Hajóra várva

^{„Ti penig, szerzettem átkozott sok versek…
 tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek”
                                           (Balassi Bálint)}

Valami nagy-nagy tűz kellene ismét –
patinás versekből rakni egy máglyát.
Tudom, nem erre lenne most szűkség,
de kényszerítő hipnózis jár át.

Teszem a tüzet és szakad a könnyem,
a csecsemő lángú pilács csak serceg,
de megjön Bálint úr, s szikrázó szemétől
lángra kapnak a vitézi versek.

A felhőket pörkölik a verslángok –
profi fotókat készítek róla.
Többségük mehet az instagramra,
irigykedjék, Róma gyújtogatója.

A máglya heve hajnalra hanyatlik,
ám a parázs még rönkfára vágyik.
A Himnuszt, Szózatot, s a Nemzeti dalt is
rávetem én, a Sátán ha fázik.

Bomlanak rögtön a míves gerincek,
a széteső csigolyák egymásba marnak,
a füst már az Isten orráig csap fel:
beállhatnál most, Uram, magyarnak!

De van tovább is. Hasad a föld, és
kiszolgált méhéből feltör a láva.
A költőszobrok megtántorodnak,
s átzuhannak az olvadó halálba.

Felül a szobrász a szarkofágban,
Ferenczy Béni csontfejét fogja.
Nem hiszi el, hogy Ukrajnának
ekkora szűksége lehet a bronzra.

A tüzérek új tarackokra vágynak,
a lőszergyártók jó sárgarézre,
az ónból meg címer-szigonyok lesznek
csillagok helyett a kék-sárga égre.

Tudtad ezt, Uram? Én most sem hiszem,
hogy Ungvár és Munkács elesnek gyáván.
A templom még marad, és falvaink népe
állhat még valameddig a lábán.

Az iskola – félig lakat alatt áll,
hisz juhai jórészt szétszéledtek.
A pásztorok vagy betyárnak álltak,
vagy katonatemetők lakói lettek.

Nóé apánk tán hajót küld értünk.
Nem tengerjáró lesz, csak egy gálya.
Fedélzetére nem férhetünk fel,
de túlélő lelkünket átrakjuk rája.

                                 (2025. 07. 27.)