A református egyházjog kialakulása

A református egyházjog forrásai, különös tekintettel a Szentírásra, mint jogforrásra

A „látható” egyház a „Látható” megjelenésével kezdődött, a „Látható” pedig maga az Úr Jézus Krisztus. Krisztus akarata értelmében azonban, az Ő mennybemenetele után, a Hozzá tartozók, a Szentlélek ereje és segítsége által, egy közösséggé formálódtak és formálódnak mind a mai napig.

Minden közösségnek azonban vannak szabályai. Akik az adott közösséghez akarnak tartozni, elfogadják ezeket a feltételeket, együttműködési normákat. Ettől a pillanattól kezdve beszélhetünk arról, hogy ezekben a közösségekben működik a „jog”. Ekkor még a legegyszerűbb normákra kell gondolnunk, melyek alig lépnek túl a szokásjogon.[1] Ezek a legegyszerűbb közösségi meghatározások vonatkoznak pl. arra, hogy a közösség tagjai meghatározzák, hogy milyen rendszerességgel találkoznak, ezeken a találkozókon mit fognak tenni, meghatározzák a közös étkezéseket.

Később azonban, a tanok és hittételek fokozatos terjedésével, konkrét szabályok összessége alakul ki, melyek a keresztyén közösség tagjaira nézve kötelező erejűvé válnak. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek be kell tartania az előírt szabályokat, a szabályok be nem tartása szankcionálhatóvá válik, azaz büntetést von maga után.

Minél jobban szerveződik az egyház, minél több gyülekezet kapcsolódik össze, minél szervezettebben folyik a munka és minél inkább megosztják a feladatokat a közösségek tagjai egymás között, annál több szabály, majd szabályoknak a rendszere alakul ki, melyek a gyülekezeti közösségeken belüli viszonyok sokféleségét igyekeznek mederben tartani.

Az egyháznak minden hatalma csak Krisztustól származhat. A Szentírás alapján az a kulcshatalom (potestas clavium), melynek két iránya: a potestas ordinis és a potestas jurisdictionis. „Ezen hatalmat Krisztus közvetlenül az egyháznak adta, mely akkor csak az apostolokból állott, s így az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása, a bűnük megbocsátása,[2] valamint az egyházi jogszolgáltatás, az egyházat a maga egészében illeti meg, nem pedig abban valami külön rendet. Külön hierarchiának tehát helye nem lehet.”[3]

Kossutány, mint a téma lelkes kutatója, a következőképpen foglal állást: „A potestas jurisdictiorol a protestáns vallástételek alig szólnak. Hogy létezik ilyen hatalom, az iránt semmi kétség, valamint az is bizonyos, hogy annak alanya az egyház a maga egészében, de azon elvont eszményi felfogás, mely az egyházat láthatatlannak, a szentek közösségének tartja, nem képes megalkotni egy olyan egyházalkotmányt, mely eszményét megvalósíthatná, mert az egyházhatalomnak ezen elvont eszményi alanyát a való életben hiába keresi, nem találja. A tulajdonképpeni egyházszervezet csak az lehet, mely az egyház lényegének megfelel, s miután ilyent alkotni nem lehetett, az egyház pedig külső szervező erő nélkül fenn nem állhat, így jöttek létre alkotmányos viszonyok, melyeket a körülmények elutasíthatatlan kényszere léptetett életbe, s miután megvoltak a meglévőt utólag iparkodtak elméletek felállítása által eszmei alapokra fektetni.”[4]

A protestánsok elsődleges jogforrásnak a Szentírást tartják, a Szentírásban pedig konkrétan egyházi hatalomról, egyházi bíráskodásról, bírói hatalomról csak kevés szó esik, a jelenlegi egyházi szervezetet és egyházi bírói hatalmat vizsgálva, szinte semmilyen.

[[paginate]]

A fenti gondolatot azzal szeretném továbbvinni, hogy a protestánsok nemcsak hogy elsődleges jogforrásnak tekintik a Szentírást, hanem elmondhatjuk, hogy egyetlen jogforrásnak tekintik azt (emellett természetesen vannak kisegítő jogforrásaink is, mint a hitvallási iratok, a reformátorok iratai, a kánonok). A „kisegítő” jogforrásokról azonban meg kell jegyeznünk, hogy csak és kizárólag annyiban lehetnek jogforrások, amennyiben a tartalmuk és a mondanivalójuk összeegyeztethető a Szentírással.

A Szentírásban nincsenek „jogszabályok”, hiába is keresnénk azokat. Azt, hogy a Szentírás az egyetlen törvénykönyvünk, úgy kell értelmeznünk, hogy minden olyan jogszabálynak, amelyet a Magyarországi Református Egyház alkot, Isten Igéjére alapítottnak kell lennie. „Az, hogy a Szentírás az egyházjog forrása, azt jelenti, hogy a Szentírásból kell merítenünk az egyházjogi rendelkezéseket. A Szentírásban nincsenek kész utasítások az egyházjog számára, de annak egész szelleme elénk tárja azokat. Ebből a szempontból nézve az egyházjog voltaképpen a dogmatikának egyik alkotórésze…”[5]

Maga Krisztus nem teszi függővé Isten Országát helytől, időtől, nemzetiségtől, kortól vagy bármitől, ami „földi” fogalom. Isten Országának a léte nem a formáktól függ, hanem az odaadó keresztyén lélektől, mely a Szentlélek munkája nyomán alakul ki. A Szentlélek teszi a híveket Krisztus testének, a gyülekezetnek a részeseivé. Így alakult meg az első keresztyén közösség. Ettől kezdve beszélhetünk egyházszervezésről is, mely a keresztyén közösségek egymás közötti kapcsolatát volt hivatva koordinálni. Abban az időben az apostolok, a tanítványok végezték ezt a munkát. Erről a munkáról mi annyit tudunk, amennyit a Szentírás elénk tár. Tudjuk azt, hogy terjed az Evangélium, szájról szájra, szemtanúktól, majd a szemtanúk szemtanúitól. Az emberi mivoltból fakadó problémákkal azonban korán szembesülnie kellett az első keresztyén közösségek tagjainak. Ahogy megkezdődött az egyházszervezés, kialakultak az azzal kapcsolatos problémák is. Ehhez kapcsolódóan egyházszervezési és egyházfegyelmezési kérdésekkel az Apostolok Cselekedeteiben és Pál leveleiben találkozhatunk leginkább. „Pál leveleiben, különösen az efézusbeliekhez, a korinthusbeliekhez írott első, a galatákhoz, a kolossébeliekhez írt leveleiben az egyház sokoldalú képe bontakozik ki előttünk. Az efézusi levél Krisztust, mint az egyház Fejét, az egyházat pedig, mint Krisztus testét állítja elénk. Másutt az egyház egységére mutat rá. Ismét másutt az egyházat élő kövekből felépülő templomnak nevezi, melyben Krisztus a szegeletkő. Krisztus és az egyház viszonyát a házastársak titkos viszonyához hasonlítja (5,23-32). Végül a lelki fegyverekkel harcoló egyházról beszél (6,11-18). Az egyház úgy áll előttünk egyszer, mint sok tagból álló emberi testhez hasonló szervezet, máskor mint Krisztus temploma, ismét máskor mint Krisztus ügyéért harcoló diadalmas sereg. Az Ef 4,11-12[6] is egyházszervezeti útmutatást tartalmaz. A galatákhoz írt levélben az egyház anya képében jelenik meg (4,26).”[7]

Láthatjuk, hogy mind az egyházszervezeti, mind az egyházfegyelmezési kérdések azért kerültek előtérbe (főképp az egyházfegyelmezési), mert problémák keletkeztek a keresztyén közösségeken belül abban a tekintetben, hogy hogyan védekezzenek a tévtanításokkal szemben, ki, milyen feladatot lásson el, vagy mit tegyen a keresztyén közösség azon saját tagjával szemben, aki megszegi a közösség által alkotott és tagjai által elfogadott normákat.

Amikor a Magyarországi Református Egyház alkotmánya elkészült, ezeket az útmutatásokat kellett figyelembe venni, és kell ma is, amennyiben módosítani szükséges az egyházalkotmányt.

[[paginate]]

A jogforrásoknál szólnunk kell Kálvinról és az Institutio-ról is. Az Institutio Kálvin munkásságának legkiemelkedőbb eredménye. Ebben a műben Kálvin gyakorlatilag lefekteti az egyházalkotmány alapjait. Kálvin is kifejezetten hangsúlyozza azt, hogy az egyház szervezetének alapjául szolgáló alkotmánynak csak a Szentíráson lehet alapulnia és azon kell alapulnia. Kálvin maga is sokat dolgozott azon, hogy az egyházszervezetek úgy változzanak, hogy minél inkább hasonlóságot mutassanak az őskeresztyén állapotokhoz. Kálvin tanításait és a tanításainak a magyarázatait olvasva, nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy a kulcsok hatalmának gyülekezethez kötött értelmében, a gyülekezetek joga és kötelessége, hogy az egyházi fegyelmet fenntartsák, azaz ekkor beszélünk a potestas iurisdictionis szűkebb értelme szerinti bíráskodási jogosultságról. Azaz, ebből az következhet, hogy tulajdonképpen a gyülekezetek és az egész egyház szervezete nem másért alakult, az egyház kormányzása nem másért jött létre, mint az egyházfegyelem fenntartása végett. Maradéktalanul egyetértek Dr. Szatmári Bélával abban, hogy ha az egyház fegyelmező munkája „az isteni parancsok maradéktalan végrehajtásához szükséges emberi magatartások megszervezését és pontos végrehajtását igényli, akkor eljutunk a potestas iurisdictionis tágabb értelméig. Ennek értelmében pedig a látható egyház kormányzati hatalma a mindenkori követelményeknek megfelelően magában foglalja a feladatok ellátásához szükséges szervezet létrehozását, fenntartását, a kormányzás érdekében szükséges szabályok megalkotását, azok következetes végrehajtását, azaz a törvényhozást, azok végrehajtását (az igazgatást), és a fegyelem fenntartása érdekében az egyházi bíráskodást.” [8]

A teljességhez, és Kálvin munkájához még az is hozzá tartozik, hogy egyházalkotmányi és egyházfegyelmezési utasításokat, nézeteket, megállapításokat levelei, igehirdetései, igemagyarázatai is bőven tartalmaznak.

Másodlagos jogforrások tekintetében még szükséges említést tennünk olyan kánonokról és zsinati határozatokról, melyek tartalmaznak az egyház alkotmányára, egyházszervezetre, egyházi fegyelmezésre vonatkozó megállapításokat. Ilyen kánonaink (a teljesség igénye nélkül történt felsorolás):

  • 1567 – Articuli Maiores,
  • 1576 – Hercegszőllősi kánonok,
  • 1578 – Csepregi kánonok,
  • 1623 – Komjáti kánonok,
  • 1646 – A szatmárnémeti nemzeti zsinat határozatai,
  • 1649 – Geleji Katona – féle kánonok

[[paginate]]

Kánonaink egyházszervezeti és egyházfegyelmezési kérdései (Bűnök és büntetések a kánonainkban)

Általánosságban elmondható, hogy Magyarországon először a reformáció lutheri irányzata terjedt el. Így, mint tudjuk, az egyházszervezet megváltoztatása nem játszott fontos szerepet, a kialakult körülmények miatt a tan tisztaságának a hirdetése volt a cél. A helvét irányzat megjelenése hazánkban az 1540-es évekre tehető, de még nem teljesen belekerülve a reformfolyamatok sodrásába, hanem inkább először Zwingli és Bullinger nézetei érvényesültek. Az akkori társadalmi rend nem volt még befogadóképes a kálvini irányzatra. Az ország még romokban hevert a mohácsi csatavesztés után. Az előreformátorok munkája nyomán azonban megkezdődött az ébredés, de nyilvánvalóan ez még hosszú ideig tartott. Az ország három részre szakadása − mint társadalmi-politikai helyzet – sem kedvezett, de sokan mégis az „új eszmében” látták a lelki megerősödésnek a megvalósulását. A XVI. század második felét mondhatjuk mérföldkőnek egyházszervezeti szempontból. Tulajdonképpen ekkor kezdődik meg a nagyobb területi egységek egyházzá szervezése. Az egyház igazgatása és szervezése a lelkészek kezében volt. Több gyülekezet alapította a traktusokat (esperességek); az esperesség a lelkészek által választott egy lelkész vezetése alatt állt. Több esperességből alakult meg a kerület vagy szuperintendencia. Az adott kerületnek a lelkészei püspököt vagy szuperintendenst választottak a kerület élére. Az esperesek a gyülekezeteket, a püspökök az esperességeket vizitációk alkalmával ellenőrizték. Az esperesek az esperesség, a püspökök a kerület zsinatának voltak kötelesek beszámolni a tevékenységükről. A kerületeknek nem volt kapcsolatuk egymással, önállóak voltak, felettük már nem volt más egyházi szerv. A püspöki hivatalt szolgálatnak tekintették és nem rangnak. Ebben az időben még a laikus elem részvétele az egyházban nem számottevő, még nincsenek presbitériumok, vagyis még nem terjedt el a megalakításuk. A világiakkal az együttműködés nem kérdéses, de még nem szervezett és intézményes formában történik ez az együttműködés. „A városi tanácsok vagy a falusi bírók gyakran intézkedtek egyházi ügyekben, de nem egyházi megbízás alapján. A presbitériumok hiányának az volt a következménye, hogy ott, ahol a politikai közösség és elöljáróság nem tartozott ugyanahhoz a felekezethez, a helyi lelkésznek egymagában kellett gondoskodnia az egyházi fegyelmezésről és az anyagi eszközök előteremtéséről.”[9]

Az egyházszervezetre vonatkozóan már az első zsinatokon határozatokat hoztak, melyek az egyházfegyelemnek a kérdését is érintették. Ilyen volt az 1545. évi erdődi zsinat, az 1550. évi tornyai zsinat, majd az 1554. évi óvári zsinat. Az 1555. évi II. erdődi zsinat határozati között már olvashatunk olyat, hogy a lelkészeknek melyek a kötelezettségeik és milyen módon valósulhat meg ellenük fegyelmi eljárás. A szuperintendensi tisztség megalakítását többek között azért tartották fontosnak, mert a szuperintendens feladatai közé akarták vonni az egyházi szolgák feletti szigorú fegyelem gyakorlását. Zsinatok tartása folyamatosan szükségessé vált, ezeken csiszolták, finomították az egyházszervezet és ehhez kapcsolódóan az egyházi fegyelmezés gyakorlásának a problémakörét. Meg kell említenünk az 1561. évi Egervölgyi Hitvallást, majd az 1567-es debreceni zsinatot, mely elfogadta a II. Helvét Hitvallást, és megfogalmazta az egyházi rendtartást is, Articuli Majores cím alatt, mely ettől fogva megalapozta az egyházszervezetet. Az 1576-os hercegszőllősi és az 1587-es csepregi zsinatok megerősítették és továbbfejlesztették az Articuli Majores-t. Az első zsinatok tartásának az idején még nem volt elfogadott, egységes hitvallás, mindaddig, míg az 1563. évi tordai zsinaton elfogadták a Beza-féle genfi hitvallást, ennek az elnevezése lett a Tarcal-Tordai Hitvallás. Előretört a reformáció kálvini irányzata, mely az egyházszervezetet Kálvin egyházszervezetéhez hasonlóan rendelte felállítani.

Ezen hitvallás értelmében az egyház feje Jézus Krisztus, aki ezt a tisztséget senkire nem ruházta át. A pásztorokat és tanítókat közös néven püspököknek, szolgáknak vagy véneknek nevezi. A pásztorok feladata az ige hirdetése és a fegyelmezés gyakorlása, ami intésekben nyilvánulhat meg. A tanítók az igét hirdetik. Az egyház igazgatásában tulajdonképpen mindenki részt vett, a pásztorok és a vének is, a tanítók nem. Az egyházfegyelem fenntartását kifejezetten a vénekre bízza. A büntetés nem volt más, mint feddés Isten Igéjével.

Az ország társadalmi körülményeiből azonban megállapítható, hogy ha ezt elméletben meg is fogalmazták, de gyakorlatban nem működött, nem is nagyon tudott volna működni. A patrónusok és a nemesség támogatása szükséges volt az egyház számára, így beleszóltak az egyház ügyeibe, részt vettek a zsinatokon. A legfontosabb ok pedig, amiért egyelőre nem tudott gyökeret verni az új alapokon nyugvó egyházszervezet, az az ország három részre szakadása volt. Erdélyben az 1527-es és az 1563-as tordai országgyűlések engedélyezték a négy bevett vallás szabad gyakorlását, addig a királyi Magyarországon protestáns vallásüldözés folyt, hol keményebben, hol éppen megtűrték a protestánsokat.

[[paginate]]

Református egyházunk kánonait olvasva arra gondolhatunk, hogy az akkori lelkészek, tanítók igencsak méltatlanok voltak arra, hogy az Úr szolgáinak neveztessenek. Azonban általánosítani nem lehetett. Előfordult lelkészekkel, prédikátorokkal, tanítókkal, egyháztagokkal, hogy bűnbe estek, de nem mindnyájan, és nem sokféle bűnbe. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy aki ebben az időben lelkésznek vagy tanítónak állt, annak állhatatosnak, kitartónak kellett lennie és fel kellett készülnie a megpróbáltatásokra és a szenvedésre. „Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a háborúkkal, küzdelmekkel, üldöztetésekkel és nyomorúságokkal teljes időszak emberei talán keményebbek és durvábbak lehettek, de az is bizonyos, hogy amikor az ellenreformáció idejében egyáltalában nem volt kívánatos életpálya lelkésznek, vagy tanítónak lenni, csak azok jöttek erre a pályára, akik nagy elszánással készültek a szolgálatra és a – szenvedésre. S a kánonok éppen azért használnak kemény hangot, mert a küzdelmes időkben nem akarnak az alkalmatlanok közül csak egyet is tűrni az egyház szolgálatában.”[10]

XVII. és XVIII. század legtöbbet előforduló bűnei, vétkei az alábbiak: részegeskedés, kóborlás, tétlenség, lustaság, lelkészeknél kifejezett bűn, ha csak vasárnap vettek könyvet a kezükbe, rendetlen, nem megfelelő öltözék, rendezetlen hajviselet, verekedés, trágár beszéd, akadtak olyan lelkészek, akik vadászkutyákat vagy sólymokat tartottak, és vadászni is elmentek. Különösen tiltották a táncot, mind a lelkésznek, mind a gyülekezet tagjainak. „De azért a kánonkészítők is tudják, hogy ez a tilalom úgyis hiábavaló, mert például amikor azt megengedhetőnek tartják, hogy a lelkészek részt vegyenek lakodalmakban, vagy vendégségekben – csak nem a kocsmákban −, ugyanakkor megkívánják tőlük, hogy ilyen alkalmakon mértékletesen viselkedjenek, ’mihelyt pedig a többiek a bortól kezdenek felhevülni s megjelennek az énekesek és lantosok, hogy az illetlen táncolást lehetővé tegyék, a lelkészek keljenek fel és távozzanak, hogy úgy ne lássék, mintha jelenlétükkel helyeselnék azt a kicsapongást, amit istentiszteleteken kárhoztatni tartoznak.’… Vagyis tisztában vannak vele, hogy hiába tilalmazzák a táncot, de legalább annyit igyekeznek elérni, hogy a lelkészek ne vegyenek abban részt. De még ez is megtörténik, a tilalom ellenére is.”[11]

A lelkésznek a legfőbb bűne tulajdonképpen a borivás volt, de igazából nem is azt tiltották a kánonok, hanem a lerészegedést, azt is leginkább vendégségben, vagy nyilvános helyen. A kánonok elfogadja, hogy a lelkésznek borból (is) van jövedelme, nagy vétségnek tartják, ha ezt magas kamatra kölcsönadja, vagy ezzel kereskedik. A lerészegedéssel kapcsolatban elég volt, ha a lelkész megígérte, hogy megjavul, és nem iszik többé.

A vizitációk alkalmával az esperesek vizsgálták a lelkészek életét, magatartását, erkölcsét, ruházatát, mindent, ami szükséges volt annak a megállapítására, hogy a lelkész a hivatalának megfelelő, a hivatalához méltó életet él-e. Ezen vizitációk alkalmasak voltak arra, hogy figyelmeztessék a lelkészt, hogy hagyjon fel olyan magatartásával, mely nem összeegyeztethető betöltött hivatalával. A zsinatokon is vizsgálták a lelkészeket, ott az espereseket és a püspököket is. Ezek a vizsgálatok arra voltak alkalmasak, hogy minél kevesebben kerüljenek hivatalosan egyházi bíróság elé.

A kánonok többet foglalkoznak a lelkészek életével és magatartásával, mint a gyülekezeti tagok kihágásaival, vétségeivel. Azért, mert a gyülekezet magatartásáért a lelkész a felelős. A lelkésznek kellett példaadó életet élnie. Az egyháztagok magatartásának „ellenőrzése” szintén az esperesi vizitációk alkalmával történt. A gyülekezetet megkérdezték a lelkész életéről és magaviseletéről - a gyülekezeti tagok állítását csak úgy fogadta el az esperes, ha legalább három tag megerősítette azt - a lelkészt pedig megkérdezte az esperes arról, hogy a gyülekezeti tagok között milyen a fegyelem. „A netáni panaszok elintézésének az útja ugyanaz, mint a lelkész előfordulható hasonló esetében: az esperes rábeszélése, dorgálása után a zsinat bíráskodik és szükség esetén a megrögzött és cégéres bűnösök megbüntetése céljából a világi hatósághoz fordul.”[12]

[[paginate]]

Sokáig élt az az elgondolás, hogy a bűnös megbüntetése nem tartozik az egyház feladatkörébe. Adott esetben még az egyházi bűnöké sem. Mindez azért van és azért lehetséges, mert a protestáns patrónusoknak túl nagy beleszólása lett az egyház, a gyülekezet életébe. Ez nem véletlen, hiszen adott esetben a protestáns fejedelem vagy protestáns végvári kapitány nélkül fenn sem maradhatott volna az egyház. Mégis, egy idő után az egyházi bűnöket és bűnösöket vissza akarták hozni a gyülekezet közösségébe. A patrónusok és a világi elem ítélkezése nem összekeverendő a presbitériumok szerepével. A presbitériumok, egy a gyülekezet által választott testület, melyre a gyülekezet ráruházza az egyházi fegyelmezést, a most említett világi elem pedig nem egy választott, hanem egy készen kapott bíráskodási jogával élt (sokszor visszaélt).

„A köveskúti kánonok kifejezetten szükségét érzik annak, hogy az egyházi fegyelmet újra behozzák. A fegyelem újrabehozását a cégéres bűnösök kiközösítésére értik, akiket aztán nyilvános bűnbánattartás nélkül az egyházba visszavenni nem lehet. Úgy tűnik fel, mintha egy ideig, legalábbis a Dunántúl, nem gyakoroltatott volna ez a fajta fegyelmezés. De valójában nem egyebet jelent ez, minthogy a fegyelmezésnek ezt a módját a földesurak és a világi hatóságok gyakorolták az egyháztagok felett, vagy pedig az egyház csak az említettek parancsára gyakorolta azt. Most az egyház maga akarja kézbe venni s az egyházon belül gyakorolni. Bár egy ideig még az eddigi állapot maradt fenn s beleszólása van az erkölcsi fegyelmezésbe a világiaknak, végvárakban a vár kapitányának is, a kánon intézkedése bölcs előrelátással hozott törvényt a nemsokára bekövetkezett helyzetre, amikor az egyház minden ügyével, így a fegyelmezéssel is, földesurak és hatóságok nélkül teljesen magára marad.”[13]

Még a komjáti kánonokból is az derül ki, hogy a bűnösök megbüntetése a világi hatóságokhoz tartozik. Pl. ha a lelkész valakit vasárnap dolgozni látott, köteles volt jelezni a világi hatóságnak és kérni, hogy büntessék meg. De itt már látunk elhatárolást is. Vannak olyan bűnök és bűnt elkövetők, akiket magának a lelkésznek kellett megbüntetni. „Egyéb bűnök: a templommulasztás, úrasztalától elmaradás, a lelkésszel ellentétes viszonyban élés. E bűnök nem kisebbek, mint a haragtartás, esküszegés, vagy az asszonyok éjszakai dorbézolása, pajkossága, vendégeskedése farsang idején vagy keresztelők alkalmával. Az efféle bűnökben leledzőket a lelkész tartozik fegyelmezni. Néhányszor figyelmeztesse őket – mondja a kánon −, azután a szószékről prédikálja ki, s ha még ez sem használ, akkor ki kell őket közösíteni az egyházból, mégpedig nemcsak életükben, hanem halálukban is. A kiközösítettel beszélgetni sem szabad. Nem szabad házához elmenni, vele enni, még énekelni és imádkozni sem. Aki ezt tenné, azt szintén ki kell zárni az egyházból. Ha a kiközösített meghal, a lelkész nem temeti el, s a temetőben nem adnak neki helyet.”[14]

A büntetések és a kiközösítés nem végleges. Az egyháznak sem, a lelkésznek sem az a célja, hogy apadjon a gyülekezeti tagok száma, hanem az, hogy a bűnös megbánja a bűneit, megígérje, hogy jó útra tér és kerülje azokat a cselekedeteket, melyekért a lelkésztől valamilyen büntetésben részesült. Ha nyilvánosan, a lelkész és a többi egyháztag előtt megvallja a bűneit, akkor természetesen visszakerült a gyülekezetbe és ugyanazok a jogok megillették, mint korábban.

Azonban azt is látnunk kell, hogy a fegyelmezéssel és a fegyelmezésnek kifejezetten ezzel a módjával, azaz a kiközösítéssel, igen nagy hatalom, és persze igen nagy felelősség is került a lelkészek kezébe. Nem véletlen, hogy a presbitériumok kialakulásának legfőbb mozgatórugója – véleményem szerint – az egyházi fegyelmezésnek, mint hatalomnak és felelősségnek a megosztása volt. Ahol ezt elfogadták és elismerték, ott gyorsabban megalakultak a presbitériumok, ahol nem fogadták ezt el, ott lassabban ment végbe a folyamat.

Fontos még megemlítenünk azt is, hogy a házassági ügyekkel kapcsolatosan a kánonaink egészen sok rendelkezést tartalmaznak. A protestáns egyházak szabadon szabályozták a házassági ügyeiket (ennek a későbbiek során a rekatholizáció vet véget). A legtöbbet ezekről presbitériumi szabályzatokban olvashatunk. Érdekes, hogy pl. a házasságszerzés tisztességes egyháztagoknak, a presbitereknek a feladata és kötelessége volt. De ők voltak kötelesek a házasságkötésnél is jelen lenni, mint tanúk. „A házasságszerző-tanuk nevét a házassági anyakönyvbe is be kell vezetni. Házassági ügyeknél, békéltetésnél, elválásnál szintén a presbiterek működnek közre. Végső fokon az esperes a mellé választott tanácstagokkal: a lelkészi presbitériummal ítélkezett. Az elválást kimondó ítéletet a püspöknek, sőt, az egyházkerületi zsinatnak is jóvá kellett hagynia.”[15]

Összegzésképpen azt kell és lehet elmondanunk, hogy a reformáció terjedésével, amint a tanok tisztázása sikeresnek látszott, egyre nagyobb hangsúly került az egyházszervezeti és az egyházfegyelmezési kérdések megoldására, de leginkább egységesítésére. Ez történt még akkor is, amikor a protestáns egyházak üldöztetéseknek voltak kitéve. Az üldöztetésektől függetlenül a keresztyén közösségeken belül nem elhanyagolható tényező a rendtartás, a fegyelemnek a gyakorlása. A kánonaink és a zsinati határozatok ezért foglalkoztak egyre többet és többet a kérdéssel.

Tóth Boglárka

 

[[paginate]]

IRODALOMJEGYZÉK

A magyar református egyház története. Írták: Bíró Sándor, Bucsay Mihály, Tóth Endre, Varga Zoltán. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Csohány János: A magyar református egyházalkotmány alapelvei. IN. Egyháztörténeti írások, Debrecen, 1994.

Kálvin János: Institutio Religionis Christianae, Genf, 1559. Pápa, 1909.

Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Magyarországi Protestánsegylet, Budapest, 1881.

Kossutány Ignácz: Egyházjog Kolozsvár, 1906.

Kovács Albert: Egyházjogtan, I-II. kötet, Budapest, 1878.

Kováts J. István: A református egyházalkotmány alapvető kérdései, Budapest, 1948.

Révész Imre: A magyar református egyház története, Budapest, 1949.

Révész Imre: A protestáns egyházalkotmány alapelvei, Szarvas, 1856.

Révész Imre: Az egyháztörténelem alapvonalai, Debrecen, 1936.

Szabó Géza: Egyházjogtan, Budapest, 1977.

Szathmári Béla: Jogi és egyházjogi alapismeretek, Sárospatak-Debrecen, 1997.

Szathmári Béla: Magyar egyházjog, Budapest, 2004.

Szentpéteri Kun Béla: A magyarországi református egyház külső rendje, Budapest, 1948.

Szentpéteri Kun Béla: Magyar református egyházalkotmány, Debrecen, 1932.

Szilágyi István: Az erdélyi h.h. anyaszentegyház közzsinatainak végzései kivonatban, IN. Figyelmező, 1872.

Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története, Budapest, 1907.

 

[1] Szokásjog: ugyanolyan, ugyanazon helyzetekben a közösség tagjai ugyanúgy viselkednek – legegyszerűbben fogalmazva.

[2] Itt a közösség tagjainak a közösség szabályai ellen elkövetett bűnök megbocsátásáról van szó.

[3] Kossutány Ignácz: Egyházjog, Kolozsvár, 1906. 142-143. o.

[4] Kossutány: Egyházjog, 143-144. o.

[5] Kováts J. István: A református egyházalkotmány alapvető kérdései, Budapest, 1948. 107. o.

[6] Az egyházi tisztviselők feladata Krisztus testének az építése, mindaddig, míg az Evangélium el nem jut a világ minden pontjára.

[7] Kováts J. István: i.m. 109. o.

[8] Szathmári Béla: Jogi és egyházjogi alapismeretek. Kézikönyv theológiai hallgatók számára. Sárospatak-Debrecen, 1997. 308. o.

[9] Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945. Budapest, 1985. 92. o. Továbbiakban: Bucsay

[10] A magyar református egyház története. Írták: Bíró Sándor, Bucsay Mihály, Tóth Endre, Varga Zoltán. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 169. o. (Továbbiakban: MRET)

[11] MRET 170. o.

[12] MRET 172. o.

[13] MRET 173. o.

[14] MRET 173-174. o.

[15] MRET 175. o.

Hasonló anyagaink

Akikről elnevezték a Zsidókertet Vecsésen

A legtöbb vecsési vetélkedőn, de társasági beszélgetésen is elhangzik olykor a kérdés: Honnan ered a vecsési Zsidókert neve? Kétségtelen, hogy ez az elnevezés 70 évvel a zsidók deportálása után már ne...

A református karakter

Békési Sándor írása a keresztyénségen belül a református ember karakterjegyeit kívánja csokorba szedni.

Egyetem és reformáció

Karasszon István előadása a Reformáció és az egyetemek című nemzetközi konferencián hangzott el Budapesten, 2017. július 1-jén.