Közel fél évezredes református örökségünkből többnyire azokat a hagyományokat igyekszünk továbbörökíteni, amelyek számunkra, a saját jelenünkben, fontosnak tűnnek. Azokat, amelyek hosszabb vagy rövidebb idő óta a felekezeti identitásunk meghatározó részei, és aktuálisan is érvényesnek tartunk. Három olyan elemről érdemes most gondolkodnunk, amelyekre a debreceni Emlékkertben álló szobrok előtt állva figyelhetünk fel.

A 350. évforduló idején elsőként a Gályarab-oszloppal szimbolikusan kifejezett emlékezeti tartalommal szükséges foglalkoznunk: az üldöztetés évtizede (persecutio decennalis) vagy gyászévtized (1671–1681) idején koncepciós perbe fogott protestáns lelkészek és tanárok vértanúságával. Emlékezünk azokra, akiket a hatalom meg tudott törni, és hálát adunk azokért, akik képesek voltak helyt állni, és akiket ezért halálra és teljes vagyonelkobzásra ítéltek. Aztán, enyhítve a kiszabott büntetésen, 1675 májusában a hitvallókat eladták gályarabnak a Földközi-tengeren harcoló spanyol Habsburgok flottájára. Ahogyan Kocsi Csergő Bálint utólag, a Kősziklán épült ház ostroma című latin nyelvű emlékiratában megfogalmazta: ekkor írták be őket a rabok lajstromába, „melyet méltán hívnak halál lajstromának is”.

^{Gályarabok emlékoszlopa. Gerenday Béla alkotása, 1895
Fotó: Zelenka Attila}

[[paginate]]

Ám a debreceni Gályarab-oszlop a protestáns mártíriumvállalás mellett az üldöztetésből való megmenekülés lehetőségére is emlékeztet. Arra, ahogyan az Úr 1676 februárjában szabadítót küldött a holland flotta református admirálisa, Michiel de Ruyter személyében, valamint a németalföldi, a svájci és a német protestáns diplomáciai és anyagi összefogásnak köszönhetően. Ez a hitsorsosokért vállalt nemzetközi szolidaritás követendő minta volt a 17. század végi Debrecenben, amikor az üldözötteket kellett segíteni, menedéket adni nekik. Szintén minta volt az emlékoszlop felállítói számára 1895-ben, ahogyan azt Balogh Ferenc kollégiumi professzor is hangsúlyozta avatóbeszédében.

De példa ma is, hogy szóval és tettel merjünk a hitükért üldözöttek mellé állni. Példa, hogy reformátusként álljunk a nemzetiségük miatt kiszolgáltatottak mellé, vagy azok mellé, akiket egész nemzeti mivoltuk okán akarnak eltörölni külső hatalmak. Példa nekünk, reformátusoknak, hogy ne féljünk közösséget vállalni velük, amikor úgy érzik, mások magukra hagyták őket a támadóikkal szemben – hiszen a gályarabokat sem hagyták magukra a tőlünk nyugatra élő protestáns egyházak. A holland admirális szabadító tette arra is példa, hogy a láncokat, amelyekkel a világi és egyházi (Habsburg és római katolikus) hatalom parancsára a vértanúkat a gályapadhoz bilincselték, mi eloldani segítsünk. Ne pedig önszántunkból béklyózzuk oda magunkat – efféle hatalmakhoz. Ez tehát református identitásunk első fontos eleme: a Krisztusért való szenvedés, egyszersmind pedig a világi és egyházi megkötözöttségeinkből való szabadulás reménysége.

[[paginate]]

A második szempont, amelyre a debreceni Emlékkert Gályarab-oszlopa, pontosabban annak utóélete felhívja a figyelmünket, hogy amióta II. János Pál pápa 1991-ben elhelyezte az emlékművön a kiengesztelődés koszorúját, sokat enyhült a protestáns–katolikus szembenállás feszültsége. Sőt, a megbocsátás mindannyiunk közös, ökumenikus felelősségévé vált. Hiszen amikor a pápa néhány évvel később szentté avatta a kassai római katolikus mártírokat, a protestáns egyházak is bűnbánattal fejezték ki megbecsülésüket a reformációkori felekezeti küzdelmek valamennyi áldozata előtt. Ezért hangsúlyos identitáselem lehet számunkra, reformátusoknak a kiélezett hitviták és az üldöztetések utáni megbékélésre törekvő mentalitás.

A kiengesztelődés pápai gesztusára emlékeztető bronzkoszorún túl a debreceni parkban azzal is figyelmet kap a felekezeti másságot elfogadó szemlélet, hogy az első református erdélyi fejedelem, Bocskai István monumentuma 1906 óta, a neki köszönhetően megvalósult bécsi vallásbéke 300. évfordulójától áll ott. Az emlékmű azt jeleníti meg, ahogyan a hadakozás eszközét, a szablyát már az oldalára kötötte Bocskai, és baljában a megbékélést lehetővé tévő dokumentumot tartja.

Az eltérő felekezetek összetartozását, a különbségek ellenére is egymás kölcsönös elismerésének fontosságát a reformáció 2017-ben felállított debreceni emlékműve szintén hangsúlyozza. Hiszen amellett, hogy megmutatja a református jellegzetességeinket (úrvacsora-felfogásunk, igeközpontú liturgiánk, gyülekezetorientált szemléletünk sajátosságát), a római katolikusokkal közös örökségünk vállalására is felhívja a figyelmet. Az emlékmű fő tömbje ugyanis a Nagytemplom helyén egykor állt gótikus istenháza, a Szent András templom továbbélésére utal, a középkori egyház folytonosságát jeleníti meg szimbolikusan.

[[paginate]]

A harmadik, egyben utolsó kommemorációs elemhez néhány lépésre el kell távolodnunk az Emlékkerttől, és a Múzeum utca sarkán élő líciumfára tekintenünk. E növényritkasághoz fűződő legenda szerint az Ambrosius pap és Bálint prédikátor vitája hevében leszúrt líciumágból nem csenevész bokor, hanem erős törzsű fa nőtt. Annak szimbólumaként, ahogyan Luther, majd Kálvin hitújító mozgalma nem semmisült meg, hanem a jézusi tanításhoz, az őskeresztyén kegyességi gyakorlathoz visszatérni igyekvő egyház vált belőle. Noha a reformáció utáni két évszázadban számos vallásháború dúlt, a líciumfa története mégsem az ellenfél legyőzéséről szól, nem a más véleményen lévő elpusztításáról tanúskodik. Hanem arról, hogy a szemben álló felfogások korai képviselői között voltak olyanok, akik mertek és tudtak polemizálni egymással. Nem szablyával csaptak össze, nem harcos hőbörgéssel próbálták végleg elhallgattatni a másikat, hanem pusztán egy líciumgallyal gesztikuláltak, miközben kölcsönösen figyeltek egymás érveire.

A fegyverrel szúrásból ugyanis nem lesz egyház. Csupán a vita közben leszúrt líciumgallyból nőhet ki fa, abból fakadhat áldás. Ha időnként lehet heves is a diszkusszió hívők és nem hívők között, római katolikusok és protestánsok között, vagy éppen az egyes felekezeteken belül; reformátusként különösen is felelősek vagyunk a párbeszéd kultúrájának helyreállításáért. Hiszen nem másra, mint az egyedüli kegyelemre akarjuk felhívni az emberek figyelmét az Ige alapján. És mi magunk is, amiképpen reformátor elődeink, rászorulunk a jobbra tanításra.

Református identitásunk harmadik meghatározó ismérve tehát az kell legyen, hogy a hitünk, a hivatásértelmezésünk és a szolgálatunk nem harcban formálódik, hanem legfeljebb polémiákban. A Szentírásra alapozó, egymásra kölcsönösen figyelő, ám a református egyház határain túllátni is képes, ekképpen tehát nem bezárkózó, hanem a minket akár belülről, akár kívülről kérdezők irányában is nyitott, derűs légkörű párbeszédben. Olyan közösségben, amely az egységet munkálja, és amely a megbékélésért könyörög, és tesz is ezért. Megbékélésért másokkal és önmagunkkal is.

Fazakas Gergely Tamás