Adalékok egy megírandó fejezethez

Albert Gábor: …minden, ami voltunk… Budapest – Allentown (1984-1990). Albert Gábor és Kürz János levelei. Pont Kiadó, Budapest, 2015.

A címben említett fejezet két szempontból is megírásra vár:

Először az irodalmi vonatkozását tekintve. Tavaly, 2014-ben, Albert Gábor 85. születésnapjára megjelent egy kismonográfia a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról címen indított új könyvsorozatának első köteteként, amely nem tárgyalta ezt a könyvet. Nem is tárgyalhatta, mivel a mostani levelezés-kötet még a nyomdai előkészítés stádiumában sem volt, viszont bemutatása nagyon hiányzik a teljes életmű értékeléséhez. A monográfia az életpálya darabjait műfaji bontásban mutatja be. De adódhatott volna másik megközelítési módszer is, mondjuk, ha a műveket tematikusan, témájuk szerint dolgozza föl. Akkor szólhattak volna fejezetek történelmi témákról, filozófiáról, szellemtörténetről, erkölcsről és moralitásról, irodalmi hagyományokról és még egyebekről; többek között a migrációról és az emigrációról. Talán leginkább ez utóbbi körébe tartozik a most közreadott levelezés.

Másrészt, történelmi szemszögből tekintve a levelezésre, és ez a másik szempont – bár néhány törekvéssel találkozhattunk –, szintén megírásra vár ennek a korszaknak, a ’80-as évek második felének és a rendszerváltásnak átfogó, szakszerű feltárása a történészék részéről. Egy ilyen munkának hasznos forrása lehet ez a mégoly személyes hangú levéldokumentum is.

Albert Gábor mindig is megkülönböztetett érdeklődéssel fordult a migráció (Emelt fővel) és az emigráció felé – különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc emigránsai felé – szépirodalmi művekben (Zsákutcák hősei, Lidérc minden, mi homályba vezet. Szemere Bertalan leveleskönyvét olvasom.), esszékben és szövegkiadásokban (Szemere Bertalan leveleskönyve, Szemere Bertalan: Napló).

Mostani levelezése merőben más időszakot ölel fel.

A levélfolyam Illés Árpád festőművész véletlen közreműködésének köszönhető, aki az 1930-as évek elején együtt tanult a Képzőművészeti Főiskolán Kürz Jánossal. Ő ismertette össze az Amerikában élő Kürz János fiát, Pétert egy alkalommal Budapesten Albert Gáborral. A levelezést az indította el, hogy Albert Gábor átadta neki a Magyarország felfedezése c. könyvsorozatban megjelent – a Magyarországra történt külső országokból érkezők, illetve az országon belüli lakosok telepítéséről készült – Emelt fővel c. drámai erejű szociográfiáját, amit Péter hamarosan eljuttatott az édesapjához. Bár a fiúval ismerkedett meg előbb, az apával vált rendszeresebbé, és az évek folytán egyre bensőségesebbé, családiassá kapcsolatuk.

Kürz János már első levelében rendkívül érzékenyen rezonál a kötetre, mint írja „…hosszabb távlatban nézve a dolgokat, azt is mondhatom, hogy talán egész felmenő rokonságom’telepítések népe’ volt alig pár generációval ezelőtt a század vége felé.” Édesapját, aki budapesti születésű volt, az első világháborút követően 1920-ban, addigi otthonukból, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz tartozó Versecről gyermekeivel együtt kitoloncolták. „Vagonlakó menekült” státuszban, erről szóló igazolvánnyal került vissza szülővárosába.„Magam pedig később, a magam idejében ugyancsak települtem jócskán.” –írja a folytatásban.

[[paginate]]

De hát milyen életutat járt be Kürz János?

Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán – ahol többek között Illés Árpáddal, László Gyulával tanult együtt Csók István osztályában – szerzett festőművész diplomát, 1936-ban. Budapest bombázásakor családjával, két kis gyermekével elmenekült Németországba. Mint napokon belül kiderült: szerencséjükre, mert budai lakásukat telitalálat érte. Innen néhány év múlva Brazíliába vezetett az út, majd végső otthonra az Egyesült Államokban, 1957-ben talált családjával. Többféle foglalkozást folytatott, maga így ír erről 1984-ben keltezett levelében: „egyik útlevelemen (magyar útlevelemen) foglalkozásként az áll, hogy festőművész, a másikon, hogy magántisztviselő, más régi okmányomon faszobrász segéd vagyok, most pedig hivatalosan nyugdíjas tanár.”

Leveleikből már az első pillanattól a kölcsönös rokonszenv, a másik iránti empátia olvasható ki. Az írások stílusát az udvarias, egy régebbi világ sajnálatosan letűnt levelező fordulatai, szóhasználata jellemzi, teszi különösen megkapóvá.

A valamivel több, mint fél évtizednyi levélváltás a családok sorsának alakulásán, a személyes örömök és bánatok, tragédiák megosztásán kívül hű képet fest – főként – a magyarországi, a rendszerváltást megelőző évek fejleményeiről itthoni szemszögből, és azok visszatükröződéséről, vagy éppen annak hiányáról az amerikai sajtó, közélet ottani véleményformálóiról és az emigráns magyarságról. Rendkívül tanulságos, amikor pl. arról esik szó, hogy mit is jelent az egyik vagy a másik országban az, ha az emberek „100%-on dolgoznak”. Mit kell ez alatt érteni? Melyik országban, mi motiválja erre az embereket? Mennyi fizetésért teszik? Hogyan igyekszik békíteni –a szégyenletes megfizetetlenség ellenére is lelkiismeretesen dolgozó, a szekeret toló-húzó emberek miatt szomorkodó, rosszkedvű – Albert Gábort az ebben a témában félreérthető megfogalmazásáért Kürz János?

De alapvetően teljes egymásra hangoltság jellemzi a levélírók viszonyát. Például a közös barátok, a Weöres házaspár esetében egy fénykép kapcsán meginduló párbeszédben: „Persze, hogy egyetértek veled WS értékelésének minden pontjában, ahogy leveledben olvasom…elég szép gyűjteményem van WS-ból, a Merülő Saturnus, a Psyché, a Három veréb, mind micsoda nagyszerűségben élő külön világ… aztán két kötetben összegyűjtött versei; van vagy 10-12 WS kötetem ebben a békésnek mondható kis városban, és bizony előveszem őket néha. Kérlek, ha van rá alkalmad, add át jókívánságaimat mindkettejüknek, s mond el, hogy nem szűnök meg gondolni reájuk, az Illés kávéháznak egy rég ködbefoszló alakja.” – írja Kürz János egy1985-ös levelében.

Fényképeket, újságkivágásokat, névjegyeket és szóróanyagokat, meghívókat szinte minden második levélben küldenek egymásnak. És könyveket, lapokat, folyóiratokat, kiállítás katalógusokat. Albert Gábor – János és Péter folyamatos kérésének eleget téve – rendszeresen küldi mások könyvei mellett saját könyveit is. Az Egy lakodalom végelszámolása, Hol vannak az oszlopok? Útvesztők verőfényben, Zsákutcák hősei, mind- mind visszhangra talál az Újhazában élő barátok között. A Zsákutcák hőseiről, amely az 1848-as emigránsokról született regény, levelet váltva Albert Gábornak meg kell magyaráznia az emigráns szóra és magatartásra érzékeny amerikai magyar barátainak, hogy milyen különbség van a politikus emigráns és a politikai okokból emigrációba kényszerült polgár között. Mint írja: „Az egyik saját politikai ambícióinak áldozata, a másik az úgynevezett nagypolitika szenvedő alanya.”

A politika rendszeresen visszatérő téma. A levelezők egyetértenek abban, hogy jobb lenne, ha nem kellene ezzel foglalkozni, de azt is tisztán látják, hogy életük kikerülhetetlenül, akaratlanul is átitatódik vele. Természetesen szóba kerül George Bush magyarországi látogatása, az itteni reményteli várakozások, és a „Keleten a helyzet változatlan” megélése. Ezekben a levelekben Albert Gábor híradásai sokkal szenvedélyesebbek, ami érthető, hiszen itt ismét felcsillant valami, amiben nem is reménykedett a többség. A ’80-as évek második felétől felpörgő események politikai változásokat serkentő friss szeleket hoznak. Megannyi jele van annak, hogy ráébredve eredeti feladatára – nevezhetjük vezető szerepnek – öntudatát és önbecsülését keresi az ország értelmisége. A Magyar Írószövetség 1986-os közgyűlésén eluralkodó felforrósodott, már-már rebellis hangulat (amely csúcspontját Albert Gábor – a politikai, erkölcsi viszonyokkal kapcsolatosan megfogalmazott általános elégedetlenséget nyíltan kimondó bátor, higgadt, mégis szenvedélytől fűtött – felszólalásával érte el), vagy az éledő- és újra éledő civil kezdeményezések, mint például a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület jelzik, hogy valamilyen változás megindult a magyarországi közéletben. (n.b. Albert Gábor nem említi meg egyik levelében sem, hogy milyen meghatározó szerepe volt az említett írószövetségi közgyűlésen). Talán ez a visszafogottság is okozhatja azt, hogy időnként – legalábbis innen nézve – Kürz János talán fel sem méri, nem is mérheti, hogy milyen változások csírái kezdenek életre kelni. Igaz, talán mi sem mértük fel, miért csodálkozhatnánk hát azon, hogy a tengerentúlon nem gerjeszt hullámokat? Mégis érdekes, amikor egy-egy, a téma kapcsán lelkesült Albert Gábor levélre adott válaszban – bár érkezik némi reflexió – az írás érdemi súlya arra esik, hogy hová utazik hamarosan a család.

Nagyon más a két kontinens látószöge, de ez érthető.

[[paginate]]

Bizonyos értelemben kortörténeti dokumentumok Albert Gábor azon levelei, amelyekben az 1990-es, hosszú évtizedek után az első magyarországi demokratikus választást megelőző hisztérikus kampányról, a külföldi (pl. amerikai) sajtó naiv, tájékozatlanságból vagy szándékos manipulációból adódó megalapozatlan cikkeiről ír. Elgondolkoztató Kürz János válasza: „…egyre inkább rá kell döbbennem, hogy mennyire kívül állókká váltunk mi itten –hozzászólanunk innen egyre kevesebbhez lehet.”

A levelezés egyik visszatérő, központi figurája François Gachot. ő az 1934-es évektől élt Budapesten. Tanított, majd francia diplomataként is dolgozott egészen az országból történt1949-es kiutasításáig, miután kémkedéssel gyanúsították meg a Rajk-per idején a magyar államvédelmi szervek. Kürz János és Gachot fiatalságukban rendkívül sok időt töltöttek együtt, sokszor megmerültek a ’30-as évek budapesti éjszakai világában is. Erről a korszakról született Gachot 1953-ban, Párizsban kiadott Les amants de Budapest c. regénye (magyarul Budapesti szerelmesek címen jelent meg, Szávai János fordításában), amelynek egyik főszereplőjét (Iván) Kürz Jánosról, míg a másikat (Gábor) saját magáról mintázta a szerző. Sokat vitatkoztak világnézetről, szerelemről, művészi hitvallásról és magatartásról. Ez utóbbival kapcsolatban Kürz János számára a követendő példát Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij: Leonardo da Vinci c. műve mutatott. Mint egy 1987-es keltezésű levelében írja: „művészetnépszerűsítő regényes korrajz, vagy életrajz/…/ Leonardo da Vincit, mint minden párt és érdekküzdelem felett álló fennkölt figurát idealizálta, mint az egyetlen művészhez méltó magatartás hordozóját, aki minden piaci fenekedéstől magasztos távolban maradva vonul fensőbb céljai felé.”

Kürz János levélszövegeiből az óhazától távol töltött négy évtized ellenére meglepően erős stílus, kitűnő fogalmazás, a töretlenül megtartott, magabiztosan uralt nyelvhasználat sugárzik. Köszönhetően talán annak, hogy az emigrációban is mindig kereste a közösségi életben és az olvasásban is lehetőségét annak, hogy magyarul beszéljen, olvasson. Több részletet is csatolt egynémelyik leveléhez naplóiból, először 1977-ből, (első pesti utazásom után), majd 1978-ból is. Szépirodalmi tehetségének talán legfigyelemreméltóbb nyelvi mutatványa, bravúrja a csupán passzióból lefordított rejtelmes Rilke vers, a Duinói elégiák egyik részlete, amit egyik mellékleteként, az odavonatkozó naplórészlettel együtt elküldött egy 1986-ba írt leveléhez csatolva. Természetesen a vers az igazi attrakció (első változata a levelezés-kötet 53. oldalától olvasható), de most mégis a hozzákapcsolódó naplóból idézek, amiben, mintegy mentegetődzve magyarázza: miért mert ilyen fordítói kalandokba fogni: A szeretet elnézésére szükségem vagyon,mely olvasóimmal megértesse, hogy ez csak első nekiszaladás, ún. nyers fordítás, egy rettenetes angyal diktandójából készült és büntetési feladatnak is tekinthető. Büntető ereje az ilyenfajta élményeknek abban is vagyon, hogy elszomorodik a magamfajta, mindenféle nagy és komoly és egyetlen dolognak érintésén – elszomorító azt tudni, hogy mennyi-mennyi szépség és gazdagság és megélni való drámatapasztalat van szerte a világban, amiből sohasem lesz már közvetlen élmény, amihez közel sem jutunk, mert az úton valahol valahogyan elkanyarodtunk, és már utak vissza nem vezetnek, csak a hétköznapok sorakoznak egymás után (ami ugyancsak bolond beszéd persze).”

És hogy mennyire egymásra hangolt a két levelezőtárs, lássuk, olvassuk, mit válaszol Albert Gábor: „Nem is tudom, hányszor ugrottam neki, hogy megfejtem a Duinói elégiák titkát, hogy leszálljak abba a mélységbe, vagy felszálljak abba a magasságba. Megértése nem csupán nyelvi probléma, természetesen az is, de feltétlenül szükséges hozzá valami lelki felajzottság, amihez végső nagy nyugalom szükségeltetik, amit csak a végletes, mindenre rezdülő, zaklatottság teremthet meg. Elővettem Rilke eredeti szövegét, két másik magyar fordítást /…/ hozzátéve a Te kísérletedet (ami épp nyersességével gyakran megkapóbb, megmarkolóbb értelmet adott a versbe és mértékbe simított ’míves’ változatoknál) divinációs élményben volt részem. Érteni véltem mindent, s nemcsak a dolgok, hanem saját magam megértése is boldogsággal töltött el.”

A sors megadta, hogy a levelezőtársak személyesen is találkozhattak 1988-ban, Budapesten. Ennek emlékei is felbukkannak a későbbi levélváltásokban, ami Kürz János 1990 novemberében bekövetkezett haláláig folytatódott. Utolsó levelét halála előtt öt nappal adta postára. Albert Gábor, Kürz Péternek küldött megrendült levelében írja: „Hogy mit jelentett Ő nekem, hogy milyen sokat, azt jól tudta Ő is. S ha késett egy-egy levelem, ha időhiány miatt nem voltam képes azonnal válaszolni, a mentségeimet elfogadta, mert érezte – legalábbis szeretném hinni, hogy érezte –, hogy szeretem. Ez a szeretet azt is jelentette, hogy szükségem volt rá. Barát volt és ugyanakkor egy kicsit apa pótlék is, akire (szellemi értelemben) támaszkodni is lehetett.”

Kürz János tudta ezt. Két évvel korábban, egy 1988-ban küldött levelében írta: „Állunk a halál előtt ügyefogyottan, nem tudva, mit tegyünk, pedig tenni nincs mit, csak el kell viselnünk – de ezt te is jól tudod.”

*

Levelezések közreadása gyakran felveti azt a kényes kérdést, hogy hol van a közérdeklődésre számot tartó tartalom és az intimitás, a magánélet határa. Különösen a közreadó részéről kockázatos a dolog. Albert Gábor vállalta ezt a kockázatot, és aki elolvassa a könyvet, tapasztalni fogja, hogy végig sikerült megtartani az egyensúlyt. A kötet műfaját illetően kicsit bajban lehetünk. Természetesen levelezés, dokumentum, de levélregény is, Albert Gábor egyik kifejezésével „levélfreskó”. Meggyőződésem szerint pódiumra kívánkozik, értő dramaturgiai munkával rádióműsorba. Akár így, akár úgy: fontos olvasmány.

Gáspár György

Hasonló anyagaink

Számadással Istennek tartozom

Az első magyar Kálvin-regény Tóth-Máthé Miklós: Számadással Istennek tartozom Regény Kálvin Jánosról Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület, 2017

Magunk keresése

Albert Gábor: Vesszőfutás Válogatott művek 5. Pont Kiadó, 2017