Válogatott elbeszéléseket és esszénovellákat jelöl meg műfajként Aniszi Kálmán József Attila-díjas író újabb kötete. Botár Edit Mátyás király szülőházáról készült festménye a borítón nemcsak a könyv írójának származását illetően igazít el, hanem az igazság fontosságára is utal, hiszen a király állandó jelzője: az igazságos. „Bár az ember – ez az örök Kőműves Kelemen – tudván tudja, hisz számtalanszor megtapasztalta, hogy a történelem valójában a szabadságért folytatott sziszifuszi küzdelmek vég nélküli sorozata, fajtánk jobbik fele sohasem tudott meglenni a humánum szolgálata nélkül. És milyen különös!: a magasztos eszmék mindig az élet mélyén sanyargókra hatottak különösen, akár a hit hegyeket mozgató megváltás erejével. Ami szép és felemelő, hiányból születik” – ajánlja művét a szerző, amihez Bertha Zoltán A szellem enciklopédizmusa című előszavával csatlakozik.

A neves irodalomtörténész az ismertetett pálya kezdetére utalva megjegyzi: „Aniszi Kálmán tehát a magyar művelődés történeti és elméleti vonatkozásait taglalta már ekkor is, s később pedig, munkásságának kiteljesedésekor ugyancsak a magyar kultúra egyetemes emberi, erkölcsi, szellemi, és történelmi, egzisztenciális jelentőségét faggatva igazoló sorsdimenziókban távlatosította felismeréseit, problémafelvetéseit, írásainak üzeneteit. S az évtizedek során ez a sorsos érzékenység és látásmód egyre lenyűgözőbb arányokban kiterjedő életművet boltozott föl.”

[[paginate]]

Bizony, hosszú évtizedek múltak el Aniszi első könyve, A filozófia műhelyében 1978-as kiadása óta, ám az idő nem változtatta meg a szerző szándékát, hiszen bármelyik műfajban is alkot, a mondanivalója változatlanul az emberi méltóság, a táj hazához fűző eszmei és gyakorlati hűség, a bántódást végkifejletében vigasztaló igazságosság meglelése. S teszi mindezt szeretetteljes indulattal, nyelvezetét az értékközpontúság szolgálatába állítva.

Az Aniszi-novellák igazságtartalmuknál fogva hatékonyak. Elbeszélései visszavezetnek abba a korba, amelyben történetei keletkeztek a valóságban, és olvasói ezáltal úgy érezhetik magukat, mintha helyszíni szemlélői lennének az eseményeknek. E próza gyakran esszébe hajló darabjai sem unalmasak. A hétköznapok olykor apró életepizódjait felvillantó novellákra pedig rácsodálkozhatunk, mert szinte sugallják Gárdonyi Géza meglátását: „A bányász rátalál egy aranyrögre. Bizonyára nem a sarat vizsgálja, amely rátapadt, hanem az arany értékét”. Ezekben az írásokban a jelképes „sár” sincs eltussolva, mindamellett, hogy alkotójuk többre tartja az érték aranyát, az arany értékénél. Hiszen a gonosz történések, az ártó cselekedetek árnyéka sem takarja a szívbéli igazságot, a politika ártó cseleinek felfedésével napvilágra kerül az ártatlanul bántalmazott hitének fénye.

A Hívó hangok című könyv életképei egyéni sorsok feltárásán keresztül mutatják be az emberi jellemek összhangját, vagy ellentétét az éppen aktuális hatalmi kényszerek jelenlétével szemben. A szerző kultúrtörténetet szemlélő szemüvegén át láthatóvá válik a személyes sorsok lelki térképe, az ilyen-olyan formában megmutatkozó küzdelmek belső érlelésétől a cselekvéshez vezető tusakodás, vagy kényszerűen beletörődő megadás módjáig. Miként vezethet egy labdával betört ablak ténye a művészetszeretet áldásához? Hogyan igyekszik beleszólni a pártpolitika egy temetői búcsúztató beszéd tartalmába, vagy akár egy hírlapíró gyermekének keresztelésébe? Miben mutatkozik meg a taxisofőr emberi méltóságot képviselő magatartása a hospice házba tartó utas szolgálata közben? Mennyiben morális ízű a vérbíró megbánóan védekező bocsánatkérése a halálos ítélet alól később rehabilitált elítélt esetében?  

[[paginate]]

Az életének 86. évét taposó, 1990-ben Magyarországra visszahonosodott nyugalmazott egyetemi oktató, író, szerkesztő tevékenységének szakmai megítélését jelzik elismerései: Kulturális Érdemrend II. fokozata (Kolozsvár, 1975), a Magyar Kultúra Lovagja (2008), a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2020), a Magyar Művészeti Akadémia Életút-díja (2022), József Attila-díj (2025). Etikai, esztétikai, eszmetörténeti és kisebbségi témákkal foglalkozó műveinek olvasói elismertsége, szépirodalmi műveinek pályázati díjazása közéleti megbecsültsége mellett elhanyagolhatatlan tényező, hiszen az írók addig írnak, amíg bírnak, s teljesítményük letéteményesei az értő-érző olvasók, hiszen nélkülük az alkotói munka értelmetlenné válna.

„Az otthon az emberélet méltóságának a feltétele. Csak az a világ igazán emberi, amely lakóinak otthona is. Az otthonhoz való jog egyetemleges és elidegeníthetetlen, már csak ezért sem változtatható senki előjogává. Mindazáltal hányszor volt úgy a történelemben, hogy az erőszakká durvult túlerő nemcsak az egyes embert, hanem egész közösségeket, kisebbségeket, népeket lökött odább-odább, űzött el, nem egyszer végérvényesen otthonukból. Hogy aztán – bumerángként visszaütve – az űzőből űzött legyen…. Bár a történelem nem fukarkodott esetekkel ’bizonyítani’, hogy az ellenállhatatlan erőszak hívja életre az úgymond legmagasabb rendű jogot, az erőszak heroizálása sohasem vezetett jóra. Vajon remélhetjük-e, hogy – ha mégoly lassan, nehézkesen is – az erőszak felől a moralitás irányába mozdul a világ? Remélhetjük-e, hogy a túltáplált – akárcsak potenciális – erőszak végül ugyanarra a sorsra jut, mint a túlságosan felfújt léggömb: önmagát teszi lehetetlenné, megsemmisül?”

A Vágyakozás című írás, bár a ’80-as években született Kolozsvárt, ám kérdései mindig, így ma is különösen érvényes töprengést jeleznek. Ez a Tamási Áron-féle otthonlét a világban valahol, természet gyökerű: „Ami virágnak a napfény, folyónak a meder, fának a föld, az lehet nekünk a tájék, ahol világra eszméltünk: éltető erő, nyugtató bizonyosság. Gyermeki tisztán cseng ott fülünkben a szó, marasztalóbban bólintanak felénk a körbe futó dombok, még a szél is szelídebb, ha netán csípősebben fúj is.” Hiszen mire is vágyik leginkább az ember? Erre a kérdésre az írás befejező mondata válaszol: „Lelkem a szeretet fészekmelegére, otthonra vágyik!”

[[paginate]]

A rácsodálkozó dilemmája címűben a művész és a tiszteletes között zajló párbeszéd a művészi hitelesség lényegére tapint:

„– A művészet valóságos rejtély.

– Sokszor és sokat töprengtem azon, ugyan mivel magyarázható, hogy amíg tűnt idők mesterművei olyan nagy hatással vannak rám, addig a kortársművészet nem egy alkotása vérszegénynek, semmitmondónak, némának tűnik szememben? Hogy át nem érzett, érvényes üzenetek, mélyebb emberi-erkölcsi tartalmak híján lévő csinálmányoknak, a művésziség jegyében tetszelgő művészies valamiknek érzem őket?

– Korjelenség lehet…

– Persze, hogy az. De mi a magyarázata az újabb keletű gyakori alkotói kudarcoknak, megfenekléseknek? Nos, lehet, hogy tévedek, de én úgy gondolom, hogy a képmutatás, a gátlástalanság és más hasonló nyavalyák kiterjedt tenyészete mellett a legnyomósabb okot korunk szellemszegénységében, szellemellenességében kell keresni. A szellem trónfosztásának, annak a hatalmas változásnak folyománya lehet ez, mely beteg teória a társadalmi értékrend csúcsára az anyagi javakat, a fogyasztást helyezte. Kis túlzással még azt is kijelenthetjük, hogy szinte semmi, ami eszmei, szellemi természetű érték, a mai világ ítéletében nem kapja meg az őt megillető helyét. /…/ Az újabb keletű hedonista életfelfogás – természetéből eredően – összeegyeztethetetlen mindennel, ami emelkedett, fennkölt és távlatos. Az a szemlélet, amely az életet a materiális vágyak folyamatos beteljesülésének, a vége-nincs élvezetnek képzeli, hirdeti, és azt a boldogsággal azonosítja, óhatatlanul csömörhöz, kiábránduláshoz, kiüresedéshez és elsivárosodáshoz vezet. Az agymosottak milliói pedig ellenállás nélkül bedőlnek a nagy blöffnek.”

Hitből és fegyelemből, haza- és ügyszeretetből, gondosságból és emberi méltóságból egyaránt őriznek és továbbítanak lényegi tényezőket Aniszi Kálmán legújabban válogatott írásai, melyekben lépten-nyomon érvényesülnek a jóságos Isten szándékai.

Zsirai László