Mottó: „Nem vállalhatta a Kisgazdapárt sem a múltból itt rekedt, halálos terheltségű félfeudális társadalmat, de nem fedezheti a tegnapot teljesen megtagadó marxizmust sem.” (Vatai László)

Elöljáróban (Kiútkeresési próbálkozások)

Vatai László 1946-ban elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy írásban, egy átfogó tanulmányban rögzítse mindazokat a gondolatait, amelyekkel egy új világ küszöbén hozzá tud járulni a magyarság megfelelő önismeretéhez. Standeisky Éva írta, hogy az „1945-ös rendszerváltozás kezdetének képlékeny, reménykeltő hónapjaiban még többségében voltak olyan fórumok /…/, ahol a nyilvánosság szereplőit jobbára nem a párttaktikai szempontok, hanem a közös gondolkodás és az együttes cselekvés szándéka késztette megszólalásra”.[1] Úgy tekinthetünk Vatai Lászlóra, hogy ő ilyen gondolkodó volt, legalábbis e tanulmányban taglalt munkája ezt bizonyítja. Sem őt nem vezérelte párttaktikai szempont, sem kortársainak egy részét. Két teljesen más szociális környezetből érkező embernek is találkozhatnak a jobbító szándékú gondolatai. Vatai mellett szeretnék két teljesen eltérő személyiségű írót és gondolkodót idézni, akik 1945-öt és az azt követő rövid időt hasonló bizakodással szemlélték (egy ideig!): az egyik ilyen személy Márai Sándor, a másik pedig Veres Péter, aki akkor a Nemzeti Parasztpárt elnöke volt. Márai szerint „egy társadalom hosszú időre csak akkor nyerheti meg perét, ha méltányos, ha tiszteli az emberi együttélés évezredeken át kialakult erkölcsi törvényeit, ha tud egyezkedni, ha nem sajnálja az erőfeszítést, amely a becsülethez, a szorgalomhoz, tehetséghez és műveltséghez szükséges.”[2] Veres Péter ugyanekkor, vagyis 1945 nyarán hasonlóan gondolkodott a politika és a becsület viszonyáról: „Ez a fogalom [ti. becsület – A. G.] a politikában meglehetősen ismeretlen és népszerűtlen és alkalmazására ritkán került sor eddig. A politikusok – különösen az aprók – általában úgy hiszik, hogy a becsület a politika balekjainak a vesszőparipája /…/ A kezdő demokráciák gyermekbetegsége fenyeget, a sokatbeszélés, kevesetcselekvés, a fecsegés, alkudozás, intrika és korrupció áldemokráciája. A mi demokráciánkban elszántság, szilárdság, józanság, igazságosság és mindenekfelett becsület legyen a vezéreszme”.[3] Mindhárman becsületes magyar jövőt képzeltek el a világháború utáni, építkező Magyarországon, de teltek múltak a hónapok és a tervek füstbe mentek, a demokratikus jövőképről alkotott illúziók szertefoszlottak. Kovács Imre fogalmazta meg jóval később: „felszabadulásunk diadalmámorában a demokrácia inkább ösztönös, mint lehetséges megoldásnak tűnt”[4], ám térjünk vissza a kékcédulás választások előtti évre, amikor Vatai megírta elhíresült társadalombölcseleti munkáját.

[[paginate]]

A társadalombölcselet megírásának keletkezéstörténete

Vatai László 1946-ban készítette el A Független Kisgazdapárt társadalombölcselete című munkát.[5] Az eredeti mű a történelem viharában elveszett, ám az emigrációban rekonstruálta a szöveget, amelyet az Átszínezett térkép című kötetébe is beválogatott, majd 1993-ban átdolgozta a kéziratot. Ez itt felhasználásra került, ugyanis nincs teljes szövegegyezés a két változat között, ezért figyelembe kell vennünk a helyenkénti szövegkihagyásokat és betoldásokat is. 2006-ban a Mikes International betűhűen, elektronikus formában adta közre a már New Yorkban, 1985-ben megjelent változatot.[6]

Vatai a kéziratban található, újra írt munkáját ötven évvel később, a Nagy Ferenccel folytatott beszélgetéssel együtt vetette papírra.[7] Ennek a bevezető szövegéből ismerjük a Kisgazdapárt társadalombölcseleti munkájának történetét.

Vatai elszökött a nyilas fogságból, ahová náci-ellenes tevékenysége miatt került, majd Monorra menekült, Fónyad Dezső lelkész barátjához, aki a parókián hónapokig bújtatta. Monoron élte át Sztálin hadseregének a bejövetelét, zabrálását, majd teljes szabadrablását és nőkkel való erőszakosságaikat. Két hónapig együtt éltek az oroszokkal, így volt alkalma megismerni őket. Így emlékezett rájuk: „minden szellemtől megfosztott lények voltak, csak ideológiai szólamokat citáltak”. Vatai beleérzett, hogy a későbbiekben „nemcsak a kommunista hatalommal kell felvenni a harcot, hanem az elmélete, a dialektikus materializmus lesz az igazi ellenfél”.

Nagy Ferenc – az akkori társadalmi felfogás nyomán – nem foglalkozott filozófiai, világnézeti kérdésekkel, ám „a politikának a háború előtti és alatti részét ismerte alaposan”, viszont „így szakadt ránk, az ország és rá is a kommunista világ, a marxi ideológiával az élen” – vallotta meg Vatai a korról és Nagyról, ami alapvető, de egyúttal valós kritika is volt. Azt is kiemeli, hogy Nagy a filozófia- és eszmetörténet nélküliségével nem állt egyedül a világban, viszont Vatai így látta társaival együtt a társadalmat. Nagynak összefoglalta a helyzetet: „A nácizmus maradványai ellen zajló mostani harc, csak látszat és módszer, a demokratikus életforma és társadalomberendezkedés elpusztításáért folyik valójában a küzdelem”, mert a „kommunizmus világviszonylatban is a gyűlöletre épít, valóságos vagy vélt sérelmek megbosszulására izgat”. Ezzel Vatai a lényegre tapintott, pedig még akkor nem is tudta, mert nem tudhatta, hogy a megállapításai nem soká valósággá válnak: a Rákosi- és később a Kádár-korszakban. Vatai levezeti a dialektikus materializmus ideológiai és gyakorlati együttműködését. Egy osztálynélküli szocialista világ átalakítására helyezi a hangsúlyt. A kommunizmus „filozófiája és napi törekvése szerint csak történelmi tudat nélkül vegetáló népek egzisztálhatnak, a természet részeként, minden szellemi és történelmi értékeszme nélkül /…/ vagy felszívódik a környező államok, vagy egy nagyhatalom életében. Nekünk, magyaroknak ezt a sorsot szánja a kommunizmus”.

[[paginate]]

Vatai úgy gondolta, hogy csak egyet lehet tenni: mindezt tudatosítani kell a néppel és a Kisgazdapárt mögé felsorakoztatni. Nagy Ferenc a beszélgetés során azt állapította meg, hogy siettetni kell az egységes Európa létrejöttét, mert csak ez a tömb akadályozhatja meg a kommunizmus politikai és társadalmi céljait. Azt kérte Vataitól, hogy a marxizmus bírálatán túl, írja meg a Kisgazdapárt társadalombölcseletét, amelyet ő taktikai szempontból nem a kommunizmus cáfolataként készített el, hanem az ember és kultúra vezérfonalát dolgozta ki. Kibontotta az akkori helyzetben az ember és kultúra értékeit és viszonyrendszerét. Ezt szerették volna különböző fórumokon a párt politikai vezérfonalává tenni. Vatai azért vállalta el a tanulmányírásra a felkérést, mert fontosnak tartotta, hogy legalább saját maguk közt tisztázzák a problémákat, amelyen belül nem a szovjethatalom az elsődleges ellenfél, hanem a marxi ideológia az, ami pusztító: eleinte szellemileg, aztán lelkileg és fizikailag is.

Nagy Ferenc 1946 nyarán Vatait a miniszterelnöki szobájába kérette, ahol tanulmányát a kezében tartva fogadta, majd azt kérte, hogy fejezetről fejezetre együtt nézzék át. Azt javasolta, hogy emiatt néhány napra utazzanak el Baranyába, Bissére, Nagy szülőfalujába, ahol együtt, nyugodt körülmények között átnézhetik az értekezést, ugyanis csak ezután szerette volna Tildynek átadni, aki akkor a párt vezére volt, s egyben köztársasági elnök is. Ezzel kezdődne el az a folyamat, hogy a párt gondolkozásának a részévé válhasson az a felfogás, amit Vatai és a társadalombölcselete képviselt.

Vatai nem szánta e tanulmányt pártprogramnak, hanem filozófiai munkaként készítette el, amelyben a legáltalánosabb eszmevilágot – filozófiai alapon – elemezte. Emberközpontú kívánt lenni az elembertelenedett világban, ráadásul egy olyan korban, amikor túl voltak a világháború iszonyatán és éppen a szovjet markának nem eresztő szorítását érezték. A tanulmányban – ahogyan Vatai is rögzítette – „nem vállalhatja a Kisgazdapárt sem a múltból itt rekedt, halálos terheltségű félfeudális társadalmat, de nem fedezheti a tegnapot teljesen megtagadó marxizmust sem. Az egyénekben kifejlődő szellem szabad sugárzásában kell megalkotni az új társadalmat, a jövő szabad Magyarországát, beleépítve a múlt életerős sugárzását is”. Minden mondatából kitűnik, hogy féltette az áldozatul eső nemzedékeket, akiket nem célnak, hanem csak eszköznek tekint a diktatúra, amely „egy mindenáron hatalomra kerülő embercsoport kezében” fegyver is lehet.

A Kisgazdapárt sosem rendelkezett ideológiával „mindig csak a szükségletek szerint aktuálisan akarta szolgálni a magyar parasztságot, s más csoportokkal karöltve az egész nemzetet” – foglalta össze Vatai a kéziratában. Ez tette jelentőssé egy bölcseleti alapvetés elkészítését, ahogyan Nagy Ferenc megállapította: hogy „a jelenlegi teljes állami és társadalmi összeomlás ne hozzon magával lelki és szellemi anarchiát is”. Nagy üdvözölte a megbeszélés után a leírtakkal kapcsolatban azt, hogy mennyire jó: a „sötéten látás helyett optimizmust sugárzó” írásmű, mert „ma ez nagyon fontos” – állapította meg, mint politikus. Vatai hozzáállása is megnyerte Nagyot, hogy „nem a nyerészkedés, hanem az életfenntartás haszna” kell, legyen a világlátás és életmód alapja. A szellem elsődlegességét hirdette a materializmussal szemben, az individualizmusét a kollektivizmussal kapcsolatban és végső soron, de legalapvetőbben a demokráciát a diktatúra helyett.

A közös munka folytatása elmaradt, ez az egy – és ezáltal első – alapozó tanulmány készülhetett el, mert a kommunisták nem sokára a polgári életforma végérvényes és szisztematikus felszámolását követték el, s ennek szerves része volt a Kisgazdapárttal való teljes leszámolás is. Nagy Ferenc maradék magyarországi idejét felemésztette a politikai harc, ám már 1946 évvégére az értelmiségi csoportjuk – Vataival együtt – börtönbe került. A kidolgozott társadalombölcselet nem válhatott már a kisgazdák hivatalos gondolati alapjává. Tildyhez még eljutott Nagy Ferencen keresztül, de sem idő, sem tér nem maradt a továbbiak folytatásához.[8]

[[paginate]]

Nem ideológia, hanem értelmezési rendszer

A nagytanulmány azzal kezdődik, hogy Vatai László vázolja a Nem ideológia című fejezetben a Kisgazdapárt jelentőségét, ugyanis ez volt az „egyetlen nem marxista lehetőség a politikában” (133. o.). Ráadásul – szemben a kisgazdákkal – se a Nemzeti Parasztpárt, de a Polgári Demokrata Párt sem rendelkezett országos bázissal. Ennek az lett a következménye, hogy Kisgazdapárt az első „szabad” választáson meg is szerezte a többséget, ugyanis a magyar nép – az országos szerveződésük miatt is – tőlük remélte a háború utáni romokon megvalósítandó jelentős országépítést. Vatai a hirtelenjében előállt felelősségvállalás során azt a kritikáját fogalmazta meg ebben a történelmi helyzetben a pártról, hogy „gyakorlati elképzelései voltak ugyan a jelenről és a jövőt illetően, de alapvető mozzanatokig /…/ nem gondolta át a nép, a társadalom, a nemzet és ország: a magyar lét kérdéseit” (Uo.). Hiszen akkor már nem pusztán „csak” a szovjet hadsereg állandósult jelenlétéről volt szó, hanem sokkal többről, s ebből kifolyólag abszurd volna ekkor bármit „független” jelzővel illetni. Nekik egy ideológiával szemben kellett harcba menni, viszont a Kisgazdapárt – ahogyan megállapítja – „nem volt ideológiai alakulat, nem is akart azzá lenni” (134. o.). Mégis Vatai a megbízatását arra kapta, hogy dolgozza ki a kisgazdapárt gondolkodási módszerét, vagyis a párt szellemi alapjait: „nem ideológiát írtam, hanem társadalomtörténeti bölcseletet” (uo.) – ezt kissé mentegetőzve jegyzi meg Vatai. Fogalmazhatunk úgy, hogy Vatai ez irányú jelentősége abban található, hogy munkája értelmezési lehetőséget kínált az ideológiákkal szemben.

A tanulmány története című részben számba vette az addigi egyéni életútjának főbb állomásait: a népi írók munkái által kapott valóságértelmezését, az ellenállási mozgalomban való részvételét, az egyetemi lelkészségét és az S. D. G.[9] Református Diákszövetségben végzett munkáját, valamint főtitkárságát. A balatonszárszói egyházi üdülőtelepen jelentős összejöveteleket és konferenciát szervezett. Mindez a fiatal magyar értelmiség színvallása volt a háborúról és az utána következő életterveikről. Az új életbe vetett hit a háború után, 1945-ben a Kisgazdapártba csoportosította a fiatalok jó részét, ahol több értelmiségi körrel került össze, többek között a Teleki Pál Munkaközösség lelkes és képzett fiataljaival, akikkel közösen megalapították a Kisgazdapárt Tanulmányi Bizottságát, amelyet belülről elsősorban Nagy Ferenc és Kovács Bála támogatott. Vatai ebben a szellemi körben dolgozta ki a párt eszmei alapját, szellemi hátterét. A párt elnöke, Nagy Ferenc, aki ekkor miniszterelnök is volt, ezt szerette volna az eszmei rendszerükké tenni. Vatai már 1947 januárjában a politikai rendőrség foglyaként – Kovács Bélával együtt – az Andrássy út 60-ban találta magát.[10] Előtte a házkutatás alkalmával a tanulmány kéziratát az ávósok elkobozták. Az 1946-ban kidolgozott munka nem azonos az új anyaggal, hiszen az egészet – az emigrációja idején – rekonstruálnia kellett. Erről így vall: „Igyekeztem azonban hűségesen ragaszkodni hozzá – írta Vatai, majd úgy folytatta: „Csak úgy tehettem meg, hogy sokkal erősebben kötöttem magam Kant és Böhm filozófiájához, mint eredetileg. Eszmei szempontból azonban ez az írás hűséges mása az otthoninak; filozófiai vázát adja” (136. o.).

Vatai úgy kezdi A tanulmány kerete című fejezetet, hogy az írásmű „belső igazságán túl a marxizmus kritikája volt és elhatárolt a nácizmustól” (Uo.). Úgy határozta meg az összefoglaló munkájának lényegi mondanivalóját, hogy az ideológiák spekulatív hatalmi módszerével szemben az emberből indul ki, mert emberközpontúságra van szükség az elembertelenedett ideológiák árnyékában. Szellemi alapokra kívánt építkezni a materializmussal szemben. Emberivé szerette volna tenni az 1945 utáni új magyar életet. Holott tudta, hogy az emberből romboló erők is sugároznak, s szerinte itt kezdődik a politika feladata, a rend teremtése, hogy az építő és tudományos erők tartsák fenn és egyúttal óvják is a társadalmat. Feladatul szabta az építkezés mellett a védelmet is. Egyetlen feladat van: „helyesen kell működtetnie a társadalmat; egyetlen igaz megvalósulási formája: a demokrácia” (Uo.). Vatai azt is hangsúlyozza, hogy a társadalom, az ember szellemi erejének egyik szükségszerű vetülete, ami bonyolult szövedék és könnyen bomlik, de mégis minden körülmény között fenn kell tartani. Visszatekintve a nemzeti szocializmusra és kitekintve a szovjetizált jövőre szinte váteszként jegyzi meg Magyarországgal kapcsolatban: „az egyén nem lehet eszköz a nevében operáló hatalmi csoport vagy ideológiai kezén, hanem mindig csak a cél” (137. o.).

[[paginate]]

Vatai nagyon őszintén állapítja meg, hogy „mindegyik nép történelemmel terhelt népcsoport /…/ Determináló erővel lép fel a közös múlt” (138. o.) – ami olykor meg is nyomoríthatja a társadalmat. Majd később összegzésképpen fogalmazza meg, hogy „nem élhet a múltban és a múltért egy nép sem” (uo.), ám azt is hozzáteszi, hogy „a múlt teljes kikapcsolása káoszt jelentene és primitívséget” (Uo.). – Fölfogása szerint az összezilálná a társadalom lelki és szellemi hatásfonatait” (Uo.). Előrevetítette a későbbi problémát, vagyis a múltat végképp eltörölni elvet, s ez ellen fogalmazta meg: „nem lehet többé a semmiből indulni, elölről kezdeni a történelemmel terhelt népeknek” (uo.), mert megsemmisíthetetlen mindaz, ami megtörtént, amit múltnak nevezünk: „megsemmisíthetetlen a múltban élt emberek és intézmények sugárzása” (Uo.). Az egyik fontos tétel a Vatai-tanulmányban, hogy a Kisgazdapárt számára nem vállalható a múltból itt maradt terhelt félfeudális társadalmi rendszer, de a múltat teljesen kisöprő marxizmus sem. Szükségképpen a jövőről való beszéd a múlt feldolgozása és a jelenről való terelés valami idegenséget takar: külső hatást. Az ilyen hibás megközelítésmód Vatai véleménye alapján az az irány, amelynek célja „a jövő érdekében robbantani a múltat és a jelent; valamilyen utópiáért feláldozzák a mai nemzedéket” (Uo.). Kovács Imre kiáltott fel egy 1945-ben írt cikkében: a „fikciók helyett a valóság számít”.[11] Ma már tudjuk, hogy mi következett be 1947 után.[12] Vatai megjegyzi, hogy „az ideológia kezében csak eszköz a mai ember és társadalom” (139. o.), ugyanis az ideológia – folytatja Vatai a gondolatmenetét – nem célnak tekinti az embert, hanem utópiája eszközének” (Uo.). Mivel a Kisgazdapárt nem rendelkezett ideológiával: „reálisan akarta szolgálni a mai embert, a belőle és érte épített társadalomban” (Uo.). A háború utáni nehéz idők zűrzavarában vigyázniuk kellett, hogy a teljes állami és társadalmi összeomlást ne kísérje lelki és szellemi összeomlás vagy anarchia is. Egy új emberléptékű társadalmat kívántak építeni a második világháború romjaiból: „hitte, hogy sikeres működése esetén /…/ könnyen és boldogan fenntartja” (uo.) majd ezt az új társadalmat és államot.

Vatai a tanulmányának a Filozófiai alapvetés című összefoglaló fejezetében a magyar világ reális alapjait igyekezett tisztázni, bár látta, hogy „Jalta nyomán száz százalékosan orosz érdekszféra lettünk, csak a belső erők mozgósítása maradt így-úgy a kezünkön” (140. o.). Olyan kérdésekkel nyúl le a legmélyebb alapokig, amely a Teleki Pál Munkaközösség megközelítés- és szemléletmódjával azonos volt:[13] kicsoda az ember, milyen világban él, hogyan viszonyul hozzá? Hogyan alakítja az egyéni és társadalmi létét? Vatai ezek megválaszolására Kant és Böhm Károly gondolatait használta fel. Már korábban, 1943-ban is foglalkozott társadalomfilozófiával A szociális filozófia alapjai Böhm Károly tanában című munkájában.

A középosztály a Kisgazdapártra – a romlás közepette is – reménykedve tekintett, de „nem tudta ezt a polgári középosztályt bekapcsolni az újjáépítésbe. Az ország helyreállítása megindult, de abban a középosztály legföljebb a vezetett hivatalnok szerepében mutatkozott”.[14] Persze voltak a pártban a vezetők között középosztálybeliek is (mint például Szent-iványi Domokos, Lukács Gyula, Cserenyey Géza, Csicsery-Rónay István), akik érzékelték saját társadalmi rétegük problematikus fölfogását és hibás magatartásvállalását. Ez a szűk, de mégis létező csoport felülemelkedetten, modern polgári gondolkodóként nyitott volt a népi gondolatokra is. Szabó Zoltán általánosítva, három évtizeddel 1945 után „a negyvenes évek középrétegét az állam fenntartója helyett az összeomlás előmozdítójának, fokozójának és eszközének”[15] tekintette. Az összeomlás egyik fő felelősének a vezető hivatalnokréteget tartotta, amihez hozzá kell tennünk, hogy az emigrációban zömében közöttük élt, s a háborúvégi haláltáncának tablóját úgy látta teljesnek, hogy megállapítsa: „miért kellene meglepődnöm azon, hogy a demokratikus berendezkedés élesebb fényében ma ugyanazt a társadalmat látom, amely azelőtt a nácizmus ködgomolyagjai mögött húzódott meg. A szenvedés nem nemesít társadalmakat” (Uo.). – Azon elgondolkodhatunk, hogy mitől látták Szabó Zoltánék „demokratikus berendezkedés”-nek az 1945 és 1947 közötti történelmi időszakot, amikor Magyarországon a szovjet már mindenhol jelen volt.

Visszatérve e fejezet fő mondandójára, ahol Vatai szükségképpen a döntő filozófia kérdéseit helyezte előtérbe. Azt a megközelítésmódot választotta, amely az embert úgy látja az univerzumban, aki „nemcsak egy paránya, megkötött része a gépies tárgyi végtelennek, hanem az ismeretei révén értékadó, s ezáltal megalkotja a saját világát”, amely csak a megismerésben létrejött valóságban létezik, vagyis „az értelemben megismert valóságban” (uo.) – Vatai megfogalmazásában, tehát „csak az emberi szellem formáló erejében létrejött világ a miénk” (141. o.) – nyugtázta, s ezt fejtegeti addig, amíg alapkérdésével elővezeti az ebből következő témát: „Honnan ered az érték és mi biztosítja az érvényességét?” (142. o.). A társadalomfilozófia megvalósulását az egyén valamilyen mértékben mindig a szellemtől áthatott valóságából vezeti le. Nem az anyag a kiindulási alap, hanem az Én szellemi állapota a kiindulópont Vatai tanulmányában.

[[paginate]]

Értékelmélet: értékek rendje, értékhálózat és az értékelés fajtái

Az Értékelméleti háttér című rész a társadalombölcseletre és az értékek rendjére épül. Vatai a társadalmat nem biológiai szervezetként határozza meg, hanem olyan szellemi valóságot mutat be, amelyre szervezettség és célok jellemzőek, amelyeknek a mindenkori érvényességét az értékhálózat biztosítja. Legfőbb problémának az érték érvényességének kérdését jelölte meg: „az abszolút mérőeszközt, a kritikai elvet” (143. o.), amelyet el kell érni. Nem a képzelet (ez), sem a pszichológia – szabad alkotása, hanem a logikai egység – véleménye alapján normája lehet a szociológiának, s ez alkothatja a Kisgazdapárt filozófiai alapját is. Az ideológiák, mint hatalmi törekvések előbb vagy utóbb társadalom- és életellenes tendenciákat mutatnak.

Vatai külön ír az ítéletről, amelyet az értékelés kiindulópontjának tart, kiemelten kezeli: „sok ember úgy gondolja, hogy az ítélet már érték” (Uo.). Holott csak lélektani folyamat és életérzés. Itt azt is felveti, hogy „a tetszés vagy nemtetszés alapján létrejött ítéleteket mérni kell valamivel, így válhatunk objektív igazsággá” (Uo.). Vatai azt is írta, hogy az egyedüli mérték az önérték. „Önértéke viszont csak a tudatos Énnek van; így lesz az öntudat az érték kritikai elve” (144. o.). Az öntudatot – Vatai fölfogása alapján – nem lehet másból levezetni, mert nem tulajdonsága és nem következménye semminek, ám „alkotó módon mindent megelőz” (Uo.). Ezt eleinte lélektani színezettel közelíti meg, ugyanis az öntudatot az élet folyamán változónak tekinti, s ennek a változásnak az elemzését tartja – „az Én fejlődésében, önállításában” – az értékprobléma megoldásának, mert meglátása szerint a szellem kibontakozása a lelki funkciók sorában jöhet létre, amikor a szellem eközben önmagát figyeli. Egy idő után a szellem megválik mindentől, csak magára koncentrál, s mértékké válik. „Végül csak önmagát tekinti egyetlen tárgyának és alanyának” (145. o.). Így kialakul az önérték, amivel együtt létrejön az értékelési folyamat, vagyis olyan értékelési fázis, amely a szellem különböző reflexiószintjeiből következik.

A következő elmélkedési rész Az érékelés fajtái fejezetcímet kapta. Az első reflexiófokon az érzéki Ént említi, amely érzéki ingerek segítségével, ösztönszinten „a kritika nélküli tetszés alapítélettel” rendelkezik. A második reflexiófokon: az értelmes Ént nevezi meg, ahol a fantázia felcserélődik a valósággal, az ok és okozat összefüggésrendszerben való látásmóddal. „Az egoizmus fölött győz az utilitarizmus” (146. o.) – írja Vatai. A harmadik reflexiófok az eszes Én szintje, ahol a szellem tiszta megvalósulásának létezik egy helyszíne. Itt már nemcsak a más értődik meg, hanem a saját álláspont is felvállalódik, ugyanis „ez a végső minőség az abszolút mérték” (Uo.), mert ahogyan Vatai írta: „a tetszés – alapítéletét értelmezve alkotja meg az önértéket” (Uo.). Azt is kifejezi, hogy csak az intelligenciának van önértéke, és végső mérték a szellem, az öntudat.

A társadalom célját és működését az Én második reflexiófokán keletkezett haszonértékből bontakoztatta ki, amelyhez tisztázta a társadalom és az értékelmélet kapcsolódási pontjait: hogy a társadalomnak mennyire alapja valójában az érték (?). „Az érték, a törvény, a közösségi viszonyulás: az ember, az Én produktuma” (148. o.) – ekként rendezi össze Vatai a XX. századi különböző életformák ütközőpontjain megjelenő hatásfonatok egységét.

[[paginate]]

Társadalom, hedonizmus, önérték, haszonérték, szociális háttér

A hedonizmus és a társadalom címet viselő fejezet az élvezet fogalmának körüljárásával foglalkozik, amely a mindennapi életben, s a filozófiai gondolkozásban is szerepet játszik. A hedonizmus „gyakran magyarázó elve az egész embernek, s mindenestől próbálja meghatározni a társadalmat is” (uo.), ám egyetlen mértékként is működhet (holott ilyen nagy és birtokló szerepe nem lehetne!), hiszen ez csak pótlék, amely több emberi tényező hiányát jelzi. – „Az emberi szervezet azonban csak korlátolt mennyiséget bír el belőle, ésszerűtlen áradata megsemmisíti” (149. o.) – negatív értelemben állapítja meg olyan filozófusként, aki lelkész is, ezáltal a lelkek ismerője. Az előzőeket azzal egészíti ki, hogy „ahol az élvezet az egyedüli érték, ott az ember megakadt a szellemi fejlődése legprimitívebb fokán” (Uo.).

A Miért nem az önérték? – kérdést tartalmazó fejezetcím azt fejezi ki, hogy arra (ti. önértékre) kellene társadalmat alapozni. Az önértékben valósul meg – a tudomány és a filozófia területén – az igazság. Vatai a realitásban maradva megjegyzi: „Mégsem lehet társadalmat építeni az igaz abszolút értékére. Egyfelől az ember, másfelől az igazság természete miatt” (Uo.). Kategorikus a véleménye, amely arra épül, hogy a szellemi Én, az önérték, az igazság vetülete „aránylag kevés embernek jut osztályrészül” (150. o.). Vatai azt is hozzá teszi, hogy a legtöbb egyént a haszonérték hajtja, az élet fenntartásához – „ezt vetíti a közös hatásfonatokra is: építi a társadalmat” (uo.) ezzel, majd visszahatólagos módon (közös és egyéni haszonként) a közösség biztosítja ezt élete fenntartásához.

Arról kiemelten ír, hogy mi vezet a diktatúrákhoz (150. o.), majd azt veti fel, hogy „nem uralkodhat közvetlenül az abszolút igazság, [hanem] érvényesülnie kell” (Uo.). Félelmetesnek tartja az abszolúttá kendőzött politikai ideológiák uralmát, amit az igazság nevében vittek vagy visznek végbe, s éppen emiatt a tévedések és torzítások diktatúrájának nevezi. A későbbi, 1993-as szövegváltozatban tett egy kiegészítést, s konkrétan a kommunizmust nevezi meg, amely a marxizmus nevében tevékenykedett (in: Toronto, 1993 – kézirat).

A haszon szerkezete című fejezetben a haszonérték lényegi magyarázatát nyújtja. Fejlődésnek tekinti a hedonizmussal szemben, ahogyan megfogalmazza: az élvezetnél tisztább és a világra való ráeszmélésnek tartja (151. o.). Ugyanitt azt az erkölcsi alapvetést is rögzíti, hogy a haszon csak úgy teljes, ha mások is részesülnek belőle. Itt a társadalmat úgy határozza meg, mint a rendezett valóságon belüli egyének rendezett viszonyát, mert ebben látja biztosítva a világ – ok és okozati forgatagában – az Én fennmaradását. Ehhez az járul hozzá, ha a társadalom kölcsönös viszonyban működik, s fenntartja egymást, vagyis „az önfenntartás sikere lényegében a hiány és pótlék egyezése” (uo.), ám amikor a pótlék minőségi és mennyiségi szempontból megfelel a hiány természetének, akkor létrejön a haszon. A hasznot nem szeparált jelenségként mutatja be, ami az egész embert kapcsolatba hozza a világgal, hanem közösségi és szociális viszonyulásnak tartja. Felsorol pár haszonérték összetevőt: ítélő értelem, kauzalitás, utilizmus...

A tizedik fejezet A közösségben megvalósult haszonérték címet kapott fejezetben a hatásfonat kifejezés használatára ad visszamenőleg magyarázatot, melyet olyan közösségi alkotásra (is) alkalmazott, ami több ember, sőt nemzedék műve, s hatáscentrumot hozhat létre, ahol az alkotás, mint kulturális produktum kap helyet. Célként határozódik meg a szellemi és erkölcsi önfenntartás, ahol a [szellemi] haszonérték a mozgató erő, s „a közös munka eredményének hatalmas tüzénél melegszenek mindnyájan” (153. o.). Ezzel az idillikus helyzetképpel a társadalmi egyenlőség megvalósulását kívánja vizionálni. Hasonlót gondolt és vallott Petőfi is A XIX. század költői című versében: „Ha majd a bőség kosarából / mindenki egyaránt vehet”. Azt gondolhatjuk, hogy Vatai is csak így látja értelmét a közösségi létnek, illetve magának a létezésnek, hiszen a szociális filozófiát vallotta a közösségi élet kritikai elvének. Vatai fejtegetéseinek társadalmi vetülete mindig a demokrácia köré csoportosul, amelyből minden idegen elemet eleve kikapcsolt: hatalmi ideológiát, diktátort, diktatúrát, mert számára mindezek teljesen idegenek voltak.

Meglehetősen bonyolult lelki és szellemi szálakat épített bele a társadalombölcseleti értekezésébe, melyeket a filozófiai gondolkozás hatásfonatába kapcsolt. A társadalmat a múlt hatására – évszázadok alatt – létrejött kulturális képződménynek tartotta. Ez alakult hatásközpontokká, s ezt azzal egészítette ki, hogy „a történelem nem abszolút úr, a ma élők kötelessége a mostani szükségletek pótlékává alakítani a történelmi örökséget” (154. o.).

[[paginate]]

Család, társadalom, társadalmi etika

A család az első erkölcsi rendszer című rész már nem a haszon szerepével foglalkozik (eddig elégendő szót ejtett erről), hanem az ellenpontját: a kárt is figyelembe veszi. Mint reális tényezőt tárgyalja, amely a haszon egyenrangú társa. Vatai a kár bekövetkezte utáni állapottal is foglalkozik, amikor szintén fennmarad a közös produktum, s a hatásfonatok tovább működnek.[16]

Vatai a családot teszi meg az első etikai rendszernek, „túl az egyéni élvezet értékén, tehát az egoizmuson, az első szilárd közösség: már tisztán lehetővé teszi a szociális hasznot, biztosítja az egyén önfenntartását /…/ család nélkül társadalom se jöhet létre, nincs organikus, ontológiai alapja…” (156. o.). A család érdekében végzett munkát értékténynek nevezi, az eredményét csak haszonnal mérhetőnek tekinti.

A megvalósult társadalom című fejezetben a társadalom vázának, és az intézmények jelentőségének megrajzolására kerül sor. A család jelentőségét tárgyaló Vatai már korábban hangsúlyozta a közösségi célokat, de ezt kiegészíti az egyén fejlődésének és szabadságának a maximális biztosításával. Ezért megszületnek „a társadalom vázai” (157. o.): az intézmények. Ezek az intézmények nélkülözhetetlenek, mert bennük bontakozik ki pozitív módon a haszonérték. Alkotó intézmények ezek, melyek ellátják a nevelési és oktatási feladatokat. A védő intézmények pedig jogi és katonai természetűek. A nevelő, iskolai intézményekkel kapcsolatban Vatai azt rögzítette, hogy „a közösség életében a pedagógia, a nevelés tudománya, a társadalmiasulás az egyik legdöntőbb eszköz” (158. o.), s emellett a „legfontosabb az értéktudat kifejlesztése” (uo.), és a pedagógia – az alkotó intézményekben – a közösség életében a legalapvetőbb szerepet tölti be.

Elérkeztünk az egyik fő fejezethez: A társadalmi etika vázlata címűhöz, amelyben – ahogy a címben is kifejeződik – vázlatosan emeli ki az egyén és a társadalom viszonyát, elsősorban az egyénét, akinek hasznosnak kell lennie a társadalomban, másodsorban pedig a közösségi hasznot emeli ki, amelyben az ember eszköz a társadalom javára. Ehhez kapcsolódik megközelítésmód tekintetében a Társadalomból nemzet (Az önérték érvényesülése) című fejezet. Vatai ebben a részben a közösségi viszonyulás mellett állt ki, s összefoglaló jelleggel, mint a lét magasabb formáját részletezte. Az utolsó fejezetet nem tartalmazza a torontói, 1993-as átdolgozott és lezárt kézirat, ám szót ejtünk róla, ugyanis a kötetben (New York, 1985: 165-167. o.) közlésre került, ám Vatai az utolsó szövegverzióból mégis elhagyta: a Társadalombölcseletünk és a Kisgazdapárt című (záró) fejezetet. Ebben Vatai azt a kérdést vizsgálja, hogy szükség volt-e a filozófiai fejtegetésére? Vatai azt állítja az 1945 utáni helyzetről, hogy „ilyen tökéletes összeomlás még nem volt a magyar történelemben” (165. o.). Bőhm Károly és Kant társadalombölcseleti szempontjainak alapgondolatait tartotta fontosnak beépíteni e munkájába. A tanulmány távlati céljának a történelmi determinizmusból való kilépést jelölte meg.

Arday Géza