Új élet

„Anániás pedig elment, és bement abba a házba, rátette a kezét, és ezt mondta: Testvérem, Saul! Az Úr, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, azért küldött engem, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel” (ApCsel 9,17).

Mindenki olyan jól ismeri Pál apostol megtérésének a történetét, hogy az eredeti szinte már zavaró. Mindenki tudja, mi az a pálfordulás, mi történt a damaszkuszi úton, és hogy lett Saulusból Paulus, miután a damaszkuszi utat – és még idézhetnénk pár fordulatot. Úgy képzelik el sokan az eseményt, mintha Saul varázsütésre megváltozott volna, és éppen ellenkezőjére fordult volna az élete, a gondolkodása, mint amilyen azelőtt volt. Mintha Saul egy szempillantás alatt kicserélődött volna. Bizonyos értelemben persze ez bekövetkezett, de a változás sokkal hosszabb folyamat volt, amelynek e csodálatos esemény csak a kiindulópontja, ráadásul a főszereplő ebben a történetben, bármilyen furcsán hangzik is, nem Saul, hanem a feltámadott és megdicsőült Jézus Krisztus. Ha csak Saulra és korábbi, illetve későbbi életének döbbenetes különbségére figyelünk, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy önmagától tért meg, amint hogy ma is megtérés alatt egy hosszú, vívódásokkal teli folyamat csúcspontját vagy végpontját értjük. Ilyet élt át a keresztyén egyház történetének sok nagy alakja, legelsőként Szent Ágoston, aki éveken keresztül vívódott a keresztyén evangéliummal, de pogány műveltsége, filozófiai elkötelezettsége és nem utolsó sorban a szabados életmódja miatt vonakodott a keresztyén hittől. Közben persze olvasta a Bibliát, hallgatta az igehirdetéseket, nyugtatgatta édesanyját, Mónikát (aki folyamatosan imádkozott a fia megtéréséért), és csodálta az olyan kiváló elméket és szónokokat, mint Szent Ambrus, Milánó püspöke. Végül – ahogy a Vallomásaiban olvashatjuk – egy kertben hirtelen megtért, és átadta az életét Krisztusnak. Ismerős Luther Márton, az Ágoston rendi szerzetes vergődése, aki sokáig önsanyargatásával sem tudta elérni, hogy kegyelemre találjon Istennél, mígnem egyszer csak – ahogyan ő nevezte –, egy „toronyélmény” során megértette a Római levélből, hogy az igaz ember hitből él, vagy ha másként csoportosítjuk a Habakuktól kölcsönvett szavakat, az ember a hit általi megigazulás révén jut örök életre. Ezt a felismerést nevezte Luther megtérésnek. Kálvin megtérésének a történetét nem ismerjük, mert ő igen szemérmes és szerény ember volt, és keveset írt önmagáról, de annyi fennmaradt a megtéréséről, hogy az subita conversio (hirtelen megtérés) volt, ami igen gyorsan lezajlott. Wesley Jánosra mindezek a nagy elődök olyan tudatalatti hatást gyakorolhattak, hogy ő a megtérése pontos napját és percét is feljegyezte a naplójában, 1738. május 24-án háromnegyed kilenckor a londoni Aldersgate utcai gyülekezetben tért meg.

Lehet, hogy ezek a példák is mind visszahatottak arra, ahogyan Pál apostol megtérésére gondolunk, és ezért nagy teret nyert az újszövetséges tudósok között az, amit a megtérés pszichologizáló értelmezésének is nevezhetünk: feltételezzük, hogy Paulus már Saulusként is szimpatizálhatott az evangéliummal, de a benne élő mózesi törvénytisztelet, az atyák hagyományai iránti buzgóság nem engedett ennek utat, és Saulus valójában azért is üldözte Krisztus egyházát erőszakkal, hogy elnyomja önmagában ezt a rejtett szimpátiát. Szép elgondolás, és sajnos gyakran beigazolódik a szemforgató papok vagy a képmutató politikusok lebuktatásában, de tudhatjuk, hogy Pál esetében ilyenről szó sem volt. Ő maga vallja be a Galata gyülekezeteknek írt levélben, hogy semmi baja nem volt a lelkiismeretével megtérése előtt: „Mert hallottátok, hogyan éltem egykor a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt. És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak. De /…/ úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a népek között…” (Gal 1,14). Tiszta lelkiismerettel, teljes erejével és lelkesedésével a Sátán szolgálatában állva üldözte a keresztyéneket „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve”, amíg egyszer csak Krisztus meg nem állította. Vannak, akiknek a megtérés valóban egy ilyen hirtelen megállítás. Amikor az életük egyszer csak megreked, és onnan már nincs természetes továbblépési lehetőség. Lehet ez egy betegség, egy párkapcsolati vagy házassági válság, egy munkahelyi konfliktus, anyagi és egzisztenciális ellehetetlenülés, mint a tékozló fiú esetében, aki egy ponton azt mondta magának, hogy én itt éhen halok, atyámnak pedig még a béresei is bővelkednek a kenyérben, hazamegyek. Van, aki lelkileg süket, és képtelen meghallani Isten suttogó, halk szavát, és pontosan ellentétesen találkozik Istennel, mint Illés: nem a halk, szelíd hang formájában, hanem a fákat szaggató szélviharban vagy a tűzvészben. Az ilyen emberek megtérése valóban váratlan, viharos és drámai. Amivel vigyáznunk kellene, hogy ezt a megtérés-történetet nehogy mindenkire nézve kötelezővé tegyük. Mert nem mindenkinek ilyen az útja Istennel. Nem mindenki egyházüldöző Saul vagy az apját megtagadó és elhagyó tékozló fiú. A Bibliából és a saját tapasztalatunkból is ismerünk sok olyan embert, akinek a megtérése egy hosszabb, csendesebb folyamat volt, amelynek a végén ugyanúgy eljutottak oda, ahová Pál, hogy a bűneiket hátrahagyva megtértek, újra láttak, meglátták önmagunkat, hogy kik is ők igazán, és megláthatták, hogy ki is számunkra Isten. Sajnos, még mindig sokan gondolnak úgy a megtérésre, hogy ha az nem valamilyen drámai, eget-földet rázó esemény, akkor nem is igazi.

[[paginate]]

Én is egy olyan gyülekezetben nőttem fel, ahol ez a régi, háború utáni ébredési hagyomány volt a meghatározó, ahol a megtérés akkor volt az igazi, ha valaki összetörve és könnyek között bánta meg a bűneit, és adta át az életét Jézusnak. Emlékszem a magam megtérésére 14 éves koromban, egy ifjúsági csendeshéten, ahol az ige egyértelműen rólam szólt, és a döntésem határozott volt abban, hogy ezentúl Krisztussal akarom élni az életem. De lelkiismeret-furdalást is éreztem azért, hogy ez a döntéshelyzet inkább megnyugvással és békével töltött el, mintsem a bűneim felett való igazi elkeseredéssel. Pedig tudtam, hogy voltak bűneim, és azt is tudtam, hogy el kell őket hagynom, ha Jézus Krisztus útján akarok járni. Emlékszem, hogy kicsit erőltetettek voltak a könnyeim, és közben aggódtam, hogy ha ezeket a könnyeket „erőltetnem kell”, akkor talán a megtérésem sem igazi. Azóta tudom, hogy kár volt aggódnom, mert bár az a megtérés fontos pont volt az utamon, azt azóta még számtalan megtérésnek és elköteleződésnek kellett követnie ahhoz, hogy tényleg megmaradjak a hit útján. És most is úgy vagyok, hogy ha megkérdez valaki a megtérésemről, inkább a naponkénti megtérést és az ó ember levetkőzését, az új ember felöltözését tartom annak, ami ma is megtart Krisztus mellett. Mert hiába tértem meg egyszer, harminc évvel ezelőtt, tudom, hogy most is éppen olyan bűnös és méltatlan vagyok Isten szeretetére, mint akkor, sőt még sokkal inkább, mert a gyermeki bűnök mellé azóta begyűjtöttem a felnőtt élet sunyi és gonosz bűneit. Mégis, tudom, hogy egyszer Jézus Krisztus igent mondott rám, elmondta, hogy szeret, és azt is tudom, hogy ezt ő soha nem vonja vissza.

Van a damaszkuszi történetnek egy harmadik szereplője, Jézus Krisztus és Saulus mellett: Anániás. Az engedelmes hívő. Akit Jézusnak nem kell porba sújtania ahhoz, mint Sault, hogy meghallja a szavát. Annyit mond neki: Anániás! Az pedig így felel: Íme, itt vagyok, Uram! Vannak, akiknek jobb a lelki hallása, és elég nekik egy halk szó, hogy engedelmeskedjenek Istennek. Ilyen volt a kis Sámuel, ilyen volt Dávid, Mária, Jézus anyja vagy Lídia, a bíborárus asszony Filippiben. Ők meghallották, megértették a halk hívást, és néha azonnal, néha események sorozatán át, mint a kis Sámuel, követték az Urat. Lehet, hogy te is ilyen vagy, de az is lehet, hogy téged is csak villámlással, hatalmas fényességgel, vaksággal, porba sújtással, betegséggel, gyásszal és szenvedéssel lehet ráébreszteni, hogy rossz úton jársz. Csak Jézus Krisztus tudja, hogy az ő autópályájára melyik felhajtó vezet el téged: az egyenes és a sima vagy a göröngyös és girbe-gurba. Egy biztos, ha valakit a szülei már gyermekkorban felajánlottak Istennek a keresztségben, annak előbb-utóbb meg kell találnia, hogy melyik az ő útja, és el is kell indulnia azon (ha nem így történik, az rendszerhiba és predestinációs kérdés, amiről jobb hallgatnunk). Mert a keresztségben mindannyian ígéretet kaptunk Istentől az életünkre nézve. Kimondta felettünk a lelkész vagy a pap Isten ígéretét, hogy ő elpecsételt minket magának. Innentől kezdve csak idő és személyes életút kérdése, hogyan jutunk el hozzá, Saulus vagy Anániás módján. A megtérés célja azonban közös: hogy beálljunk abba a csapatba, amelyik az ószövetségi atyákkal együtt (akik még nem ismerték, csak várták Krisztust) Isten országát munkálja. Hogy munkatársai legyünk a megdicsőült egyház tagjainak, akik már Krisztusban hunytak el, és azoknak a keresztyén testvéreinknek, akik a mai harcoló, küzdő, szolgáló egyház hozzánk hasonlóan tökéletlen, de Krisztust követni akaró tagjai. Sőt, Jézus Krisztusnak azok felé is van ígérete, akiket nem kereszteltek meg gyermekként. Az ő megszólításuk is a mi feladatunk. Nem nagyképűen vagy fellengzősen, hanem alázattal. Nem úgy, hogy magunkra mutatunk, és azt mondjuk, „legyetek ti is olyanok, mint mi”, hanem azzal, hogy rájuk mutatunk, és azt mondjuk, „mi is voltunk olyanok, mint ti, otthontalanok, bűnöktől terheltek, magányosok és reménység nélküliek”. De Jézus Krisztus ránk talált, és haza hívott, önmagához. Anániás is így szólítja meg szelíden az összetört Saulust, amikor belép hozzá, Krisztus követeként: „Testvérem, Saul! Az Úr, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, azért küldött engem, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel”. Saul itt még nem volt megkeresztelve, Anániás mégis megelőlegezi neki a bizalmat, és a testvérének hívja. Ez a megtérésünk célja, Krisztus útja. Ámen.

Imádság

Mennyei Atyánk a Krisztus Jézusban, annyi mindent kellene megköszönnünk Neked, hogy nem is tudjuk, hol kezdjünk hozzá. Csodálatos felismernünk, hogy már az anyaméhtől fogva ismertél és kiválasztottál minket. Szerettél és életre hívtál, mert terved volt az életünkkel. Hálásak vagyunk, hogy mindent olyan szépen elrendeztél körülöttünk, hogy megismerhessünk Téged és az igazság ismeretére eljuthassunk. Legfőképpen Jézus Krisztusért adunk hálát, hogy az ő halálában bűnből való váltságunk lehet, hogy a lelki halálból az örök életre juthatunk. Köszönjük a kegyelmed, amely mindannyiunknak különböző utakat készített hozzád, olyanokat, amelyet csak mi járhatunk be. Könyörgünk értelmünk megvilágosításáért, hogy felismerhessük a saját utunkat, a saját bűnbánatunkat, a saját megtérésünket, a saját elhívásunkat, és ha felismertük azt, hadd kérjünk Tőled erőt és bölcsességet ezt az utat elfogadni és valóban a személyes történetünkké tenni.
Könyörgünk a te Egyházadért, benne minden megváltott keresőért, nyugtalanért, a benned választ találni nem tudóért. Fejezd be az ő életükben is a megtérésre munkálást. Kérünk a betegeinkért, akiknek most valóban göröngyös, akadályokkal terhelt és drámai utat kell bejárniuk. Add nekik, hogy betegségükben is a te Atyai gondviselésedre tudjanak támaszkodni. Te add az enyhülést, te add a gyógyulást, te add a szenvedések között is megnyugvást. Hadd kérjünk anyaszentegyházadért szerte a világon, hogy eredményesen és hitelesen tanúskodhasson rólad. Kérünk az üldözöttekért, az elnyomottakért, és azokért, akiket most is érthetetlen erőszak sújt. Vigyázz magyarországi híveidre, egyházad tagjaira, legyenek bármilyen felekezet tagjai is. Jézus Krisztusért, Fiadért kérünk. Ámen.

Pecsuk Ottó

Hasonló anyagaink

A matróna szoknyájával csak óvatosan

„A distancia a tiszta látás pontja, a tiszta cselekvésé, a tiszta érzésé. Az ember mindig elhibázza, mert nem rendelkezik távlat fölött.” (Hamvas Béla)

Békesség Istentől!

„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9) Ablonczy Kálmán áhítata.