Tóth-Máthé Miklós: Az ajándék

‒ Karácsonyi novella ‒

A kicsi öregasszony szemüveges, komoly, megfontolt járású. Egyedül él egy vidéki város egyik lakótelepének egy másfélszobás lakásában. Régóta nyugdíjas, azelőtt a ruhagyárban dolgozott varrónőként. Otthonában most is ott áll egy ódon varrógép, de már csak nagyon ritkán használja. Inkább kötöget, rádiót hallgat, és ha jó az idő, sétálgatni szokott. Olyankor kalapot visel, ódivatút, de hát a ruhája sem a mai módinak megfelelő. Miből is telne újra? A nyugdíja éppen csak a szűkös megélhetésre elég.

Ha elindul otthonról, legtöbbször az idősek háza felé veszi az irányt. Nem véletlenül. Abban reménykedik, hogy hátha felfedez a ház körül őgyelgők vagy a padokon ülők között valaki ismerőst. Régi munkatársat, vagy olyat, akinek az arca, tekintete visszaköszönne neki a múltból. De hiába nézelődik, eddig még nem lelt rá senkire. Pedig volt már úgy, hogy valakit ismerősnek vélt, de amikor összeakadt a pillantásuk, mégis idegennek tetszett. Azért a reményt nem adja fel, és amikor arra jár, mindig leül ott egy padra. Jó, támlás padok vannak a ház körül, neki lehet vetni a hátat, és eltűnődni mindenfélén, ami az eszébe jut. Egy verőfényes októberi délután is ott üldögél, amikor ráköszön egy kicsi öregember.

- Jó napot kívánok – mondja, és megemeli még a kalapját is.

- Jó napot – válaszol a kicsi öregasszony, és nézi az embert, hogy hátha ismerős. De nem, most látja először.

- Kegyed is itt lakik? – kérdezi a házra mutatva az öregember. Így mondja, hogy „kegyed”, és ez tetszik az öregasszonynak. Olyan érzése támad, mintha a nagyon távoli múltból szólítaná meg valaki.

- Nem – rázza meg a fejét. – Nekem saját lakásom van.

- Az jó – biccent az öregember –, mert az mégiscsak más. Nem mondom, itt is megvan a magamfajta, de még az ágyat se tudhatom enyémnek, amiben alszom.

- De legalább nincs egyedül – mondja az öregasszony –, mert van kihez szólnia.

- Az igaz – hagyja helyben az öregember –, de az sem mindig jó. Az egyik szobatársam, tudja, nagyon mogorva, nem szereti, ha beszélünk hozzá. A másik meg mindig csak a száját járatná, ahogy felébred, már folyik is belőle a szó. Hát hiába, nem vagyunk egyformák.

Az öregasszony csak bólogat erre, és a kalapja alól kisandítva először nézi meg jobban az öregembert. Talán egyforma magas lehet vele, de úgy saccra még jóval innen a nyolcvanon. Vékonyka is, ráncos arcú, de a szeme olyan élénk, mintha elcserélték volna egy fiatalemberével. El is mosolyodik ezen a gondolatán, majd maga mellé mutat a padra.

- Nem ül le egy kicsit?

- Ha nem zavarom – ereszkedik mellé a kicsi öregember, miközben újra megemeli a kalapját. – Engem Kiss Bálintnak hívnak.

- Az én nevem meg Balogh Júlia, de mindenki csak Juliskának hívott. Maga özvegy?

- Már régen – legyint az öregember. – Húsz éve, hogy eltemettem az asszonyt.

- Család?

- Nincs – mondja az öregember, aztán kicsit elneveti magát. – Ha csak azt a mogorvát meg a szópazarlót nem tekintem annak, akikkel most együtt lakom. Aztán van még egy szobatársunk, a Zsiga, az meg süket. Hasztalan mondogatjuk neki, hogy tegye be a hallókészülékét a fülébe, mindig elfelejti.

- Van, amit én is elfelejtek – mosolyog az öregasszony –, de hát én csak magamra hagyatkozhatok, hogy mit jegyezzek meg és mit nem.

[[paginate]]

- Aztán nincs senki, aki figyelmeztesse? – kérdezi az öregember.

- Ki lenne? Egyszer volt nekem egy élettársam, két esztendeig, de az inkább az italhoz kötődött, mint hozzám, hát elzavartam. Maga nem ivós?

- Nem voltam én sose – ingatja a fejét az öregember –, de nem is lehettem. A MÁV-nál dolgoztam váltókezelőként. Na, képzelheti, mi lett volna, ha iszom!

Ezen elnevetgélnek, majd az öregasszony feláll és mondja, hogy megy, mert még sötétedés előtt haza akar érni.

- Köszönöm a társaságot – néz a kicsi öregemberre –, jólesett cserélgetni a szót. Mert én már azt sem restellem bevallani, meg is mosolyoghat érte, hogy néha magamban is beszélek.

- Miért mosolyognám meg? – húz a vállán az öregember. – Megtörténik ez velem is. Olyankor még gesztikulálok is hozzá. Na és aztán? Kit zavar ez?

Az öregasszony aznap este vidámabban készülődik a lefekvéshez. A rádiót is addig csavargatja, amíg valamiféle régi slágerekre nem akad, amelyek az ő ifjúságában voltak divatosak. „Jó embernek látszik – gondol a kicsi öregemberre –, a kedélyét is megőrizte, pedig az ő élete se lehetett mindig mulatságos.”

A jó idő kitart még egész októberben, így többször is találkoznak az idősek háza előtt, anélkül, hogy egyszer is megbeszélnék, valahogy ráéreznek erre. Ha az öregasszony leül a padra, nem telik bele tíz perc, már mellette ül az öregember is. Csak egyszer várja hiába, de mint később kiderült, aznap láza volt és feküdnie kellett.

- Nem voltam én nagyon megfázva – mentegetőzik az öregember, amikor már ismét együtt ülnek a padon –, de azért jobb már az óvatosság. Elvégre én sem mondhatom már magam legénykorúnak!

November közepén leesik az első hó, és utána sem olyan az idő, hogy alkalmas legyen a sétálgatásra. Az öregasszony beszorul a lakásba, kötöget, hallgatja a rádiót, és csak a közeli boltot látogatja meg naponta.

Karácsony hetében megveszi a kis fenyőfát, és amikor eljön a napja, feldíszíti. Odahelyezi az asztal közepére, mint minden évben, aztán leül a fotelbe és nézi. „Csak hát valami ajándék is kéne – gondolja –, mert úgy igazi ez az ünnep”.

Eltűnődik ezen, aztán valami eszébe jut. Előbb maga is meglepődik a gondolaton, de már veszi is a kabátját, és a nesztelenül szállingózó hópelyhektől kísérve elmegy az idősek házába.

- Már azt hittem, sose látom – ámul rá a kicsi öregember, amikor a portás hívására lejön az előcsarnokba.

- Rosszul hitte – mondja a kicsi öregasszony –, de most nem is erről van szó, hanem hogy otthon fel van díszítve a fa. Nem nagy fa, de szép, a régi díszeket tettem rá.

- Olyan kis harangocskát is? – kérdezi az öregember.

- Azt is. Meg diót ezüstpapírba csomagolva. De van rajta szaloncukor, kókuszos és csillagszóró is.

- Az igen – mosolyog az öregember –, mindig szerettem nézni, ha szikrázott.

- Csak az a baj – mondja az öregasszony –, hogy hiányzik az ajándék. Pedig a karácsonyfa alatt az is kell, hogy legyen.

- Az is kell – mondja az öregember. – Valami kis ajándék még a legszegényebbeknek is dukál.

- Akkor hát jöjjön – mondja az öregasszony –, és legyen maga az én ajándékom! Persze csak akkor, ha az akar lenni. Kis lakás, de elférünk majd benne ketten. Na, mi a válasza?

- Hát csak az – felel az öregember –, hogy én még ajándék sose voltam, de egyszer lehetek az is. De csak úgy, Juliska, ha maga meg az én ajándékom lesz, mert karácsonyra én se kaptam semmit.

Nevetnek ezen, aztán az öregember odaszól a portásnak, hogy ne keressék, mert mától jobb helye lesz. És hogy ezt mondja meg az igazgató úrnak is, akivel majd ő is megbeszéli a dolgot, ha visszajön a holmijáért.

- Mehetünk, Juliska – fordul oda az öregasszonyhoz, és elindulnak. Mennek a fenyőillatú karácsonyi estében, két kicsi öregember, és mintha az égből angyalok szitálnák le rájuk, egyformán fehérré hinti be őket a hó.

Tóth-Máthé Miklós

Hasonló anyagaink

Zsirai László verse

CSERE Nem csak az létezik, aki itt lélegzik a közeledben, akit hallhatsz, akit látsz, akit tapinthatsz, akit átölelhetsz.   Az is létezik, aki elment, az is létezik, aki...