy előrelépést jelentettek a korábbiakhoz képpest. II. József biztosította a nyilvános vallásgyakorlat jogi lehetőségét ott, ahol legalább 100 nem katolikus család élt, a hívek torony, harangok és utcai bejárat nélküli imaházat, lelkészlakot és iskolát építhettek, romos templomaikat felújíthatták. Lelkipásztort, tanítót alkalmazhattak. Ezentúl ott is tulajdonjoggal, polgárjoggal, a céhekben iparűzési joggal rendelkezhettek, valamint betölthettek állami és akadémiai hivatalokat, ahol ez eddig számukra nem volt lehetséges. Felmentette őket a római katolikus esküformák letétele, a miséken és a körmeneteken való kötelező részvétel alól. A vegyes házasság esetén előírta, hogy a fiúk katolikus hitben legyenek nevelve, de a református apa a leányát saját hitére nevelhette. A betegek és foglyok lelki-gondozását ezután a saját felekezetbeli lelkészeik láthatták el. A leányegyházközségek látogatásáért beperelt lelkészek elleni eljárásokat beszüntette és lehetővé tette, hogy saját elöljáróik folytathassanak vizitációkat. Előírta, hogy vallása miatt a jövőben senkit nem szabad büntetni vagy hátránnyal sújtani. A plébánosoknak továbbra is meg kellett fizetni a stólát, a nem katolikus főiskolák és középiskolák diákjai továbbra sem gyűjthettek adományokat. Megengedte, hogy a protestánsok zsinatokat tartsanak, de azok tárgysorozatát előzőleg be kellett jelenteni a kormányzatnak.

[[paginate]]

Az, hogy a rendelet a gyakorlatban is megvalósulhatott, jelentős részben a király makacs meggyőződésének volt köszönhető és hosszú út vezetett az aláírástól annak gyakorlatba való átültetéséig. Mályusz Elemér megállapította, hogy még a közvetlen környezetében is nagy ellenállással találkozott. A türelmi pátens egyes kedvezményeit visszavonó rendeletek sokszor József tudta nélkül láttak napvilágot, vagy azért, mert tanácsadói tudatosan félrevezették. Megfogalmazása szerint: „Annál jellemzőbb a császárra, hogy amikor átlátott a fondorlatokon, sietve és most már igazán személyes elhatározásból, hatálytalanította a protestánsellenes intézkedéseket.”[10] Nyilván nem véletlen az sem, hogy József az államtanács tudta nélkül is számos vallásügyi rendelkezést adott ki.

Mégis, József reformjainak elégtelenségét, sokszor a hálás protestánsok számára is elfogadhatatlan irányát mutatta a kezdeti eufóriát követően fokozódó elégedetlenség. Tiltakoztak az egyházi és iskolai autonómiájuk megsértését jelentő rendelkezései ellen. Nem tudták elfogadni a konzisztoriális egyházkormányzat bevezetését, az iskoláik állami felügyeletét, a német nyelv kötelező tanítását. A rendelet továbbra is alárendelt szerepben tartotta őket, és joggal aggódtak eleink amiatt is, hogy az enyhítéseket csak uralkodói akarat és nem az országgyűlés alkotmányos határozata biztosította a számukra. A II. József halála után 1790/91-ben ülésező országgyűlés helyezte vissza őket alkotmányos alapra.

Halála előtt kiadott utolsó rendeletében, amikor a kül- és belpolitikai történések nyilvánvalóvá tették, hogy erőltetett modernizációs törekvéseivel túlfeszítette a húrt, a legtöbb rendeletét visszavonta, azt mégis beleírta: „Nem vonom vissza azonban a Türelmi Rendeletet, a lelkészségek szabályozását és a jobbágyok ügyét felkaroló rendelkezéseket.”[11] Nem érdektelen számunkra, hogy miért ragaszkodott József még a halálos ágyán is e rendeletéhez? Talán nem járok messze az igazságtól, amikor azt gondolom, hogy nyilván azért, mert magát ebben Isten eszközének látta, jövőbe mutató uralkodói eredményei meghatározó elemének tekintette.

Baráth Béla Levente

 

[1] Ehhez a témakörhöz és a protestáns egyházak életére gyakorolt hatásokhoz már számos alapos összefoglalás, résztanulmány és forrásközlés áll rendelkezésünkre. A lábjegyzetekben külön is hivatkozottakon kívül ezek közül a következőket vettem figyelembe és ajánlom az olvasó figyelmébe: Mályusz Elemér: A XVIII. századi valláspolitika, in: uő. A Türelmi Rendelet. II. József és a magyar protestantizmus, Budapest, Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1939. 1–26. Továbbá a kronológiai rendet követve: Szücs Dezső: A magyar protestáns egyház küzdelmei III. Károly korában (1711–1740), Pápa, Főiskolai nyomda, 1918. Ravasz Boriska: A magyar állam és a protestántizmus Mária Terézia uralkodásának második felében (1760–1780), Budapest, Sylvester Irodalmi és Nyomdai Műintézet, 1935. Tóth Endre: A Belsősomogyi Református Egyházmegye Mária Terézia korában, Kaposvár, Csurgói Református Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium, 1940. 18–47 (Csurgói könyvtár, 15). Uő.: A tiszántúli egyházkerület igazgatásának és esperesi látogatásának rendje 1762-ből. Részlet a magyar református egyház igazgatásának történetéből. Debrecen, Debreceni Református Theologiai Akadémia, 1964. Esze Tamás: A Heidelbergi Káté története Magyarországon a XVIII. században in: Bartha Tibor (szerk.): A Heidelbergi Káté története Magyarországon, Budapest, MRE Zsinati Sajtóosztály, 1965. 169–203 (Studia et acta ecclesiastica, 1). Révész Imre: Bécs Debrecen ellen. Vázlatok Domokos Lajos (1728–1803) életéből és működéséből, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966 (Értekezések a történeti tudományok köréből, Új sorozat, 38). Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945. Budapest, Gondolat Kiadó, 1985. 143–159. Csohány János: Magyar protestáns egyháztörténet 1711–1849. Debrecen, Debreceni Református Theologiai Akadémia, 31994, 21–78 (Debreceni Református Theologiai Akadémia Egyháztörténeti Tanszékének tanulmányi füzetei, 5).  Dienes Dénes: Az első püspökválasztás a Tiszáninneni Református Egyházkerületben, in: uő. Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből, Sárospatak, Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, 1998. 1–84. Uő. (szerk.): Isten Anyaszentegyházának emlékezetire… Református egyházlátogatás a Borsod-Gömör-Kishonti Egyházmegyében 1753-1759, 1764. Sárospatak, Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, 2001 (Acta Patakina, 8). Uő. A református egyház helyzete a Türelmi Rendelet előtti évtizedekben, in: uő.„Melyeket én az én Uram Jézus Krisztusomtól tanultam...”, A református kegyesség jellemző vonásai a 18. században Magyarországon, Sárospatak, Sárospataki Református Teológiai Akadémia, 2002. 46–58. Hudi József – Jakab Réka – Koncz Pál – Köblös József – Kránitz Zsolt – Mezei Zsolt (szerk.): Dunántúli egyházleírások a XVIII. századból – A Dunántúli Református Egyházkerület 1774-ben. Pápa, 2002 (A Pápai Református Gyűjtemények kiadványai. Forrásközlések, 5). Köblös József: A pápai reformátusok küzdelmei a szabad vallásgyakorlatért a XVIII. század elején. Pápa, 2005 (A Pápai Református Gyűjtemények kiadványai. Forrás közlések, 8). Köblös József (szerk.): „Processus Visitationis”. Torkos Jakab egyházlátogatása 1747‑ben. Pápa, Pápai Református Gyűjtemények, 2011 (A Pápai Református Gyűjtemények kiadványai. Forrásközlések, 11). Szabadi István: „Keresik sokan régi leveleiket” A lelkészutódok privilégiumának érvényesítése a Partiumban. In: Dáné Veronka, Uő. (szerk.): „Eklézsiáknak, egyházi szolgáknak egyetlenegy dajkája”. Tanulmányok Bethlen Gábor egyházpolitikájáról, Debrecen, 2014. 85–96.

[2] Szekfű Gyula: A tizennyolcadik század, in: Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet, 6. köt. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1928. 297.

[3] III. Károly a vallásügyi kérdések intézésével a Helytartótanácsot bízta meg, melynek ügyintézési rendje a században többször is módosult, ehhez röviden lásd Rácz István: Egyház és társadalom. A Debreceni Tractus vagyona és gazdálkodása a 18–19. század fordulóján, Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2002. 41–42.

[4] A történeti fogalom értelmezéséhez részletező tájékoztatást ad Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon, Budapest, MRE Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Ladányi Sándor (szerk.), 31977. (A továbbiakban Zoványi) A vonatkozó szócikkeket lásd 469. és újabban Kőszeghy Péter, Tamás Zsuzsanna (szerk.): Magyar művelődéstörténeti lexikon: Középkor és kora újkor, 1–13. köt. Budapest, Balassi Kiadó, 2003–2011. (A továbbiakban: MAMÜL) A vonatkozó Dienes Dénes által írt szócikket lásd 12. köt. 277–278.

[5] Zoványi 109–110. MAMÜL 2. köt. 12–13.

[6] Zoványi 32–33. MAMÜL 1. köt. 145.

[7] Zoványi 144.

[8] Zoványi 661–662. MAMÜL 12. köt. 169–170.

[9] Az idézet forrása: Bucsay Mihály: A Türelmi Rendelet, Theologiai Szemle, Úf. 23 (1980)/6. 327–328.

[10] Mályusz Elemér: Ami nincs benne a könyvben, Protestáns Szemle, 49 (1940)/6. 166.

[11] Az idézet forrása: Bucsay, A Türelmi Rendelet…, i. m., 330.  

Hasonló anyagaink

Confessio 2018/1

Negyvenkettedik évfolyam, első szám Minden kedves Olvasónknak áldott pünkösdi ünnepeket kíván a Confessio Szerkesztősége