1.

(A munkácsi vár egyik terme. Szemben hatalmas tölgyfaajtó, kétoldalt oszlopok, a falakon kardok, puskák, sisakok, itt-ott páncélingek. Középen hatalmas asztal, körülötte néhány szék. Az asztal fehér terítővel leterítve, azon egy serleg, lúdtoll, tintatartó, papírok. Az asztal bal szélén hatalmas gyertya ég, a terem jobb- és baloldalán egy-egy kandeláber. Jobbra cifra komód, balra egy faragott ágy, mellette kis faállványon lavór, kissé lentebb egy barokk fésülködőasztal. Jobbra elől díszes mintázatú utazó láda, azzal átellenben kis imazsámoly. Kint süvít a szél, majd ágyúszó, csatazaj hallatszik.)

Zrínyi Ilona hangja kintről:

– Pattantyúsok, töltsétek meg az ágyukat robbanó golyókkal! Törjétek fel a jeget! Lőjétek a befagyott várárkot! (Robbanás zaja) Nem jöhet át rajta a német! Tűz! (Újabb ágyúszó) Badinyi uram, rohanjon a felsővárba rögvest, Ferkóhoz és Juliankához! A fejedelem úrficskának mondja meg, kösse fel az oldalára az apja szablyáját, s használja azt Isten segedelmével, ha a szükség úgy parancsolja! Ne mozduljon mellőlük, míg oda nem érkezem! Strázsamester! Öljék meg három paripámat. Szóljon a mészárosoknak, és osszák ki a húst a harcosoknak.

(Lovak nyerítése, hörgése, három pisztolylövés, aztán csend. Újabb ágyúszó, majd kis idő múlva Zrínyi Ilona piros nadrágban, zöld mentében, sisakkal a fején beront a lovagterembe. Kardot ránt. Az ajtót nyitva hagyja.)

[[paginate]]

– Absolon uram! Itt van? Beszédem van önnel! (Körültekint.)

–Absolon Dániel! Tisztáznunk kell valamit! (A sisakot az asztalra vágja) Hm. Úgy látszik, gyáva féreg, s eliszkolt innét. (Gúnyosan) Ez Thököly Imre kancellárja? Szép kis választás volt, szívem uram! (Szinte köpve) Pfúj! Micsoda egy gané ember ez! (Lép egyet-kettőt, megrázza a kardját) Ez a férges-bundájú sunyi hitszegő! Ha elibém kerül, keresztüldöföm!  (A kard pengéjét megfogva, balkézzel) Szörnyűség! Harmadik éve védem ezt a várat, de káromló szavamat még nem hallhatták kövei. Miféle ármány küldte ránk ezt a dögevő veszedelmet? (Újból az asztalhoz lép, a kardot is az asztalra rakja, majd föl-alá járkálni kezd. Hirtelen megáll, előre néz mereven, megütközéssel.)

– Kit védőmnek hittem, az lett árulómmá! Az árult el, ki provideálni Munkács várába elhívattatott. Az, ki oltalmamért oltalmazhatott. Árulóm lett, kiben jobban bíztam, mint a balta éliben. De miért? Miért lett áruló? Hulló porából is fölrepülő sorsunk bosszuló démona hogyan lehetett? Mért történhetett ez így, édes Istenem? Ennek okát, míg fel nem fejthetem, meddő létezés csak e faltól falig élet. (Fütyül, süvít a téli fagyos szél. Egy pillanatra kilép, majd visszatér, behúzza az ajtót. Sokáig varjak károgása, távoli farkasok üvöltése hallatszik.)

– Odakint hatalmas telihold van. Idebent a reménytelenség köde páráll. Kóbor farkasok vérszagát hordja a szél. Éppúgy, mint akkortájt, amikor Miklós bátyámat a vadkan megölte. (Elgondolkodva) De vajon valóban az az oktalan állat ölte meg? (Újból farkasok üvöltése, kutyák vonítása hallatszik.)

[[paginate]]

– Az utóbbi hetekben megsokszorozta csonkító erejét a fagy: a vár árkai, a kottyanók, a mocsolyák, aztán a Latorca vize, végül a Tisza is, mind jéggé dermedtek. Ez is a császáriaknak kedvez. A folyók gögyölegénél is véget ért a zajlás. A vadállatok egyre éhesebbek, de éhezik már a vár népe is. Véltem, van élelmünk elég, ám eleségünk fuccsra ment: pincéinkből minden borunk és gabonánk elfolyott, a szárított és füstölt húst meg elnyelte a kút. (Egy pillanatra elhallgat) Lőszerünk is fogytán. Ma reggel ultimátumot kaptam. (Az asztalról felemel egy papírost, nézi idegesen, majd körbejárja az asztalt vele.)

Caraffa hangja:

– Nagyságos Fejedelemasszonyom! Mától önnek vádlott a neve. Felségsértés és lázítás a vád. Biztos forrásból tudom, az éhhalál réme is fenyegeti a várat. Katonái számára a legfontosabb szó tehát most ez: kegyelem. Egy vádalkut ajánlok, melynek lényege az, ha feladja Munkács várát, gyermekeivel együtt büntetlenül Bécsbe utazhat, s a továbbiakban a Rákóczi-árvák neveléséről és vagyonuk kezeléséről maga a felséges császár gondoskodik. Az ön férje, Thököly Imre egyszerűen halottnak tekintendő, s mindennemű jószága elkobzás alá esik. Ön Bécs városát többé el nem hagyhatja. A vár feladását férjének otthagyott kancellárja, nevezett Absolon Dániel levezényli. Ha vádalkumat el nem fogadja, sem ön, sem pedig gyermekei nem kerülhetik el a börtönt, a vár népe pedig a példátlan megtorlást. Isten legyen irgalmas önhöz, asszonyom! Tisztelettel: Antonio Caraffa, császári generális.” (Megáll felháborodva.)

[[paginate]]

– Miféle vádalku ez? Minek néz ez a Caraffa engem? Azt hiszi, hogy börtönnel egy Zrínyit megzsarolhat? (A papírost összegyűri és elhajítja) Ostoba talján! Élelmünk és lőszerünk már alig. S az is meglehet, Radics várkapitány és Absolon kancellár úr egy csontot rágnak. De azért, mert elárultak, én magam áruló nem lehetek. Igaz, az utóbbi hónapokban Budát és még néhány kőhalmot a császáriak felszabadítottak a töröktől, de az mind a Habsburg-sas bolyhos fészke lesz. A magyar szabadság most itt van e falak közt, s ha kell, itt vérzik el labanc kordék varangyos ostromzára alatt. Nem! Nem adhatom fel a várat! Míg Munkács áll, az én édes uram és a kurucok reményének kardvirága tündököl a Latorca felett. Ez itt a maradék-haza. (A gondolatba beleborzongva lép néhányat előre-hátra.)

– Mennyi halál van itt, s a halál porából mennyi kinyíló förgeteg. (Kántálva)

Bánatok útvesztője,
véreim temetője,
itt járok körbe-körbe
a halálhoz szegődve.
Halálba úgy kell menni,
ott igazabbá lenni,
Istenhez magasodni,
Istenhez magasodni!

– Ki kell tartani. Nincs más lehetőség! (Hirtelen a kardot az asztalról felemeli, énekelni kezd: „Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk. Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk. Az ős ellenség Most is üldöz még, Nagy a serege, Csalárdság fegyvere, Nincs ilyen több a földön…”)

– Az én szívem uram kedves éneke ez, akit 821 hosszú napja nem láttam immár.

[[paginate]]

2.

(Sirályok hangja hallatszik. Zrínyi Ilona kardját hüvelyébe taszítja, leakasztja az oldaláról, s lassú méltósággal lefekteti az asztalra. Leül.)

– Az oszmán hold hatalma egyre fogy. Odakint hatalmas telihold van. A német hermelin apránkint mindent betakar. Odakint csontbőr farkasok vonyítanak. (Feláll) Mit akarsz velünk, Istenem? Mit akarsz velünk, szegény magyarokkal? Malomkövek között őrlődünk egyre, sorsunk két pogánytól satuba fogatatott, a töröktől a keresztény világot, a burkus némettől édes hazánkat óvjuk. (A lavórhoz lép, kezeit mossa) Vér folyik mindenütt, vér folyik a földön, vér folyik a fákról, véresek kezeink, véresek álmaink, (már-már sikítva) vérfodros itt még az anyák teje is… (Lép egyet-kettőt, majd elhalkulva Zrínyi Miklós egyik versét idézi.)

„Volt egy kis méhecském,
Gyönyörűségecském,
Kin megnyugodt volt szüvem.
Mézes harmatokkal,
Kerti illatokkal
Az ő szája teli volt.
Engemet táplált is
Csak látatjával is,
Meddig kertemben lakott.”

(Hallgat, vár, lépeget, megáll.)

[[paginate]]

3.

– 821 napja nem láttam az uramat! Amikor itt hagyott, már növekedett hasamban a kisfiunk, de még én sem tudtam róla. Szerelmes Jézusom, alighogy megszületett, meg kellett halnia. (Könnyezni kezd) Meg kellett halnia, mert magadhoz hívtad az égi hazába kisded angyalkának. Istenem, 821 napja nem láttam az uramat! Megesketett, hogy soha ne adjam fel ezt a várat, a Rákócziak ősi fészkét, gyermekeim örök jussát, a magyarság Sion-hegyét, s lám a hosszú harcok után most bajt-hozó madarak keringnek fölöttünk, és az árulás szele lengeti a mennymezősre szakadozott, ércvörös várzászlót. (Az ajtóhoz lép, megáll, visszafordul, hirtelen kétségbe esik.)

– Istenem, ha Ferkót akkor mégis magával viszi… Akkor, semmi, semmi nem így történt volna. Thököly Imre lenne most Erdélyország vezérlő fejedelme… (A ládához lép, kinyitja, egy fehér férfiinget vesz elő belőle, simogatja, magához öleli, majd az emlékezetében felidézett párbeszéd alatt visszateszi a ládába.)

– 1685. október 14-én, estetájon, midőn páncélos vértjét levetette, így szólt hozzám az én szívem uram:

Thököly hangja: Gyere csak ide, bújj két karom oltalmába, szívemnek drága asszonya!

Zrínyi Ilona hangja: Szomorúságot látok az én édes uram orcáján.

Thököly hangja: Holnap Váradra megyek. A törökben helyre kell állítanom a személyem iránti bizodalmat.

Zrínyi Ilona hangja: Csak nem a padisah görgeti az alaptalan gyanú förgetegét?

Thököly hangja: Minden bizonnyal ő. Megvádolt lettem, Ilona. Korbácsolt szegénylegények, megvádolt fejedelme. Amikor Bécs ellen felsorakozott a török, nem egyeztem a támadás időpontját illetően Kara Musztafa nagyvezírrel, s mert úgy voltam, egy hadat két kapitány nem vezethet, seregemmel kissé félre húzódtam. A németek csúfos vereséget mértek a törökre, aztán Párkánynál megint elpáholták őket. A szultán a nagyvezírt kivégeztette.

[[paginate]]

Zrínyi Ilona hangja: Bűnbaknak alítják édes uramat?

Thököly hangja: Váddá nőtt bennük a gyanakvás, s úgy tartják, áruló vagyok.

Zrínyi Ilona hangja: Hogyan lehetne áruló, ki maga a hűség?

Thököly hangja: Elfogató parancsot adtak ki ellenem. Ahmed basa alkut ajánlott.

Zrínyi Ilona hangja: Miféle alkut?

Thököly hangja: Enyém az Erdélyi Fejedelemség, ha a töröknél a gyanúnak még az árnyékát is eloszlatom.

Zrínyi Ilona hangja: Mi módja lehet ennek, szívem uram?

Thököly hangja: Miénk ez a világ, ha a gondja is miénk. Zálogba kellene adnom Ferkót.

Zrínyi Ilona hangja: Konstantinápolyba?

Thököly hangja: Oda. A szultán udvarába.

– Egész bensőmet feldúlta a hitvesi szerelem és az anyai szeretet tüskés indákat eresztő küzdelme. Az én kis fürtös hajú fiacskámat, hogyan adhatnám oda a töröknek? De cserben hagyhatom-e a férfit, akit szeretek? „A fiúnak egy haja szála sem fog görbülni!” – mondta az én hites uram, miközben arra gondoltam, hogy apámék lázadása idején anyám egy percig sem lamentált azon, hogy János öcsémet a francia király zálogába küldje a segítségért. És akkor így szólt az én szívem uram: „Van egy török mondás: vagy holló hasamra, vagy tisztesség fejemre. Én ehhez tartom magam minden időben.” Ezt hallván aztán nem kérettem magam tovább, mert a szabadság iránt érzett olthatatlan vágyam beláttatta velem, hogy a váradi basa által felkínált alkut el kell fogadnunk. Az Úr gondjaira bízva életünk folyását, meghasadt szívvel, de mégis csak azt mondtam: „… vigye magával a gyermeket, az én szívem uram”. Ám az Úristennek e hitvány alku nem kellett. Hullt a könnyem egész éjjel, s reggel, mikor az uram és fiacskám nyeregbe szálltak, még akkor is ömlött két szememből, mint valami patak zubogása. Arany-sörényű lováról csak nézett rám, nézett az én szerelmetes társam. „Mégis csak maradjon itthon Ferkó!” - mondta, aztán elvágtatott.

[[paginate]]

Thököly hangja: A várat fel ne add soha! Bízzál Radics kapitányban meg a kancelláromban, Absolon Dánielben! Ők lesznek védőid, míg odaleszek. Ne feledd, drága kis feleségem, míg Munkács áll, addig van szabad haza is! (Fejét méltóságosan fölemeli.)

– Míg Munkács áll, addig van szabad haza is. De meddig állhat Munkács, ha elárultatott? Radics és Absolon hogy tékozoltak! Karácsony ünnepekor még a kutyák is szalonnát ettek, s úgy lövöldözött az őrség, mintha parádézna! Az árulók nemcsak korcs ebek, de ostoba fajankók is. Prédává teszik azt, kit elárultak, de árulásuk által prédává lesznek maguk is. Nem adhatom fel a várat. Igaz, ételünk és borunk fogytán, tán két napra sem elegendő, ám vizünk van bőven, s van még néhány lovunk, van kardunk, sisakunk, páncélunk, handzsárunk, s a Mennyekre tekintve megvan még épségben a Szentháromságistenbe vetett erős hitünk is. S ha az Úr úgy akarja, jöhet még felmentő sereg is. (Egy pillanatra elhallgat.)

– Az Uramat Váradon elfogták, rabláncon Nándorfehérvárra vitték, ám néhány hónap után a Porta belátta tévedését. Az a néhány hónap sok mindent megfordított. A török tovább gyengült, a felvidéki városok sorra megadták magukat, az erdélyi urak egy része szűkölni kezdett és gazdát cserélt, kurucokból labancokká lettek, Caprara tábornok pedig ostromba vette Munkács várát. Harcoltunk hősiesen, igaz jussunkat védve, s most micsoda mocskos vádalkut kínálnak nekem!

4.

(A ládához lép, bal kezével kinyitja, jobb kezével egy rongybabát vesz ki belőle. Lassan feláll vele, karjaiba fogva ringatni kezdi.)

Eszterke már a csönd ölében, ringatja őt az anyaföld. Sebei begyógyultak már a föld alatt, tört-csillagú arcának árnyéka itt maradt örökre arcomon. Első halottja ő volt a várnak. 1686. március 24-én egy eltévedt ágyúgolyó az egyik mozsárágyunkat szétszakította, s annak repesze a játszadozó kislányok felé repült. Tokodi Eszterkét, Nádasdyné ángyomasszony kis varróleánykáját a vasdarab szinte lenyakazta. Karjaimba vettem, de nem volt már benne élet. Én temettem el. Török sípok siratták mennyei horhosokba lobbanó lelkét.  (Messziről töröksípok zenéje hallatszik. Ég felé emeli a babát, lépeget vele, majd a ládába ereszti, aztán vad lendülettel rácsapja a ládatetőt.)

[[paginate]]

– Csak halál, halál, halál mindenütt! (A fájdalom dühével, pergőn) A kisfiunk június közepén született meg, ágyúgolyók sűrű hullásában. A keresztségben a György nevet kapta, mint az első fiacskám. Ő is meghalt még életének első napjaiban. Ó, mennyi veszteség, mennyi gyász! Apámat kivégezték! Anyám megőrült, aztán meghalt a fájdalomtól! Húgocskáimat kolostorba zárták, lassan húsz éve nem láttam őket! Amikor Ferkó megszületett, rá három hónapra megözvegyültem, majd napamasszony is lecsukta két haragos szemét. Bécs ostromakor az öcsémet elfogták, s mindenféle tárgyalás nélkül befalazták egy sziklasírba. Ott él nyomorultan évek óta, mint valami férfi-Antigoné, eledelt épp csak annyit adnak neki, hogy vérvád ne érhesse Bécsnek gőgös városát! Én pedig most adjam fel a várat? Ezeknek? Annak adjam oda, aki mindent elvett tőlem? Elfogadva egy szennyes alkut, hogy az én szívem uramat a becsületemmel együtt örökre elveszítsem? Nem! Nem! Nem! Nem tehetem! (Elhallgat, elcsendesedik.)

– Aki a halálba hittel tekint, Isten szívéig lát. A halál az emberi történelem látomás-ablaka. Kicsiny fiacskáim halála láttatta meg velem, hogy élő kisfiam, a kis fejedelem úrfi minden bizonnyal kiválasztott. (Vidám zeneszó hallatszik.)

Julianna hangja: Édesanyánk! Ferkóval egy verset mondanánk!

Julianna és Ferkó hangja:

Kicsi a vár, nagy az ablak,
édesanyám el nem hagylak,
köszöntlek e verssel téged,
Isten óvja minden lépted!

– Isten soha ne adjon anyának jobb gyermekeket, derültem fel akkor, hiszen nem tapasztaltam bennük egyebet az igaz szeretetnél.

[[paginate]]

– Nem sokkal e víg köszöntő után, éppen azon a napon, melyen halottacskámat egy lőszeres dobozban eltemettük, tudomásomra hozták, hogy Caraffa tábornok Eperjesen felállította a vésztörvényszéket. Mindenkit kivégeztetett, akiről úgy vélte, hogy Munkács várának segítséget adott. Nem kímélt se öreget, se fiatalt. Szeptemberre Buda felszabadult. Egész Európa ünnepelt, azt beszélik, Bécstől Madridig zúgtak a harangok. A nagyvárosokban tűzijátékokkal, ökörsütésekkel ünnepeltek. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Mert jól látom én, nagyon is jól látom, az egyik pogány eb, ha el is kotródik az országból, elfoglalja majd helyét a másik.

5.

(Hallgat, messziről mintha citeraszó hallatszana.)

– Az aratásig leghűségesebb katonám az uram kancellárja, Absolon Dániel volt. Ez a szúrós tekintetű kuruc nem tűrt semmi fegyelemsértést. Ha valaki csak annyit mondott a németre, hogy az is ember, már megbotoztatta. Vajon miért lett áruló? Miért paktált éppen ez le a labanccal? Ő, aki annyi praktikát bevetett Bécs ellen, hogy az én szívem urammal egybe kellhessek! Aztán meg elárul! A vár környékén katonáim őrizték a holdvilágnál aratókat. Absolon vigyázott rájuk a legjobban. Ő találta ki nekik… Áh, meg nem fejthetem… (Az ágy szélére ül, majd vidáman végig dobja magát rajta.)

– Sokan azt mondják, bolond egy história, hogy beleszerettem a nálamnál tizennégy évvel fiatalabb Thököly Imrébe. De mit foglalkozom én a mások szentenciáival! Mit érdekel engem, hogy kinek mi a bolondság! Napamasszony, aki oly buzgó katolikus volt, hogy csupa jezsuita páterrel vette magát körül, nem a korkülönbség miatt háborgott. A szerelmet elfogadta. Csak azzal a gondolattal nem tudott megbékélni, hogy unokái mostohaapja egy protestáns ember legyen. (Felül, körbetekint) Itt halt meg, ebben a szobában. Egy évig ápoltam szegényt. Haláltusájában végig fognom kellett a kezét. „Ilonám, Ilonám!” – rebegte.  „Vigyázz a gyerekekre! Thököly meg térjen át a katolikus hitre, akkor azt sem bánom, ha ő kezeli a Rákóczi-vagyont! Legyen labanc, ne protestáns, akkor béke lesz.” Ezek voltak az utolsó szavai Báthory Zsófia fejedelemasszonynak. (Felsóhajtva) Szegény napam! Azt hitte, ha ki katolikus, az már rögtön labanc is. Pedig csak annyira kuruc a protestáns, amennyire magyar a kálomista. Kuruc és labanc közt ez igazi zsinórmérték aligha lehet. (Felállva) Különben is: egy az Isten. Az a faktum, hogy az én uram úrvacsorát vesz, akkor, amikor én áldozok, az minket csak jobban egybeköt a Krisztusban. (Farkasok üvöltése hallatszik hosszan.)

[[paginate]]

Thököly hangja: Ilona! Szeretlek. Most már mindig veled leszek. Ha nem látnál, ott vagyok a homlokod mögött! (A farkasok vonyítása hallatszik tovább.)

Aki nem remél, nem fél már semmitől. Mintha most bomlana ki az időből a jövendő magány. (Leül a fésülködőasztalhoz, hosszan nézi zilált arcát a tükörben. Megigazgatja a haját, elmosolyodik, majd egy dobozkából elővesz egy nagy medálú aranyláncot. Felemeli, nézegeti.)

– Ezt az ékszert a francia király küldte a névnapomra. Azt vésette rá: „Európa legbátrabb asszonyának”. Hm. Valóban bátor lennék? (Feláll, nyakába akasztja a láncot, lép egyet) Az igazi bátorság nem a halál megvetése, nem is önmagunk legyőzése, hanem maga a hit. Amikor képes vagyok az ács fiában felismerni a Messiást. (Letérdepel az imazsámolyra.)

– Mit akarsz tőlem, Istenem? (Suttogva) Mit tegyek? Mi a te akaratod? Mutasd meg nekem! (Kis szünet, majd hangosan) Így szól Ézsaiás: „Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!” (Felkiáltva) Itt vagy, Uram? Válaszolj nekem! (Felugrik, szinte már futkos fel-alá, egyre idegesebben.)

– Mit tegyek, édes jó Istenem, mit tegyek? Ha a várat feladom, örökre becstelen leszek, elárulom a szabadságot és elismerem bűnösségemet abban, mit sose követtem el. Munkács védelmét: a sok hősi halált, a sok-sok szenvedést mind-mind kárnak teszem és őseim küzdelmére is csak annyit mondok, semmi az. (Egy darabig hallgat, majd felzokogva) És az én szívem uram? Vele mi lesz? Hozzá leszek hűtlen leginkább. Szerelmünket, mint egy rozsdás vasszöget, úgy dobom el. Ha feladom a várat, magával a császári sassal paráználkodom! (Egy pillanatra megállva) De megmentem gyermekeim és a várnép életét, s feloldódnak rettegéseim. De valóban így lesz? Mi a garancia? Ha tovább harcolunk, segítség nélkül elveszünk. Ám a sok halál és a sok szenvedés nem lesz hiábavaló, mert mind a magyar szabadság ügyének éltetője lesz. Hősök leszünk és mindörökre tiszták maradunk. Istenem, mit tegyek? Tüzes kerék lett bensőmben a gondolat. (Idegesen föl-le rohangál.) Miért? Miért? Miért? Miért árult el ez engem? Hogyan lett árulóvá leghűbb emberem? (Megáll.)

[[paginate]]

6.

– Az aratás után olyan furcsa lett. Mintha kerülni akarná személyemet. Ferkóhoz is olyan hidegen szólt, ha szólt… Radics kapitánnyal meg osztották az élelmet nyakra-főre, mondván, van eleség bőven, s most bejelentik, elfogyott. A lőszerrel is hasonlóan komiszkodtak. Az uram hogy megbízott Absolon Dánielben, s az uram nyomán én is! Titkosírással írt leveleit is a gondjaiba bízta. A rostélyt, titkosírásának kulcsát csak neki adta oda… (Merengve sétálgat. Egyszer csak döbbenten megáll.)

– A levél! Aratás után nem sokkal kaptam kézhez az én szívem uram titkosírással írt utolsó levelét. Azt írta, gyűjti a hadat Munkács felszabadítására. De vajon azt fordította le nekem Absolon, ami abban valóban írva van? (Körülnéz.) Itt kell lennie a szobájában. Az uram titkosírással írt leveleit itt tárolja. (A komódhoz szalad, próbálja nyitogatni a fiókokat, nem sikerül. Az asztalról felkapja a kardját, kirántja hüvelyéből, felfeszíti az egyik zárat. Kiveszi a levelet.) Ez az. A rostély is itt van. (Kiemeli a rostélyt is, az asztalhoz ül, olvassa a levelet, a lúdtollal közben egy papírra jegyzetel. Az arca egyre jobban elkomorul, majd feldúlt lesz. Olvasni kezdi hangosan.)

– Drága kis feleségem! A magyar szabadság ügye elbukni látszik.

Thököly hangja: Drága kis feleségem! A magyar szabadság ügye elbukni látszik. Seregem még kicsiny, mert az erdélyi urak elpártoltak tőlem, a török meg már sohasem lesz olyan erős, mint amilyen volt. Talán alkut kellene kötni. Arra kérlek, udvari papodat azonnal küldd Rómába, s adja elő a pápának, ha Őszentsége a császártól reám nézve kedvező feltételeket eszközölne ki, akkor kész vagyok a katolikus vallásra áttérni, és hittestvéreimet is erre rábírni. Egy az Isten, de egy a haza is. (Fájdalmasan a kezébe temeti az arcát.)

– Ó, rossz sejtelmeim, mért nem törtetetek előbb rám! Miért is röstelltem bajlódni a jegyekben írt levelek megfejtésével?! Micsoda ostoba félreértés következménye lett ez az árulás! S mily szerencsétlenség, hogy e levél valódi tartalmát Absolon nem közlé velem. (Feláll, idegesen ide-oda lép.) Ámbátor, mért is közölte volna? Ő ebből azt olvasta ki, hogy az ura elárulta őt és minden kurucot. Ez azért lett áruló, mert elárultatott. Azért lett áruló, hogy a hitét megtarthassa.  Épp úgy gondolkodik, mint a labanc Báthory Zsófia, az én napamanyám, hogy kuruc csak az lehet, ki rögvest protestáns is. (Feljajdul.)

[[paginate]]

– Ó, ez a posványban vergődő konokság, ez a ránk ragadt lelki vakság, ez húzza szét legjobb erőinket! Ezért károghat fölöttünk az ég, s szakadhatnak darabokra téphetetlen hegyeink! Minden visszafordíthatatlan. Minden. Ki kell innom ezt a keserű pohárt. Muszáj feladnom a várat. Becstelenné kell válnom, hogy a becsület mégiscsak megmaradjon. Ha a feltételeket én diktálom, csak akkor tarthatom meg a vár népét kurucnak. Ez a konok Absolon Dávid protestáns gőgjében de nagyot tévedett! Mert nem az a kuruc, ki protestáns, hanem az, ki a császárral szembeszáll.

7.

(Kimegy, az ajtót nyitva hagyja. Szomorú kuruc zene szól. A tárogató hangja betölti a teret. Kis idő után karddal a kezében visszatér, fekete, hosszú mentében, fején hosszú fekete kendővel. Egyre erősödő dobok hangja szól.)

– Caraffa generális! A vár feladásáról egyedül a császárral kötök paktumot. Azon elvárás, hogy gyermekeim gyámja és vagyonának gondnoka maga a császár legyen, csak akkor teljesülhet, ha Bécs városában gyermekeimmel szabadon élhetek. Egyezségkötésünk alapja, hogy a vár védőinek szabadságát és szabad vallásgyakorlatát a császár halálukig biztosítja. Amíg ezek a feltételek nem teljesülnek, folytatjuk a harcot. (Kardját magasba emelve parancsolón kiáltja) Pattantyúsok, töltsétek meg az ágyúkat robbanó golyókkal! Törjétek tovább a jeget! Lőjétek csak a befagyott várárkot! (Ágyúszó, majd csatazaj hallatszik) Nem jöhet át rajta a német! Védőim, fel a falakra! Hadd lássák mindenütt a világban: „… az erős Isten velünk van minden ínségünkben!” (Aztán mintha álomból ocsúdna, sikítva) Absolon Dániel! (Kardját előre szegezve kirohan a színről.)

(Függöny)

Fazekas István