A három Szabó – Szabó Dezső, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán

Az alábbi tanulmánnyal köszöntöm 60. születésnapja alkalmából Bertha Zoltánt. Egyetemi tanárként egykor ő segített eligazodni a határontúli kisebbségi magyar irodalomban, és Hozzá írhattam tanári szakdolgozatomat is Cs. Szabó László emigrációs korszakáról. Ezúton köszönöm azt a sok szakmai, emberi és hozzáállásbeli segítséget, amit egyetemista éveimben és azóta is kapok, ám nemcsak azért a munkáért illeti köszönet, amit évtizedek óta a katedrán állva végez, hanem azért is, amit számtalan helyen kifejt az összmagyarság érdekében! Még sokáig mindannyiunk örömére és megbecsülésére Isten éltesse születésnapja alkalmából!

E tanulmány a Confessio jóvoltából itt jelenik meg, ugyanis a születésnapi kötetben már nem jelenhetett meg.

(A. G.)

A pamflet Michelangelója

Szabó Dezső különös egyénisége

Nemcsak személyében, de írói sorsában is különös – a magyar irodalom egyik legmeghökkentőbb – alakja volt. Műveit ma is sokan és szívesen veszik a kezükbe. Szépírói mivoltát háttérbe szorította a politikai gondolkodó, a közéleti harcos és a kritikus. Aki elmélyed műveiben, tapasztalhatja, hogy az ellentétek és a szélsőségek úgy kavarognak az egyéniségében, mintha egy romantikus regényíró találta volna ki őt. Szabó Dezsőnek számos arca volt. Laczkó Géza, egykori diáktársa megdöbbenve írta, hogy „a horpadt mellű, vékony nyakú, sovány, szerény, szórakoztató, a XVIII. századból hozzánk tévedt magyar tudósfigura, a kollégista Szabó Dezső azonos a vastagnyakú, boltozatos mellű-hasú, puffadtra hízott, fennhéjázó, veszedelmes Szabó Dezső íróval”. Egyik arca a vidéki városokban rajzolódott ki – körülbelül negyvenéves koráig –, ahol tanár volt. Diákjai rajongtak az egyéniségéért, az igazgatók pedig rettegtek tőle és a pereitől. Bohuniczky Szefi megfogalmazása szerint „így lett belőle a legtöbbet áthelyezett tanár az akkori Magyarországban”. Utolsó tanári állomása Lőcse volt, ahol Az elsodort falut írta, amivel egy új Szabó Dezső-arc született, a regényíróé. Komlós Aladár azt jegyezte meg a regényről, hogy a sikerületlenebb művei közé tartozik”. Fülep Lajos részletes tanulmányban elemezte a regényt, de nemcsak a művet vizsgálta, hanem az egész bevezető fejezetben Szabó Dezső személyiségét boncolgatta, aki úgy fogalmazott: „Én voltam a hátbadöfött faj ajkáról kitört jaj. A sötét napok egyetlen világossága. Hívők és tagadók a megtalált evangélium ujjongásával vitték szét könyvemet. Az én lelkem nagyon a testembe van mártva, és stílusom folyó szövete az érzékeimen át rohan a világnak. A sötét napok egyetlen világossága volt: merész, győzedelmes és többé meg nem állítható.” Szabó Dezső kifejezetten arra szakosodott, hogy abba mart bele, akivel jó barátságban volt, vagy aki korábban valamilyen jót tett vele. Eötvös-kollégiumi éveinek köre, héttagú társasága a „hétcsillagos göncöl” nevet viselte, amelynek Balázs Béla, Gerevich Tibor, Kodály Zoltán, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Szekfű Gyula és ő voltak a tagjai. Szinte mindegyikőjükkel kíméletlenül elbánt egy-egy tanulmányában vagy pamfletjében.

[[paginate]]

Feltűnéskeltő stílusához és annak újfajta önkifejezésmódjához olyan hatalmas nyelvi lelemény és fantáziabeli gazdagság állt rendelkezésére, ami kortársai jelentős része fölé emelte. Született nyelvi leleménnyel megáldott alkotó volt. Írói nyelve, amely különleges kép- és szóleleményekben gazdag, a magyar expresszionista próza kiteljesedését jelentette. Írásaiban leplezetlenül megmutatta írói és emberi arcát. Ha fegyelmezni tudta volna magát, akkor nem biztos, hogy irodalmunk legnagyobb elbeszélő művészei között tarthatnánk számon, ám az önfegyelem szinte teljes hiánya miatt a perifériára sodródott. Felsőbbrendűsége teljes tudatában önmagával kapcsolatban az alábbit írta: „Három nagy írója van a világnak: Balzac, Dosztojevszkij, a harmadikat szerénységem tiltja megnevezni.” Saját magát klasszikus jelentőségű nagy írónak tartotta, amiben persze volt egy jó adag polgárpukkasztási szándék is.

Nem tudta vagy nem akarta kordában tartani személyiségének szélsőséges vonásait. Hiányzott belőle az önfegyelem. Nem volt társas természet, gőgjének köszönhetően magányos volt. Csalhatatlannak tartotta magát, akihez mindenkinek igazodnia kellett. Ezért az egyetemek körül tömörülő ifjúságnak csak egy kis része állt hozzá közel, ők viszont nagyon lelkesek voltak személye és felfogása iránt. Az ifjú nemzedék tagjai sorra megkapták a Szabó Dezső-lázat, akár egy heveny gyermekbetegséget, de hamar ki is gyógyultak belőle.

Érdemes megvizsgálni azt is, ahogyan Szabó Dezső a saját kortársaihoz viszonyult. Móriczról egy ideig jó véleménnyel volt, később azonban igaztalanul megvádolta. Szabó Lőrincet és Mécs Lászlót nagyra becsülte. Tóth Árpádról is mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Erdélyi Józsefet pályája kezdetén titkárnak alkalmazta. Ignotust kortársai közül mindig különös melegséggel emlegette, és nagy szerkesztőnek tartotta. Babitsot ádázul gyűlölte, Dante-fordítását félreértelmezettnek tartotta. Tamási Áron Szűzmáriás királyfi című művét durván megtámadta. Aztán Szabó Dezső kereste a békülést, amelyre Tamási Egy méltatlan karcolat egy oroszlánról című írásában „emberséges hangon” válaszolt. Utolsó mondatával, mely szerint Szabó Dezsőnek „nőnek kellett volna születnie, hogy igazán nagy lehessen”, mély sebet ejtve revansot vett. Féja Géza a Szabadcsapat című írásában hasonlóan nyilatkozott: „Az eszmékkel és az elvekkel szemben is asszonyosan viselkedett. Forró bujasággal dobta oda magát, s midőn egy-egy eszmébe beleszeretett, szenvedélyesebben hirdette megteremtőjénél, majd kiábrándult belőle, és kígyót-békát kiabált reá. Az utóbbi művelet azonban nem zárta ki, hogy némi idő múltán újabb szerelmi vallomást tegyen.” Akármilyen furcsán is hat, de kortársai visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy alkatából hiányzott a férfias tetterő és a szívósság, valamint az alázat, hogy életét újrakezdje, inkább a sértődöttséget választotta. Szerepjátszásai előre eltervezettek voltak, és – ehhez hasonló – komédiái mögött mély emberi dráma húzódott meg. Az idill és nihil érzése, a szélsőséges hangulatai és sokarcú lelkisége szüntelen válságba kergették Szabó Dezsőt. „A század különféle áramlatai, a kor viharos ellentmondásai szállodának tekintették a lelkét” – írta róla félig találóan Féja Géza.

[[paginate]]

Szabó Dezső irodalomszemlélete

Szabó Dezső irodalomszemléletével azért érdemes foglalkozni, mert rengeteg írás született arról, hogy az irodalomtörténet-írás miként vélekedett Szabó Dezsőről, azonban fordítva, hogy ő hogyan vélekedett az irodalomtörténetről és az irodalomtörténészekről, még alig került szóba. Nagy Péter és Király István ellentmondásokat kerestek az életműben, amelyből egy-egy részt önkényesen kiemeltek és, a marxista irodalomtörténet oltárán áldozva, szövegkörnyezet nélkül értelmeztek. Természetes, hogy található logikai ellentmondás a fiatal, valamint kései Szabó Dezső társadalomszemléletében. Ez akkor válik egyértelművé, amikor áttekintjük a több évtizedes munkásságát, mely nem ellentmondást jelent, hanem korábbi gondolatainak a továbbfejlesztését és szellemi fejlődését. Hiszen ha az ellentmondások kereséséből indulunk ki, akkor Bibó István vagy Szűcs Jenő több évtizedes történelem- és társadalomszemléletének alakulási folyamatában is fellelhetünk hasonló példákat.

Az évek során Szabó Dezső számos tanulmánya került bonckés alá. Ezzel kapcsolatosan azonban külön meg kell állapítanunk, hogy a rendszerváltozás előtt érdem, sőt sikk volt Szabó Dezsőt és nézeteit elítélően bírálni, de a kilencvenes évektől, a rendszerváltási kísérlet után, átestünk a ló túlsó oldalára, és sorra íródtak az őt egyoldalúan dicsérő cikkek és magasztaló tanulmányok. Voltak és vannak csoportok, körök és társaságok, akik megpróbálják kisajátítani Szabó Dezső munkásságát és szellemiségét. Legtöbbjük tevékenységében az a káros, hogy ugyanazt teszik, mint a marxista irodalomtörténészek, kiemelnek egy-egy témát, és külön füzetben jelentetik meg, de nem veszik figyelembe s nem követik nyomon azt, hogy Szabó Dezső sok esetben visszavonta vagy megváltoztatta számos nézetét. Ez ad leginkább táptalajt a félreértelmezésekre. Persze annak örülnünk kell, hogy napvilágot lát egy-egy Szabó Dezső-írás vagy -értelmezés, de nem mindegy, hogy kitől, illetve az sem mindegy, hogy miről és hogyan.

Szabó Dezső Újabb irodalmunk és legújabb irodalomtörténetünk címet viselő bírálata a Ferenczy Zoltán által szerkesztett A magyar irodalom története című vaskos kötetről szól. E kézikönyvvel kapcsolatban Szabó Dezső lesújtó véleményét abban a tipikus, ellentmondást nem tűrő hangnemben fogalmazta meg, amely rá annyira jellemző volt, és amiért oly sok támadás érte és annyi ellenérzés vette és veszi őt körül. A politikát irodalmi köntösbe öltöztető pamflet volt az igazán testhez álló műfaja. Nem véletlenül nevezték a pamflet Michelangelójának, hiszen ebben a legsajátosabb műfajban kiemelkedő hely illeti meg őt. Műfaji sokfélesége ellenére úgy tűnik, hogy életműve zárt rendszerré vált. Elsősorban hangvétele és stílusmegoldásai folytán pamfletjeit nem lehet különválasztani a negyedszázaddal korábban keletkezett regényeitől.

Szabó Dezső nem hallgatta el a véleményét a hazai irodalomtörténészek vagy egyetemi tanárok műveiről. Olyan módon ábrázolta Horváth Jánost,[1] mint egy irodalomhoz abszolút nem értő, műveletlen akarnokot. Elméleti képzetlenséggel vádolta; úgy ír kora egyik nagy hatású irodalomtörténészéről, mintha nem ismerné őt, illetve a munkásságát, holott kortársa, korábban barátja volt. Honnan vette a bátorságot, hogy ennyire becsmérlően és lekezelően fogalmazzon? Szabó Dezső nem volt tudós, s bár finnugor nyelvésznek készült, a filológiai pályától elment a kedve, mert hosszú távon nem látta értelmét. Párizsi tartózkodása után, baráti társaságban[2] való iddogálás közben elégette a húszezer jegyzetből álló finnugor cédulagyűjteményét, és ezzel együtt kutatói mivoltát, a múltját és e tudományterülethez való kötődését is feladta. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Horváth János-eset kapcsán, hogy ezáltal messze került ettől az életpályától, és soha nem lehetett egyetemi tanár, pedig szeretett volna az lenni. Horváth Jánoshoz régi ismeretség és ifjúkori barátság fűzte. Ennek ellenére kirohanást intézett ellene, aki már akkor sikeres, többkötetes irodalomtörténész és egyetemi tanár volt, ami irritálhatta az egyetemi katedrától messze került Szabó Dezsőt.

[[paginate]]

Tanulmányaiban többek között Adyval, Berzsenyivel, Petőfivel és Eötvössel foglalkozott. Megállapítása szerint a komolyabb magyar irodalom csak Berzsenyi nemzedékével kezdődött, a korábbi időszaknak indokolatlanul nagy teret enged az irodalomtörténetünk. Ami utána következik, az pedig tele van, még a legnagyobb íróknál, költőknél is, történelmi és magánéletbeli törésekkel. Nyelv és stílus tekintetében Vörösmartyt tartotta a legnagyobbnak irodalmunkban. A felsoroltak közül Berzsenyiről írott arcképe a legjelentősebb. Újból felfedezi a költőt, a Gyulaiék által szentesített Petőfi–Arany-hagyománnyal szemben. Támadó és kritikai hangvétele miatt elszigetelésének már életében is érdeke volt a jobb- és a baloldalnak egyaránt. Ha a valóságtól nem szeretnénk elrugaszkodni, akkor beláthatjuk, hogy általában az első reakció, amely Szabó Dezső neve hallatán felidéződik, negatív. Gyakran megfogalmazódik az a vélemény, hogy durva nézeteket vallott, ha egyáltalán felidézhető, hogy ki is volt a „mester”, hiszen nem egy nemzedék nőtt fel úgy, hogy a nevével sem találkozhatott, nemhogy a műveivel. Persze akadtak olyan ártó kezek is, mint például Nagy Péteré, aki meg is hamisította egy-egy művét: például 1965-ben úgy adta ki, vagyis „gondozta” az Életeim című önéletrajzi művet, hogy a kihagyott teljes bekezdéseket semmivel sem jelölte (hiszen tudatosan csonkította!), s a szöveget folyamatosan közölte.[3]

Szabó Dezsővel az volt az alapvető probléma, hogy nem lehetett besorolni, ugyanis hosszabb távon nem csatlakozott egyik politikai szekértáborhoz sem. A harmincas években tett megállapításai „rendszerfüggetlenek” voltak. Ezért igazi helyére később sem kerülhetett az irodalom- és kultúrtörténetünkben. A pártállami időszak idején nem volt szükség olyanokra, akik a magyarság kér­désében nyíltan fogalmaztak és általános (társadalmi) igazságtalanságokkal szembesítettek. Pláne nem volt szükség azokra, akik a hazájuk sorsát sok mindennél előrébbvalónak érezték. Munkái évtizedeken keresztül tiltott gyümölcsök voltak, amelyeket érinteni sem volt szabad,[4] s ezáltal ez a gyümölcs szép lassan elkezdett nehezen emészthetővé válni. Később a túldicsérése is ugyanerről a tőről fakadt, hiszen több évtizedig lázadó antiszemitaként volt elkönyvelve. A rendszerváltozás után több kiadvány propagandacélra használta egy-egy gondolatát. Nem volt tér- és időbeli lehetőség arra, hogy számba vétessenek azok a nézetei, amelyeket még saját maga vont vissza. Az olvasók, ha tudomásukra jutott volna, hogy már a harmincas évektől nem vallotta azokat a nézeteket, amelyeket korábban még igen, akkor mára egész más Szabó Dezső-kép alakulhatott volna ki. Emiatt vele, illetve alkotásaival kapcsolatban egy teljesen hamis kép(zet) élte túl a rendszerváltást. Az elmúlt években számos olyan, főként történészek tollából származó munka jelent meg, amely Szabó Dezső életművének egy-egy meghatározó kérdésköréről valósághű képet ad.[5]

Megnevezve a fő problémát, Szabó Dezső személyét antiszemitának könyvelte el az Aczél-féle kulturális diktatúra, ezáltal téve szalonképtelenné az életművét is. Hiába voltak Szabó Dezsőnek radikálisan Hitler-ellenes és antinyilas állásfoglalásai. Megtett mindent, hogy Hitlert és Szálasit nevetség tárgyává tegye. Ezt „hálával” viszonozták, mert nyilas pártszolgálatosok belövöldöztek a harmadik emeleti lakásának ablakán. Feltehetjük azt a közhelyes kérdést, hogy „mi lett volna, ha” például tovább él, s nem hal meg 1945-ben, és megéli a Rákosi-diktatúrát, hiszen emberi számítások szerint megélhette volna. A nyilas időkben sem hagyta magát megfélemlíteni, mert független, önálló gondolkodó volt. Vajon mit csinál(hatot)t volna a kommunista szellemi és fizikai terror időszakában? Valószínűleg nem hagyta volna magát megtörni, lehet, hogy egy internálótáborban, egy faluban kitelepítettként vagy a váci börtönben végezte volna, mint Hóman Bálint. Tulajdonképpen jobb, hogy nem élhette meg a világháborút követő diktatúrákat. Nagy valószínűséggel ugyanis, ha átéli azt a szellemi terrort, akkor nem a saját korát tekintette volna a magyarság „kínzókamrájának”. Időben halt meg! Persze akadtak még szellemóriások rajta kívül is, akiknél ugyanúgy feltehetjük azt a történelmietlen kérdést, hogy mi lett volna, ha túlélik a háborút. Mi lett volna Szerb Antal, Radnóti Miklós, Halász Gábor, Sárközi György, Örley István és társaik sorsa, ha megmenekülnek? Nem valószínű, hogy bármelyikőjük is beállt volna a Rákosit dicsérő írók és költők oly népes és neves sorába, mint ahogy tette – pár kivételtől eltekintve – két nemzedék.[6]

[[paginate]]

Felmerül a kérdés, hogy érdemes, illetve kell-e az íróknak átvinni műveikbe a politikai, illetve közéleti problémákat. Ez kárára vagy hasznára válik-e az irodalomnak? Szabó Dezső ezzel a kérdéssel kapcsolatban sem hátrált meg: „A csodálkozásra hajlamos ember ugyan bőven csodálkozhat az ilyen vitán. Azt mondhatja: micsoda irodalomtörténeti és történelmi analfabétaság kell egy ilyen kérdés föltevésére! Hiszen a múlt fejlődése már régen döntött ebben a kérdésben. Tudjuk, hogy az életalkotás előfutáros dolgait mindig az irodalom végezte el.” Tovább is fejleszti ezt a gondolatmenetet, nem nélkülözve a szokásos cinizmusát: „Kárára vagy hasznára van az irodalomnak az, hogy az írók írtak a szerelemről, a természetről, az elmúlásról, az üres bugyellárisról, az anyjuk tyúkjáról? Szóval, ezekre a meddő dolgokra egyszerűen semmi szükség, fölöslegesek és álságosak.” Szabó Dezső szerint: „miért ismétlődnek meg újból és újból ezek a zömök ostobaságú vitácskák? Válasz: a lelki kozmetika mély szükségeiből. Ezért: hogy a gyávákra ne azt mondják, hogy gyávák, hanem: művészek.”

Írásaiban központi helyet foglalt el a politika. A XIX. század eszmeiségétől jutott el saját kora valóságához a század elején. „Forradalmárként” kezdetben a proletárdiktatúra híve volt, de a baloldalon belül nem volt akkora megbecsültsége, mint Adynak, noha írásainak komoly rangja volt. Aztán jobboldalivá vált, majd a Horthy-korszak bírálójaként (pl. nyílt levelei a miniszterelnökökhöz) egyre inkább háttérbe szorult, és a belső száműzetést választotta.[7] A harmincas években például annyira megromlott az anyagi helyzete, hogy nyomasztó szegénységben és súlyos nélkülözések között élt. Élelmezéséről a Philadelphia Kávéház pincérei gondoskodtak, tüzelőt is ők vettek a számára. Helyzete odáig fajult, hogy felkerült a Vöröskereszt segélyezési listájára. Kilábalásához az nyújtott segítséget, hogy megjelentethette a Füzeteket, amelyhez támogatót talált, aki kisegítette ebből a súlyos helyzetből. Életének ez az utolsó korszaka egy letisztultabb és kiérlelt alkotói periódusa volt.

[[paginate]]

Szabó Dezső utóélete a nyugati magyar irodalomban
(Gombos Gyula munkája)

Még pár könyvtárban megtalálható (ha valaki tudja, mit kell keresni) a Magyar Út elnevezésű hetilap, amelynek a negyvenes évek elején Gombos Gyula[8] volt a szerkesztője. Egyre kevesebben élnek már abból a nemzedékből,[9] akik értették, megélték és tudják, hogy mit jelentett a „harmadik utas” elgondolás, melyet Gombos Gyula is képviselt. Hatvan évvel ezelőtt, 1948-ban az emigrálást választotta: először Svájcban talált otthonra, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Monumentális munkájáról, a Szabó Dezső-monográfiáról számos marxista irodalmár tudomást sem vett. A Húsz év után[10] című esszékötete nem kapott akkora figyelmet, pedig ez is jelentős munkája. A húszéves „szovjetvilág Magyarországon” tárgyszerű és elfogultságoktól mentes, de szenvedélyesen igazságkereső mérlege, amely azt a kérdést járja körbe, hogy mi változott és mi nem Ötvenhat óta. E kötet hét fejezetében elemzi a filozófia, az egyház, az irodalom és a történetírás aktuális kérdéseit. Komoly irodalmi értéke is van e műnek, ugyanis a fejezetek levélformát kaptak, melyeket Mircse Zoltánhoz írt a szerző, aki – nem véletlenül – Németh László Az utazás című darabjának hőse. Ezt a kötetét a Huszonegy év után[11] követte, melyben az előző művére érkezett vitaanyagokra és véleményekre válaszol. A New Yorkba költözött Püski Kiadónál 1979-ben jelent meg a Hillsdale című munkája. Ez hasonló szociográfiai munka egy (amerikai) faluról, mint amilyen Szabó Zoltán alapműve volt. Utolsó magyar témával foglalkozó munkája az Igazmondók (New York, 1981), melyben Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról és Borisz Paszternakról adott közzé egy-egy életműelemzést.

[[paginate]]

Méltatlanság volna nem megemlíteni – még ha csak pár mondat erejéig is – az emigrációban élők szervezési és irodalmi munkáját, amelyet Szabó Dezső műveinek fennmaradásáért és terjesztéséért tettek. Gombos Gyula alapvető monográfiája[12] az Auróra Könyvek sorozatban 1966-ban látott először napvilágot Münchenben. Ez a mű mind a mai napig alapmunkának számít, s teljes mértékig megkerülhetetlenné vált. A tanulmánykötet első kiadása hamar elfogyott, ezért 1969-ben a második követte, majd a Püski házaspár jóvoltából New Yorkban 1975-ben harmadszor is megjelenhetett a mű. A három nyugati kiadás ellenére „a könyv kritikai fogadtatása – Borbándi Gyula véleménye szerint – meglepetést és csalódást keltett”. Vagyis az emigrációnak, a nyugati magyarság szellemi életének az egyik legnagyobb irodalmi teljesítménye nem kapott komolyabb visszajelzést, eltekintve a rövid ismertetésektől és nyúlfarknyi méltatásoktól. Pedig szép számmal tudnék az emigrációban élő és alkotó irodalomtörténészek közül többet is említeni, akiknek eszébe juthatott volna… Egyedül Czigány Lóránt mutatkozott vállalkozó szelleműnek, aki pozitívan közelített Gombos Gyula tanulmánykötetéhez, ám ő sem hagyta késszúrás nélkül a témát. Kijelentette, hogy az ő nemzedéke számára Szabó Dezső már halott. Egész pontosan úgy fogalmazott az Új Látóhatár hasábjain, hogy „ne áltas­suk magunkat tovább, s mondjuk ki [] Szabó Dezső örökre és vég­érvé­nyesen meghalt”. Ezt a félmondatot méltatlan lenne megválaszolni. Czigány Lóránt véleménye ellenére azonban meg kell állapítanunk, hogy az emigráció tette a legtöbbet Szabó Dezsőért a magyarországi szellemi és kulturális diktatúra évtizedeiben. Ilyen megközelítésben Gombos Gyula monográfiáját alapműnek tekinthetjük, amely a magyarországi marxista Nagy Péter hiteltelen és torz monográfiája ellen íródott. Mai szemmel nézve még nagyobb szégyen, hogy ezért a munkájáért Nagy Péter akadémikus lehetett, ugyanis a Párt utasítását tökéletesen teljesítette. Ezért lényeges ellenpólus Gombos alapmunkája. Emellett meg kell említenünk a Bécsben élt Kovách Aladár[13] tevékenységét is, akinek Az elsodort falu hasonmás kiadását köszönhetjük, valamint az íróval foglalkozó számtalan írását. Kardos Talbot Béla Amerikában életre hívta a Szabó Dezső Társaságot, amely több kötettel gazdagította az emigrációban megjelentetett kiadások számát. A washingtoni Occidental Press 1975-ben adta ki Szabó Dezső és a magyar miniszterelnökök című tanulmánykötetet, melyet Gombos Gyula szerkesztett és látott el bevezetővel. A kötet szöveghűen közli Szabó Dezső leveleit és cikkeit: Tisza Istvánhoz (1911), Bethlen Istvánhoz (1928), Gömbös Gyulához (1936), Darányi Kálmánhoz (1938), Imrédy Bélához (1939) és Teleki Pálhoz (1939, 1941).

[[paginate]]

Regényei kivétel nélkül önvallomások is egyben. Hőseiben mindig önmagát írta meg; ám nem azt az énjét, aki a valóságban volt, hanem azt a képet láttatta, amilyennek önmagát szerette volna látni. Itt tudott a lírai hangnembe ágyazva előtörni belőle a keserű gúny, az indulatos vonzalom vagy ellenszenv: emberek, helyzetek és érzések iránt. Ez is egyfajta keresés, sokszor minden művészi áttétel nélkül. Feltűnést keltve figyelte egy álarc mögül a körülötte zajló történéseket. Ahol megjelent, jellegzetes külsejével, sziporkázó megjegyzéseivel és elméje csillogásával kavarta fel maga körül az állóvizet, és nézeteivel igazi feltűnést keltett. Ilyen volt a jelleme és szelleme! Érdemes megemlíteni az emberi kapcsolatait, hiszen magányos farkas volt. Barátja nem volt, asszony nem játszott szerepet az életében, illetve életének ez az oldala nem ismert. Egyetlen nőalak tűnik fel, Kaffka Margité, akinek alakját beleszövi Az elsodort faluba (Kaffka pedig az övét az Állomásokba). Kassák Lajos pedig így jellemezte Szabó Dezsőt: „átkozódó rabbinus, puritán keresztény, filozófus, karakterszínész és hordószónok egy személyben”.

Németh László nem áll egyedül azokkal a megállapításaival, amelyeket 1928-ban vetett papírra Szabó Dezsőről és később a Két nemzedékben[14] tette közzé. „18. és 24. évem közt Szabó Dezső-párti és Szabó Dezső-ellenes szakaszokra tudom az életem osztani, mert túl tömény az életműve és csak adagolva emészthető, nagy adagban mérgezővé is válhat.” Majd később azt állapítja meg, hogy „rendszere öntött szövet, amelyet nem lehet szálanként megbontani. El kellett fogadni vagy kellett rúgni”. Ez a vélemény ugyan jól hangzik, de kishitűséget sugall. Hiszen miért ne lehetne „szálanként” kiemelve felülbírálni? Pár mondattal később summázva megkérdezi: „Emelhet-e az ember az apjára bonckést vagy pszichológiai szempontokat?” Németh László ezt 1928-ban írta, de a megközelítésmódja később sem változott. Több évtizeddel később zajlott le az a vita, amelyet Nagy Péter „megrendelt” monográfiájáról a hatvanas években rendeztek, amelyen Barta János professzor a sok támadó hozzászólás után felállt, és amikor minden érvét felsorolta, végül annyit tudott már csak mondani: „de hiszen az apánk volt”. Ezután döbbent csönd következett, mert még élt az a nemzedék, amelyik közvetlenül, úgymond az elsők között olvashatta a műveit. Két nemzedék nőtt fel meghökkentő, gondolatokat ébresztő következtetésein. Halála óta hét évtized telt el, s egy megváltozott, átalakult világban és országban élünk. Noha öröksége az új, felnövekvő nemzedéknek is tiszteletet parancsol, mégsem mentesülhet a jelen megközelítésmódjától, vagyis attól, hogy megvizsgáljuk: mi az, ami írásaiban még mindig időszerű.

[[paginate]]

Az emigráns irodalmár, Cs. Szabó László

Cs. Szabó László Budapesten látta meg a napvilágot, és negyvenhárom évesen hagyta el a hazáját. Pár éves olaszországi tartózkodás után Angliába távozott, ahol több mint három évtizedet élt, alkotott, s vallotta, hogy „angol az útlevelem, de magyar a büszkeségem”, ami az utókor számára jelképes, identitást meghatározó mondattá vált.

Cs. Szabó László az emigrációban jelentős szellemi missziós feladatot töltött be a rendszerváltás előtti évtizedekben. A hazai irodalmi értékek egyik legfőbb hordozója volt, hiszen olyan témákat vetett fel, amelyek itthon az irodalmi tiltások körébe tartoztak. Londonból figyelte a magyarországi irodalmi életet, illetve annak változásait, azonban a földrajzi távolság nem eredményezett eltávolodást, hanem inkább távlatot jelentett. „Idegenben – fogalmazta meg a Brüsszelben, 1963-ban kiadott kötetében – megszabadulunk rövidlátó, múlékony kollektív indulatoktól, nem bántanak sem zsarnoki hatóságok, sem fáradhatatlan irigyek, nincsenek védenivaló szerzett jogaink, nem kell törődni ingatag rangokkal sem […] Tágul a látókör más népek gondja-baja által, javul az arányérzék […] idegen ember szemmértékével lecsillapodva tisztábban látunk erényeket és hibákat.” Cs. Szabó vállalta az emigráns alkotói létformát: egy olyan ország szellemi utóvédharcosaként, ahol több évtizedes diktatúra alatt is ugyanúgy születtek szellemi termékek, mint máshol, csak a fizikai, szellemi és lelki elnyomás mindenre rányomta a bélyegét. Erkölcsi kötelességének érezte javító szándékú kritikával illetni az emigráció – pártállamtól – független sajtófórumain, hogy dokumentálja az utókor számára például az eltorzított magyar irodalomtörténet-írás marxista csúsztatásait.[15]

Torz magyar irodalomtörténet

Cs. Szabó két művet vizsgál, az egyiket Bóka László és Pándi Pál szerkesztette, amely A magyar irodalom története 1849-ig címmel 1957-ben jelent meg. A másikat Klaniczay Tibor, Szauder József és Szabolcsi Miklós írták: Kis magyar irodalomtörténet a címe, az előzőhöz képest négy évvel később, 1961-ben látott napvilágot. Ezt a két munkát veszi bonckés alá Cs. Szabó László címben szereplő tanulmányában, amelyből egy korszak meghatározó szemlélete, illetve egy emigrációban élő szabad író megjegyzései derülnek és kerülnek ki.

Klaniczay felkészültségét nagyra tartja Cs. Szabó, de párhuzamba állítja Homais-val, a haladó szellemű patikussal a Bovarynéból, aki leereszkedően bánik a korral. „A mai olvasó – idézi Cs. Szabó Klaniczayt – sokszor elmosolyodik a középkori írók naivságán, logikátlanságán, különös következtetésein.” Klaniczay nem tér ki a verstechni­kai újításokra, mint ha ilyenek nem is léteznének. Cs. Szabó hoz­zá­teszi: „Furcsa, hogy a legszószaporítóbb irodalomtörténész is bezárkózik, mihelyt valamilyen formai kérdés merül föl. Holott az írók szemében felerészt ebből áll az irodalom.” Az irodalomtörténet 1957-ben írt a reformációról, de nem foglalkozott a barokkal, csak a katolikus ellenreformációval. Ezt a XVII. századról szóló részt Bán Imre írta, aki nyilván nem tehetett a cenzorok „bűnéről”. A barokk korszak rehabilitációját a polgári szellemtörténet végezte el a két világháború között, tehát „fertőzött volt – írja Cs. Szabó –, ki kellett küszöbölni a marxista irodalomelméletből”. Klaniczay ezzel a tanulmány-gyűjteményében később is foglalkozott. Előszavában az alábbiakat fogalmazta meg: „Kutatásaim előrehaladása során és főként a régi magyar irodalom marxista történeti összefoglalásának előkészítése közben kellett felismernem, hogy megnyugtató szintézis a reneszánsz és a barokk kategóriáinak mellőzésével nem képzelhető el.” Cs. Szabó így folytatja: „S a továbbiakban arról ír, hogy meg kell találni hol a helyük a marxista irodalomszemléletben a művelődéstörténeti és stíluskorszakoknak.” Ez a helykeresés nem sikerült ugyan, ám a marxizmus minden korabeli szakirodalomba „belepetézte” magát. Ezek a kötetek még ma is forgalomban vannak az egyetemeken is (de nem elrettentésként!).

[[paginate]]

Nemcsak a mondanivalónak tulajdonít jelentőséget Cs. Szabó, hanem a stílusnak is: „Klaniczay szellemesen és olvashatóan ír, de az általános nyelvi-nyelvtani hanyatlás és gondatlanság az ő prózáján is elharapódzik. [] S a dogmatikus gondolkodás kényszere alatt nála is jelentkezik a képzők elrákosodása, megnyúlnak a szavak, különösen hátsó izületük…” Például: egybefonódás helyett egybefonódottság. Ezenkívül örökös fogdosási kényszere van: „témájánál, a Honfoglalásnál fogva”, írja a Zalán futásáról, „a lélekrajzánál fogva remeklő szép Ilonka”, „nemzeti témákhoz nyúlt”, és így tovább. Szívesen osztogatja a pártélet protokoll jelzőit is, a magatartás mindig „harcos”, az ellentmondás „gyilkos”, a vita „szenvedélyes”, a harc „kérlelhetetlen”, a polgári ideológia „kiúttalan” és „talajvesztett”, a tartalom „pozitív” vagy „negatív”, a mű vonásai „visszahúzóak” vagy „előremutatóak”. A protokollnál is erősebben ragaszkodik a származási protokollhoz. Mindenkit besorol a könyv társszerzője és címkét aggat legnagyobbjainkra. Cs. Szabó szerint „szüksége van erre a származási táblázatra Szaudernek, hogy elrendezze áldozatait az irodalmi értékítéletnek szánt osztályharcos helyükön. […] Az új irodalomtörténetben az osztályelmélet ködösíti el a kort.” Sajnos ugyanez Cs. Szabó barátjának, Illyés Gyulának az Ebéd a kastélyban című művében is hasonlóképpen jelen van, amit senki sem várt el az írótól, ám a hatvanas években ő úgy érezte a leírtak alapján, hogy túl kell teljesítenie. Vajon Cs. Szabó olvasta-e barátja erkölcstelen és rosszindulatú írását, amelyben az arisztokrácia és a volt úri osztály kigúnyolását végzi el, mintegy bizonyságtételül a diktatúra felé, hogy ő a nép és főleg a Párt hű fia? Arany János művéről, a Toldi szerelméről Szauder József csak annyit állapít meg, hogy Arany – megírta. Szauder nyelvi rémtettei után Szabolcsi Miklós fejezetei következnek a XX. század irodalmáról. „Ő csak pongyolán ír, szürke eminenciás helyett excellenciásról beszél, osztódásszerűen szaporodnak azonos jelzői, az egyik író például nyolc sorban négyféleképpen sajátos.” Cs. Szabó tanulmányának lábjegyzetében közli, hogy „kimaradt, csak úgy kapásból említve”: Arany János egyik legkiválóbb követője, Bárd Miklós, Bánffy Miklós, a Helikon-szervező Kemény János és a meggyilkolt Karácsony Benő, nem említi a jugoszláviai magyar írók egyik toborzóját, Szenteleky Kornélt, nincs benne a falukutatók európai műveltségű előfutára, a zengővárkonyi lelkész, Fülep Lajos, Szabó Zoltán sem, de kimaradt Széchenyi Zsigmond és Bernáth Aurél is. Krúdy Gyula stílusát, „hangszerelését” és lírikus előadását Szabolcsi pusztán osztálytünetként kezeli, amit pedig Weöres Sándorról ír, az karikatúrának is gyenge lett volna. Részben Cs. Szabó eme megállapításai miatt egyes marxista egyetemi tanárok, irodalomtörténészek és akadémikusok még ma sem hajlandóak tudomást venni az emigráció kritikai munkájáról.

Szabolcsi Miklós úgy látta, hogy a nyugati emigrációban élők kikiáltották magukat a magyar kultúra egyedüli, hiteles és valódi őrzőinek. „Hadd mondjam meg – írja Szabolcsi –, hogy Cs. Szabó Lászlónak olyan írásában, amely nem barátságos, és amely a magamfajta ún. marxista elkötelezettségű kritikusokat személy szerint is támadja, azért mindig nagyon sok figyelmeztetőt láttam és látok. Cs. Szabó egyszer például egy rendkívül szigorú kritikát írt arról az ún. Kis magyar irodalomtörténetről, amelyet mások társaságában írtam. Egy sor dologban nem értek vele egyet, de másokban igazsággal figyelmeztetett. Szóval, ez a kívülről jövő, néha kegyetlen kritika is sok mindenben segít, ha a saját állapotunk világos, ha jól állunk a lábunkon, nem kell félnünk ettől a kritikától, meg tudjuk különböztetni, mi az, ami benne helytelen és mi az, amit elfogadunk.” Szabolcsi valójában nem bírta a kritikát elviselni, ami álrugalmas válaszából is kiderül. Egyetlen kritikátlan marxista irodalomtörténész sem tudta elviselni a bírálatot, főleg ha az Nyugatról érkezett, s ráadásul ha olyasvalakitől, akiről köztudott, hogy felkészültségét tekintve megalapozott, fajsúlyos magyar alkotó. Cs. Szabó Londonból figyelte a magyar irodalmat, illetve annak változásait, de a távolság nem eltávolodást eredményezett („nehogy ki távol sír e nemzeten, megutálni is kénytelen legyen”), hanem távlatot. „Idegenben – idézzük újra Cs. Szabót – megszabadulunk a rövidlátó és múlékony kollektív indulatoktól, nem bántanak sem zsarnoki hatóságok, sem fáradhatatlan irigyek, nincsenek védenivaló szerzett jogaink, nem kell törődni ingatag rangokkal sem.[…] Tágul a látókör más népek gondja-baja által, javul az arányérzék […] idegen ember szemmértékével lecsillapodva tisztábban látunk erényeket és hibákat.” Ez az a szemléletmód, amely Cs. Szabó kritikai elemzéseinek az egyik legfőbb értéke. Összegezve megállapítja, hogy „nehéz megírni a közelmúlt irodalomtörténetét, még teljes szabadsággal is nagyon nehéz. Hát még ha folyton két évszámot: 1919-et és 1945-öt kell önigazolóan használni.” 1956 óta a dialektika jóformán csak abból áll, hogy a beavatott olvasó tiszteletadásnak veszi a feddést, és lebecsülésnek az elismerést. Cs. Szabó László erre a fordított irodalomszemléletre világít rá.

[[ paginate ]] 

Eszmék és művek

Cs. Szabó Lászlónak volt bátorsága a Magyar Rádióból – egykori munkahelyéről – való kilépéssel tiltakozni Budapest német megszállása ellen, ahhoz is volt bátorsága, hogy a zsidótörvények hatálybalépése után munkát biztosítson a barátainak, akiket származásuk miatt zártak ki a közéletből és az irodalomból: többek között Radnóti Miklósnak, Vas Istvánnak biztosított így munkát. Ha mindehhez volt bátorsága, akkor miért ne leplezhetné le a tőle megszokott határozottsággal, valamint rideg tárgyilagossággal az ötvenes és az azt követő évek humánum és szellem ellen elkövetett irtó­had­járatát. „Iszonyú volt látni – írta –, hogy pincebogarak némítanak el lángelméket”. Ebben az időben készített politikai vitairatai és glosszái kordokumentumokként maradnak fenn az utókor számára.

Eszmék és művek: a megcsonkított Babits című, 1962-ben, a Katolikus Szemlében publikált tanulmányában sorra vette azokat a köteteket, amelyek az újbóli kiadásokban kizárólag csonkításokkal jelenhettek meg. Egyrészről ő is belátja, örülnünk kell, hogy újból napvilágot láttak rég kiadott könyveink, „de olykor magas vámja is van annak, hogy a nemzet ismét hozzájut íróihoz. A cenzúra veti ki ezt a vámot.” A Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg újra, 1959-ben, Kosztolányi Dezső Bölcsőtől a koporsóig című könyve. Cs. Szabó megjegyzi: „örüljünk, azaz örülnénk, ha a szövegrendező cenzor nem tudatná sántító nyelvtannal a 456. lapon, hogy »néhány esetben, a zömében művészi szöveg megmentése érdekében, a nyilvánvalóan rosszindulatú politikai megjegyzéseket, egy-két mondatot kihagytuk«„. Cs. Szabó félig némi humorral ekképpen folytatja: „Ki tudja, talán a szerző édes anyanyelvének síron túli bosszúja, hogy a csonkítás közlésénél botlik egyet a magyar ragozásban.” A sokáig – kiadás szempontjából – mellőzött Juhász Gyula összes versei és műfordításai is hasonló sorsra jutottak, ugyancsak 1959-ben, amikor bibliapapíron a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelenhetett. Már a cím sem valós, ugyanis a „»minden eddiginél teljesebb és pontosabb kiadás«-sal kérkedő utószó elárulja az 1087. oldalon, hogy »gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány versét, amely irredenta tartalmánál fogva sérthetné szomszédnépeink érzéseit. E versek, melyeket a költő többnyire nem is belső ihletésből, hanem külső ösztönzésre írt, művészi tekintetben sem érnek fel Juhász Gyula költői alkotásainak színvonalára, hiányuk nem szegényíti a nagy költő jellegzetes vonásait«.” Cs. Szabó mellékesen az alábbiakkal egészíti ki a közölt mondatokat: „Tartalmánál fogva! Gyatra magyarság, szemforgató cenzúra.” Szörényi László Delfinológiájában olvashatjuk: „különösen megindító ez az atyai hang, amellyel a kiskorúnak tekintett olvasót felvilágosítja s egyúttal megnyugtatja Juhász műveinek kritikai ki­adását illetően”. Valóban megdöbbentő ez a fogalmazásmód, fontos Cs. Szabó figyelemfelkeltése, mert tényleg hihetetlen az a tény, ahogy a cenzor maga döntött a külső és belső ihletésről, az ösztönről és arról, mi mennyit ér Juhász Gyula költészetében. A következő tollvégre vett mű Szerb Antal szikrázóan szellemes irodalomtörténete volt. Az amputációt az 518. oldalon található kiadói magyarázat igazolja: „A kötet utolsó részét a Kilencszáztizes évek című fejezettől kezdve elhagytuk, mert Szerb Antal maga is tervezte könyve befejezésének kibővítését és átdolgozását.” Talán ez a csonkítás azzal magyarázható, hogy a szerző az utolsó, eredeti kiadás 502. oldalán egyáltalán nem bánt kíméletesen a proletárdiktatúrával, amivel kapcsolatban Cs. Szabó frappánsan megállapítja: „Nincs hát zavartalan öröm a holtakban, amíg a sírgondozó kegyelet cenzorokra van bízva s nem az olvasókra, akik személyes hagyománygyűjtéssel, ízlésük szerint válogatnak.”

[[paginate]]

Babits Mihály az utolsó száműzött Cs. Szabó tanulmányában, akinek az összes versei helyett, az összegyűjtött verseit adják az olvasók kezébe. Ebben az óvatos fogalmazásbeli megközelítésben értelemszerűen benne van – amit Cs. Szabó árnyaltan megjegyez –, hogy az összegyűjtött mű a magyar nyelvhasználatban kevesebb, mint az összes. Cs. Szabó László szerint Babits versgyűjteményének utószavában is felbukkannak az érzékeny lelkű, titokzatos szomszédnépek: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sérthetné szomszédnépeink nemzeti érzését.” Babitsnál elhagyták: a Vásár, a Szíttál-e lassú mérgeket?, a Csonka Magyarország, az Áldás a magyarra és az Erdély című verseket. Csonkán jelent meg három: Dal az esztergomi bazilikáról; Hazám!; Ezerkilencszáznegyven. (Ezekből elhagytak egy-egy versszakot.) Cs. Szabó tanulmánya áttekinti mind a nyolc vers tartalmi lényegét, abból a szempontból megközelítve a mondanivalójukat, hogy mi lehetett az oka a rendszer szűrőjén való fennakadásuknak. Az írás utolsó négy mondatában Cs. Szabó replikázik az egyik kimaradt vers címére: „Szíttál-e lassú mérgeket? A cenzorok szíttak. Leszívták a mellükre. Azért jelentek meg kihagyásokkal és csonkításokkal Babits Mihály összegyűjtött versei.” Kabdebó Lórántnak mondta el Cs. Szabó, aki lezárásképpen összegzi és alátámasztja az elmondottakat, hogy „Babits e humanista hazafiság késői, romlatlan megtestesítője, s néhány verse, amelyre 1950 után rásütötték a sovinizmust, több százados köznemesi önérzetből szakadt ki, csodálkozom tehát, hogy némelyikből még mindig kihagynak sorokat, szakaszokat a szomszéd népek érzékenységére tekintettel”.

Példaértékűnek nevezhetjük az életét, mert azt bizonyítja mindannyiunk számára, hogyan lehet valaki külföldön élve is hűséges alkotója a hazájának, képviselve egy idegen országban is olyan értékeket, amelyeket szülőföldjéről vitt magával. Évtizedekig a Temze partjáról látta és figyelte Magyarország kulturális és irodalmi életét, amelyhez kritikai fenntartásokkal közelített. Ezeket a munkáit megismerve megállapíthatjuk, hogy összefüggései, meglátásai mennyire másmilyenek voltak, legalábbis a hazai szemlélettel szemben. Az ebbe a látásmódba való betekintés miatt szükségszerű foglalkozni Cs. Szabóval és az emigráns irodalommal.

Befejezésül a nevezetes és sokak által idézett[16] szentenciát idézem, amely szerint „akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme”. Cs. Szabó is így volt ezzel, akinek vigyázó és számon kérően szigorú tekintetét mindig magunkon érezhetjük.

[[paginate]]

Szabó Zoltán magyar világa

Élt egy felnövekvő nemzedék, amelyiket nem a polgári irodalom, vagy a távoli bennszülöttek helyzete érdekelt, hanem – ahogy Szabó Zoltán fogalmazott – „az hogy mit kellene itt, Magyarországon cselekedni […] hogy mit csináljunk a magyar szociális helyzettel? […] – miután nem tudjuk, hogy miben áll ez a helyzet, először talán meg kellene ismernünk, fel kellene térképeznünk”. Az eredmény ismert előttünk: ugyanis A tardi helyzet című, ma már klasszikusnak számító alapművel a 24 éves alkotó a figyelem középpontjába került. Országos vita követte e mű megjelenését. A legnagyobbak méltatták: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Fábry Zoltán, Kassák Lajos, Kodolányi János, Rónay György, Török Sándor és Veres Péter stb.

Ám nemcsak A tardi helyzet illeszkedik ennyire szervesen Szabó Zoltán alkotói munkásságába, hanem a Cifra nyomorúság is, amely 1938-ban jelent meg, ezt a Szerelmes földrajz követte (1942-ben). Termékeny hazai munkásságát elismerések övezték. Babitstól 1939-ben Baumgarten-díjat kapott, ami azért fontos az alkotói életében, mert kevesek előtt ismert, hogy Szabó Zoltán eredetileg költőnek készült. Húszéves volt, amikor verseivel felkereste Babitsot, de ő határozottan eltanácsolta a költészettől, s azzal buzdította: „jó prózaíró leszel” – ez 1932-ben történt, s hét évvel később Babits „kitünteti” a prózaírót. 1939-től Pethő Sándor felkérésére a Magyar Nemzet belső munkatársa, majd két évvel később a lap irodalmi szerkesztője lett. 1943-ben a Szerelmes földrajzért elnyerte az Akadémia Kőrösy Flóra-jutalmát. Szabó Zoltán 1945-ről mint korszakváltásról beszélt, s ez lényeges momentum a gondolkodásában, hiszen féligazság felszabadulásnak neveznünk.

Erdei Ferenc hívására lépett be a Nemzeti Parasztpártba, tagsági igazolványának kelte: 1945. január 15-e. Ekkor elvállalta a Magyar Közlöny szerkesztését, és emellett ellátta a megalakuló Írószövetség titkári teendőit, és a négy párt ifjúsági szervezeteit irányító Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) elnökletét is. Mozgalmas és tevékeny évek következtek. Sikerült elérnie, hogy a MADISZ folyóiratot indíthasson, s Valóság legyen a neve, s mint „szellemi honvédő” megírhassa a beköszöntőt. Célja a nacionalizmus nélküli hazaszeretet megteremtése volt.

Elvállalta a Magyar Köztársaság kulturális attasé pozícióját Párizsban, a magyar követségen, ahol a követi tisztet apósa, az osztályáruló „vörös gróf”, Károlyi Mihály töltötte be. Ezt szinte az utolsó pillanatban tette, mert Magyarország diktatórikus útra lépett, Rákosi és pribékjei a legnyersebb torukat ülték az értelmiségen, az egykori középosztályon, a kulákokon és az arisztokrácián. Szabó Zoltán 1949 júniusában emigrált, és a 37. születésnapján angol földre lépett. Ekkor alkotói pályájának és új életének is második szakasza vette kezdetét.

[[paginate]]

Szabó Zoltán a nyugatos Fenyő Miksa jóvoltából 1950-ben kapcsolatba lépett Cs. Szabó Lászlóval. Éppen Szabó tett az ügyben, hogy Cs. Szabó 1951 nyarától Londonba jöhessen a BBC-hez. Mindketten évekig egzisztenciális harcaikat vívták, hiszen mindenüket (egész életterüket) újra kellett teremteniük: Cs. Szabó a BBC-nél kezdett dolgozni, Szabó Zoltán pedig a Free Europe Committee meghívására már 1951-től a müncheni Szabad Európa Rádió londoni munkatársa lett, egészen 1974-ig, amikor hivatalosan nyugdíjba vonult. Egyikőjük számára sem volt könnyű az idegenben való kenyérkeresés. Szabó Zoltán a majdnem negyedszázados rádiós munka alatt mintegy öt-hatezer flekket írt, hihetetlen mennyiséget, ez legalább 10-12 kötetet megtöltene. Mindketten a Látóhatárban kezdtek publikálni. Szabó Zoltán a legaktívabb emigráns írók közé tartozott: tanulmányokat, esszéket, cikkeket, rádió-előadásokat, tudósításokat írt, folyóirat-alapításban vett részt, és jelentős irodalmi szervezőmunkát végzett. Elvállalta az 1957 tavaszán alakuló Magyar Írók Szövetsége Külföldön főtitkári teendőit. Létrehozta a Magyar Könyves Céhet (a Nyugat emblémájával díszített könyvsorozat az Erdélyi Szépmíves Céhet tekintette mintául). Elsőnek Déry Tibor novelláskötetét jelentette meg, ami a bebörtönzött írónak olyan novelláit gyűjtötte egybe, melyek munkáinak gyűjteményes kiadásaiból a legutóbbi időkig tudatosan kimaradtak. Hatalmas vállalakozás volt ebben a sorozatban Bibó István tanulmányainak a megjelentetése is. E kötet 15-20 év múlva nagy szerepet játszott a magyarországi ellenzék gondolkodásának alakításában. A bevezetőben azt jegyezte meg, hogy „a könyv egy fogoly gondolkodó írásait szabadítja ki könyvtárak folyóirattermeinek celláiból”. Ez a kiadás 1960-ban előzménye volt az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által kiadott négykötetes (1981 és 1984 között megjelent), valamint az erre „válaszul” megjelentetett magyarországi háromkötetes (1986-ban csonkított) Bibó-kiadásnak.

Szabó Zoltán életébe az ’56-os forradalom új írói-alkotói és szervezői korszakot hozott. Bekapcsolódott a hirtelen megélénkülő irodalmi életbe. Ekkor még csak 45 éves volt. Amikor kitört a magyar forradalom, majd véresen letiporták, Szabó Zoltán és felesége sokat tett annak érdekében, hogy jeles külföldi szellemi emberek felemeljék szavukat Magyarország érdekében. Ezek a nemzetközileg elismert személyiségek éveken keresztül szívükön viselték az üldözött és bebörtönzött magyar írók, gondolkodók sorsát. A tiltakozási és segélyakciók számtalan esetben Szabó Zoltánék londoni lakásából indultak el és növekedtek nemzetközi kezdeményezésekké. Szabó Zoltán számára az is fontos volt, hogy szót érthessen a forradalom után külföldre menekült ifjúsággal. Kilenc költő címen kiadta a fiatal költők antológiáját. Ő is – Cs. Szabó László szavaival élve – „a repülő egyetemi tanszék” rendkívüli tanára lett, ugyanis rendszeresen előadott a Hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjain, az Európai Magyar Evangélikus Ifjúsági Konferenciákon és a Szepsi Csombor Körben. Határozottan és élesen a magyarországi megjelenés ellen foglalt állást: „Ha a függőségeket függetlenségnek, kis szabadságokat szabadelvűségnek, forradalmat ellenforradalomnak kell mondani, maga a rendszer lehet aránylag türelmes, józan vagy okos egyben-másban. Ám ettől az alapvető hazugság, hazugság marad.” Szabó Zoltán, elveihez hű maradva, nem tette be lábát a szocialista Magyarországra, és Cs. Szabónak is nehezen fogadta el a magyarországi látogatását s a hazai publikálási vágyát.

Tragikus, ám töretlen pálya volt Szabó Zoltáné, ugyanis kényszerű emigrálása nem eredményezte írói-alkotói pályájának a kificamodását. Életútjának törését és későbbi hajtűkanyarját méltósággal és tartással viselte el. Tudta és meg is írta, hogy az irodalmi nemzetet nem a politikai térképek – néha irracionális – tényezői tartják össze, hanem az olvasók és gondolkodók szellemi voksai, amelyek Josselinből, Párizsból vagy Londonból éppen olyan jogosak és ugyanannyit érnek, mint Budapestről vagy Kolozsvárról.

Arday Géza

 

[1] Szabó Dezső: Szellemi életünk tragédiája: Horváth János könyve Petőfiről. In uő: Panasz. Ferrum Kiadó, 1923. 39–55. o.

[2] Laczkó Gézával és Kuncz Aladárral. Az eseményt önéletrajzában örökítette meg az író: Életeim, II. Budapest, Püski, 1996. 621. o.

[3] Lásd Szörényi László: Delfinárium. Filológiai groteszk. Budapest, Helikon Kiadó, 2010, 59–62. o.

[4] Csak a párt által kijelölteknek, lásd pl. Nagy Péter és tanítványainak marxista munkáit.

[5] Pl. ilyen kérdés Szabó Dezső Trianonnal kapcsolatos elgondolása. Erre lásd: Péterfi Gábor: Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei. Budapest, L’Harmattan, 2011; Kovács Dávid: Trianon és a revízió kérdése Szabó Dezső politikai publicisztikájában. Első Század, 2008. 1. sz. 281–297. o. Kovács Dávid több tanulmányban foglalkozott Szabó Dezső nemzetszemléletével: Elidegenedés és utópizmus, Valóság, 2012. 11. sz. 1–17. o.; Szabó Dezső magyarság- és nemzetfogalma a két háború közötti írásainak tükrében. Orpheus Noster, 2013. 3 sz. 66–75. o.; Bertha Zoltán: Megjegyzések a Szabó Dezső-kérdéshez. In: Szabó Dezső Emlékkönyv, Bp., Szabó Dezső Emléktársaság, 1993. 186-194. old.; Bognár Bulcsú írásaiban Szabó Dezső Erdei Ferencre gyakorolt hatását elemzi: Szabó Dezső harmadik utas öröksége: a nemzeti radikalizmus ideológusának hatása Erdei Ferenc társadalomfelfogására. Valóság, 2011. 3. sz. 1–14. o.; Anépies irányzat a két háború között. Budapest, Loisir, 2012. 53–104. o.

[6] Lásd erről bővebben egy korábbi munkámban: Akik nem alkudtak meg. In: Gyermektelen írók a diktatúra idején. Budapest, L’Harmattan, 2013, 9–15. o.

[7] Kovács Dávid könyvében Szabó Dezső politikai szekértábor-váltásait úgy kíséri nyomon, hogy közben gondolkodásának állandó, korszakokon átívelő elemeit mutatja ki: Szabó Dezső nemzetszemlélete. Aközösségi identitás változatai Szabó Dezső életművében. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2014.

[8] Gombos Gyula 88 évében, 2000. december 5-én, Budapesten távozott az élők sorából. A másfél évtizedes évfordulóra való megemlékezésre idén kerül sor.

[9] Borbándi Gyula nemrég, magas kort megélve, 95. évében, 2014. július 23-án hunyt el. Az Új Látóhatár szerkesztőjeként meglehetősen sokat tett Szabó Dezső munkásságának a feldolgozásáért, hogy inspirálta és közölte Gombos Gyula tanulmányait. Magyarországon a rendszerváltozás utáni Szabó Dezső-kép átértékelésében szerepet játszó Szíj Rezső előtte pár évvel, 2006. április 26-án, 91. évében távozott. Szíj – többek között kiadta – Budai Balogh Sándor és Hartyányi István Szabó Dezső-bibliográfiáját (Budapest, Szenci Molnár Társaság, 1995).

[10] München, Auróra Könyvek, 1970.

[11] München, Auróra Könyvek, 1972.

[12] Szabó Dezső, Washington, Occidental Press, 1975.

[13] Kovách Aladár: Az Idő nagy regénye. In: Szabó Dezső: Az elsodort falu. Burgenland, Marczell Tibor Müncheni Műhelye, 1964.

[14] Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970, 145–158. o.

[15] Cs. Szabó László: Hódoltsági irodalom. Az irodalom államosításától a forradalomig. Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2008. – Cs. Szabó László 1950 és 1956 közötti cikkeinek majdnem teljes gyűjteményét adja közre a kötet, amely terveim alapján állt össze, ezeket átadtam Czigány Lórántnak. A kötetet az emigráns szerző szellemében állítottam össze: azokból az „emigráns” írásaiból, amelyek eddig zavartalanul nem juthattak el a hazai olvasókhoz.

[16] Czigány Lóránt: Tévhitek és legendák Cs. Szabó Lászlóról, Kortárs, 2005. 5. sz.

 

Hasonló anyagaink

Erdélyi József Fekete tölgye

Erdélyi József munkáihoz 1986 lezárása óta és Hartyányi halálát követően igen sok Erdélyi vers jelent meg különböző sajtótermékekben, így a Hitelben, a Hunniában, a Havi Magyar Fórumban, a Literátorban, a Magyar Útonban, a Magyarok Vasárnapjában é...

Mint antik Isten...

Áder János, Magyarország köztársasági elnöke – Orbán Viktor kormányfő jelenlétében – Nemzeti Ünnepünk, Március 15-e alkalmából Kossuth-nagydíjat adományozott Makkai Ádám Kossuth-díjas költő, műfordító, nyelvész, az University of Illi...